Part 2

A filozófiai belátás bővülését akadályozza az, hogy erkölcsi okokhoz, azaz czélokból való magyarázathoz fordulunk ott, ahol még gyanítható, hogy fizikai alapokok szükséges általánosabb törvényekkel kapcsolatban határozzák meg a következményt.

Immateriális alapelvekre való hivatkozás a rest filozófia menedéke, és ezért az ily módon való magyarázat is lehetőség szerint kerülendő, hogy a világ jelenségeinek azon alapjai, amelyek a puszta anyag mozgástörvényein nyugszanak és amelyek egyesegyedül az átérthetők, egész terjedelmükben ismertté váljanak.

Tegyük fel, hogy Isten néha és különös esetekben a természetet törvényeitől eltéríti: akkor sincs halvány fogalmunk sem arról és sohasem remélhetjük, hogy megismerünk egy oly törvényt, amely szerint Isten ily esetben cselekszik. Itt az ész, mintha meg volna bénulva, amennyiben azáltal, ismert törvények szerinti eljárásában feltartóztatott, de újat nem tanult és nem is remélheti, hogy valaha a világon ilyet tanul.

A tudatlanságnak a tudomány látszatát adó közönséges fogás az, hogy a rajongó azt kérdezi: ismeritek a mágneses erő valódi okát, vagy ismeritek az anyagot, amely az elektromos jelenségekben oly csodálatos hatást fejt ki? Azt hiszi, hogy alapos oka van arra, hogy oly dologba, amelyet véleménye szerint a legnagyobb természetbúvár belső mivoltára nézve époly kevéssé ismer, mint ő, lehető hatásaira vonatkozólag is épúgy beleszóljon. De az utóbbi csak oly hatásokat ismer el, amelyeket a kísérlet segélyével mindenkor szemünk elé állíthat, amennyiben a tárgyat teljesen hatalmába keríti, ezzel szemben az előbbi oly hatásokat szed össze, amelyek úgy a megfigyelő, mint a megfigyelt személynél teljesen a képzeletből eredhetnek és így valódi kísérletnek nem is vethetők alá. E helytelenség ellen nem lehet mást tenni, mint belenyugodni abba, hogy az állati mágnesség mágnesez és szervetlenít mindaddig, amíg az annak és a könnyen hívőknek tetszik, de a rendőrség figyelmébe kell ajánlani a dolgot, nehogy túlmerészen űzzék azt, egyébként pedig nekünk a természet kutatásának egyetlen útját kísérlet és megfigyelés által, amelyek a tárgy tulajdonságait külső érzékeinknek felismerhetőkké teszik, továbbra is követni kell. Hosszadalmas czáfolat itt az ész méltósága ellen való és nem is használ semmit, megvető hallgatás az őrület e fajtájával szemben jobban megfelel, amint egyébként is az ily események az életben csak rövid ideig tartanak, hogy aztán más balgaságnak adjanak helyet.

Senkitől sem veszem rosz néven, ha ahelyett, hogy a szellemlátókat a másik világ félpolgárainak tekintené, velük röviden és jól, mint kórházba valókkal végez és ezáltal magát minden további kutatás alól felmenti. De ha mindent ily álláspontról tekintünk, akkor a szellemvilág ilyfajta adeptusaival való bánásmód is kell, hogy a korábbitól nagyon különbözzék és ha előbb szükségesnek találták, hogy néha némelyeket közülök elégessenek, úgy most elég lesz, ha csak purgálják őket. A dolgok ilyetén állásánál nem is volna szükséges, hogy annak nagy feneket kerítsünk és megcsalt rajongók lázas agyában a metafizika segélyével titkokat keressünk. A rejtélyt csupán az éleseszű _Hudibras_ tudta volna nékünk megoldani, mert az ő véleménye szerint: _ha hipochondrikus szél tombol a belekben, úgy az irányán fordúl meg a dolog, ha lefelé megy f– lesz belőle, de ha felszáll, akkor tüneménnyé vagy szent sugallattá válik_.

