Kálozdy Béla: Regény (1. kötet)

Part 11

Chapter 113,409 wordsPublic domain

Ime Párizs, hatalmas palotáival, fényes boulevardjaival, avenue-ivel, passage-aival, méltóságosan hömpölygő Szajnájával, tömör és kecses hidjaival, quai-ivel, hasonlíthatatlan szinházaival, vakító boltjaival, énekes kávéházaival, csábító szirénjeivel, örökké éber életével, soha ki nem alvó világosságával, hervadhatatlan dicsőségével, kifogyhatatlan élvezeteivel, nem halaványuló mosolyával, megtörhetetlen életkedvével és megmérhetetlen nyomorával. A visszatért festő oly kitörő örömmel köszöntötte az omnibusz homályos ablakából a káprázatos fényű lámpák ezereit, mintha az utiköltségtől megkönnyebbült tárczája tele lenne a csodaszerrel, melylyel a lépten-nyomon kinálkozó örömeket mind magának hódíthatja. Pedig a tárcza üres volt és az orvos kénytelen vala betegének nehány napig pihenőt engedni. A víg fiú korán reggel otthagyta a deák negyedben az éghez legközelebb fekvő kis szobáját, melynek szomszédja magyar barátjáé volt, s az egyik műkereskedőtől a másikhoz lótott-futott, fűnek-fának kinálgatván a szűzi Portiát. Estéit pedig a szeretet erőszakoskodásával foglalták le anyja, nővére és kis öcscse, kik oly régen látták családjuk jókedvü és üres zsebü büszkeségét. A nagyokra vállalkozott festő lelkiismerete már nyugtalankodott s a míg egyebet nem tehetett, legalább éjjelenkint, mikor haza szabadult, nem mulasztotta el fölverni Bélát és ezer bocsánatkérés közt értetni meg vele, hogy minden asszony tulajdonképen egy szeretetreméltó polyp, kinek karjai a menekülés reménye nélkül fűznek körül. A hitelezők csak esetlen boa constrictorok amazokhoz képest. És csakugyan oly hosszú idő óta nem volt már együtt az övéivel! Hanem holnap meglesz a vásár, nem ugyan Portiával, mert ahhoz e filisztereknek nincs elég izlésük; a pipázó czigányokra vetettek szemet. Ez azonban a dologra nézve mindegy. A pipázó czigányok is csak oly jól megszabadítják, mint Portia tette volna s végre a magáé, Béláé és Párizsé lehet. Jó éjt, jó éjt!

Az illető filiszter azonban alkalmasint megbánta az alkut a pipázó czigányokra, mert Béla ama bizonyos holnap estéjén is csak egyedül üldögélt egy boulevardi kávéházban. És Portia s a pipázó czigányok kegyelméből valószinüleg ezt tette volna még a következő estén is, ha orvosának véletlenül helyettesítője nem érkezik. Ott üldögélt tehát magában a kis fehér márványasztal előtt. Körülötte mindenfelé az élet nyugtalan zaja, a lámpák lobogó világa, sürgő-forgó nép, mely fut a mának örömei után, elfeledve a tegnap bánatát és mitsem gondolva a holnap kételyeivel. Bélát elmerültéből, melylyel valamelyik hirlap pathetikus soraiba mélyedt, egy ismerős, magyar hang ébresztette föl.

– Nem csalnak-e szemeim? Hisz ez Kálozdy Béla! Mondd hát, te vagy-e igazán? Otthon azt hallottam, hogy Rómában időzöl, és én Párizsban akadok rád. No ez derék.

