Part 1

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

KANT-BREVIARIUM

ÖSSZEÁLLITOTTA Dr GROSS FÉLIX

FORDITOTTA Dr POLGÁR GYULA

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1912

KANT-BREVIARIUM

KANT VILÁGNÉZETE ÉS ÉLETFELFOGÁSA

A MŰVELT EMBER SZÁMÁRA KANT IRATAIBÓL

ÖSSZEÁLLITOTTA

Dr GROSS FÉLIX

FORDITOTTA

Dr POLGÁR GYULA

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1912

HERDER – KANTRÓL.

Azon szerencse jutott osztályrészemül, hogy megismertem egy filozofust, aki a tanítóm volt. Legvirágzóbb éveiben vidám és élénk volt, mint egy ifjú, és e vidám élénkség, azt hiszem, legelaggottabb koráig is kísérte. Nyílt, gondolkodásra termett homloka elpusztíthatatlan derültség és öröm székhelye volt, a gondolatokban leggazdagabb beszéd ömlött ajkairól, tréfa, elmésség és hangulat a rendelkezésére állottak és tanító előadása a legszórakoztatóbb társaság volt. Ugyanazon szellemmel, amelylyel Leibnizet, Wolfot, Baumgartent, Crusiust, Hume-ot vizsgálta és Newton, Kepler és a fizikusok természettörvényeit figyelemmel kísérte, azzal fogta fel Rousseau akkor megjelenő iratait is, Emiljét és Heloise-át, valamint minden előtte ismeretessé vált természetfelfedezést, méltányolta azt és mindig visszatért a természet elfogulatlan ismeretére és az ember erkölcsi értékére. Ember, nép, természettan, természetrajz és tapasztalat voltak azon források, amelyekből előadását és társalgását élénkítette; semmiféle tudásra méltó dolog nem volt előtte közönyös. Semminő ármány, semminő párt, semminő előítélet, semminő hírnév utáni becsvágy sem izgatta soha a legkevésbbé sem az igazság bővítése és kiderítése ellen. Felélénkített és kellemesen rábírt az öngondolkodásra; zsarnokság jellemétől távol állott. Ez az ember, akit én a legnagyobb hálával és tisztelettel nevezek meg, _Immanuel Kant:_ képe kellemesen áll előttem.

=Motto:=

Magam is hajlamomnál fogva kutató vagyok. A megismerés szomjuhozását teljesen átérzem és a benne való előbbrejutás vágyódó nyugtalanságát vagy minden haladás feletti elégedettséget is. Volt idő, midőn azt hittem, hogy ebben áll az emberiség becsülete, és megvetettem a csőcseléket, amely semmiről sem tud. Rousseau helyreigazított. Ez az elvakultságból eredő előny eltűnik; megtanulom, hogy az embereket tiszteljem és sokkal haszontalanabbnak tartanám magam a közönséges munkásnál, ha nem gondolnám, hogy megfontolásom mindenkinek azt az értéket adhatja meg, hogy az emberiség _jogait_ törekedjen helyreállítani.

Kant.

Csak egy kevéssé gondolkodnunk kell, hogy mindig oly bűnre akadjunk, amit az emberi nemmel szemben elkövettünk – ha másban nem, hát abban, hogy oly előnyöket élvezünk az embereknek a polgári társadalomban való egyenlőtlenségéből, amelyek folytán másoknak annyival inkább nélkülözniök kell, hogy azon önző képzelődés által, hogy _érdemeket_ szereztünk, a _kötelesség_ gondolatát ki ne szorítsuk.

Kant.

TUDÁS. FILOZÓFIA – TUDOMÁNY – TUDÓSOK.

A régi metafizika.

Tudom, hogy sokan vannak, akik a filozófiát a felsőbb mennyiségtannal összehasonlítva igen könnyűnek találják. De ezek mindent filozófiának neveznek, ami azon könyvekben áll, melyeknek ez a czímük. A különbség az eredményben mutatkozik. A filozófiai ismeretek nagyrészt a vélemény sorsára jutnak és olyanok, mint a meteorok, amelyeknek fénye semmitsem igér tartósságukra nézve. Eltűnnek, de a matematika megmarad. A metafizika kétségtelenűl a legnehezebb minden emberi belátás között; csakhogy még sohasem írtak egyet. Van okunk rá, hogy azon út felől kérdezősködjünk, amelyen először is keresni gondoljuk.

