Part 6

A büntetésnek minő módja és minő foka az, amit a nyilvános igazságosság elvül fogad el és zsinórmértékké tesz? Ez nem más, mint az egyenlőség elve (az igazság mérlege nyelvének állásában), hogy ne hajoljon inkább az egyik oldalra, mint a másikra. Tehát: aminő meg nem érdemelt bajt okozol másnak a népben, azt követed el magaddal szemben. Ha meggyalázod őt, úgy meggyalázod magadat; ha meglopod őt, úgy meglopod saját magad; ha megvered őt, úgy megvered magadat; ha megölöd őt, úgy megölöd magadat. Csak a megtorlásnak ezen joga, de jól megértendő, csupán a törvény sorompói előtt (nem önítélkezésedben) adhatja meg biztosan a büntetés minőségét és mennyiségét; minden más ide-oda ingadozó és belevegyülő más tekintet folytán a tiszta és szigorú igazság ítéletének nem felel meg. Bár úgy látszik, hogy az osztályok különbsége nem engedi meg a hasonlót hasonlóval való megtorlás elvének alkalmazását; de ha nem is lehetséges éppen betű szerint, mégis az előkelőbb érzületére gyakorolt hatás szempontjából mindig érvényes maradhat. Igy például a szóval való sértés miatt kimért pénzbüntetés semmiféle arányban sincs a sérelemmel, mert akinek sok pénze van, megengedheti magának ezt, ha kedve tartja; de az egyik becsületének megbántását a másik gőgjének megalázása nagyon is kiegyenlítheti: ha az utóbbinak nemcsak nyílvánosan bocsánatot kell kérnie, hanem például a másik, bár az alacsonyabb rangú, kezének megcsókolására kényszerítené az ítélet. Mit jelent azonban az, hogy: «ha meglopod őt, úgy meglopod saját magadat?» Aki lop, minden más ember tulajdonát veszélyezteti; tehát (a megtorlás jogánál fogva) megfosztja magát minden biztos tulajdon lehetőségétől; nincs semmije és nem is szerezhet semmit, mégis élni akar; ez pedig nem lehetséges máskép, minthogy mások élelmezzék. Mivel azonban ezt az állam ingyen nem fogja megtenni, tehát munkaerejét az államnak kell átengednie az annak tetsző munka czéljára (kényszermunka) és bizonyos időre, vagy bűne szerint örökre is a rabszolgák osztályába kerül. Ha azonban gyilkolt, úgy meg kell _halnia_. Nincs itt semmiféle szurrogátum az igazság kielégítésére. Nincs semmiféle _egyneműség_ a még oly gondteljes élet és a halál között, tehát a gonosztett és a megtorlás között sincs más kiegyenlítés, mint a tettesen törvényszékileg végrehajtott, de minden kínzástól, ami az emberiséget a szenvedő személyében meggyalázhatná, ment halál. Még ha a polgári társadalom minden tagja beleegyezésével fel is oszlana (pl. egy szigetlakó nép elhatározná, hogy széjjelmegy és szétoszlik a világon), akkor is az utolsó, börtönben lévő gyilkost előbb ki kellene végezni, hogy mindenki megkapja azt, amit tetteivel kiérdemel és vérbűn ne szálljon a népre, amely nem követelte e büntetést: mivel az igazság e nyilvános megsértésében résztvevőnek tekinthető.

Ahány gyilkos van tehát, akik a gyilkosságot elkövették, vagy megbizást is adtak rá, vagy résztvettek benne, annyinak kell is a halált elszenvednie; így követeli ezt az igazság, mint a bírói hatalom eszméje egyetemes a priori törvények szerint.

Ezzel szemben _Beccaria_ márki az affektált emberszeretet résztvevő érzékenykedéséből kiindulva azt a tételt állította fel, hogy minden halálbüntetés _jogtalan:_ mert az eredeti polgári szerződésben nem lehetett benne, mert akkor mindenkinek a nép közül bele kellett volna egyeznie abba, hogy életét veszítse, ha másvalakit (a nép közül) megölne; e beleegyezés azonban lehetetlenség, mivel senki sem rendelkezhet élete fölött. Mindez álokoskodás és jogcsavarás.

