Part 8

Történt, hogy kereszt-szentelés volt a közelben. Ez nem is kis dolog, ez nagy, igen nagy ünnep. Mihály Mihályt és a feleségét, Lebedi Zsuzsannát lehet köszönteni érte. Ők gondolták ki legelsőbb, hogy az útszélre kereszt kellene, szép vaskereszt, kőalapzatokkal, mely alapzatokba be van vésve, hogy kik által emeltetett. És azontúl mindenek, kik arra járnának, kalapot emelnek ott, az asszonyok, leányok keresztet vetnek magukra és az oszlop árnyába tér fohászkodni a szenvedő. Azontúl a tájéknak elvesz a régi neve, nem neveztetik többé Szinlaposnak, hanem annak a helynek, a hol a Mihály Mihályék keresztje áll.

Ezt a keresztet szentelték akkor, sok nép volt ottan, ünnepi ruhákban, a barát kijött a városból és beszédet mondott, szólván a megalázkodásról. Meg kell adni a barátnak, hogy szépen beszélt, az emberek összefogott két kezükkel tartva a levett kalapot, fejüket lecsüggeszték s tünődve hallgatták szavait. Az asszonyok imádkoztak, mellüket verték, mondván: én bűnöm, én bűnöm ez is s néha meghúzták a fejkendő csücskeit az álluk alatt. István is ott állt, hátul a fák alatt, mert sohasem volt szokása neki, hogy előre tolakodjon s hallgatta a beszédet elmerülve. Szép, igen szép ünnep volt ez.

Ki hinné mégis, hogy mikor az egész tájék népe a kereszt által Istenéhez járul, bűnös szenvedélyek támadnak némelyekben és bűnök követtetnek el. Ki hinné, ki hinné?

Az bizonyos, hogy az emberekben van előérzet, a mely szomorú események következtét jelenti. A beszéd végével ment hazafelé István a közön s míg lassan lépegetett a homokban, valami belső baját érezte. Igen elgondolkozott s egy kicsit túl is ment a tanyán, annyira elfelejtkezett magáról.

Mikor föleszmélt, ezen elcsodálkozott. Hogy lehet ez? Hát hol vannak a pulik, hogy egy sem jön elébe? A szive megdobbant. Hirtelen átlépte a szőlő alacsony kerítését s hátulról ment a tanyába. Azután fütyült juhászosan egyszer, kétszer, háromszor, kiáltozni kezdett:

– Puli, huppuli!

Csak a présház ajtaja verte vissza a hangot az ünnepi csöndben:

– Puli, huppuli!

István megrendült. Megállt s a földre tekintvén, hegyesorrú csizmák nyomait pillantotta meg, hegyesorrú csizmákét, a milyeneket a juhászok viselnek.

Most már tudta, mi történt. Nem kiabált tovább, hanem elborult homlokkal egyenest a kapásház ereszete alá ment, a hol két puska is lóg a szegen. Előbb a kétcsövűhöz nyult, a mely sörétre van töltve s a kányák ellen használtatik, de azután mégis csak a kóczmadzagos egycsövűt vette le, a melyik golyóra jár.

Azzal aztán megindult sebesen. De a mint az udvar közepére érne, megállt, az ócska fegyver agyát a földre eresztette és fölsóhajtott mélyen:

– Büszkeségemben íme én is meg vagyok alázva…

Szétvetett lábakkal, kezét lógatva, megtörten állt. A szintén hazatért kapás megértvén a dolgok állapotát, odament hozzá, hogy vigasztalja, de nem tudott egy szót sem szólni a jó ember.

– Láttya kend, láttya kend… – motyogta.

István azonban ütött egyet kezével a levegőbe.

– Nono – mondta. – Ha nem gyünnek haza, nem kár értük, ha pedig jó kutyák, úgy is hazagyünnek… Jó kutya haza jár.

– Ügön – felelt vigasztaló hangon a kapás és visszaakasztotta a szegre a puskát.

Ezután részint ünnepelni, részint búfelejtő italra a csárdába mentek. Késő estére járt az idő, mikor a holdas éjben az ingatag kapást hazahozta a tanyaudvarba István és átadta feleségének e szavakkal:

– Jó kutya haza jár.

A kapás ezzel bement a házba és mihamar elcsöndesedtek. István is csöndben volt, de nem bírt aludni. Nem is ment az istállóba, hanem leült a fa alá, a malomkőre, két könyökét a két térdére rakta, két kézzel fogta a pipa szárát és szipákolt erősen. Olyankor szokása ez a magyarnak, mikor a fölindulást palástolja és bizony István föl is volt indulva nagyon. A kutyák esete szaggatta a szivét. Mit tegyen most már, hogy mindene elveszett? Itt úgy se marad, fölmond a kocsissággal és elmegy a tanyáról, hogy ne is lássa többé ezt a helyet. De azután, hova aztán? Nem tudta, nem is sejtette. Kiverte a pipát, újra tömte és meredten bámult a tájra.

