Part 9

Azután szokott helyéről, az öreg eperfa alól elzavarja a kácsákat, a meleg homokba fekszik s ajkai körül kaján mosolylyal a ház ajtaját nézegeti.

Legényavatás.

A Vera (úgy hivják, hogy Vera, pedig Vera néni volna) szikár csontos öreg asszony, a kinek ég a kezén a munka és mindent oly tisztán végez, hogy az az erre adó embernek valóságos gyönyörüség, hanem az is bizonyos, hogy nyelvesebb fehércselédet nem teremtett még az uristen erre a kerek világra. Beszalad az almáskamrából, a hol a rohadtak selejtezésével foglalatoskodik s mielőtt szóba kezdene, nagyot huz a levegőből, azután azt mondja:

– Hát kéröm mijen szömtelenségök történnek.

– Ugyan?

– Hát kéröm, mögáll az embör esze.

– Az?

– Debizony csak. Hát az mán mégis röttenetös. Hisz itt mán nem löhet mögmaradni a tanyába. Kéröm.

– Ugyan?

– De hát kéröm ilyent? A saját tulajdon szömejimmel tapasztalom. Szörnyüség ez, kéröm. Hát mi lösz a világból? Hiszen én ijenre elsüjjednék szégyölletömbe.

– Dehogy.

– De kéröm. El én. Hát hiszen… Hüjj, ha az apja mögtunná! Léverné a kezeit, mög kitépné azt a bodros haját… No de annak a kölöknek se lennék a hejjibe. A nyavajás… Oszt még ü mongya néköm tegnap: boszorkány… Ejnye montam, szakagygyon rád a part, eregygy elülem, pusztujj, mert ha én mögváglak a széna-vonyóval (épp a tehénnek adtam kéröm), vacsorán éröd Pilátust. No oszt ijet. Ma mög… Ijen szömtelenségök!

– Az?

– Hát hogyne kéröm – folytatja – ki gondolna ilyet? Hát hogy meri mögtönni?

– Ugyan?

S miután eddig senki sem kérdezte tőle, hogy mi történt, merre történt, a vénasszonyt elfutja a pirosság, megröstelli magát, csattogó papucsaival szó nélkül sarkonfordul, kimegy, künn valamely ebet oldalba rug, az ereszet alján az asztalról, melyen az ebédutáni csentrös még ott maradt, leüti a macskát és dohogva halad át az udvaron. Az alma ma bizonyosan hibásan selejteződik. Vagy mind kihányja, vagy közte hagyja a férgest is. Azonban inkább ez a malefaktum essen meg, minthogy a vénasszony pletykáját végig kelljen hallgatni, mert az rendesen lélekveszedelmet jelent.

*

Senki sem tudná lélekre megmondani, hogy voltakép a Hab Viktor miért szép leány, mert bizon az nem szép. De nem igaz ám az, hogy nem szép, mert szép. Az annyira tetszetős, hogy csodálatos, pedig a tanyán azok a hires deli termetek nem fejlődnek tulságos nagyon, hamar elhuzza őket a becsületes dolog. Igy a dereka szépsége el is vesz a lánynak s még csak nem is sok ideje, a női mell szépsége is veszendő volt, mert ilyesmit bűnnek tartottak s lekötötték szijjal, hogy apróbbra apadjon. (Sok vakarcs gyerek adta meg ennek az árát.)

Ilyesmik megeshetnek, de már a szemeit csak nem lehet kiszurni senkinek sem, a mint, hogy volt ebből a Hab Viktornak kettő. Szép, nagy játékos szemei voltak, a mikkel tudott is hol erre, hol arra kacsintani. De közben a keze sem maradt utolsó, az ő husos barna kezei, a mikkel úgy üté nyakszirten a vele kacsalódó legényt, hogy mint mondani szokás: arrul kántált. De azért akadt olyan, a ki utána sóhajtozott elég, mert, mint a föntebbiekből is kitetszik, a saját két tulajdon szemével babonázta az embereket, már hogy a fiatalját. Mert az öregek az ilyesmire rá sem hederítenek.

Azonban a sóhaj csak sóhaj marad, az epekedés meg epekedés. Mint mondani szokás: az értetlen szerelemnek semmi látszatja nincsen. Érthető pedig nem akadt, mert a ki meg akarta volna értetni magát, azt a Viktor elverte magától, hogy annak lelohadt a kedve.