Nem azért büntetnek meg valakit, mert büntetést akart, hanem, mert _büntetendő cselekményt_ akart; mert az nem büntetés, ha valakivel az történik meg, amit akar és lehetetlenség azt _akarni_, hogy megbüntessenek. Kijelentem, hogy: akarom, hogy megbüntessenek, ha valakit megölök, az nem tesz mást, mint: alávetem magam a többiekkel együtt a törvények rendelkezésének, amelyek természetesen, ha vannak a nép között gonosztevők, büntetőtörvények is lesznek. Én, mint a törvényhozók egyike, aki a _büntetőtörvényt_ elrendelem, lehetetlen, hogy ugyanaz a személy legyek, aki mint alárendelt a törvény szerint bűnhődik; mert mint olyannak, azaz mint gonosztevőnek, lehetetlen, hogy a törvényhozásban szavam legyen (a törvényhozó szent). Ha tehát büntetőtörvényt alkotok magam ellen, mint gonosztevő ellen, úgy a tiszta jogi törvényhozó ész az bennem (homo noumenon), amely engem, mint gonosztettre képes, tehát más egyént (homo phaenomenon) az összes többiekkel együtt a büntetőtörvény alá rendel. Más szóval: nem a nép (minden egyes aközül), hanem a törvény (a közigazság), tehát más, mint a gonosztevő rendeli el a halálbüntetést, és a társadalmi szerződésben egyáltalán nincs benne az az igéret, hogy bünhődjünk és így nem is rendelkezünk magunkról és életünkről. Mert ha a büntetés joga a gonosztevő azon _igéretén_ alapulna, hogy _akarja_, hogy megbüntessék, úgy rá kellene bízni azt is, hogy bűnösnek találja-e magát és a gonosztevő saját bírája lenne. Ezen álokoskodás főtévedése abban áll, hogy: a gonosztevő saját ítéletét (amelyet szükségkép az _ész_ hoz), hogy életét kell vesztenie, ezt az _akarat_ azon határozatának tekintik, hogy magát fossza meg életétől és így a jogi végrehajtást a jogi megítéléssel egy és ugyanazon jogi személyben egyesítve képzelik.

Vannak szégyenletes, magát az emberiséget megbecstelenítő büntetések (mint a széjjeltagolás, széttépetés, orr és fül lemetszés), amelyek nem csupán a becsületesnek (aki más becsülésére igényt tart, ami mindenkinek a kötelessége) fájdalmasabbak, mint a javaitól és életétől való megfosztás, hanem a szemlélőbe is a szégyen pírját kergetik, hogy ily fajhoz tartozik, amellyel így szabad elbánni. Az ily büntetés meg nem engedhető.

ÉLET. EMBER ÉS VILÁG.

Életbölcseség.

Az ember legfontosabb ügye, hogy tudja, hogyan kell a teremtésben a helyét illően betöltenie és jól megértse, hogy minek kell lennie, hogy ember legyen.

Nincs meg a becsvágyam, hogy angyal legyek, de a büszkeségem csak az, hogy annál inkább ember legyek.

Az embertanban az a czélom, hogy minden tudomány forrását, az erkölcs, az ember képzésének és kormányzásának ügyessége, módszere és a velük való érintkezés forrását, tehát minden praktikusét megnyissam.

Az értelmes embernek, ha valamibe belefog, tudnia kell: 1. hogy mit akar, 2. hogy mi kell ahhoz, 3. hogy mi haszna van annak. Ész – ítélőképesség – értelem.

A filozófia szégyenére nem ritkán felhozzák, hogy ami tán helyes benne, az a gyakorlati életben haszontalan; mondják pedig ezt előkelő, megvető hangon, teli önhittséggel, hogy az észt még abban is, amiben legfőbb becsét találja, a tapasztalat segélyével reformálják és a bölcseség oly képével, amely azt hiszi, hogy vakondok szemével, mely a túrásra szegeződik, távolabbra lát és biztosabban, mint oly lény szemével, amely egyenes állásra és az égbe való nézésre rendeltetett.