Van egy faja a _lángeszű férfiaknak_ (helyesebben lángész majmoknak), amely a lángész czégére alatt betolakodott, a természet különösen kegyelt főinek a nyelvén szól, a fáradságos tanulást és kutatást kontárkodásnak minősíti, és azt állítja, hogy minden tudomány szellemét egy fogással ragadta meg, de kis adagokban sűrítve és erőteljesen képes adni belőle. Ez a faj, mint a kuruzslók és vásári kikiáltók faja a tudományos és erkölcsi műveltségben való haladásra nézve igen hátrányos, ha vallás-, államviszonylatok, és morálról a beavatotthoz vagy a hatalom birtokosához hasonlóan a bölcseség székhelyéről döntő hangon beszél és így szelleme szegénységét el tudja takarni. Ez ellen ismét mit lehet mást tenni, mint nevetni és szorgalommal, renddel és világossággal türelmesen továbbhaladni, anélkül, hogy ama szemfényvesztőkre ügyet vetne az ember?

Először az _iskolának_ kell megadni a magáét, azután lehetünk arra is tekintettel, hogy a világ kedvére éljünk.

Aki nem iskolaszerűen, hanem «lángész» módjára filozofál, az oly módon gazdálkodik, amelynek a közeli csőd jósolható. A kritikai filozófia az az észgazdálkodás, amely először is a vagyoni állapotot vizsgálja meg, hogy megtudja, mily messzire mehet kiadásaiban és a simplex emberhez hasonlít azzal a szellemes fővel ellentétben, aki – mint egy bizonyos miniszter államháztartásával – oly módon dicsekszik, hogy: minél több az adóssága, annál gazdagabb.

Nem nagy művészet a közérthetőség, ha amellett minden mélyebb belátásról lemondanak.

Csak az adhat elő valamit népszerűen, aki azt alaposabban is előadhatná.

Hogy a valódi népszerüséget megtanuljuk, a régieket kell olvasnunk, például Cicero filozófiai iratait, Horatius, Vergilius költőket és így tovább; az újabbak közül Hume-ot, Shaftesburyt és másokat; férfiak, akik mindenike kiterjedt érintkezésben állott a művelt világgal, amely nélkül nem lehetünk népszerűek. Mert a valódi népszerűség sok gyakorlati világ- és emberismeretet követel, az emberek fogalmai, izlése és hajlamainak ismeretét, amelyekre az előadásnál, sőt még az illő, a népszerűséghez alkalmas kifejezések megválasztásánál is folytonosan tekintettel kell lenni.

A teóriák gyakran inkább a megértés megkönnyebbítésére, mint a természet jelenségeinek kiderítésére szolgálnak.

Gondolatok tartalom nélkül üresek, szemléletek fogalmak nélkül vakok. Tehát ép oly szükséges fogalmainkat megérzékíteni (azaz tárgyukat a szemléletben mellérendelni), mint szemléleteinket számunkra értelmessé tenni (azaz fogalmak alá rendelni).

Az ész nem _alkot_, hanem csupán _rendez_ fogalmakat.

A logika nem általános feltalálóművészet és nem az igazság orgánuma; nem algebra, amelynek segélyével rejtett igazságok volnának felfedezhetők.

Bár azt mondják: a technikát, vagyis a tudomány felépítésének módját elő kell adni az alkalmazott logikában. Ez azonban hiábavaló, sőt káros. Mert akkor elkezdenek építeni, mielőtt anyag volna, és megvan ugyan a forma, de hiányzik a tartalom.

A kísérletek eredménye nem felel meg mindig a gyanításnak. Ha azonban nem akarjuk teljesen a véletlenre bízni a kísérleteket, akkor kell, hogy a gyanítás legyen indítékuk.