Ilyen volt Hab Viktor, mielőtt az almák válogatásából elővonult volna a Vera.

*

Vera e tette következtében minden megváltozott. Minden, a minek csak emberi hangok befogadására füle van, megtudta, miként Hab Viktor sem külömb már, mint akármelyik másik.

No, ez nem volna baj. Az előzi meg a férjhezmenést, hogy egy legénynyel szívesebben vált szót a lány, mint teszem azt a többivel. Ez a dolog eleje. Ez ellen nem szólna senki, ha ez a legény éppen legény volna, rendes, maga fajta, a milyennek lenni a legénynek dukál, de hát kiderül a Vera által előadottak nyomán, hogy nem is legény, csak gyerek még, a kinek ha dologba áll valahova, félnapszám jár egy napra.

Ilyen is ritkán akad a világban. A szó szétröpült a tanyák fölött és átszállott messze a beszéd, hogy im Sátán Pista, a kutyúkölök megcsókolta a Veron nyakát. Tanuk vannak rá. Az asszonyok összecsapták a kezeiket, a lányok pironkodtak, ellenben Hadadi Gergely pusztázó legény (nagyvízkor mult ötven éves, azóta elfelejtette számlálni az időt) így mondta, mikor lovon járt a közben s neki is megvitték a szóbeszédet:

– Nono. Ha az isten szamarat teremt, teremt annak füvet is.

Kérdés, hogy igaza volt-e Hadadi Gergelynek, de nem kérdés, hogy a ki tudja, mondja ki az igazságot.

Az igazság egy ideig Vera oldalán állott. Az igazság ugyanis gyakran változtatja helyét. (Ezért vannak a világon az ügyvédek, hogy magukhoz csalogassák.) Ott állt, tényleg ott állt akkor, hogy soha valamely szőlőben tavaszi nyitáskor leánynak helye nincs. Nincs is. Leánynak helye van a szőlőben, ha fákat kell hernyózni, (mert mit bibelődjön az ilyen gyönge növendékállattal a férfi), továbbá helye van kötözéskor, a mi szintén lánymunka, mert az olyan szépen köti pántlikásan a karóhoz a venyigét, mintha csak a maga hajába fonná a szalagot.

El kell ismerni, hogy Sátán Pista mint munkaerő volt jelen a nyitásnál, pedig ez a dolog tudománynyal jár, mert a milyen a nyitás, olyan a szüret. Kétségen kivül áll ismét, hogy Sátán Pista még nem számít legényt, s ez oknál fogva mint gyermekembernek félnapszám jár, – csak az volna most a kérdés, hogy mit keresett ugyanakkor a szőlőben Hab Viktor, mikor neki ott ilyenkor semmi foglalatossága nincsen.

Éppen ezért kezdődött el hétfőn, almaválogatás kezdetén a beszéd, hogy azért ment oda, hogy a félnapszámos megcsókolhassa a nyakát és ez a tárgyalás szállt a nyíló mezők fölött, a rügyes faágak alatt mindenfelé, egész a másik hétfőig.

*

A másik hétfőn változás állott be. A másik hétfőn mindenki elhallgatott, sőt Vera is ezt tette, a ki pedig nem mindenki. A másik hétfőn ugyanis a fogadásnál teljes napszámba állók sorában foglal helyet a Sátán.

– Hát te? – mondja a gazda. – Te fiu?

– Nem – mondja a legény.

– Nem – mondja egy másik, katonaviselt is (oda föl szolgált a császár udvarába, Bécsbe), – nem gyerök ez már, hanem legény. Ténnap mán vereködött a tánczhelyön.

– Úgy, úgy – mondta a többi. – Ez így van.

Csakugyan. A «gyerök» feje be van egy tarka kendővel kötve. Kékbabos fehér kendő, a minek a külső részén némi vérnyom mutatkozik. Kevéske az egész, hanem a kendőre egy kereszt és hét oltári gyertya előtt meg lehetne esküdni, hogy vasárnap délután, mikor Hab Viktor a közön át a tánczhely felé ment, az ő fején csillogott.