Szinte nevetségesnek látszik, hogy amíg minden más tudomány szakadatlanul tovább halad, a metafizikában, amely pedig maga a bölcseség akar lenni, mindig ugyanazon a helyen forgunk, anélkül, hogy egy lépéssel tovább jutnánk.

A metafizika partnélküli tenger, amelyben a haladás semmiféle nyomot sem hagy és amelynek a horizontján nincs semmiféle látható czél, amelyen észrevehető volna, hogy mennyivel közeledtünk feléje.

A metafizika Sziszifusz köve, amelyet fáradatlan görgetnek, anélkül, hogy állandó helyéről elmozdítanák.

Tudnunk kell, hogy minden ismeretnek két vége van, amelyen megfogható, az egyik az a priori, a másik az a posteriori. Bár az újabb idők különböző természettudósa úgy adta elő, hogy az utóbbinál kell kezdeni és azt hiszi, hogy a tudomány angolnáját a farkánál fogva ragadja meg, amidőn elegendő tapasztalati ismeretről gondoskodik és így azután lassanként általános és magasabb fogalmakhoz kapaszkodik fel. Ámbár lehet, hogy ez nem botor cselekedet, mégis távolról sem eléggé tudományos és filozófiai, mert ezen a módon hamar oly _miérthez_ jutunk, amelyre nem adható felelet, ami a filozófusnak ép annyira válik becsületére, mint a kereskedőnek, aki váltólejáratkor barátságosan felkér, hogy máskor keressed fel. Ezért éleseszű férfiak, hogy ezt a kényelmetlenséget elkerüljék, az ellenkező, külső határnál kezdtek el, azaz a metafizika legfelsőbb pontjánál. Ennél azonban új nehézség áll elő és pedig az, hogy elkezdenek, nem tudom _hol_, és eljutnak, nem tudom _hová_ és hogy az alapokok folytatása nem akar eljutni a tapasztalathoz, sőt úgylátszik, hogy Epikur atomjai, miután örök idők óta folyton esnek, hamarább ütközhetnek egyszer véletlenül úgy, hogy egy világot alkossanak, mint a legáltalánosabb és legelvontabb fogalmak, hogy azt megmagyarázzák. Miután tehát a filozófus jól látta, hogy egyrészről észokai, és másrészről a valóságos tapasztalat, mint a párhuzamos vonalak az elgondolhatlanságig futnának tovább egymás mellett, anélkül, hogy valaha találkoznának, így hát a többiekkel megegyezett, mintha csak összebeszéltek volna, hogy mindegyik a maga módja szerint veszi a kezdőpontot és erre nem a következtetés egyenes vonalában, hanem a bizonyítási alap észre nem vehető _kanyarulatával_ az észt úgy irányítják, azáltal, hogy lopva bizonyos tapasztalatok czélja felé vagy a bizonyíték felé pislantottak, hogy éppen oda kellett találnia, ahova a jámbor tanítvány nem gyanította, azaz, hogy bebizonyítsa azt, amiről már előzőleg tudták, hogy be kell bizonyítani. Ezt az utat nevezték aztán még az a priori útnak, ámbár észrevétlenül kitűzött pálczákkal az a posteriori pontja felé volt megvonva; emellett azonban méltányos, hogy az, aki így e művészetet megtanulta, ne árulja el a mestert. Ezen ügyes tanmenet szerint különböző érdemdús férfiak pusztán az ész útján még a vallás titkait is kifürkészték, mint ahogy regényírók a történet hősnőjét távoli országokba szalasztják, hogy ott azután valami csodás kaland folytán imádója véletlenül rábukkanjon:[1] et fugit ad salices et se cupit ante videri.