Kétségtelenül igaz, hogy pusztán tapasztalati tapogatózás által, vezérelv nélkül, amelyet keresni kell, sohasem találnánk valami czélszerűt, mert _rendszeresen_ tapasztalni csak annyit tesz, mint _megfigyelni_. Köszönöm a csupán empirikus utazó elbeszélését, különösen, ha abból összefüggő ismeret legyen, melyből az ész valamit alkosson egy elmélet czéljára. Rendszerint azt válaszolja ő, ha erre vonatkozólag kérdezik: észrevehettem volna ezt, ha tudtam volna, hogy efelől kérdezősködni fognak.

A _természetkutatás_ nem vak tapogatózás az észrevételek után, amelyek töredékesen és véletlenül egymás mellé sorozhatók, hanem törvényekhez van kötve, amelyek szerint fel kell keresni azokat.

A természetkutatás nem a tapasztalat _által_, hanem annak _számára_ történik.

A tapasztalatból nem származhat semmiféle tudomány. A tapasztalt ember (expertus), ha egyébként semmi más, úgy tudatlan, aki pórázra kötve jár, aki azokba a nyomokba lép, amelyeket számára más, vagy ő maga előző gyakorlatok után készített.

A természetbúvárok között némelyek (akik inkább spekulativ hajlamúak), az egyenlőtlenségnek szinte ellenségei és mindig a faj egységére vannak tekintettel, mások (inkább empirikus fők) a természetet oly sokféleségre igyekeznek osztani, hogy csaknem föl kellene adni a reményt, hogy tüneményeit általános elvek szerint ítéljük meg.

Vannak emberek, akik mindent ismernek, de semmitsem tudnak (mindennek a leírásáról van fogalmuk, de nincs belátásuk).

A pusztán polihisztor tudása _cziklópszerű_, amelynek egyik szeme hiányzik, – a filozófia szeme; és egy matematikus, történész, leíró természettudós, filológus és nyelveket ismerő cziklóp oly tudós, aki mindezekben a dolgokban nagy lehet, de minden filozófiát ezenfelül fölöslegesnek tart.

Az ismeret egysége nélkül minden tudás csak törmelék.

Azt állítom, hogy a természettudomány minden ágában csak annyi _tulajdonképpeni_ tudomány található, amennyi _matematika_ van benne.

A geometriában járatlan a természettudományban nem haladhat előre, azaz nem lehet filozófikus természetismerő.

Amidőn _Galilei_ golyóit a ferde síkon általa választott nehézkedéssel gördítette le, vagy _Torricelli_ a levegő nyomásával oly súlyt hordatott, amelyről előre meghatározta, hogy mily előtte ismert vízoszlop súlyával legyen egyenlő, vagy később _Stahl_ fémeket mésszé és ezeket ismét fémekké változtatta azáltal, hogy azokból valamit elvont és visszaadott; ez minden természetbúvárnak szöget ütött a fejébe. Megértették, hogy az ész csak azt látja be, amit maga, saját terve szerint állított elő, hogy itéletei élén állandó törvények szerint alapelveknek kell állniok és a természetet kényszerítenie kell, hogy kérdéseire válaszoljon, nem pedig, hogy általa magát mintegy pórázon vezettesse; mert különben a véletlen, nem megelőző terv szerinti megfigyelések egyáltalán nem függnek össze szükséges törvényben, amelyet pedig az ész keres és amelyre szüksége van. Az észnek az alapelveivel, amelyek egyedül emelik törvényerőre a megegyező jelenségeket, az egyik kézben, és a kísérlettel, amelyet azok szerint kigondolt, a másikban, kell a természethez fordulnia, bár oly czélból, hogy az kioktassa őt, de nem mint tanítvány, aki mindent elmondat magának, amit a tanító akar, hanem mint kirendelt bíró, aki a tanukat azon kérdésekre készteti válaszolni, amiket ő feltesz. És így még a fizika is gondolkodásmódjának oly előnyös forradalmát lényegileg véve azon ötletnek köszönheti, hogy annak megfelelőleg, amit az ész maga fektet a természetbe, azt keresse benne (ne pedig ráfogja), amit tanulnia kell tőle és amiből magától semmit sem tudna. Csak ezáltal tért a természettudomány a tudomány biztos útjára, miután évszázadokon át nem volt egyéb, mint puszta tapogatózás.