– Hej az apád erre arra – mondja a gazda, kedvtelve tekintvén végig a helyes kölkön, – de mögembörösödtél!

Ebben a szóban pedig már benne foglaltatik, hogy félnapszámból ezentul egész napszámra növekszik. Már most ha még ehhez hozzáveszi az ember, hogy a kutyúnak ettőlfogva szabad jussa van a Hab Viktor nyakához, nem lehet átalni azt a kis fejbeverést, a mi különben is, ha nyulhájjal kenik, begyógyul időnap előtt.

Pengetés.

Kaszát minden boltban árulnak mindennap, sőt még utazó boltosok hordozzák is a tanyákon át, mégis miért vesz az ahhoz értő ember bucsukor kaszát? Kétségtelen pedig és tudnivaló, hogy az itt vett kasza sem külömb, (mert nem igaz az, hogy a bucsukra külön kaszákat csinálnának azok, a kik ilyesmivel foglalatoskodnak), sőt lehet mondani, hogy a legselejtese is éppen az ilyen tömeges vásárlásra kerül. De lám mégis. Megtudja-e valaki mondani, hogy ünnepnap miért szebb a nap? A felhők miért fényesebbek, az ég pedig miért kékebb, mint más közönséges dolgokra rendelt napokon? Még a homok is más és a lábra öltött bőrök másként ropognak benne. Továbbá ilyenkor bucsukor olyan szép minden, hogy az, igazán mondva, valóságos tiszta szin gyönyörüség, a fák mintha egyenesebben állanának, mint Úrnapkor a városban a katonák, ellenben az úgynevezett bojtorján csodásan piros szinü virágát kinyitván, vele az árok tulsó oldaláról az útfélre hajol. A jegenyenyárok levelei röpködnek a szélben és – mint már ez nekik régi módjuk – susognak. Derekuk ilyenkor halvány fehér, pedig derekaik nagyok és vastagok. Ezüstszín kéreg veszi körül az egészet s helyenkint látszanak csak rajta dudorodások. Biczók Péter az asszonyával, eladó leányával és legény fiával a bucsu felé haladtában elmenvén mellettük, egynél megáll.

– Nézd e, – mondja ellágyulva.

Az asszony nem emlékszik.

– Mit? – kérdezi.

– Hát nem látod? – szólt ujból Biczók, a fára tekintvén.

– Az az! – kiáltja most már elpirulva az asszony és körültekint szemérmesen – jajaj…

Voltaképpen pedig nincs semmi jajgatni való a dologon, mert nem történt egyéb, mint hogy Biczók fölfedezte a faderékon azt a szivet, mit húsz év előtt faragott bele. Vékony kis nyárfa volt akkor ez a jegenye, melyet így megrontott Biczók, de a fa kiheverte a bajt, nőtt, vastagodott és ma már annyira szétment rajta a vágás, hogy arra a tulajdon mestere is alig ismerkszik rá. Furcsa is ez, különösen, hogy az akkori bicska még egész állapotban van meg a Biczók zsebében, pedig a bicskaaczél holt állat, ellenben a vele élőfába vágott dolog eleven, mégis ez már alig mutatkozik, mikor amaz még teljes egészében él. Hát most már mondhat mindenki azt, a mit akar, de az nyilvánvaló és ellenség sem tagadhatja le, hogy a bicska rendes. Ha pedig a bicska rendes, akkor ráfordulhatunk azonnal így szóbeszédben a kaszákra (mert tessék elhinni, hogy a kasza is csak úgy embere szerint válogatódik).

Búcsú helyére érkezvén, hirtelen elmarad Biczók a familiától. A család megy előre a kápolna keresztjéhez, a hol leborulva imádkozik. Biczók pedig oldalt fordul.

A nagy téren, a mely fölött öreg akáczok nyitják virágaikat, egy oldalon messzibbről jött búcsusok kocsijai állanak; középütt, de távol a kápolnától, hogy oda ne hasson el vásári zajuk, mézeskalácsot árulnak, továbbá fütyülőket a gyermekeknek, a kik már dudálnak is rajtuk erősen, csapatostul járván. Ott mérik becsületes tótok az asszonyi hivalkodások áruit, kendőket, nyakba való kereszteket, lánczokat és finom patyolatot. Ismét tovább a kalendáriomos ember is ott van a sorban s históriákat árul. Igen szívreható történetek ezek a sziklához lánczolt Gergelyről, a Micz bánné hét gyermekéről, egy Ildikó királykisasszonyról, valamint Attila három fiáról. A kalendáriomos ember olykor énekel belőlük egy pár sort, a mit sokan hallgatnak, leginkább a legények közül. Késes is van, a ki bicskákat hozott eladni, épp így a pipaszáras.

