Part 12

– Nos, Josephine, – mondá – ugyebár vannak különb emberek is a Babette boltosánál? Ez az úr itt, a ki neked tetszik, egy magyar gróf, herczeg, viczekirály, vagy isten tudja micsoda. Hanem mi lesz most már az én Vénusomból, miután Acteon meglepte. Tanácslom, babám, viseld magadat okosabban, mint Diana tette volt vele annak idején. De hisz neked ez mindegy, ugy-e? Inkább rágyujtasz egy czigarette-re. Még nem tudsz? Ugyan ne erényeskedjél. Nos, majd meg fogod tanulni azt is. Úgy, úgy, csak közeledjetek egymáshoz. Ha eszed lesz Josephine, még derekabb szerencsét tehetsz, mint a nénéd, a ki most valószinüleg vörös kezekkel árul szentjánoskenyeret.

Josephine kisasszonynak volt esze és nem vetette meg a szerencsét, mely e napon virradt reá. Béla kész volt tőle megvenni szegénységét s a kopott kalap, színehagyott kendő és idomtalan czipők a szomszéd kis csacska leányának ajándékoztattak, ki bizonyára szintén megtalálta bennük szerencséjét. A rózsás Josephine mind amaz ócskaságok helyett szép újakat kapott s a csacska lánykának nem sokáig maradt szomszédja a nyomorult, szennyes, gőzös kamarában. A kocsi, melyben Béla ült mellette, egy két szobás, kedves kis lakásra szállította, egyikébe ama paradicsomoknak, melyek vidám zugaiban ugyan kicsoda látná meg idején a jól elrejtett lángostort? Nem lakott benne sem angyal, sem kígyó; csak egy szegény, bűnös, szép leány, kit nem tanítottak olvasni s nyomoruságban sinylő anyja, sírban fekvő atyja és egy, önző erényében elbizakodott rokona volt. Meg a szeretője. Tarka virágok kerültek az otthonias kis szobákba és a csinos, kék butorok közt, a lágy szőnyegeken negédesen himbálták fejüket. A falakra képek kerültek; az egyik szobában a szerencsétlen Leopold Robertnek bájos, olasz idylljei; a másikba olajfestmények. Ezek közt volt egy Venus, mely e kis lak, e gyönyörök, ez önfeledt élet, ez édes lejtő történetének emlékeül ajándékoztatott. Egy görbe orrú papagáj napestig rikácsolt és szárnyát lebbentgetve szokta fogadni Bélát, ki kedvencze volt. Babette szerencséjén, ki vörös kezekkel árul a boltban, bizonynyal nem volt Josephinenek semmi irigyleni valója. Kaczagva borult Béla nyakába, ha jött; lábaihoz telepedve a szőnyegre, áhítatosan hallgatta, a mit beszélt neki és ha olykor-olykor elhallgatott, borús gondolatok bántották, édes, forró csókokkal nyitotta meg ajkait.

E kis paradicsomról Bélán kívül csak ketten tudtak: Ernő gróf, ki hitelt szerzett neki Párizsban és Antal, ki legsikerültebb alkotásai közé sorozta a két kis szoba képét, melyet egészen a magáénak tekintett. A gróf sohasem látta Josephine-et; de a festő gyakran ellátogatott hozzájuk s rendesen víg tréfával nyitotta rájuk az ajtót. – Nos, gyerekek, hány hét a világ? Josephine, látom, megkaptad a rózsát, melyet neked szántam; már arczodon viseled. Örömhírt hozok. Akadt vevő Portiára és ezzel meg van alapítva hitem Francziaország erkölcsi jövőjében. – Ez az örömhír azonban olyan sokszor ismételtetett, hogy Bélában méltán támadhatott kétely úgy a vásár, mint Francziaország erkölcsi jövője iránt.