Sok kérdéssel úgy vagyunk, mint a katekizmussal, amelyet gyermekkorunkban betéve tudtunk és amelyet érteni véltünk, amelyet azonban minél öregebbek és megfontoltabbak leszünk, annál kevésbbé értünk és ezért megérdemelnők, hogy még egyszer az iskolába küldjenek, hacsak találhatnánk valakit (magunkon kívül), aki jobban értené azt.

A _természet_ a mi feladatunk, magyarázataink szövege.

Tudomány és élet – tudósok – akadémia.

Oly kormány, amely a tudomány tételeivel, tehát azok bővítésével vagy javításával is foglalkoznék, amely tehát a legmagasabb személyben a tudóst akarná adni, e pedantéria által csak a néki járó tiszteletet veszítené el, mert méltóságán alúli, hogy a néppel (annak tudós osztályával) egyesüljön, amely nem érti a tréfát és mindazokat egyforma elbánásban részesíti, akik tudománynyal foglalkoznak.

Ha kormányok jónak találják, hogy tudósok dolgaiba avatkozzanak, úgy a tudományról és emberekről való bölcs gondoskodásukhoz sokkal illőbb volna, hogy a kritika szabadságát részesítsék kedvezményben, mintsem, hogy az iskolák nevetséges zsarnokságát támogassák, amelyek közveszély feletti hangos jajgatásba törnek ki, ha pókhálóikat szétszaggatják.

Be kell vallani, hogy a nagybritánniai parlament alapelve: hogy a király trónbeszéde minisztere művének tekintendő (mivel az uralkodó méltósága ellen való volna, hogy tévedésen, tudatlanságon, vagy hazugságon fogják rajta, pedig a Háznak mégis fel kell jogosítva lennie, hogy annak tartalma felett ítéljen, azt megvizsgálja és megtámadja), hogy ez az alapelv, mondom, finoman és helyesen kieszelt. Éppen így kell, hogy bizonyos tanok kiválasztása, amelyeket egyedül szentesít a kormány a tanítás czéljára, a tudósok vizsgálatának legyen alávetve, mert az nem az uralkodó művének tekintendő, hanem egy arra kirendelt állami hivatalnokénak, akiről feltesszük, hogy ura akaratát nem jól érthette vagy el is csavarhatta.

Egy franczia miniszter egyszer magához hivatta a legtekintélyesebb kereskedők egy részét és javaslatot kért tőlük, hogyan segíthetne a kereskedelmen: mintha ő a javaslatok legjobbját ki tudná választani. Miután egyik ezt, a másik amazt javasolta, egy öreg kereskedő, aki sokáig hallgatott, így szólt: Csináljatok jó utakat, verjetek jó pénzt, adjatok alkalmas váltójogot és így tovább, egyébként pedig «hagyjatok bennünket dolgozni!» Ez lenne körülbelül a válasz, amelyet a filozófiai fakultásnak adni kellene, ha a kormány megkérdezné, mily tanokat írjon elő általában a tudósoknak, hogy amellett a belátás és a tudomány haladását meg ne gátolja.

A szabad művészetek és a tudományok jobban növekednek kedvelőik és jóakaróik kormányzása alatt, mint önhitt ismerőiké alatt. Csak a közbecsüléshez kell, hogy tartsák magukat és a lángészt hagyják, hogy önmagát képezze és saját maga szabja meg utait.

Ha tudományos vitát a nagyközönség elé visznek, amint azt a tudomány űzérei (a «gyakorlók» neve alatt) szívesen megkísérlik, úgy illetéktelenül a nép ítélőszéke elé (amelyet a tudományosság dolgaiban semmiféle ítélet sem illet meg) hurczolják azt és megszünik a vita tudományos jellege; mert akkor a törvényellenes viszály helyzete áll elő, ahol tanok a nép hajlamainak megfelelően adatnak elő és a lázadás és pártoskodás magvait hintik szét, a kormányt pedig ezáltal veszélyeztetik.