Mindezen többé-kevésbbé fölösleges és hiábavaló dolgoktól kissé messzebb, egészen az utszéli fasor alatt, komolyan elvonulva, meglett, élemedett férfiak rakták ki a földre áruikat, a kaszások.

Soha még aranyból és ezüstből, aczélból és vasból nem csináltak olyan tisztességes eszközöket, mint a szántóvas és a kasza. A kasza segítségével három hét alatt lehet megkeresni a buzatermő rónákon az egy esztendőre való kenyeret. Ez a világ legszebb kardja. Ellenben félelmetes eszköz is. Mikor a hosszú nyélen meglódul az erős munkás kezében, azzal el lehet vágni az ember lábát csontostul. A fű harsog, ha vele vágják, a búza ropog. Vásárlását élemedett, hozzáértő férfiak eszközlik. Alkú itt alig van, mert az elárusítók szabott árakban dolgoznak, mert a reputáczió sem engedi, hogy ha az egyiknek ennyiért adta, olcsóbban adja a másiknak. De e helyett van választék, eléggé kiterjedt. A vele való kereskedés nem nehéz. Kihoz az ügynök egy ládában ötven kaszát, egy másikban ötven fenőkövet, a ládákat leteszi a földre, a tetejüket fölemeli és készen van. Igy jön sorba sok, a különféle gyárak megbizottai. Még csak egy zsákvásznat kell leteríteni s arra sorba rakni a kaszákat, némely részét úgy fordítva, hogy a fokánál fogva a vevő vehesse föl, más részét pedig a fokával befelé, hogy azt meg az árus kaphassa föl s mutogassa. Ezenfölül, a kinek a kaszái delejesek, az nehány marok szeget is szór a zsákra, legkiválóbban pedig szükségeltetik a pengető. Ez némelyiknél egy darab aczél, a másiknál fél tégla, a ravasz czigány azonban mindenképp nagy kvarczkavicsot hord magával, mert azon szebben peng a kasza.

A humort és a tréfálkozást, a mi a nép pénzköltését más aktusnál oly igen nagyon jellemzi, itt megtalálni alig lehet. Valóban komoly dolog ez, a kenyéradó eszköz megválasztása.

Biczók elhaladva az árusok előtt, hirtelen fölvesz egy csillogó, fehéres kaszát, a melynek a foka veresre van festve. Megnézi a végét, a melynél fogva majd a nyélhez illesztődik. Végig húzza ujjaival a felső részét, azután az élét s a körmével meg is pengeti. Ha a körmön meglátszik ennek a nyoma, az nem baj, mert a köröm növendő, ellenben ha a kasza éle törik ki, az ugyan ki nem nő többé. Most a hegyét és a fokát kell két kézzel fogni s meghajlítani, tanulmányozván ezáltal az aczélosságát. Ha mindez beválik és semmi irányban sem kelt aggodalmat, következik a dolog főrésze, a pengetés. A kasza felső végén kell megfogni a vasat, hogy a penge az élével fölfelé álljon s oda kell azt most ütni a kavicshoz. De a mint az ütés megtörtént, azonnal fölkapja a próbáló s föltartja a levegőbe, hogy ott pengjen.

Szépen hangzik.

– Hm, – mondja Biczók, illetve inkább gondolja s nézi a kaszát mindakét lapján figyelmesen.

Azután az árát kérdezi. Biz annak szép ára van.

– Már ezt így adjuk, szólt az árús. – Ha olcsóbbat keres, találhat itt a szomszédok közt.

Biczók le is teszi a kipróbált jószágot, de annyi figyelemmel él, hogy legszélrül tegye. (Hátha visszajön érte az ember.) Megy odább s egészen sötétkék kaszákba botlik. Azután jönnek régi fajtájú feketések, továbbá czifrázott oldaluak. Egy helyen kikapja az árús a kezéből a pengét.