Az eszme nem más, mint oly tökéletesség fogalma, amely a tapasztalatban még nincs meg. Például a tökéletes, az igazság törvényei szerint kormányzott köztársaság eszméje! Azért lehetetlen ez? Először is csak eszménk kell hogy helyes legyen és akkor mindazon akadály mellett sem lehetetlenség, amely kivitelének még útjában áll. Ha mindenki hazudna például, az igazmondás azért puszta szeszély volna?

Semmi sem lehet károsabb és a filozófushoz méltatlanabb, mint az állítólag ellentmondó tapasztalatra való közönséges hivatkozás, amely tapasztalat egyáltalán nem is létezne, ha annak idején az eszmék szerint történtek volna meg ama intézkedések és ha ahelyett éretlen fogalmak, épp azért, mert a tapasztalatból merítvék, nem hiúsítottak volna meg minden jó szándékot.

A bolond, ha olyan mint a _többi_, akkor okos, csak a bölcs a balga. Azért: rejtsd el értelmedet.

Akit valamely morális érzés, mint alapelv jobban fellelkesít, mint azt mások a saját lagymatag és gyakran nemtelen érzelmük után ítélve elképzelni tudják, az az ő fogalmaik szerint képzelgő. _Arisztideszt_ uzsorások közé helyezem, _Epiktetuszt_ udvaronczok közé, _Rousseau_ János Jakabot a Sorbonne doktorai közé. Hallani vélem hangos gúny-kaczajukat és száz hang kiáltja: _micsoda képzelgők!_ A képzelgésnek ez a kétértelmű látszata önmagukban véve jó, morális érzésekben, ez a lelkesedés és sohasem alkottak e világon nagyot nélküle.

Aristoteles híres tana a középútról ízetlen bölcseség és ha _ennek_ a kikutatása végett fordulunk a régiekhez, mint akik a forráshoz közelebb voltak, akkor rosszul tettük, hogy felkerestük ezt az orákulumot.

Több életvidámságot szerzünk azáltal, amit az élet szabad használatában _cselekszünk_, mint amit _élvezünk_.

Az élet értékét, amennyiben abból áll, ami jót élvezhetünk, túlmagasra becsüljük; amennyiben azonban aszerint becsüljük, hogy mennyi jót tehetünk, úgy méltó arra, hogy a legnagyobb tiszteletben részesítsük és a legnagyobb fokú gondosságot fordítsuk a megtartására és vidáman használjuk jó czélokra.

Az egyetlen biztos szere annak, hogy örüljünk életünknek és amellett mégis megelégeltük légyen életünket, az idő eltöltése oly tervszerűen haladó foglalkozással, amelynek valamely szándékolt nagy czél a következménye. «Minél többet gondolkoztál, minél többet cselekedtél, annál tovább éltél (még a saját képzeletedben is).» Az élet ily befejezése _megelégedéssel_ jár.

A legfőbb, ami az ember birtoka lehet, az azon nyugalom, azon vidámság, az a belső béke, amelyet nem nyugtalanít semmiféle szenvedély.

Minden fájdalomnak a legalaposabb és legkönnyebb csillapító szere az a gondolat, amelyről feltehető, hogy az értelmes ember végiggondolja: hogy az életnek általában, ami a szerencse körülményeitől függő élvezetét illeti, önmagában véve nincs semmilyen értéke és csak annyiban van értéke, ami használatát illeti, hogy mily czélokra irányul, amit nem adhat meg az embernek a szerencse, hanem csupán a _bölcseség;_ ami tehát hatalmában van. Aki aggódóan bánkódik azon, hogy elveszti életét, az sohasem örülhet életének.

Szükséges a megelégedettségnek oly főfaja, amely senkiből sem kellene, hogy hiányozzon és amely nélkül nem lehetséges boldogság, a többi csak járulékos dolog. Ez a főfaj az önmagával való megelégedés.