Napról-napra több lesz az alapos filozófus, mint ahogy saját maguk nevezik magukat és oly mélyen belátnak minden dologba, hogy nem is marad előttük semmi rejtve, amit ők megmagyarázni és megérteni ne tudnának. Én nem titkolom belátásom gyengeségét, amely szerint én rendesen azt értem legkevésbbé, amiről minden ember azt hiszi, hogy könnyű megérteni.

Vannak tökéletes belátású metafizikai intelligencziák és nagyon tapasztalatlannak kell lennie annak, aki azt képzeli, hogy az ő bölcseségükhöz valami hozzáadható, vagy ábrándjaikból valami elvehető.

Simonides még mindig bölcs, aki fejedelmének hosszas vonakodás és halogatás után ezt a feleletet adta: Minél többet gondolkodom Isten felett, annál kevésbbé láthatom be. Nem így hangzik a tudós csőcselék szava. Nem tud semmit, nem ért semmit, de mindenről beszél és amit mondott, arra hivatkozik.

Szerencsés a metafizika, ha csak fogalmakat dolgoknak nem vesz és dolgokat, vagyis inkább azok neveit, nem vesz fogalmaknak és nem okoskodik ilyenformán teljesen a vak világba.

A metafizikában sokféle módon lehet kontárkodni, anélkül, hogy éppen aggódni kellene, hogy tévedésen kapják rajt az embert. Mert, ha csak önmagunknak nem mondunk ellent, úgy mindazon esetekben, amelyekben az általunk kapcsolt fogalmak a tapasztalatban nem adhatók, sohasem czáfolhatnak meg bennünket a tapasztalat segítségével.

Nincs olyan balgaság, amely valami feneketlen bölcselkedéssel ne volna megegyeztethető.

Rajongás a felvilágosodott korban csak úgy juthat felszínre, ha valamelyik iskola metafizikája mögé rejtőzködik, amelynek oltalma alatt merészkedhet mintegy észszel őrjöngeni.

Ellenszenvvel, sőt némi gyűlölettel látom egész kötetnyi metafizikai belátások felfuvalkodott önhittségét, mint aminők most divatosak, amennyiben teljesen meggyőződöm arról, hogy az az út, amit választottak, teljesen elhibázott, hogy az elterjedő módszereknek az ábrándokat és a tévedéseket a végtelenségig kell sokasítaniok és hogy még mindeme képzelt belátások teljes kipusztítása sem lehet oly káros, mint e megálmodott tudomány az ő átkos termékenységével.

Aristoteles azt mondja valahol: _ha ébren vagyunk, egy közös világunk van, de ha álmodunk, úgy mindenikünknek van egy sajátja_. Azt hiszem ez utóbbi tételt megfordíthatnók és azt mondhatnók: ha különböző emberek közül mindeniknek saját világa van, úgy azt gyaníthatjuk, hogy álmodnak. Ha erről az álláspontról tekintjük a különféle gondolatvilágok _légvárépítészeit_, akiknek mindenike mások kizárásával lakik nyugodtan a sajátjában, azt például, aki mint _Wolf_ a dolgok rendjét a tapasztalat kevés építési anyagából, de annál több görbe úton szerzett fogalomból rótta össze, vagy azokat, akik _Crusius_ módjára a _gondolhatóról_ és a _gondolhatatlanról_ szóló néhány mondás bűvös erejével a semmiből teremtett világokban laknak, úgy viziók ellentmondásában türelemmel várni fogunk, amíg ezek az urak kiálmodják magukat. Mert, ha ezek egyszer, ha Isten úgy akarja, teljesen ébren lesznek, azaz, ha úgy fognak gondolkodni, hogy az más emberi értelemmel való megegyezést ki nem zár, úgy nem fog közülök senki sem látni olyasmit, ami ne látszana bárkinek is az ő bizonyítgatásuk világánál szembetűnőnek és bizonyosnak és akkor majd a filozófusok egy közös világban fognak lakni.