A fiatal Mágócsi Ernő gróf szives kézszorítással telepedett Béla mellé. Egy megyéből valók voltak s gyermekkori ismerősök. Hajdan nem egyszer próbálgatták együtt kis, török lovaikat és czélozgattak egy megviselt cziklops egyetlen szemére homloka közepén. Azóta sok idő folyt le s a virgoncz gyermekből nyulánk, nemes termetü ifju vált, kinek egykor üde, rózsás arcza megsápadt és idegesen mozgó ajkai körül későn pelyhedzik a bajusz s szakáll. Még zsenge gyermekkorában kitünő reményekkel tekintett rá a főrangúak nagy családja s messze hire volt ritka tehetségeinek, mindenekfölött pedig az ifjú évek hevülete által meg nem tántorított, józan eszejárásának. Anyját nem is említve, (azok gyöngeségei közösek a kunyhókban és palotákban), mindenki jövendőt jósolt neki, ha a közügyek sorsa fordulni talál, a minthogy innen-onnan fordulnia is kell. Családja, nevelője, kin ősi divat szerint okvetlenül fekete reverendának kellett aláfolynia, tőlük telhetőleg verték a meleg vasat s kovácsolták bele azt a csodálatos modort, – a magyar főuri nevelés e koronáját, – mely hitök szerint egyedül alkalmas arra, hogy a világba lépő növendék a szatócsok e tolakodó társaságában fensőségét megőrizze általa. A tartalmat folytonosan tagadó felületesség modora ez, mely semmitmondó kérdésekkel áraszt el mindenkit és semmitmondó feleletekkel szolgál mindenkinek; a legjobb esetben hallgat és hidegen mosolyog. Mindig roszabbnak mutatja magát, mint a milyen, mintha a külső szintelenség már drágagyöngyös kagylót jelentene. Ernő gróf nagy, merev, kék szemeinek beszédes pillantásai semmi összhangban nem voltak siető és üres beszédével; minden szava és tekintete mutogatta az ellentétet az először szárnyra bocsátott madár örömének őszinte kitörései s a mézes mázba rejtőzködés léhasága közt, melyet szegény gróf létére okvetlenül szükségesnek tartott egy gazdag köznemessel szemközt.

– Tehát Párizsban? – kérdé újra s a hosszú kézelőkből alig kilátszó vékony kezét Béla székének támlájára nyugtatá. – És mióta? Nem igen vagy jó szinben. Azt hiszem, már régen itt időzöl. Nemde?

– Mindössze négy napja.

– És máris összehozott a véletlen. No ez derék. És hol jártál mindenütt e négy nap alatt, mit láttál mindent?

– Csak a városban őgyelegtem erre-arra s kétszer a Louvre-ban fordultam meg.

– A Louvre-ban? Hát még mindig annyira szereted a képeket? Hiába, az első szerelem örökéletü, nem fogja a rozsda. Nincs-e igazam? No lásd. Hanem ma vége a henyélésnek. Két régi jó barát találkozását meg kell ünnepelni. Tedd félre azt az unalmas ujságot, (úgye unalmas?) és tarts velem az Alcazar-ba. Ma Theresa énekel.

– Szivesen, Ernő.

– No lásd, nem jó-e ebben az idegen világban olykor egy régi ismerős? Én már egy-két hónapja ülök itt s ez este szivesen leszek cicerónéd. Szeretem a tanulást mulatsággal váltogatni és valóságos imádója vagyok az isteni Theresának. Különben a politikai világban akarok egy kissé körültekinteni, mert azt hiszem, ismét nagy dolgok vannak készülőben. De azért egészen komoly ember sohasem leszek életemben. Hát csak másokért született-e az ember, vagy valamennyire magáért is? Ezt irtam közelebb anyámnak. Nem volt-e igazam? Így. Most már indulhatunk.

Megindultak a Champs Elysées felé. Elhaladtak a Madeleine fenséges oszlopcsarnoka előtt; útjokra ragyogott a Rue de Rivoli fényes lámpasora; a Tuileriákat s a Place de la Concorde-ot maguk mögött hagyták; odahangzott a Szajna csöndes mormolása; a víz tulsó oldalán emelkedett a kupola századunk oroszlánjának sírja fölött és tündöklő fényárral fogadta őket a világhirű sétány három fasora.