A hold magasan járt a jegenyék fölött s a fák hosszu árnyait végig veté az udvaron. Csend volt. A tyukok udvarából néha a kakas kiáltott egyet s az éji madarak nesztelen suhantak fönt a sötét aczélmezőben.

Az öreg fölemelte a fejét s azután nagyot kiáltott. Szemei könnyes szivárványán látta, hogy az alacsony glediczia kerítésen át kis fekete tömeg esik be az udvarra s feléje szalad. Ez bizony a Matykó kutya s lám, hirtelen utána ugrik a Talpas, ez után a Hunyorgó, végül pedig (mert mindig leglustább volt az istenadta) a Stiglicz. És odaszalad valamennyi hozzá.

István eldobta a pipát, előrehajolt, a kőről lecsuszott a homokba, térden állt és morogva valamely üdvözlő beszédet tartott a megtért ebekhez.

A magának való ember.

István is kocsis, meg Imre bácsi is kocsis; István öregebb ember mint Imre bácsi, de mivel Istvánnak mindenki Pista s Pistának csak az öregje István, ennélfogva az István mellé nem kell még oda az is, hogy bácsi. István egyébként egészen más fajta ember s egy napon nem is lehet emlegetni a kettőt. István ugyanis özvegy, a ki két lovat hajt, azonkivül tehenekre visel gondot s mellékesen juhász-kutyák nevelésével foglalkozik, mig Imre bácsi a lovon kivül mi egyébbel sem törődik a világon, még az asszonyokkal sem, mert agglegény volt mindig s ha így marad, az is lesz, a meddig él.

Az agglegénység igen ritka családi állapot kint a tanyák között. Akármilyen szegényes a sorsa valakinek, csak akad azért neki is feleségnek való, mert mint mondani szokás, minden zsák megtalálja a foltját. Ugyanis János egyszer azt mondja Julisnak:

– Hallod-e, Julis?

– Persze hogy hallom – felel Julis dévajon.

– Hát akkor – szövi most már a beszédet tovább János – elgyünnél-e hozzám feleségnek?

– Hát elmöhetök – válaszol Julis.

Igy azután összekerülnek. Nem is mondják másképp a megházasodást, feleségeskedést, férjhezmenést, csak ezzel a szóval:

– Tiz esztendeje annak, hogy összekerültünk a mostani feleségömmel…

Imre bácsinak sohasem volt ilyen mostani felesége, a mi meg is látszik rajta. A pusztalakó rendszerint szótalan viselkedésü ember, de a kevés beszéd természeti tulajdonsága és nem mogorvaság. Élete folyása egyazon körben, egyazon dolgok körül esik meg s a mely fa alatt játszott gyermekkorában a kutyákkal, mint vén ember is az alatt szivja az esti pipát, talán ugyanazon a kis széken, a mit ötven év előtt kocsi gyanánt használt a homokban. Dolgaiban is javarészt egymaga van; ha legeltet, ha szánt, ha a szőlő hártyáját kapálja, kivel sem beszél, hanem csak pipál és gondolkozik. Ilyenformán lesz a csacska gyerekből szótalan ember, de szótalansága mellett szive megmarad érző és megfigyelő állapotában s rendesen igen kevés közöttük az olyan, a ki mogorva, medveszokásu, vagy mint egyszerü szavaikkal ők nagyon szépen mondják: magának való ember.

Imre bácsi pedig éppen ilyen, a magának való emberek közé tartozik, a csökönyös vén agglegény minden hóbortjával, minden bajaival. Ő az uri agglegénynek éppen megforditottja; kerüli az asszonynépet s még a szinét sem szereti látni. Ha a kocsiján behajt a városba s úgy jön ki éppen a dolog sora, hogy valamely asszonycseléd is megy a kocsin, akkor Imre bácsi az asszonyok iránt érzett mélységes megvetését azzal mutatja, hogy nem ül föl a kocsira, hanem gyalog bandukol mellette, akár hó van, akár sár.