Ha az előnyöket és hátrányokat tekintetbe vesszük, amelyek valakinek származhatnak abból, hogy nemcsak a látható, hanem a láthatatlan világ számára is alkalmas a szervezete (amennyiben ilyen létezne), úgy az ilyfajta ajándék ahhoz hasonlítható, amelylyel Juno megtisztelte Tiresiast, akit előbb megvakított, hogy a jóslás tehetségét adományozhassa néki. Mert a _másik_ világ szemléletes ismeretére itt csak úgy tehetünk szert, ha valamit abból az értelemből elveszítünk, amelyre a _jelen_ világban szükségünk van. Nem is tudom, hogy bizonyos filozófusok maguk teljesen föl vannak-e mentve e kemény feltétel alól, akik oly szorgalmasan és elmélyedve irányítják távcsöveiket ama távoli vidékek felé, és csodadolgokat tudnak elmondani arról, legalább is nem irigylem felfedezéseik egyikét sem; csak attól tartok: hogy egy józaneszű és kevéssé finom ember nékik éppen azt adná tudtukra, amit Tycho de Brahe-nek válaszolt a kocsisa, amidőn az azt gondolta, hogy éjjel a csillagok szerint igazodva mehet a legrövidebb úton: _Jó uram, lehet, hogy az égen jól kiismered magad, de itt a földön bolond vagy._

Meghatározásokat kiélezni, sánta bizonyításokat új mankókkal ellátni, a metafizika toldott-foldott köntöséhez új rongyokat, vagy annak más szabást adni, ezzel még találkozunk ugyan, de a világ nem ezt kéri. Metafizikai állításokkal jóllakott a világ: e tudomány lehetőségét akarják, azon forrásokat, amelyekből beléje bizonyosság vezethető le, és biztos ismertetőjeleket, amelyekkel a tiszta ész dialektikus káprázata az igazságtól megkülönböztethető.

Milyennek kell lennie a metafizikának – bölcselet – birálat.

Oly távol állok attól, hogy magát a metafizikát tárgyilagosan mérlegelve, kevésre becsüljem, vagy fölöslegesnek tartsam, hogy én, különösen egy idő óta, amióta azt hiszem, hogy belátom természetét és az emberi ismeretek közötti sajátlagos helyzetét, meg vagyok győződve arról, hogy még az emberi nemnek igaz és tartós boldogulása is rajta múlik.

Hogy az emberi szellem valaha teljesen feladja a metafizikai vizsgálódást, az éppoly kevéssé várható, mint az, hogy mi, azért, hogy ne lélegezzünk be mindig tisztátalan levegőt, a lélegzést majd egyszer inkább teljesen beszüntetjük. A világon tehát mindig lesz metafizika, sőt mi több, mindenkiben lesz, különösen a gondolkodó emberben, amelyet általános zsinórmérték hiányában, mindenki a maga módja szerint fog kiszabni magának. Az azonban, amit eddig metafizikának neveztek, egy bíráló észnek sem tehet eleget, de teljesen lemondani róla szintén lehetetlen, tehát _meg kell kísérelni_ végre magának a tiszta észnek valamilyen bírálatát, vagy ha van ilyen, _meg kell vizsgálni_ azt részletesen, mert nincs más mód, hogy ennek a sürgős szükségletnek, ami több mint puszta tudásvágy, eleget tegyünk.

Hiábavaló ily kutatásokkal szemben _közömbösség_ mesterkélése, amelyeknek tárgya _nem lehet közömbös_ az emberi természetre nézve. Azok az állítólagos _indifferentisták_ is, bármennyire is igyekszenek az iskola nyelvének népszerűvé való változtatása által felismerhetlenné válni, amennyiben egyáltalán valamit gondolnak, metafizikai állításokba esnek vissza, amelyek ellen pedig oly nagy ellenszenvet tüntettek föl.

A metafizika az emberi ész minden _kulturájának_ betetőzése, amely nélkülözhetetlen, még ha tudományként való szerepét bizonyos okoknál fogva félre is teszszük.

Ha van egy tudomány, amelyre az embernek igazán szüksége van, úgy az az, amelyet én tanítok, hogy illően töltsük be azt a helyet, amely az ember számára a teremtésben kijelöltetett és amelyből megtanulhatjuk, hogy minőnek kell lennünk, hogy emberek legyünk.

A metafizika első és legfontosabb szabálya: hogy ne kezdjük meghatározásokkal.