Már odaértek az Alcazar csillogó lampionjai, az igen szép, de már késő ősz daczára is illatos virágágyai, hivogató lugosai és tömött asztalai közé, melyeknek gazdag és szegény, munkás és ingyenélő, frakkos és blouse-os közönsége türelmetlenül, lármázva hallgatja a szinpadon kétségbeesetten erőlködő bohóczot, az igényteljesen föllépő tenort és a parodizáló éneknek legszebb reményekre jogosító leánynövendékeit. A föllépő angyalok egy-egy tisztelője, kinek külön érdekei is vannak a dologban, hiába igyekszik pártfogoltja részére csöndet teremteni; a remény csak maradjon reménynek, a közönség várja Theresát. A két új vendég is helyet foglal s vár a többivel. A fiatal gróf – egy-két futó tekintetet vetve a svájczi házra és előtte a szinpadra – kérdőleg emlegeti, hogy két ily régi jó barátnak messze földön találkozása nem érdemli-e meg, hogy a föld legnemesebb borával koczintsanak egymás egészségére? A hagyományos fekete reverenda komor vonásaival mindörökre eltünt háta mögül s a pinczér fürge előzékenységgel hoz meg mindent, a mit kiván. Koczintanak és újra koczintanak. A szinpadon még mindig a bohócz, a tenor és a növendék-leányok küzdenek a lehetetlen ellen s a nemes ital tünő gyöngyei egy-egy csöppel mindig többet hoznak Ernő gróf szivéből ajakára.

– Eh, soha életemben ki nem állhattam a bevezetéseket – mondá és egyet dobbantva csatlakozott a türelmetlenkedőkhöz. Nincs-e igazam, Béla? Pinczér még egy palaczkot! De nini, az a kis barna… mit látok! Soha ilyen hasonlatosságot! Mintha csak testestül-lelkestül ő lenne. Te persze semmitsem hallottál az én karámosi kalandomról. Egy kis szinésznőbe szerettem bele. Nézz oda, az volt az, a ki most végezte a számát és visszavonul. Az utolsó vonásig olyan volt. Nos, mit szólsz hozzá? Csak a szemei voltak még szebbek, és azt hiszem, nem tudott énekelni, mert nekem csak elszánt, hősi szerepekben mutatta be magát.

– Az egészségére! – vágott közbe Béla és meg-megcsillanó szemekkel emelte föl poharát.

– Eh, hadd el, barátom, – folytatta egyszerre kedvetlenül az urfi. – Valóságos márványszűz volt, azok közül való, a kik csak a nászágyban gyúlnak életre. Szavamra mondom, szerelmes voltam bele. Érts meg jól: szerelmes. Minden józan eszem egy kicsike kis szögletbe szorult, hanem a döntő perczben szerencsére előrontott onnan és összeszedte magát. Én befogattam, hazahajtattam; de még most sem igen szeretek rágondolni. Voltál-e te szerelmes valaha? No igen, a szép Ágnes. Tudjuk, tudjuk. De mondd csak, mit tartasz az én elhatározásomról, melylyel a csábító kelepczét kikerültem? Nem mutattam-e hősiséget?

Mielőtt Béla kifejezhette volna föltétlen elismerését, beszélgetésüket félbeszakította az egyszerre fölriadt tapsvihar. Theresa megjelent s a közönséget megkerülve a szinpadnak tartott. Mindenki tapsolt, éljenzett, mosolygott, hódolt e jelentéktelen leánynak, ki mélyen kivágott sárga selyem ruhájában, erős vonásaival, mély és fátyolos szemeivel, nagy szájával, csontos vállaival, hangjegyeivel és virágcsokrával gyorsan suhant át alattvalóinak tomboló tömegén. Gyorsan suhant át, fején hervatag virágkoronájával, melynek élete ép oly rövid, mint a milyen nyomtalan. Még akkor királyné volt s fodrászának és kutyájának semmi gondja Pompon Róza kenyerére. Nem volt kihivó alak. A szinpad lámpái egy szintelen arczot világítának meg; szemeit szeliden jártatja körül a csituló közönségen. Hangjegyeit megforgatja kezében, a karmester pálczája emelkedik és megcsendül egy fájó, nemtelen, kaczagó, nevetséges dal első hangja. A vadgalamb egy szempillantás alatt szerteszét szórja a semmibe szerény, szürke tollait és a lángmadár égő, kéjes rózsaszinét váltja. Szikrákat szór mindenfelé s a gyujtogatók sorsától ő sem menekszik: fellobban maga is. A homályos szemek mélyén felgyul a láng, a szintelen arcz lázas pirban ég és keble sebes, izzó hullámokat ver. Egyszerre búcsút mond mindannak, a mi gyöngéd, nemes, bájos és imádatos. Minden versszak egy gúnyos kaczajba vész, mely szentségekkel űz könnyelmű tréfát. A mai szeretőt csufolja a holnapival, nevetségesnek találja a koplaló erényt, kaczagja a csillagok közt járó bölcseséget és bőven hányt csókja boldogé-boldogtalané. Fenékig bolond a világ! A ki könnyü fejjel, könnyü vérrel, könnyü szivvel jött ide, az megtapsolja benne az aljast: kétértelmü tréfáit, hányiveti mozdulatait és kidülesztett mellét. De a kinek egén felhő is van, az érzi e kaczagásban a fájdalmat, e szilajságban a kétségbeesést, e kapkodásban az elérhetetlent. Érzi, hogy a nyilak, melyek a szinpadról találják, már véresen érnek hozzá; egy meghasonlott szív vére van rajtok, melyből indultak.