– Ide nézzen, – szól.

S odanyujtván a szegcsomóba, a kaszát fölkapja.

Hát négy-öt szeg ott lóg rajta. A körülállók jólelkű nevetésre fakadnak, mintha mondanák: az ördög vigye el a tudományát, de játékos.

De nem rossz kasza ez se. Im Biczók elejétől végig a próbák alá veti, utóbb fölragad a vászonról egy kaszakövet s az élén azzal erős nyomásokat eszközöl. A mint a követ húzza, pattog kifelé a vasból a szikra s minden nézők, venni akarók az árusra tekintenek, hogy mit szól. Már ekkora dolog után egy pár büszkeségszavat csak szólhatna, de nem szól az élelmetes ember. Inkább hátranyul maga mellé s onnan a ládaaljából keres elő egy kaszát: – No ezt próbálja.

Ez sem különb ugyan, mint a többi, de mert rezelvált helyről kerül ki, több figyelemben részesül. Szórja ám ez is a szikrát, de Biczók egyszer csak szótalan leejti a többi közé s megy tovább. Végül pedig, mert hiszen az a dolog vége, vesz egyet. Éppen gombolja az ünneplő mellényt kifelé, hogy a tárczához juthasson, a midőn vállon érintik.

– No? – kérdezi a felesége, – talált-e már kend?

– Épp most fizetöm, – feleli Biczók és ki is fizeti a kasza árát, a melyet most már bot gyanánt visz, haladván hazafelé a családdal.

Az asszony nem vett magának semmit, de az eladó kezében egy csinos újmódi kendő van, a sarkában az ország czímerével.

– Ez az ezredös esztendőre van – magyarázza.

– Hát ügön, felel helybenhagyólag Biczók – de mán azt a nagy szivet mér vötted…

Az eladó majd elejti a nagy mézeskalácsot, a mit a másik kezében visz, erre a szóra. Pedig szép szív nagyon, még tükör is van benne, körülötte pedig piros és sárga rózsák valóságos czukorból.

– Ezt-e – nevet föl az asszony vidáman. – Ezt nem mink vöttük.

– Nem? – kérdezi tünődve Biczók. – Hát?

Már az útszélen, a rozs között a piros virág nem sokkal pirosabb, mint az eladó. Talán még a nevét sem tudná most megmondani, ha kérdeznék.

– Franczia Gergő vötte neki, kottyan bele a legény.

Az asszony boldogan mosolyog. Biczók menvén a fehér, ezüstös homokban, vidámra nyilt szemekkel tekint végig a familián. Franczia Gergő… Ej, ha! No nézd el, nézd. Gergely kétségkivül rendes legény, amugy birtokba sem utolsó, lám, nem hiába nem eresztette napszámba járni a lányát. Szivébe nagy öröm ül be, a farsangra gondol, a lakodalomra, arról vissza a szépen igérkező termésre, mint a melyből minden költségek előadódnak.

– Ez mög ojan kasza, – szól boldogan – hogy a fa derekát is átnyesi.

A kompban.