Bélát egészen fogva tartotta a mámor, melynek karjai közé dobta magát. Ölelések és csókok közt teltek napjai; akárhol járt-kelt, gondolatai a szép leány körül röpdöstek, ki eléje szokott szaladni, mikor léptei neszét megismerte. Igaz, néha éjjeli álmai nagyon eltorzították a tündéri alakot, telt tagjait lefonnyasztották, arczának rózsáit sárga kénkővé változtatták, fogait kiszedték, nevető szemeit bemélyesztették, zenés hangját rekedt rikácsolássá bűvölték. Béla undorral hánykódott ágyán, utálattal ébredt maga és a világ gyönyörei iránt, s fájós fejjel utczáról-utczára barangolva töltötte a napot; de az este ismét kerékvágásába sodorta. Borús gondolatok is fölkeresték néha napján; csak úgy jöttek hivatlanul és czél nélkül, mint régi ismerősök jönnek, kikkel hajdan mindennap együtt voltunk s kik nem akarják végkép megszakítani velünk viszonyukat. Mi sem tudjuk, ők sem, hogy miért? Nem jövőjén aggódott Béla, épen nem. Mert ha az első lépések alatt, melyek a lejtőn alá vezetnek, kivétel nélkül mindenki előtt el van rejtve a feléje tátongó örvény, igen kevéssé rémíthette Bélát, ki rég eljátszottnak tekintette életét, melyet a sorsnak akármilyen kártyáján visszanyernie ép olyan lehetetlenség, mint másodszor elvesztenie. A játék eredményére teljes közönynyel tekintett; csupán annak az izgalomnak volt még értéke s ennélfogva csábja rá nézve, mely a játszóasztalok mellett egyformán ragadja meg az üres zsebű ácsorgót, kinek semmi veszteni valója, és a milliomost, kinek kincseivel szemközt legnagyobb nyeresége is semmivé törpül. Ez az izgalom, csakis ez kellett Bélának; hogy mi lesz a vége, az mindegy volt neki. Úgy érzé, hogy neki az élet sem a dicsőség arénája, sem a boldogság édeni völgye nem lehet; csak édes és részegítő bűnök hervatag játéktere, melyeknek tegnapjuk nem volt és holnapjuk nem lesz. Ki gondolna itt a jövőre!? Nem ez bántotta bús óráiban, melyek után mindig mohóbb vágyat érzett a mámor után. Ez ép olyan természetes, mint a milyen szomorú. Régi, tiszta, szűzies emlékeink látogatása életünknek olyan szakaszában, midőn szenvedéseink lesülyesztettek, lelkünk nemesen maradt ízének nagyobb fájdalmat okoz annál, a mit Dante a legnagyobbnak mondott. Égi képök fokozza nyomorunkat s gyöngéd kezük még mélyebbre taszít. Így történt azzal is, kiről e sorok szólanak.

Egy zordon téli délelőtt (az utczákon szörnyű sivalkodással csapkodta a szél a havat) Béla a kis kék szoba kerevetjén hevert és szürcsölte theáját, melyet kis fehér kezek töltöttek csészéjébe. Josephine, miután Hebe szerepével készen volt, mint valami hamupipőke telepedett le egy kis zsámolyra Béla elé, ki gyönyörködve pihentette rajta szemeit. E szép lány, kinek fekete fürtei kusza koszoruban voltak feltűzve fejére s karcsú alakján kaczér redőkben folyt alá a csinos reggeli pongyola, ingerkedett Bélával:

– Te mitsem tudsz úgy-e vetélytársadról? Pedig van ám egy, még pedig egészen közel. És milyen hatalmas! Ha eszedbe jutna párbajra hívni, összemorzsolna félkezével. Azért csak légy hát béketűrő és kerüld a heveskedést.

– Egyetlen mesében sem olvastam, – vágott közbe Béla – hogy a hamupipőkék óriásokba szerettek. Te vagy bizonyára az első.

– No, no, még annyira nem vagyunk, – kötekedett tovább a lány és puha kezeivel simogatta Béla arczát. Még eddig csak sajnálom szegényt és fáj, hogy nem segíthetek rajta szívem szerint. Tudod, az a Herkules ott fenn, a legszélső padlásszobában. Sohasem találkoztál vele a lépcsőn vagy a folyosón? Ha egyszer láttad volna, bizonyára tudnád, kiről beszélek, mert azzal a roppant fejjel, bozontos hajjal és széles vállakkal lehetetlen vele nem álmodni.