Vendégeink egymásután ürítették a poharakat és lelkesedtek.

– Hatalmas! – kiáltott Ernő gróf és tapsra készülve vetette hátra kézelőit. Mondd hát, barátom, van-e a világon valami ehhez fogható? Ah, mennyire bele voltam én bolondulva Ilkába!

– Pompás! – tört ki Béla és fekete szemeiben réges-rég parázs alatt rejtőző tűz lobogott. A szinpadra szegezett tekintetével majd elnyelte a bachansnőt; székén hátradűlve, a kis kerek asztalon verte az ütemet és mohó gyönyörüséggel leste a versek tréfás csattanóit. Tapsolt, éljenzett és magán kívül volt. Csak az történt vele, a mi ezerekkel megtörtént már. A hosszú és rideg vezeklés nem enyhitette kinjait; odavetette zsákmányul a mámornak öntudatát. Egy órára feledett, szive megnyilt és sovár élvezettel szitta magába mindazt, a mit látott és hallott. A kit a tudomány hideg istenasszonya és a szeszélyes muzsák magára hagytak: egyszerre új világ nyilt meg égő szemei előtt, melyben megszámlálhatatlan sokan voltak hozzá hasonlók. Im, másnak reményei is szétfoszlottak s kineveti őket; másnak lelkét is nehéz kő nyomja s kaczagva nyög bele! És ezek itt mind, mind nevetnek, kaczagnak, vigasztalódnak! Béla, ki lelke furdalásaival és reménytelenségével hosszú hónapok óta elzárkózott a világtól, most az élet izgalmainak meleg szelét érezte szive körül. Arcza rángott, vonaglott a csattogó hangokra, melyek megjárták szivét és keservesen tanították a legszomorúbb vigasztalásra, a kaczagásra. Egy-egy perczre elhitették vele, hogy mindaz, a mit nevet, nevetni való, és ő – nevetett. Mindegy. Ezzel felnyitották a tetszhalott koporsóját, megváltották az egyedüliség átkától, milliókat ismertettek meg vele társakul. Nincs többé egyedül. Előtte a serleg és van még egy mosolya a világnak, mely neki szól. Miért ne fogadná el?! Koczintott Ernő gróffal újra meg újra, törülte felszökő könnyeit és nevetett. Élt ismét; de minő élet volt az, a mely ez estén vette kezdetét?!

Mikor társától a késő éjjeli órán búcsút vett, egy virág volt gomblyukában. Egy virág abból a bokrétából, melyet Theresa szétszórt közönségének. Lázasan lüktető fejjel vetette magát kocsiba és a kocsisnak a hűs, szelid éjjeli levegőben sétát parancsolt. Lassan indultak meg s félig való, félig álomképekben vonult el Béla szemei körül az éjjeli Párizs. Megfordultak a szent Mihály hidja mellett, ama sötét épület előtt, melyet Morgue-nak hínak s melynek fekete márvány asztalai a Szajna ismeretlen áldozatainak adnak szállást. A hullámok lenn zugolódva panaszkodtak, hogy táplálniok kell a félelmes alkotványt. Béla kihajolt a kocsiból s levette kalapját, hogy a vízről jövő éles szél szabadon érje forró halántékait.