Valamely ünnepnap reggelén évek előtt Vásárhely felé igyekeztem, a hol a kis-homoki szőlők között akadt volna dolgom. Nem annyira dolog, mint inkább mulatozás, egy barátom hivott meg tanyaszentelésre. Az ilyesmi rendszerint kevésbbé szokott szentelés lenni, mint mulatság, s ez okból többszörösen megigértette velem a meghivó, hogy elmegyek. Az igéret szép szó, ha megtartják, úgy jó – véli a szokás-mondás s nagyon igaza van neki, mert az igéretet nem mindig tartja be a magyar. Itt is majd úgy volt. A vonat reggel négy órakor indult. Éjfélkor otthagytam a törzsasztalt s hazamentem. Háromkor fölkelek s megyek kifelé a vasútra. Elhaladva egy éjjeli kávéház mellett, gondolom: jó lenne egy kis reggeli kávé. Talán csak van neki. Hiszen volt s nem ez lett volna a baj, hanem az, hogy a tisztelt törzsasztal kompániáját bent találtam a kávéházban. Én már ki is aludtam magamat s reggeliért jövök, ők még mindig a vacsora után dukáló bort iszszák. Ugyancsak zsiros vacsora lehetett. A szótalan ember bőbeszédüséggel tárgyalt vadászélményeket, a vén nőgyűlölő a pénztár tündére felé kacsingatott s lábait olyként rakta egymásra, a mint ezt színpadokon szokták tenni a Gastonok és egyéb grófok. A vidám, anekdotás czimbora elhallgatott, csak a bort önté folyton és keverte vízzel és semmi egyéb dologról tudomást nem vett. Az arczok pirosak voltak, a szemek veresek, a kompánia túl volt a rendes mértéken s erőszakoskodott. Nem akarták engedni, hogy kávét igyam, bort kináltak parádival, a mi úgy reggel éhomra nagyon jó itat lehet, ellenben a kávét, mint lanyha irányzatú gyarmatárut föl akarták lökni. A kompánia kétségkívül igen érdekes volt s a jelenéből lehetett remélni, hogy jövőjében még szebb lesz. Már mind egyszerre beszél, csak a beszédes hallgatott. Elvették a botomat s míg ezt kialkudtam tőlük, lekéstem a vonatról. A vonat négykor indul Vásárhely felé s négy óra öt perczkor már csak a füstjét láttam, a gúnyos füttyentését hallottam, a mint a baktói tanyák közé kanyarodva, a lapos messzeségből még visszakiabált.

Szép az nagyon, az igéretet betartani s itt már rövid útja nincs más a dolognak, mint menni szépen a vonat után. A drótostót is így járja be az országot vasúton, hogy a töltésen utazik csak gyalogszerrel. A mig hajnali időben kocsi után járna, míg az fölkászolódna, fele útját már meg is tette az ember. Azután az idő is neki való, a ruha sem olyan, hogy abban ne lehetne országutat járni, csak épen a bot hiányzik, a mi a kutyák ellen igen ajánlatos, mert a mi van, az igen vékony. Azt, ha elkapja fogai közé a tanyai kutya, kettéharapja.

Különben mindegy volt már, az úton majd akad valami tört ág. Megindultam, s miután megindultam, most érek oda, a mit elmondani akarok. A vasút töltésén haladva elmaradnak kétoldalt a szegedi tanyák, jön a gyevi határ. Itt a fás útra kell letérni, azon kimenni a Tiszához, a Tiszaparton a komphoz. Lapos táj ez, miből egyedül a nagy töltések magasodnak ki, arról meredélyes út vezet a parthoz. Túl a falu mentén egy nepomuki János látszik, a kinek a szobrát vízvédelmi szempontból szokás a partra helyezni s a míg be nem jön a víz, beczézik is, de ha kiönt a Tisza s látják, hogy János mit sem tett a vidék érdekében, elhanyagolják s többé nem fogják oly szorgos gonddal fehérre meszelni rajta a kőpalástot.

Utas embernek mindig szerencse, hogy az innenső oldalon találja a kompot, a legnagyobb szerencse azonban, ha indulóban van, mert a komp egy-két gyalogutas kedvéért nem szívesen indul útnak. Ezúttal volt már rajta egy kocsi két macskalóval, a miken madzaggal volt összefoltozva a szakadozott szerszám. A révészekkel a gazdájuk beszélgetett s pálinkát kinált nekik, a mit a zsebéből húzott elő. A hosszú üvegnek csak a fenekén lotyogott, a többit beszedte a magyar s ez alapon igen vidám állapotban volt már.

A kocsiban széna között félig fekve, félig ülve látszott egy sápadt, beteg asszony, a ki rongyokba takart, egészen apró gyermeket szoptatott. Szomorú volt, s olyanforma, mint a ki a halálát érzi, vagy pedig nehéz betegségből lábbadt föl s még el van bágyadva nagyon. – Az ember szavából, a ki folyton beszélt a révészekkel s a nyelve pergett, ha kellett, ha nem, ki lehetett érteni, hogy a vásárhelyi rétre igyekszik s oda is való. Egyre szavalt, közben meg-megtántorodva s hogy a pálinkája nem kelletett a józan életű vizi embernek, most a dohányát szedte elő. Pedig maga a megtestesült szegénység volt ez ember a maga gunyájában, a mely az ünnep daczára köznapinak látszott s az asszony hosszas betegségét mutatja, hogy a szakadásaira sem vetettek foltot. A gyerek nyavalygott a vékony, sápadt nő emlőjén, keze-lába pedig oly nyugodtan volt a rongyaiban, mintha már nem is élne.