A metafizika igazi módszere alapjában véve azonos azzal, amelyet _Newton_ a természettudományba bevezetett.

Az értelem földje sziget, amelyet maga a természet zárt változhatlan határok közé. Ez az igazság földje (mily csábító név), amelyet messzeterjedő és viharos óceán vesz körül, a látszat tulajdonképpeni székhelye, ahol nem egy helyen köd és hamar leolvadó jég új földeket hazud és amig a felfedezésekért szerte kalandozó tengerészt szüntelen üres reménnyel áltatja, oly kalandokba keveri, amelyekkel sohasem hagyhat fel és amelyeket mégis sohasem fejezhet be. Csak a szigorú, de igazságos kritika józansága szabadíthat meg e káprázattól, amely sokakat képzelt boldogság által elméletek és rendszerek közt fogva tart és az korlátozhatja spekulativ igényeinket a lehető tapasztalat mezejére és pedig nem az értelmünknek oly sok elhibázott kísérlete fölötti fonák gúny vagy korlátai fölötti jámbor sóhaj által, hanem annak biztos alapelvek szerint kitűzött határmegállapítása által, amely az értelem nincs továbbját a legnagyobb megbízhatósággal azon herkulesi oszlopokhoz köti, amelyeket maga a természet állított fel, hogy értelmünk útját csak addig folytassuk, ameddig érnek a tapasztalat egybefüggő partjai, amelyeket nem hagyhatunk el, anélkül, hogy egy parttalan óceánra ne merészkednénk, amely bennünket mindig csalóka kilátás közepett végre is arra kényszerít, hogy minden nehéz és hosszantartó fáradalommal reménytelenül felhagyjunk.

A metafizikának oly pilótát akarok adni, aki a kormányzásnak a glóbus ismeretéből merített biztos elvei szerint, a tenger teljes térképével és iránytűvel ellátva bizton vezetheti a hajót, oda, ahová jónak tartja.

Magas tornyok és az azokhoz hasonló metafizikai nagy emberek, amik körül rendszerint nagy a szél, nem az én számomra valók. Az én helyem a tapasztalat termékeny mezeje.

Én szegény földi halandó, egyáltalán nem vagyok szervezve a _szemlélő értelem_ isteni nyelvére. Amit azonban nekem a közönséges fogalmakból logikai szabályok szerint kibetűzhetnek, azt még megérthetem.

Alapjában véve minden filozófia prózai; és azt az indítványt, hogy most megint költőien bölcselkedjünk ép úgy fogadnák, mint azt, hogy a kereskedő a jövőben könyveit ne vezesse prózában, hanem versben.

Az értelem dolgaiban az első lépés, amely annak gyermekkorát jellemzi, _dogmatikus_. A második lépés szkeptikus és a tapasztalaton okult ítélőtehetség elővigyázatosságára vall. De még egy harmadik lépés szükséges, amely csak az érett és férfias ítélőtehetséget illeti meg, amelynek alapjául szilárd és egyetemességükre nézve bevált elvek szolgálnak, az értelem bírálata, amelylyel nem csupán annak _korlátait_, hanem biztos _határait_ kimutatjuk.

A filozófia gondja inkább buja sarjak metszése, mint hajtása.

A tulajdonképpeni felvilágosultság az a puszta negativum, hogy azt, ami értelmünkön túl van, ne kívánjuk megismerni.

Szemem előtt gyakran Alpok emelkednek ott, ahol mások sík és kényelmes gyalogutat látnak maguk előtt, amelyen tovább vándorolnak, vagy legalább is vándorolni vélnek.

Az ábrándot és a hiú tudást, amely az értelmet felfuvalkodottá teszi, meg kell semmisíteni; azok az értelem szűk terében elfoglalják azt a helyet, amelyet a bölcseség és a hasznos oktatás tanai tölthetnének be.

A filozófia abban áll, hogy határainkat megismerjük.