Lakása elé épen Antallal együtt ért, ki vigan dudolt egy kis dalt, melylyel huga egész este kinozta a zongorán. A festő, a mint a kocsiból kilépőben Bélát ismerte meg, egyszerre elszakította a dal fonalát s nagy szemeket meresztve az ifjú kihevült alakjára és nem egészen biztos tartására, egész örömmel ütötte vállon.

– Nos, itt a karom, barátom, – mondá, – fogózzék bele. Úgy látom, hogy ön igen türelmetlen pácziens s vagy más orvost hivatott helyettem, vagy maga kontárkodott bele a mesterségembe. De meghajlom a siker előtt, a mint ez már nekünk rossz szokásunk. Csak azt engedje… Lánczhordta lépcsője; vigyázzon egy kissé!… Csak azt engedje meg, hogy a koronát én tegyem fel. Holnap, ha fölébred, tekintsen át hozzám s azt hiszem, estig tökéletesen rendben leszünk. Hol van a kulcsa? Így ni. Most jó éjt.

Béla – egy sárkányokkal, mérges kigyókkal és mindenféle vérszopó fenevadakkal átviaskodott éj után – másnap délelőtt kábult, nehéz fejjel hevert művész-szomszédja kis szobájában egy kereveten, mely elé végig zöld függöny vala húzva, elrejtvén a pihenőt mindenki elől, a ki a szobában megfordult. A kis hajlék nagy rendetlenségében állványok, festéktartók, palettek, papirok, vásznak, kréták, vonalzók között csöndesen dolgozgatott a festő, egy-egy szóval keresve föl olykor barátját a függöny mögött.

– De parancsoljon hát álmos szemeinek, és tudassa velök, hogy aluszékonyságukban teljesen érdemetlenek arra, a mi rájok vár. Csitt, csöndesen. Ne mozduljon. Ő itt van.

Az ajtón halk, félénk kopogás kérdezősködött, hogy szabad-e?

– Lehet.

Egy nyulánk, eleven, bájos leányka lépett be. Egy minta, mely méltó rá, hogy ifjuságának egész varázsa halhatatlaníttassék valami örökéletü vásznon. Arcza rózsacsokor, melybe szemeknek két nefelejts volt illesztve. A szalagok, melyekkel e csábitó csokor össze volt kötve, szinehagyottak és foszlányosak voltak; a föld, melyben termett, nem úri park, csak valami szegényes zug lehetett. Kis, fekete kalapkája, divatjával együtt, régi volt; a három kis bimbó mellette nem az első divatárusnőtől való. Barna kendője, melyet egy ócska és czifra melltű tartott össze keblén, ép oly silány volt, mint kék koczkás, viseltes szoknyája és kopott, foltos czipőcskéi. Hanem ugyan kinek jutott volna szeme e kopott és régi holmik számára olyan üde és kaczér mosoly mellett, melylyel az érkezett a festőt köszöntötte:

– Jó reggelt, Antal úr. Bocsásson meg, ha váratlan jövök, de egészen elfeledtem, hogy mára rendelt-e vagy holnapra?

– Legjobbkor babám, – mondá a gazda. – Minden készen van rá, hogy velem együtt halhatatlanná légy. Nem adsz egy csókot? No nem. Hát ülj le szépen oda arra a magas hátu székre, hogy jól láthassalak. Nincs itt hideg Jozefin? Úgy, úgy; nem szeretem vesztegetni az időt.

A festő rendezgette papirjait, próbálta krétáit és könnyü függönyt vetett az egyik ablakra, melylyel szemben egy kiváncsi commis lakott.

A lány letette egy kis asztalra kalapját, mely alól a gazdag, fénytelen fekete fürtöknek egész erdeje omlott ki; melléje dobta az ócska tű zárából megszabadult kendőjét és vetkezés közben fecsegni kezdett a festővel, ki alig vetett rá egy-két tekintetet.