Törekedni, hogy az egész közönség tudóssá legyen, a legrosszabb, ami csak történhet. Ezáltal bírákká tesszük őket és ez a népuralom egy faja; de jó, ha a tudomány kedvelőivé tesszük őket. Itélni mindenki tud, de a bíró mester kell, hogy legyen.

Csodálatos, hogy a tudatlan elfogult a tudományosság javára, a tudós ellenben elfogult a műveletlen ész javára.

Magam is hajlamomnál fogva kutató vagyok. A megismerés szomjúhozását teljesen átérzem és a benne való előbbrejutás vágyódó nyugtalanságát vagy minden haladás feletti elégedettséget is. Volt idő, midőn azt hittem, hogy ebben áll az emberiség becsülete és megvetettem a csőcseléket, amely semmiről se tud. Rousseau helyreigazított. Ez az elvakultságból eredő előny eltűnik; megtanulom, hogy az embereket tiszteljem és sokkal haszontalanabbnak tartanám magam a közönséges munkásnál, ha nem gondolnám, hogy megfontolásom mindenkinek azt az értéket adhatja meg, hogy az emberiség jogait törekedjen helyreállítani.

Tompaeszű vagy korlátolt fő, amelyből nem hiányzik semmi más, mint csak az értelem kellő foka és annak saját fogalmai, tanítás által nagyon jól, a tudományosságig is kiképezhető. De miután akkor az ítélőképesség rendszerint hiányos marad, úgy éppen nem szokatlan, hogy tudós férfiakat találunk, akik tudományuk használatában ama soha jóvá nem tehető hiányt gyakran elárulják.

Közepes tehetségűek, akik tevékenyek és vakmerők, a legjobban boldogulnak a tudományos életben is.

A magas iskolák rendszeres fecsegése gyakran csupán egyetértés abban, hogy a szavak különböző jelentésével valamely nehezen megoldható kérdés elől kitérjenek, mert a kényelmes és gyakran eszes «nem tudom»-ot az akadémiákon nem szívesen hallják.

Az iskolák czivakodásában rendszerint mindkét félnek akkor van a legtöbb mondanivalója, ha tárgyukból semmitsem értenek.

Azt kéne gondolni, hogy valamely jó ügy védelmének szándékával semmit a világon sem lehet kevésbbé megegyeztetni, mint álnokságot, tettetést és csalást. A tudomány káros hatása az emberekre különösen abban áll, hogy a legnagyobb része azoknak, akik azzal kérkedni akarnak, az értelemnek semmiféle javítását nem eredményezik, hanem csupán fonákságát, nem is említve, hogy a legtöbbnek csak hiúsága eszközéül szolgál.

Az akadémiák több tehetségtelen embert küldenek ki a világba, mint a közéletnek bármely más intézménye.

Tudósok azt hiszik, hogy minden ő érettük van itt.

A tudósnak humanitásra van szüksége, hogy maga félre ne ismerje magát és ne bízzon túlsokat saját erejében. Az olyan tudóst cziklópnak nevezem. Ő a tudomány egoistája és szüksége van még egy szemre, amely azt eredményezné, hogy tárgyát más ember szempontjából is látná. Ezen alapul a tudomány humanitása, azaz az ítélet közlékenysége, amelylyel mások ítéletének is alávetik azt.

Mire való nékünk a spekuláczió minden feldolgozása és viszálykodása, ha ezalatt jószívűségünket elveszítjük?

Oh emberi gondok! Gyönge emberek, azt állítjátok, hogy csupán az igazság és az ismeret terjesztése a czélotok, valójában pedig csupán hiúságtok foglalkoztat.

A nép üdvét legfőképp nem a szabadságban keresi, hanem természetes czéljaiban, tehát e három dologban: holta után üdvözüljön, életében embertársai közti létét köztörvények biztosítsák, végül pedig, hogy magában az élet fizikai élvezetében (azaz egészségben és hosszú életben) részesedjen.