Az emberek mai állapotában mondhatjuk, hogy az államok boldogsága az emberek nyomorával együtt nő. És még kérdéses, hogy nem volnánk-e boldogabbak természetes állapotban, ahol nem volna meg mindez a kultura, mint mai állapotunkban? Mert hogy lehet az embereket boldoggá tenni, ha nem tesszük őket becsületesekké és bölcsekké? A rosz mennyiségét különben nem csökkentjük.

Az ember nem vesz addig részt más szerencséjében vagy szerencsétlenségében, amíg saját maga meg nem elégedett. Tegyétek tehát, hogy kevéssel megelégedett legyen, úgy jókká teszitek az embereket; máskülönben minden hiábavaló. Az általános emberszeretetben van valami magas és nemes, de ábrándszerű. Amíg az ember maga a dolgoktól annyira függ, addig nem vehet részt más szerencséjében.

Nem tehetek senkit másképp jobbá, mint a jó azon maradékával, ami benne van; nem tehetek senkit máskép okosabbá, mint az okosság azon maradékával, ami benne van.

Akinek lába tört, annak szerencsétlenségét – mégis elviselhetőbbé tesszük azzal, hogy kimutatjuk néki, hogy könnyen a nyakát érhette volna a baj. Lehetséges és kellene, hogy legyen, vidám jámborság; lehetséges és kell a fárasztó, de szükséges munkát jó kedvvel elvégezni; sőt meghalni vidáman: mert mindez értékét veszti azzal, hogy rosz kedvvel és mogorva hangulatban tesszük meg vagy szenvedjük el.

Művelt emberek úgy vesznek búcsút az élettől, mint a társaságtól, mintha remélnék, hogy egykor viszontlátják. Félnek attól, hogy gyáván haljanak meg, vagy hogy haszontalanokként emlékezzenek rájuk, vagy hogy a hátramaradottakat megsértsék és magukra haragítsák.

Minden emberi erény az érintkezésben (udvariasság és így tovább) aprópénz; gyermek az, aki valódi arany gyanánt veszi. Mégis jobb, hogy aprópénz van forgalomban, mint semmiféle ilyen szer és végül pedig, ha jelentékeny veszteséggel is, mégis készpénzre váltható.

Emberismeret.

Csak igen _kevés_ olyan ember van, aki _elvek_ szerint cselekszik, sokkal _több_ van olyan, akit _jószívűsége_ vezet, olyan pedig, akinek legkedvesebb énje, mint fáradozásainak egyetlen czélpontja, mereven szeme előtt áll, olyan van a _legtöbb_, a _becsvágy_ végül _minden_ ember szívében van, bár nem egyenlő mértékben.

Az erkölcstelen dolgoknál adódó alkalom, hogy másnak az érzelmét kissé kikémleljük, alkalom lehet arra is, hogy az illető magasabb érzelmi életére, sőt szívére is meglehetős valószínűséggel következtessünk. Aki szép zenénél unatkozik, arról joggal gyanítható, hogy a stílus szépsége és a szerelem finom varázsa iránt kevéssé fogékony.

Az emberi természet szépsége és méltósága iránti bensőséges érzék és a kedély nyugodtsága és erőssége, hogy erre mint általános alapra vonatkoztassa az ember összes cselekvéseit, ez komoly és nem illik össze sem az ingatag örömmel, sem a könnyelmű állhatatlanságával. Sőt a búskomorság felé közeledik, amely érzelem gyengéd és nemes, amennyiben azon a borzadályon alapul, amelyet a korlátozott lélek érez, ha valamely nagy szándéktól eltelve, azokat a veszedelmeket látja, amelyekkel meg kell küzdenie és az önmaga legyőzésének nehéz, de nagy győzelme lebeg szeme előtt. Az elveken alapuló igazi erényben van tehát valami, ami leginkább a szelidebb értelemben vett _melancholikus_ kedélyhangulattal látszik megegyezőnek.