– Mit védelmezed hát magadat, ha már ennyire vagy óriásoddal?

– Ugyan ne szakíts félbe! Hát ez a szegény ember gyerekjátékokat szokott faragni, abból él és hét számra sem eszik meleg levest. Mióta beteg és tehetetlen, én küldtem föl neki mindennap valamit, hogy éhen ne haljon legalább. Tudod, valamikor én is éheztem eleget és… és…

Josephine elhallgatott s árnyas felhők verődtek össze homlokán. Béla kezét övéibe fogta s egy kis szünet mulva folytatta csak:

– És három hónapi bérrel adós már szegény. Pedig Martinné asszony olyan kegyetlen teremtés, hogy a kis fiát is mindennap kékre veri. Már tegnap fenyegette, hogy ha ma nem fizet, kilöketi az utczára. Ne hidd, hogy tréfál. A kis Henri tudja, hogy sohasem tréfál. Béla, Béla, – itt kérőleg függesztette Josephine szép, kék szemeit az ifjura – a jövő hónapban nem lesz szükségem új ruhára és egyszer sem megyek a szinházba. Értesz Béla?

Ha nem oly bús dologról lett volna szó, Béla bizonynyal mosolyra fakad. Megölelte a leányt és megcsókolta homlokát. Mielőtt felelhetett volna neki, egy felső emeletről nagy ajtócsapkodás, mérges toporzékolás, keserves gyereksírás és egy rikácsoló női hang hallatszott le a barátságos kis fészekbe. Tisztán ki lehetett venni, hogy a pörlekedő asszony azt erősíti, hogy ő nem lopta házát s ennélfogva kenyerét sincs szándékában lopni; vannak azonban emberek, kik, miután a naplopás mitsem hoz a konyhára, abból élnek, hogy a becsületes emberek bizodalmát meglopják. Az óriás, kinek a leczke szólt, igen megátalkodott ember lehetett, mert – mint a szakadatlan dörömbölésből (melyben az ordító Martin Henrik úr is lehetőleg védelmezte sarkaival családi érdekeit és a becsület ügyét) világos volt – még arra a fenyegetésre sem akart ajtót nyitni, hogy azonnal itt lesznek a rendőrök és el fognak bánni a naplopókkal. Pedig ez az illetőre nézve annyival hatásosabb lehetett, mert ő csak egy személy lévén, a rendőrök vele a dolog természeténél fogva még könnyebben elbánhattak.

A zajra Béla fölsietett a lépcsőkön. Az ostromolt ajtó már ekkor ki volt nyitva s Martinné asszony csipőkre tett kezekkel ismételte fenyegetéseit az erőszakos kitelepítés iránt. Martin Henrik úr, ki szokás szerint e napon is kékre veretett, bőgve erősítette a küszöbön, hogy az ő anyja nem szokott tréfálni. A sötét folyosón egy inas és egy szolgáló röhögve nézték a jelenetet, mely a főszemélyt igen kevéssé látszott megilletni. A mint Béla a szobába lépett, az ágy szalmazsákján egy roppant csontos alakot látott heverni nehéz nyögés közt. Mintha egyike lett volna a negyvennégy bolyongó Herkulesnek, kit megcsufoltatásában társai magára hagytak. Vaczogó fogai közt egy-egy magyar káromkodást morzsolt szét s szürke katonaköpönyegét egészen felhúzta rongyos barna attilájára, melyről a piros zsinór le volt szakadozva. Tehát még hozzá magyar ember! Béla kiváncsian tekintett körül a nyomorult kamrában. Az ágy elé állított három lábú széken két kés és egy véső hevertek félig kész bábúk között; a szűk ablakközben csinosan faragott huszárok, vénasszonyok, hosszú orrú zsidók, kerekes kocsik és kutyák egész serege táborozott. Ez volt a beteg kirakata, melyet azonban az utczáról csak a legjobb távcsővel lehetvén kivenni, – milyennel az emberek nem szoktak sétára indulni – szegénynek igen rossz üzlete lehetett. Ugyancsak rajta is hagyta nyomát a sok nélkülözés. Úgy feküdt ott játékszerei közt, mint valami halni készülő nagy Kristóf, miután megtalálta a világ leghatalmasabb urát: a gyermeket. De ez a nagy úr igen rosszul fizethetett neki. Hatalmas fejét nyugtalanul hányta vánkosnak használt karján. Kidülő homlokcsontjain nehéz verítékcsöppek ültek és sűrű, bozontos haja öszszecsapva csüngött arczába. Széles vállai roskatagon roppantak össze s nagy és bátor, szürke szemei keserű daczczal pihentek a toporzékoló asszonyon, ki idebenn ujra kezdte egész elméletét a becsületes emberekről és a naplopókról, kik állítólag azt tartják felőle, hogy ő lopta házát. De hisz a rendőrök már útban vannak.