Ha a tiszta és spekulativ értelem minden ismeretének foglalatát oly épületnek tekintem, amelynek legalább az eszméje önmagunkban van, úgy mondhatom: a kritikában megbecsültük az építési anyagot és meghatároztuk, hogy milyen magas és erős épülethez elég. Természetesen azt találtuk, hogy ámbár nékünk égigérő tornyot emelni volt a tervünk, az anyagkészlet mégis csak oly lakóházhoz volt elégséges, amely elég tágas volt a tapasztalat mezején való foglalatoskodásunkhoz és elég magas, hogy azt áttekinthessük; de ama merész vállalatnak az anyag hiánya folytán kudarczot kellett vallania, anélkül, hogy még a nyelvzavarra számítottunk volna, amely a munkásokat a terv fölött kikerülhetlen meghasonlásba kellett, hogy vigye és a világ minden részébe szét kellett szórnia, hogy mindenki saját terve szerint külön építsen magának. Most nem annyira az anyagról, mint inkább a tervről van szó és ámbár okultunk, hogy ne merészkedjünk kísérletet tenni egy tetszésünk szerinti meggondolatlan ötlet alapján, amely könnyen egész vagyonunkat felemészthetné, mégis valaminő szilárd lakóhely emeléséről le nem mondhatunk és így el kell készítenünk oly épület tervezetét, amely adott anyagunkra és egyúttal szükségletünkre tekintettel van.

A kritikai filozófia, ha egyszer csak röviden az iskoláját végigjártuk, arra szolgál, hogy összes foglalatoskodásunkba rendet, összefüggést és módszert vigyen.

Vagyonunknak és egyúttal használata határainak biztos felismerése határozottá, bátorrá és mindarra elszánttá tesz, ami jó és hasznos.

Sohasem tanúlhatjuk meg a filozófiát, legfeljebb csak filozófálni tanulhatunk.

A filozófus nem értelemművész, hanem az emberi értelem törvényhozója.

Nem szükséges éppen, hogy mindenki metafizikát tanuljon. Az a nevetséges utálat, amelyet a tiszta ész kritikájában járatlanok éreznek, ha tiszta észelvekre kell támaszkodniok, mint amelyeknél nem várhatnak teljes biztosságot, hanem ezt csupán a tapasztalattól várják, ahol az általánosság hiánya folytán semmiféle biztosság sincs, az a logikai tértől való borzadás egy faja, amely felületes fejekből aligha száműzhető.

Aki a filozófia egy rendszerét _tanulta_, annak csak _históriai_ ismerete van róla; csak annyit tud és ítél, amennyit adtak néki, _idegen ész szerint_ képezi magát, de nem _saját eszéből_ és ha már jól felfogta és megőrizte is, mégis csak egy élő ember gipszlenyomata.

A metafizika nem gyermekek és ifjak, hanem férfiak számára való. Az ész reviziójának egy faja ez.

A praktikus filozófus, a bölcseségnek tanítás és példaadás útján való tanítója, a tulajdonképpeni filozófus. Mert a filozófia a tökéletes bölcseség eszméje, amely nékünk az emberi ész végső czéljait mutatja meg.

Az bizonyos: aki egyszer a kritikát megkóstolta, az örökre megundorodott minden dogmatikus fecsegéstől, amelylyel azelőtt szükségből megelégedett, mert eszének szüksége volt valamire és jobbat a fentartására nem találhatott. A kritika úgy viszonylik a közönséges metafizikai iskolákhoz, mint a kémia az alkémiához, vagy az asztronómia a jövendőmondó asztrológiához.

Naturalizmus – józan ész.