Az ember ezen közben gyanusan nézett végig, azután csak téblábolt tovább, mintha észre sem venne. Hanem a révészekkel, a kik a komp köteleit oldozták el, most már lassan beszélt. Azok nem feleltek neki, csak az öregebb nevetett rá viszonzásul a pipa dohányért, a mit kapott.

Ellökték a kompot a partról, mikor a töltés oldalában álló házból a gazda lekiáltott:

– Hej, az a gyalogos nem fizette meg a vámot.

Nem ám. Nem tudtam, hogy ilyen külön pénztára van az ódon vizenjáró eszköznek. A révészek ezt hallgatag tudomásul vették, ellenben a réti ember most már hangosan mormogott.

– Persze, persze – mondta. – Ilyen az úr mind… Muzsikáltat, de nem fizet… Hej, hanem megkövetelik a szegéntől…

Az elfojtva, de mégis elég hangosan mondott szavak a tanyai szocziálistát árulták el benne. Kedvetlenül járt-kelt a kompban s láthatólag nem tetszett neki, hogy nem védem magamat előtte.

– No kiáltotta boszusan – még a pipa is kialudt… Hej pipa, pipa, belülled is csak a garasos fajta jut neköm, mög a kapadohán. Hej, hanem jut a finom bűrszivarra, mög papirszivarra az uraknak…

– Pétör! Pétör! – szólt csitítóan a beteg asszony a kocsiból.

A rongyos ember odaszólt neki:

– Ne beszélj, asszony… Nem érted te ezt. Én beszélhetek. Én megfizettem a vámot. Nem úgy, mint némely ember.

A két révész már nem hallgatott rá, a komp a Tisza sebes árjába jutott, a víz megfeküdte, nyomta a keresztben álló hajót, elég dolog volt a kötelekkel. Egész erejüket abba vetették. Most ő is odaállt, a pipát félfogára kapta s nagy nekigyűrkőzés után szintén a kompkötélbe kapaszkodott. Húzta, már a mennyire tőle telt.

Egyszer aztán rám kiáltott:

– Hát az úr? Mér nem húzza a kötelet?

A kocsiból újra hallatszott:

– Pétör! Pétör…

– Hallgass, hallgass! Mért nem húzza? Vámot nem fizet, de a kötél se tetszik neki. Ilyenek ezek mind… Nem is tudom, miért nem tösz velük valamit az Isten…

A víz közepén jártunk, a folyó tavaszi áradata egyre jobban nyomta a kompot, az alattság-kötél megfeszült s a facsigák, a melyeken járt, nyikorogtak. A zajukban egy vékony, szomorú hang szólt:

– Pétör, ne veszeködj… Ne bánts te senkit…

De már nem lehetett vele beszélni. Dühös volt, káromkodni kezdett s annyira előre nyult a komp kötele után, hogy majd beleesett a Tiszába. A víz közepén föltámadt benne a bátorság s bár nem jött arra az oldalra, a hol álltam, a kötél mellől folyton kiabált:

– Hallja – kiáltotta – hát húzza vagy nem húzza?

Utóbb eluntam hallgatni. Az emberben sok szép káromkodás marad meg a katonaságból, als Erinnerung an meine Dienstjahre. Ezeket most igen czélszerű volt elővenni. Annyi bizonyos, hogy valamely agrár-szocziálista fejtegetés nem hatott volna rá ennyire.

Egyszerre megcsendesült, szótlan húzta a kötelet s már csak egészen halkan mormogott:

– Az, az… kiabálni mind tud… Persze, hiszen arra való a szegén, hogy azt mindig szidják.

Parthoz értünk. Míg fizettem, kivezette lovait a partra, de nem ült föl a kocsiba. Megvárt, míg kijövök. Nem akartam észrevenni, de a mint elhaladnék mellette, előmbe állt.

– Uram, – mondta – haragszik még?

Nem feleltem, mert hiszen valamivel csak meg kellett mutatni neki, hogy az előbb rosszul cselekedett. Nagyon bánthatta ez, mert még egyszer szólt:

– Uram…