– Uram, – mondá Béla és az ágyhoz lépett – ön honfitársam és szükségben van. Mit tehetek önért?

Az óriás a régen hallott otthoni hangok hallatára egyet dobott magán és szemeit látogatójára vetette. Tekintetére Béla – maga sem tudta miért – megdöbbent és egész testén borzongás futott át. Volt előtte valami ismerős ismeretlen e bátor szemekben és keserű arczban, melyet régen-régen, mintha látott volna már valahol. A legyőzött erő kínos és daczos vonaglása közt felelt neki a beteg:

– Köszönöm uram. Jól esik az is, hogy egy magyar embert látok magam mellett. Köszönöm. Nincs másra szükségem, mint hogy azt a hárpiát fogja galléron és penderítse ki a szobából.

Béla átlátta, hogy a beteg utasításával nem sokra menne; azért a kipenderítésnek szelidebb nemét választotta. Kifizette a szegény ember adósságát, ételért küldött és orvost hivatott számára. Miután Martinné asszony meggyőződött róla, hogy vannak még becsületes emberek a világon, kik nem hiszik, hogy ő ezt a házat lopta, s örvendetes tapasztalatának emlékére jól hátba vágta Martin Henrik urat, ki vonakodott orvosért menni, Béla magára maradt a szobában a rokkant katonával s leült ágya mellé.

– Uram, – kezdte az óriás hol elvörösödő, hol elhalványuló arczczal – ne kivánja, hogy megköszönjem szívességét, hanem számítson rá, hogy kamatostul meg fogom fizetni, ha erőmhöz jutok és esztergályos-műhelyt állíthatok. Most ugyan arra sincs erőm, hogy az adóslevelet megírjam; nincs se tintám, se tollam, se papirosom; de becsületszavamat adom önnek, hogy megfizetek. Addig is nyissa ki az ablakot és válasszon azok közül a haszontalanságok közül valamit.

Béla fölkelt és szemügyre vette a játékszereket.

– Csak emlékül, – folytatta a katona. – Legtovább dolgoztam azon a nyargaló huszáron. Én magam lettem volna az valamikor; de most csak ilyen nyomorék vagyok.

– Köszönöm, barátom – mondá Béla. – Elviszem emlékül magammal. Ne aggódjék semmin; a mim nekem van, azt kötelességem megosztani azokkal, a kik nélkülöznek. Gondoljon jó szívvel rám; ezt is kevesen teszik s nekem ennyi elég.

– De uram – pattant föl a beteg – én nem vagyok koldus és nem akarok semmit megköszönni. Hiszem az istent, volt és lesz még két ép kezem és kenyérhez jutok. Addig tartsa meg azt a huszárt, majd az kezes lesz értem. Ha kis gyermeke van, vigyen többet is neki. Ön talpig derék ember, úgy látom.

Az óriás homloka erősen tüzelt, lehellete forró volt és kezei reszkettek. A láz erőt vett rajta, ajkait megnyitotta és bizodalomra kényszerítette ismeretlen barátja iránt.