– Ugye nagyon régen volt már Antal úr, mikor nénémmel jártunk önhöz? Akkor még apánk is élt s minden este megverte szegény anyánkat. Úgyám, sokszor kijutott Babette-nek is, ha nem vitt haza elég pénzt. Pedig a piktor urak magok is szegények! Hanem Babette ugyancsak bolond szerencsét csinált. Képzelje csak, egy szép, fiatal, jó módu boltos beleszeretett és elvette. Mi nem sok hasznát láttuk ugyan, mert a férje megtiltotta neki, hogy hozzánk jőjjön és egy fillérrel sem könnyítene az anyánkon; de azért csak örülök a szerencséjének és keresek én magam, a mennyit tudok. Köszönöm, Antal úr, hogy rám gondolt. Az a vén, pápaszemes Godard, a kihez járni szoktam, mindig megszid, hogy szűkek a vállaim és ezen pörlekedve, le is húz belőle, a mi járna. Pedig nem is igaz. Nézze hát, igaz-e? Antal úr, hallja mit beszélek? Emlékszik rá, mikor Babette volt szent Czeczilia? Egy szörnyű nagy hárfát kellett neki a kezében tartani. Én meg angyal voltam mellette. Még akkor!

Még akkor! De most már félre vannak lökve az idomtalan czipők s kaczéran kandikálnak elő a kis, formás sarkak és rózsaszin lábujjak. A kék koczkás szoknya a sarokban idomtalanul, ránczosan, zizegve-zörögve zsugorodik össze, mint ifjú bájaknak mérges és tehetetlen, vén őrzője.

Ezt a kecscsel ingó két hullámot merte szűk vállaknak nevezni a fösvény és pápaszemes Godard, kit a műkritikusok folyton korholnak, hogy Psyche bánatát csak tüdővészes formákkal képes megérzékíteni! Antal Vénust akart festeni, miután Portiájával semmire sem ment. És ez a bájosan hajló nyak, a levont lepel alól előbukkanó kebel két pihegő halma, ez olvadó körvonalak, melyek minden mozdulattal a tündéri alak új szépségeit mutatják, e gömbölyded térdek méltók valának arra, kinek a festő képzelete szánta. Ez alak meleg szinén az élet millió vakitó szikrája úgy csillogott, tánczolt, pezsgett, mint egy idegen égalj rózsaszin haván. A lég, mely körülvette, s melyet Béla beszitt, ép oly nehéz és észvesztő volt, mint ama víz csöppjei, melylyel az egyszeri spanyol király tündérszép neje fürdőjéből kinálgatta lovagjait. A függöny megmozdult.

– Antal úr! – kiáltott a lány ruhája után kapva, – van ott valaki? Ki van ott?

– Senki, babám, senki; – felelt a festő. Csak ne nyugtalankodjál, mert akkor semmire sem megyünk. Fordulj egy kissé az ablak felé. Ne félj, be van függönyözve. Nem láthat senki.

Béla azonban, ki a függöny mögül előrontott, már a következő perczben meghazudtolta a mestert. Bélán erőt vett a bódító mámor, melylyel tele volt a szoba levegője, s nem birt tovább megmaradni rejtekében. Előtört. Josephine a sarokba menekült a pipázó czigányok és kék koczkás, ránczos, vén őre mögé. Mindhiába; nem volt menedéke. Béla félrelökte az egész czigányhadat, lábaival taposott a tisztes aggra s a reszkető karok és vállak nem menekültek csókjaitól. Soká telt be velük s mikor ingadozó léptekkel visszavonult, ezt is, úgy látszott, csak azért tette, hogy új rohamra készüljön.

A reszkető, szineit változtató, megrémült leány heves és akadozó szemrehányásokkal árasztotta el a festőt, ki jóizün mosolyogva hegyezte krétáit.

– Uram, Antal úr, ez rossz tréfa!… Kegyetlenség!… Hol van az övem, czipőim?… Ma utoljára vagyok itt… Nevethet, csak nevessen… Oh istenem! Festő ez az úr is itt?