A filozófus, aki mindezekbe a vágyakba csak az értelemtől átvett előírások alapján bocsátkozhat, ahhoz tartja magát, amit az ember maga hozzátehet és kell is, hogy hozzátegyen: _becsületesen_ éljen, senkivel se kövessen el _jogtalanságot_, az élvezetben _mértékletes_ legyen és türelmes a betegségben és amellett főképp a természet önsegélyére számítson; mindezekhez persze nem kell valami nagy tudomány, sőt az nagyrészt nélkülözhető is, ha csak hajlamainkat fékezni és a kormányzást értelmünkre bízni akarnók, amivel azonban a tömeg, mint fáradságos dologgal éppen nem törődik.

A teológusokat, jogtudósokat és orvosokat a tömeg (amely a fenti tanokban hajlamával, hogy _élvezzen_ és ellenszenvével, hogy azért _fáradozzon_ rosz helyen alkalmazott komolyságot talál) felszólítja, hogy elfogadhatóbb indítványokat tegyenek: és akkor a tudósokkal szemben támasztott követelések így hangzanak: amit itt ti filozófusok fecsegtek, azt már én rég tudtam magamtól is; de tőletek, mint tudósoktól azt akarom tudni, ha _elvetemülten_ éltem volna is, hogy szerezhetnék mégis magamnak röviddel kapuzárás előtt bebocsátási engedélyt a menyországba, ha _nincs is igazam_, hogy nyerhetném mégis meg a pörömet és ha testi erőmet kedvemre kihasználtam volna és _visszaéltem_ volna is azzal, hogy maradhatnék mégis egészséges és hogy élhetnék soká. Hisz azért tanultatok, hogy többet tudjatok, mint a magunkfajtabeli (akiket ti idiótáknak neveztek), aki semmi másra nem tart igényt, mint józan észre. De ez a dolog olyan, mintha a tömeg úgy fordulna a tudóshoz, mint valami jövendőmondó és varázslóhoz, aki természetfölötti dolgokban tájékozott; mert a tudatlan arról a tudósról, akiről valamit feltételez, túlsokat képzel. Ezért természetesen előrelátható, hogy ha valaki csak elég vakmerő, hogy ily csodaembernek adja ki magát, a tömeg futni fog hozzá és a filozófusok pártját megvetéssel fogja elhagyni.

SZEMLÉLET. MŰVÉSZET – LÁNGÉSZ.

A szép és a művészet.

_Szép_ az, ami a fogalomtól _függetlenül_ általánosan tetszik.

Határozott _szabályok_ szerinti bizonyítás sohasem szabhatja meg a szépség feletti ítéletet.

Ha valaki oly költeményt olvas fel nekem, vagy oly színdarabhoz vezet, mely sehogysem felel meg ízlésemnek, úgy felhozhatja Batteux-t vagy Lessinget, vagy az ízlésnek még régibb és híresebb műbírálóit és felhozhatja az általuk felállított összes szabályokat annak a bizonyítására, hogy költeménye szép; és habár egyes helyek, amelyek nékem nem tetszenek a szépség szabályaival (amint azok ott adva vannak és általánosan elismertek) nagyon jól megegyeznek: én betömöm a fülem, nem akarok hallani okokat és okoskodást és inkább felveszem, hogy a műbírálók ama szabályai hamisak, vagy legalább is itt nem alkalmazhatók, mintsem hogy ítéletem a priori bizonyítékokkal határoztassam meg, miután itt az ízlés és nem az ész vagy az értelem ítéletéről van szó.

Ugylátszik, hogy ez a főokok egyike, amiért ezt az esztétikai ítélőképességet éppen ízlésnek nevezték. Mert felsorolhatja nékem valaki valamely étel összes tartozékát és mindegyikről megjegyezheti, hogy azok nekem különben kellemesek és erre rá még joggal dícsérheti, hogy mily egészséges egy étel az; mégis mindezen érvekkel szemben süket vagyok, megízlelem az _én_ nyelvemen az ételt és az én ínyemen és eszerint (és nem általános elvek szerint) ítélek.