– Adja neki, uram, a gyermeknek – folytatá – és tanítsa meg, hogy bánjék különben önnel, mint én bántam szegény apámmal. A becsület útján maradtam ugyan mindig, de nagyon megszomorítottam, mert az iskolából katonának szöktem. Szegény tisztes, öreg feje! Épen úgy magára maradt, mint én itt. Az öcsém gazember lett és csúful elhagyta. Nem is akarok beszélni róla. A hugom… volt egy szép kis hugom is; de én csak akkorának ismertem, mint az öklöm. (Dehogy volt az még akkor olyan nagy, mint az a szörnyű ököl.) Az meg a Dunába ölte magát. Az apáménál jobb szerencsét önnek, uram!

Béla elsápadt és megrázkódva ugrott fel a székről. Mély lélegzetet vett s hol rámereszté szemeit a betegre, ki már csak maga elé beszélt, hol lecsukta és gondolataiba mélyedt.

– Igen, uram, – szóltak tovább a kicserepesedett ajkak – én beálltam katonának. Meghallgatja az úr az életem sorát? Nem szeretném, ha azt hinné, hogy valami hiábavaló ember vetődött az útjába, a ki itt messze földön csak szégyent hoz a nemzetére.

A mint beszélt, mindig több-több erőt látszott meríteni s élénkebb és összefüggőbb volt előadása.

– Nem, uram, nem. Csak ez az átkozott nyavalya kínzott el szörnyű módon, különben megfelelek én mindenütt magamért. Megfeleltem a huszáréletben is. Már vége felé jártam a kapitulácziómnak, mikor puskaporszagolásra került a sor. Ott táboroztam én is a Lomellinon; de aztán nem retiráltam megint keresztül a Ticinon Gyulay generálissal. Egy szegedi fi előfogott, hogy ha igaz magyar vagyok, vele tartok. Mind a ketten átállottunk Garibaldihoz. A milyen fej nélkül szaladt akkor az egész regementünk, észre sem vettek bennünket. Jól forgattam a kardot, az olaszoknál strázsamesterré tettek s a tiszt urak is nem egy jó fogást tanultak tőlem. Szép idők voltak azok!

Az egykori szökött katona emlékeinek hevületében visszadobta magáról a köpönyeget s – míg Béla karjára nyugtatva fejét, a földre nézett – fekhelyén kissé fölemelkedve folytatá:

– Ötöd magammal voltunk magyarok a «Lombardon», mikor Marsalánál kikötöttünk. A körül a földből kiásott város körül aztán seregestől verődtünk össze és megkaptuk ezt az uniformist, a ki most rongyollik rajtam. De isz ezt az egész történetet bizonyosan tudja az úr. Nem is mondok egyebet, mint hogy egy volturnoi meleg nap után szegény öreg óbesterünk megveregette vállamat és azt mondta, hogy ezer ilyen katonával szeretne ő betekinteni Magyarországra. Megdobbant rá a szívem. Jó, becsületes szív ez, uram; de a betekintésből nem lett semmi. Ott loptuk a napot hónapokig Nolában.

A beteg megpihent egy kissé, mert kezdte fárasztani a beszéd. Erősen lihegett, törülgette a homlokát és szemei el-elmeredtek egy pontra. Béla még mindig nem nézett rá, se félbe nem szakította, se nem kérdezősködött tőle, csak csöndesen hallgatta, a mint ujra, akadozva és erőltetve szóba kezdett.

– Átkozott hideg ez a köpönyeg! Úgy borzongok alatta, majd megdermed mindenem. Ugyan uram, azt a két kis szekeret, meg azt a nagyfejű zsidót dobja a tűzre, mert megfagyok.

A nagy fejű zsidó feláldoztatására azonban nem volt szükség, mert Nanette szolgáló Henrik úr kalauzolása mellett épen egy kosár fával jelent meg az ajtóban és nehány percz mulva vidám pattogással lobogott a láng a kályhában.