A tiszta észnek nem egy naturalistája (aki alatt azt értem, aki a metafizika dolgaiban minden tudomány nélkül dönteni mer), azt mondhatná, hogy ő azt, amit a Kritika oly nagy előkészülettel, vagy ha jobban tetszik, terjengős, pedáns pompával ad elő, azt ő józan eszének igazmondó szellemével már régen nemcsak gyanította, hanem tudta és belátta is: «azt ugyanis, hogy mi egész eszünkkel sohase juthatunk túl a tapasztalatok területén.» De mivel, ha észelveit lassankint kikérdezik, be kell vallania, hogy köztük sok olyan van, amelyet nem a tapasztalatból merített, amelyek tehát attól függetlenek és a priori érvényesek, hogyan és minő érvekkel akarja a dogmatikust és saját magát korlátozni, aki ezen fogalmakat és alapelveket minden lehető tapasztalaton túl használja, éppen azért, mert attól függetlenül ismerte fel? És ő maga, a józan ész ezen adeptusa, sem annyira biztos abban, hogy minden önhitt, olcsón szerzett bölcsesége daczára, észrevétlenül nem jut-e a tapasztalat tárgyain túl az agyrémek területére. Rendszerint mélyen bele is van bonyolódva, ámbár népszerű nyelvezetével, miután mindent csupán valószínűségnek, észszerű gyanításnak vagy analógiának tüntet fel, alaptalan igényeinek némi mázt ad.

Az empirista azt állítja, hogy a műveletlen értelem jobb, mint művelt ítélet.

Az úgynevezett józan ész veleszületett tudatlanság.

Van egy kényelmes mód arra, hogy minden belátás nélkül makacskodhassunk, ez pedig a közös emberi belátásra való hivatkozás. Valóban nagy adománya az égnek az ép (vagy mint újabban elnevezték, az egyszerű) emberi ész. De tettel kell bizonyítani, a gondolat és a beszéd megfontoltságával és észszerűségével, de nem azáltal, hogy, ha igazolásunkra semmiféle okos dologgal nem tudunk előhozakodni, ráhivatkozunk, mint valami orákulumra. Ha belátás és tudomány a fogyatékán van, akkor és nem előbb hivatkozni a közös emberi belátásra, ez az újabb idők egyik szubtilis találmánya, amely mellett a legüresebb fecsegő fölveheti a versenyt a legalaposabb fővel és tarthatja is vele. De, amíg a belátásnak egy kis maradéka is megvan, addig őrizkedni fogunk ezen utolsó menedékhez fordulni. És a világosságnál megtekintve ez a fellebbezés nem is egyéb, mint a tömeg ítéletére való hivatkozás; oly taps az, amely miatt a filozófus pirul, de a népszerű elménczkedő olyankor diadalt arat és büszkélkedik. Mégis azt kell gondolnom, hogy Hume-nak épp annyira volt józan esze, mint Beattie-nek és még azonfelül birtokában volt az, ami ennek bizonyosan nem és pedig kritikai ész, amely a józan észt korlátok közt tartja, hogy ne tévedjen el a spekulácziókban, vagy ha pusztán ezekről van szó, ne kívánjon dönteni, mert nem tud számot adni alapelvei felől; mert csakis így marad meg józan észnek. Véső és kalapács egész jól használható a gerenda megmunkálásához, de a rézmetszéshez tű szükséges. Igy a józan ész, épúgy használható, mint a spekulativ, de mindkettő a maga módja szerint: amaz, ha oly ítéletekről van szó, amelyeket közvetlenül a tapasztalatban alkalmaznak, emez pedig ha általában véve puszta fogalmakból kell ítélni, például a metafizikában, ahol az önmagát, gyakran a valósággal ellentétben, úgynevező józan ész semmikép sem ítélhet.

A metafizikának nem engedhető meg az általános emberi ész helyeslésére való hivatkozás; mert e tanú tekintélye csak mende-mondán alapul. Quodcumque ostendis mihi sic, incredulus odi.

_Horat_.

Tudomány és tudományos módszer.

Az észnek minden munkájában bírálat alá kell vetnie magát és az ebbeli szabadságot semmiféle tilalommal sem csorbíthatja, anélkül, hogy magának ne ártana és ránézve hátrányos gyanúba ne keverednék. Semmisem annyira fontos itt a haszonra való tekintettel, semmisem oly szent, hogy ezen vizsgáló és szemlét tartó átkutatás alól, mely nem ismer semmiféle személyi tekintélyt, kivonhatná magát. Sőt ezen a szabadságon alapul az ész létezése, amelynek nincs diktátori tekintélye, hanem annak a kijelentése sohasem egyéb, mint szabad polgárok beleegyezése, akiknek mindegyike aggályait, sőt vétóját kell, hogy tartózkodás nélkül kifejezhesse.