A jószívűség, a szív szépsége és finom izgékonysága, amely az adódó alkalom szerint az egyes esetekben részvéttől vagy jóakarattól való meghatottságban nyilvánul, a körülmények változásának nagyon alávetett és amennyiben a lélek indulata nem egyetemes elven alapul, úgy könnyen változó alakot ölt fel, aszerint, amint a tárgyak egyik vagy másik oldalukról mutatkoznak. És mivel e hajlam a szépre irányul, úgylátszik legtermészetesebben a kedély azon fajával egyezik meg, amelyet _szangvinikusnak_ neveznek, amely csapongó és a mulatságot kedveli. E temperamentumban kell keresnünk azon kedvelt tulajdonságokat, amelyeket adoptált erényeknek nevezhetnénk.

A becsületérzést rendszerint a _kolerikus_ vérmérséklet ismertetőjelének vették egyébként és ez alkalmat ad nékünk arra, hogy felkutassuk e finom érzés erkölcsi következményeit, amelyek többnyire csupán a külső csillogásra irányulnak.

Nincs ember a finomabb érzés minden nyoma nélkül, de annak nagyobb mérvű hiánya, amelyet mással egybevetve érzéketlenségnek is neveznek, a _flegmatikus_ jellemében fordul elő, akit egyébként még a durvább hajlamoktól is megfosztanak, mint pénzvágy, stb., amelyeket azonban mi a többi rokon hajlammal együtt számára mindenesetre meghagyhatunk.

Azt, akinek érzése a _melancholikus_ felé hajlik, nem azért nevezik így, mintha az élet örömeitől megfosztva sötét mélabúban bánkódna, hanem mivel érzelmei, ha bizonyos fokon túl nagyobbodnának, vagy némely ok folytán hamis irányba jutnának, könnyebben változnának át a mélabú állapotába, mint valamely másba. Különösen a _fenséges iránt van érzéke_. Még a szépségnek is, amely iránt épúgy van érzéke, nem csupán izgatnia kell őt, hanem meghatnia is, amennyiben egyúttal csodálatot kelt benne. A gyönyör élvezete nála komolyabb, de azért nem kisebb. A fenséges minden hatásában több a varázs, mint a szép szemfényvesztő bájaiban. Ha jól érzi magát inkább elégedett, mint vidám. Az ily ember állhatatos. Ezért érzéseit elvek alá rendeli. Ezek annál kevésbbé állhatatlanok és változók, minél egyetemesebb azon alapelv, amely alá rendelvék, és minél tágabb így az a magas érzelem, amely az alacsonyakat maga alá foglalja. A hajlamok minden specziális alapja sok kivételnek és változásnak van alávetve, ha nincs ily fő alapból levezetve. Az élénk és barátságos Alcest azt mondja: szeretem és becsülöm nőmet, mert szép, hízelgő és okos. Mi lesz azonban, ha betegség elcsúfítja, ha kora mogorvává teszi és ha, miután az első varázs eltünt, okosabbnak sem látszana, mint bárki más? Ha nincs már meg az alap, mi lesz a vonzalomból? Tartsátok magatokat ezzel szemben a jóakaró és higgadt Adrast-hoz, aki azt gondolja magában: Szeretettel fogok bánni e személylyel és becsülni fogom őt, mert nőm. Ez az érzület nemes és nagylelkű. Most a véletlen bájak változhatnak, annak daczára még mindig a neje. A nemes alap maradandó és nincs oly nagyon alávetve a külső dolgok állhatatlanságának. Ily természetűek az alapelvek, azon gerjedelmekhez viszonyítva, amelyek csak egyes alkalmakra buzognak fel, és ilyen az elvekkel bíró férfi azzal ellentétben, akinek alkalomadtán jószívű és szerető kedve kerekedik.

De mi volna, ha szíve titkos sugallata így szólna: annak az embernek ott segítségére kell sietnem, mert szenved; nem mintha barátom vagy társaságombeli volna, vagy mintha képesnek tartanám arra, hogy jótéteményem egykor hálával viszonozza. Nincs most idő okoskodásra és kérdezősködésre: ember ő, és ami emberekkel történik, az engem is ér. Az esetben eljárása a legfőbb elven, az emberi természet iránti jóakaraton alapul és fölötte magasztos, úgy változhatlansága miatt, mint alkalmazásának egyetemessége folytán.