– Számítsa föl majd ezt is uram, – kezdé látható megelégedéssel a beteg – mert nem akarok semmivel adós maradni. Hol is hagytam el a beszédet? Igaz, Nolában. Ott történt velem a nagy semmittevésben az a szerencsétlenség, hogy ivás közben összevesztem egy vörösinges gézengúzzal és nagyon fejbe találtam kollintani. Becsuktak érte három hónapra. Az áristomban elég időm volt meggondolni, hogy az én karjaim igen erősek ilyen sustorgó vérhez s még nagyobb bajba is keveredhetem. Valami aprólékos, türelemre szoktató munkát kerestem és ott tanultam meg a fúrás-faragást. Hej uram, csak lenne nekem fám, meg minden hozzávaló szerszámom! Bizony minden úgy van jól, a mint van. Mert ha én akkor ezt meg nem tanulom, azóta vagy éhen haltam, vagy koldulásra szorultam volna. Mikor félesztendei lénunggal szélnek eresztettek bennünket a háládatlan taliánok, egy fránya franczia felbiztatott, hogy csak tartsak ide Párizsba, itt jó kelete lesz a faragó mesterségemnek. Mit volt mit tennem?! Haza nem mehettem, mert szökött katona voltam, a kit golyóbis vár. Nagy nyomorkodás közt valahogy elvergődtem ide és nagyon későn jutott eszembe, hogy valamire való műhely nyitásához nemcsak tudomány, hanem pénz is kell. Az pedig nem volt a zsebemben egy fillér sem. Kerestem gyárakban munkát; mindhiába. Már úgy ki voltam koplalva, mint a kutya és egy pár ilyen haszontalansággal ácsorogtam a víz partján, az új hid mellett, mikor az a jóféle innen az első emeletről meglátott. Megvette mindenemet és ezt a kis padláslyukat szerezte. A műhelyre persze nem is gondolhattam. A két kezem itt a szomszédok közt csak eltengetett volna valahogy, míg jobb keresethez jutok, ha ez az átkozott nyavalya utól nem ér. Egy szóig igazat beszéltem uram. Húzza ki azt a fiókot, három érdemkeresztet talál benne. A negyedik ezüst volt, arra rá szorultam és eladtam. Hanem most már ne nehezteljen érte, én is szeretném tudni, hogy kinek tartozom?

– Ráérünk még arra, barátom, – mondá Béla felkelve székéről. Nem utolszor láttuk ma egymást. Viselje csöndesen magát, ne aggódjék a jövő felől és fogadjon szót az orvosnak, a ki azonnal itt lesz. A viszontlátásig, isten önnel!

Béla távozott és három napon keresztül feléje sem nézett Josephinnek. A lány ki-kitörve, könyezve, mérgelődve, szinte kétségeskedve várta már s ki venné tőle rossz néven, hogy a harmadik napon unalmában egy kissé kaczérkodott is az átellenes ablakkal, mely mögött egy parókás és festett bajuszu úr álldogált. E nap estéjén azonban megérkezett Béla halaványan és szórakozottan. A papagáj ép oly vidáman csattogtatta jöttére tarka szárnyait, mint a mily repesve borult keblére Josephine. A paróka és festett bajusz háttérbe vonultak.