Ámbár tehát a műbírálók, mint _Hume_ mondja, látszólag jobban okoskodnak, mint a szakácsok, mégis egy a sorsuk. Itéletük meghatározó alapját nem a bizonyítékok erejétől, hanem csupán az egyénnek saját állapota (kellemesség vagy kellemetlenség) feletti reflexiótól várhatják, minden előírás és szabály visszautasításával.

Amint, hogy nincs a szépnek tudománya, hanem csak kritika, úgy nincs is szép tudomány, hanem csupán szépművészet. Mert ami az elsőt illeti, benne tudományosan, azaz bizonyító okok alapján azt kellene eldönteni, hogy valamit szépnek kell-e tartani, vagy sem; a szépség feletti ítélet tehát nem volna az ízlés ítélete. Ami a másodikat illeti, oly tudomány, amely szép legyen, képtelenség. Mert ha benne, mint tudományban alapelvek és bizonyítékok után kérdezősködnénk, úgy ízléses szólamokkal (bonmots) küldenének útunkra.

A szépművészet alkotásaiban a czélszerűségnek, ámbár az szándékos, mégsem szabad szándékoltnak feltünnie; azaz a szépművészetnek természet gyanánt kell _feltűnnie_, ámbár tudjuk, hogy művészet. A művészet alkotása pedig azáltal látszik természetnek, hogy szabályokkal való megegyezés minden pontossága, amelyek szerint egyedül válhat a mű azzá, amivé kell válnia, megtalálható benne; de _kín_ nélkül, anélkül, hogy az iskola formája átlátszana, azaz anélkül, hogy nyomát mutatná annak, hogy a művésznek a szabály lebegett volna szeme előtt és lelki erejét bilincsekbe zárta volna.

A szépet általában (legyen az természetes, vagy művészi szép) az esztétikai eszmék _kifejezésének_ nevezhetjük.

A szépművészetet szükségkép a tehetség művészetének kell tekinteni.

A szép az erkölcsi jó jelképe.

A természet szépsége iránti közvetlen érdeklődés (nem csupán megítélésében való ízlés) mindenkor a jó lélek ismertetőjele.

Az ízlés megalapozásának igazi előkészítése az erkölcsi eszmék kifejlesztése és a morális érzék művelése.

Az ízlést a moralitás külső megjelenésének nevezhetnők.

Tehetség és iskola a művészetben.

Az ötletesség nem jelenti az eszmékhez való tehetséget.

A _genie_ az a tehetség (természet adomány), amely megadja a művészet szabályait. Miután a talentum, mint a művész veleszületett alkotóképessége, maga is a természethez tartozik, úgy azt is mondhatnók: a genie azon veleszületett lelki sajátság (ingenium), _amely által_ a természet a művészetnek szabályt ád.

A genie az ember «tehetségének mintaszerű eredetisége».

A genie 1. az a _tehetség_, amely előállítja azt, amire nem adható határozott szabály, nem pedig ügyesség ahhoz, ami valaminő szabály szerint megtanulható; tehát _eredetiség_ az első tulajdonsága. 2. Alkotásainak, mivel eredeti badarság is lehetséges, egyúttal mintáknak, azaz _mintaszerűeknek_ kell lenniök, tehát nem szabad utánzásból eredniök, de másoknak arra, azaz a megítélés zsinórmértéke vagy szabályául kell szolgálniok. 3. Hogyan állítja elő alkotását, azt maga sem írhatja le, vagy mutathatja be tudományosan, hanem szabálynak a _természetet_ adja meg; így tehát a műalkotás létrehozója, amelyet tehetségének köszönhet, maga sem tudja hogyan kapja eszméit, nincs is hatalmában, hogy olyat tetszése szerint, vagy tervszerűen kigondoljon és másokkal oly előírásokat közöljön, amelyek egyenlő értékű műalkotás létrehozására másokat képesítsenek. Azért ez a szó: genie valószínűleg genius-ból ered, azon sajátságos, az emberrel születésével vele adott védő és irányító szellemből, melynek sugallatából származnak ama eredeti eszmék.