Folytatom megjegyzéseim. A melancholikus kedélyű keveset törődik azzal, hogy hogyan ítélnek mások, mit tartanak jónak vagy igaznak, ezért egyedül saját belátására támaszkodik. Mivel az indítóokok benne az elvek természetét veszik fel, úgy nem egykönnyen lehet szándékait megváltoztatni: állhatatossága néha makacssággá is fajul. A divat változását közönnyel nézi és csillogását megveti. A barátság magasztos és ezért az ő számára való. Ő tán elvesztheti állhatatlan barátját, de ez nem egyhamar veszti el őt. Az elhamvadt barátság emléke is még tiszteletreméltó előtte. A közlékenység szép, gondolatteljes hallgatagság magasztos. Jól megőrzi saját és mások titkait. Az igazmondás magasztos és ő gyűlöli a hazugságot vagy a képmutatást. Nagyra tartja az emberi természet méltóságát. Ő maga becsüli az embert és oly teremtménynek tartja, aki itt tiszteletet érdemel. Nem tűr elvetemült alárendeltséget és szabadság nemes keblének éltető levegője. Minden láncz, az aranyozottól kezdve, melyet az udvarnál hordanak, le a gályarab nehéz vasáig utálatos előtte. Saját magának szigorú bírája és másokra és nem ritkán magára és a világra is ráun.

E jellem elfajulásában a komolyság mélabúra hajlik, az áhitat rajongásra, a szabadságvágy enthuziazmusra. Sértés és igazságtalanság a boszúvágy lángját gyujtják fel benne. Akkor félelmes. Daczol a veszélylyel és megveti a halált. Ha érzése fonák és világos értelem hiányában a _kalandosra_ veti magát. Sugallatok, jelenések, kísértések. Ha az értelem még gyöngébb, úgy _torzképeket_ lát. Jelentős álmok, sejtelmek és csodajelek. Az a veszély fenyegeti, hogy _képzelgő_ vagy _bogaras_ lesz.

A _szangvinikus_ kedélyűnek erős érzéke van a _szép iránt_. Ezért öröme nevető és élénk. Ha nem víg, akkor elégedetlen és kevéssé ismeri a megelégedett hallgatást. Magában és másokban keresi az örömet, mulattat másokat és jó társalgó. Nagyon együttérez másokkal. Mások vidámsága jókedvűvé teszi és szenvedésükkel szemben lágyszívű. Erkölcsi érzéke szép, de elvek nélküli és mindenkor közvetlenül attól a jelen benyomástól függ, amit rá a tárgy gyakorol. Minden ember barátja vagy, ami ugyanazt jelenti, tulajdonképp sohasem barát, bár jószívű és jóakaró. Nem képmutató. Ma barátságos és jó modorával szórakoztatni fog benneteket, holnap, ha betegek vagytok vagy szerencsétlenség ért benneteket, igaz és őszinte részvétet érez irántatok, de halkan ellopózik, míg a körülmények meg nem változnak. Sohase kéne bírónak lennie. A törvény szerinte rendszerint túlszigorú és könnyek által megvesztegetteti magát. Furcsa egy szent ez, sohasem igazán jó és sohasem igazán rosz. Gyakran kikapós és inkább szívességénél, mint hajlamánál fogva vétkezik. Bőkezű és jótékony, de rosz fizetője annak, amivel tartozik, mivel a jóság iránt nagy érzéke van, de kicsiny az igazságosság iránt. Senkinek sincs oly jó véleménye saját szíve felől, mint neki. Ha nem is becsülitek nagyra, mégis szeretnetek kell őt. Jellemének nagyobbfokú hanyatlásával _pipogya_ lesz, játékos és gyerekes. Ha kora nem mérsékeli élénkségét vagy több észt nem ád neki, úgy azon veszélyben forog, hogy vén _divatmajommá_ válik.