Antal nyugodtan tette le kését s míg barátja mozdulatlan éhséggel nézte áldozatát, könnyű tréfával válaszolt a leánynak:

– Nem festő, babám, csak szerelmes. Ne ijedj úgy meg tőle, mert biztosíthatlak, hogy egészen ártatlan ember. Tudod, egy azok közül, kikkel még angyal korodban lehettél ismerős. Tegnap megpillantott, mikor veled beszéltem s viszont akart látni. Ma aztán bizonyosan követett e házig. Hanem, hogy ide a szobába, a függöny mögé mikép jutott, már azt nem tudom. Ah, ott a kályha! Uram, – fordult Bélához, – nemde a kéményen ereszkedett ön le?

A lány arczán egy könnyü mosoly futott át a híg könyek között. Bélán erőt vett az a pillanatnyi bágyadás, mely az idegek heves izgatottságát követni szokta; karjai lassan hanyatlottak, feje meghajolt és fekete szemei visszanyerték szelid, mély varázsukat. Josephinre nem volt hatás nélkül a festő hizelgő tréfája és e változás. Arczáról lassankint eloszlott a rémület s Bélára vetett pillantásai nem voltak többé indulatosak. Sőt lopva is fölkeresték s bizonyos gyönyörüséggel nyugodtak az ifjú nemes alakján. Egyszerre csak félrevetette a kendőt, melyet nyaka körül akart keríteni s kis, fehér kezét egy kitörő, könyes kaczagással nyujtotta feléje:

– Uram, ön tetszik nekem.

Bélának minden idegét felzaklatták e rövid perczek eseményei. Bánatos szemeibe tűz és vér nyomult, homlokán verítékcsöppek küzdötték elő magukat, kezei remegtek s jég és láva kergetőztek ereiben. Egyetlen pillanat oly zavart teremtett lelkében, melynek eloszlatására, kérdés, elég lesz-e egész élete? A kora ifjúság rothadt fertőjétől tisztán maradt; a bálványozás, melylyel pajtásai elárasztották, szerencséje volt; az ébresztett önérzet és féltékenység helyzetére mindig megőrizte attól, hogy a bálványozó csőcselék salakjába keveredjék. Egy iránt érzett, egyet ölelt csak életében. Az emberi szépséget, hamisítatlan alakjában és legszebb megjelenései egyikében, most látta először leplezetlenül maga előtt. Lelke sokszor és soká merengett egy-egy nagy művész alkotása előtt, a Venusok, Psychék, Dianák, Polyhymniák, Clytiák halhatatlan alakjai fölött; de a legnagyobb mesternek, a természetnek ellenállhatatlan karjait most érezte először és szemei elkápráztak a nekik megnyilatkozó, legelső élő szépség előtt. Hát vannak formák a márványon és vásznon kívül is ily észvesztően tökéletesek? De hol teremtett ilyet valaha művész? Mondják, hogy Heine beteg idegeit ájulásba ejtette a milói Venus. Csodálatos; Bélának azok mind mind hideg, mosolytalan és csodálatraméltó ideálok voltak; vérétől, idegeitől, életétől távol maradók. Íme, ez az igazi ideál, itt előtte. Nem néma, fagyos, égi, elérhetetlen, hanem való, meleg, érző, ölelő szépség. Eszmény, mely valósággal mosolyog reá, melytől nem választja el semmiféle fenséges csalódás, mely magának követeli őt üldöző zsarnokaitól. Betölti egész valóját és borongó lelkéről szétrebbenti a sötét szárnyú hollókat. Érez-e valamit e perczek mámorában az ellenállhatatlan vágyon kívül? Semmit. Ez, épen ez kellett neked, pihenést kereső vándor.

Béla elfogadta a neki nyujtott kis kezet s hosszan nem bocsátá ki a magáéból. Nem tudott betelni a szép leány nézésével, ki hol csodálkozó szemeket, hol könnyű mosolyt vetett lovagjára. Az ifjúra nézve még mindig nem létezett a ránczos ruha, irigy melltű és hazug czipői, ezek ellenére csodálta a részegítő tökélyt, melyet az imént pillantott meg s a melynek sugárzó képe lelkében maradt.

A festő összefont karokkal, elégülten nézett a csodálatos elragadtatásra, mely úgy látszott, mintha a leány arczába is felszöktetné szíve vérét. Majd szivarra gyujtott s karszékébe dőlt.