Béla nem tartotta meg igéretét. Nemcsak meg nem látogatta többé a beteg óriást, hanem kerülve kerülte és nem is találkozott vele. De épen nem feledkezett meg róla. Mikor hírül vette, hogy már lábra állt s megint ott mesterkedik késeivel és vésőjével furcsa esztergályán, a három lábú széken, oly összeget küldött neki, melyet elégnek gondolt arra, hogy betölthesse vele vágyainak az esztergályos műhelyben összpontosuló netovábbját. Az óriás a szó szoros értelmében megijedt, mikor a levélből a pénzt kihullani látta. Izmos markaival jobbra-balra dörzsölte homlokát, de sehogysem foghatta meg, mit akar azzal a derék ismeretlen mondani, hogy a neki küldött összeggel egy, életében soha le nem fizethető tartozás csekély részét akarja törleszteni. De már azt azután egész világosan megértette, hogy az idegen levele végén becsületére fogadta, hogy abban a perczben fel fogja előtte fedezni kilétét, a mint az esztergályos műhely oly helyzetbe juttatja, hogy tartozását megfizetheti. Ez mindenesetre fogós egy helyzet volt a becsületes és önérzetes óriásra, ki hosszas fejtörés után következő megállapodásokra jutott: A pénzt annál is inkább elfogadja, mert nem tudja, kinek visszaküldeni. A műhely bizonyosan fényesen fog jövedelmezni és ennélfogva szó sincs róla, hogy a kölcsön sokáig terhelje lelkét. Mindjárt a megnyitás napján elkezd takarékoskodni; egy pár jó karéj kenyér megteszi napjában addig, míg a pénzt rövid időn összekuporgatja. Azután félreteszi, él kedvére és nyugodt szívvel várja a felfedezést. De hátha a külszín csalt s az ismeretlen mégsem olyan igaz ember, a milyennek látszik és tovább is titkolózni fog előtte?! Várni fog egy egész esztendeig. A várakozás nem lesz épen kellemes ránézve; de ő mindenesetre várni fog addig, mielőtt olyan eszközhöz nyúlna, mely által a szavát nem tartó idegen bizonyos tekintetben sértve érezhetné magát. Ez az eszköz pedig, melyhez azonban csak legvégső esetben szándékszik folyamodni, a hirlapokban való kurrentálás. De hátha ez is sikertelen marad? Megint várni fog egy esztendeig és ennek eltöltével elküldi a dunaszögi kollégiumnak, hivatalos írást kérvén magának az utolsó krajczárig, melylyel akárkinek előállhasson, ha valaha kételkedni fognak kétségtelen világi előmenetelének igaz rúgói iránt… Így. Még ennek a huszárnak csak a kardja van hátra, azután nyakába veszi a várost és alkalmas helyet keres megnyitandó műhelyének. A kapura persze franczia czímert kell neki kitétetnie; de magyarul is alá fogja iratni: «Hajós János, esztergályos». Az egészet aztán le fogja vétetni és a képet elküldi öreg apjának, kinek nagy magányosságában mindenesetre jól fog esni messzire vetődött gyermeke virágzó sorsának ama bizonysága.

A kis paradicsomban folyt minden a régi kerékvágásban egész addig a derült márcziusi napig, melynek reggelén egy szolga lépett be Josephinehez. Az olvasás új mestersége, melyre csak Béla oktatta, szomorú dolgokat értetett meg a leánynyal, kinek sebesen dobogó szíve bizonyára óhajtotta ebben a pillanatban, hogy bár lenne még most is az a tudatlan kis leány, kinek szemei előtt a betűk semmi egyebek érthetetlen és nevetséges jeleknél, melyeknél egy szó és egy csók bizonyosan százszor többet ér. Béla azt írta, hogy egy családi ügy hirtelen haza szólította s nincs kilátása rá, hogy hamarjában visszatérhessen Párizsba. Az éjjel el is indult s már túl lesz a franczia határon, mire ama sorok Josephine kezébe kerülnek, kinek legközelebbi jövőjét óhajtja biztosítani a levélhez mellékelt csekélységgel. Különben Magyarországon itt és itt lakik, teljes czíme ez és ez, s bármit kérjen tőle Josephine ennek utána is, bizonyos lehet benne, hogy sohasem fog zárt ajtókra találni. Csókolja sokszor és kéri, hogy néha gondoljon rá. A papagájnak viselje jó gondját és szárnyait simogassa meg helyette. Semmi egyebet nem kér tőle, csak azt az egyet, küldje el neki Antal Vénus-képét, mely őt örökké feledhetetlen órákra fogja emlékeztetni.

Josephine a pénzzel együtt összegyűrte és leejtette a levelet. Rózsás arcza és piros ajkai fel-felcsukló kaczajra rándultak, kék szemeiből kicsordultak a könnyek, melyeket a látcsővel akart eltakarni. A szemközti ablakban ott állt a paróka és festett bajusz, melyeknek csillaga e napon feltünt.

HARMADIK RÉSZ.

XI. FEJEZET. Egy valaki csöndes emberré lesz.