Annak, akit _kolerikus_ kedély alatt értenek, erős érzéke van a magasztos azon faja iránt, melyet _pompásnak_ nevezhetünk. Tulajdonképp ez a magasztosnak csupán csillogó máza és erősen elütő szinezés, amely a dolognak vagy a személynek belső tartalmát, amely tán csak rosz és közönséges, elrejti és a látszattal csal és meghat. Amint egy épület festés által, mely faragott köveket ábrázol, éppoly nemes benyomást gyakorol, mintha tényleg abból állna és a ráragasztott párkányzat és pillérek a szilárdság hitét keltik fel, bár kevés tartásuk van és semmit sem támasztanak meg: úgy ragyognak talmi erények is, a bölcseség aranyfüstje és a festett érdem.

A kolerikus saját értékét, valamint dolgai és cselekedetei értékét az illem szempontjából nézi, vagy azon látszat szempontjából, amilyennel szembetűnik. A belső minőség és azon indító okok, amelyeket maga a tárgy tartalmaz hidegen hagyják, sem igazi jóakarat nem hevíti, sem becsülés nem hatja át. Sőt csak annyiban tartja magát boldognak, amennyiben gyanítja, hogy mások annak tartják. Modora mesterkélt. Mindenféle szempontot kell tudni elfoglalnia, hogy modorát a szemlélő különböző helyzetéből tudja megítélni, mert nem törődik azzal, hogy micsoda, hanem csupán, hogy minek látszik. Evégből jól kell ismernie a közízlésre való hatást és azt a sokféle benyomást, amelyet magatartása másokra gyakorol. Miután e ravasz figyelemnél hidegvérre van szüksége és nem szabad, hogy szeretet, részvét vagy szívének együttérzése elvakítsa, azért sok olyan balgaságot és kellemetlenséget kikerül, amelyekbe a szangvinikus belejut, akit közvetlen érzése elragad. Ezért rendszerint értelmesebbnek látszik, mint a minő tényleg. Jóakarata udvariasság, tisztelete szertartásos, szeretete kieszelt hízelgés. Mindenkor önmagától eltelt, ha az udvarló vagy a barát modorát ölti fel és soha sem az egyik, sem a másik. A divattal akar kápráztatni; de mivel minden rajta mesterkélt és csinált, azért abban merev és ügyetlen. Sokkal inkább elvek szerint cselekszik, mint a szangvinikus, akit csupán alkalmi benyomások indítanak meg; de ezek nem az erény elvei, hanem a becsülésé és nincs érzéke a cselekedetek szépsége vagy értéke iránt, hanem aziránt, hogy a világ, hogy ítélné meg azokat. Mivel eljárása, ha nem tekintünk azon forrásra, amelyből ered, majdnem épp oly közhasznú, mint maga az erény, úgy a közönséges emberek részéről ugyanoly nagyrabecsülésben részesül, mint az erényes, de finomabban látó szemek elől gondosan elrejtőzik, mert nagyon jól tudja, hogy becsvágyának, mint titkos rúgónak fölfedése megfosztaná őt a becsüléstől. Ennélfogva nagyon tettető, a vallásban képmutató, az érintkezésben hízelgő, a politikai pártállásban köpenyegforgató a körülmények szerint. Örömest válik a nagyok rabszolgájává, hogy azáltal kisebbek zsarnoka lehessen. A naivitástól, e nemes vagy szép egyszerűségtől, amely a természet és nem a művészet bélyegét hordja magán, teljesen ment. Ezért, ha ízlése elfajul, úgy csillogása _kiabáló_, azaz ellenszenves módon kérkedő. Stílusa, mint cziczomája akkor túlzásba esik, a torzkép egy fajává válik, amely a pompással szemben ugyanaz, mint a kalandos vagy bogaras a komoly magasztossal szemben. Sértés esetén olyankor párbajozik vagy pörlekedik és a társadalmi viszonylatokban sokat ad ősökre, elsőségre és czímre. Amíg csak hiú, azaz becsvágyó és feltünésre vágyó, addig még tűrhető, de ha tényleges előnyök és a tehetség teljes hiánya mellett felfuvalkodottá lesz, akkor az, aminek a legkevésbbé szívesen tartatná magát, azaz _bolond_.

A _flegmatikus_ vegyülékbe nem jutott magasztos vagy szép alkotórész különösen feltünő fokban.