Nem tudom, Diogenes bölcs volt-e, de ha bölcs volt, akkor Imre bácsi is az, mert Imre bácsi folyton magával hordozza mindenét. Nincs neki egyéb czókmókja se égen, se földön, mint a mi a kocsiülésbe belefér. Ingóságai között a legnagyobb területet a suba foglalja el, de köztük a legértékesebb mégis egy pár rengeteg csizma, a mely ebbeli minősége mellett pénztár gyanánt is szolgál. Testi ruhája sem sok lehet az öregnek: az egyik, a mit visel, a másik, a melyet mosnak. A kabátja szörnyű vastag vattás kabát, azt ő maga szokta foltozni, elszakadt kék kötők vásznát vetve reá ott, a hol az megkivántatódik.

Ennek az összes czókmóknak a magával hordása valóságos félteher a kocsira, de hát mit lehet tenni? Nem kivánhatja senki tőle, hogy megfagyjon, már pedig e gunyák nélkül bizonynyal megfagyna valamely szép, hideg napon. Ugyanis Imre bácsi nem csak az asszonyokat gyülöli, hanem minden olyan alkotmányt, melynek négy fala meg teteje van. Tudniillik valaha fiatal korában juhászos ember volt ő s annyi ideig élte a pusztát, hogy teljesen elszokott a házaktól. Ma sem megy bele, ha csak valami dolga nincs benne. Ilyképp az alvást sem ott végezi. Nyáron a kocsi alatt szokott aludni a földön, hogy hirtelen eső ne érje, máskor pedig gyékényt terít a kocsira s az alatt nyugszik a subában. Hogy aztán ez jó-e, nem jó-e, nem tudni, de eddig nem panaszkodhatik a szokása ellen. Valaha szép erős ember lehetett az öreg, de azért lehetősen birja magát ma is s ősz bajuszának téli hava mellett a nyár pirossága lakik az arczán.

Hosszu ideje szolgál a vén mogorva ember, negyedszázada régen elmult, mikor legelsőbb abba a tanyába került, a hol most van. Hogy annyi ideig mi tartotta egy helyben, azt csak a jó Isten tudja. Huzni nem huz senkihez, csak a lóhoz, senkivel sem beszédes s még a kenyérhéjat is úgy dobja el az udvaron, hogy a lánczos eb el ne érhesse. Másként meg ellensége van neki sok, ugyszólván ellensége neki mindenki, mert a vén pusztai világgyülölő mindenben sértést talál.

Ezek között első sorban volna említendő bizonyos Terka néni, egy rendkivüli mozgékony, dolgos és csodálatosan szapora beszédü öregasszony, a ki mindig tesz-vesz, soha nem pihen, de a nyelve is örökké malmoz. Ha kell, ha nem kell, Terka néni szaval folyton s mivel a tanyában a szavára már úgy sem ad senki semmit, csak Imre bácsi, ennélfogva a nyelve, a mikor csak teheti, éppen az Imre bácsi becsülete körül forog.

Terka néni leányokkal szereti összeköttetésbe hozni Imre bácsit.

Ezen évelődik egyremásra a két ellentétes vénség, az örökké szótalan ember, meg a mindig fecsegő asszony.

Az öreg egy darabig állja a beszédet, úgy, hogy nem szól rá semmit. Mintha nem is hallaná. Hanem a mikor elunja, elfutja a méreg s a karjait fölemelve, olyan káromkodást visz véghez, hogy borzalom azt hallgatni. De ez ritkán van. A dühe lassan forr meg, de nem is dühös máskor, csak ha valami asszonyfélével mérgesítik.

A szüreten egy napon, délebéd táján járván az idő, hivják ki az öreget az istállóból, a hol a lovát beczézte, hogy jőjjön enni. Az ereszet alatt két karéjban ettek a dolgosok, külön az emberek, külön a lányok. Imre bácsi szokása szerint késlekedett, mert igen restelkedő természetű az ember s mire megjött, már csak a lányok karéjában volt egy üres kis szék s előtte leveses tányér. Az öreg huzódozva nézte az ételt s készült elvenni, a mikor rászólt egy fiatal legény:

– Látom már, nem mer kend a lányok közé ülni.

Az öreg erre fölrugta a széket és otthagyta az ételt. Aznap nem evett.

Ilyen erőszakos kedvű magyar az Imre bácsi, de hát ez neki módjában áll, – mert Imre bácsi nem okvetetlen köteles azzal, hogy szolgáljon. Régi dolog az, hogy a pénz adja meg az embernek benső erejét s a ki olyan pénzes férfiu, mint Imre bácsi, az sohasem fogad oly lealázó ajánlatokat, hogy a leányok közé üljön ebédelni. Ugyanis neki vagyona van, valami ezer forint körül való, a mit hosszu életén át megtakarított, mert ő se nem dohányos, se nem italos ember. Ez a pénze szétszórtan ki van adva kamatokra a tanyák között s az adósságokról irt kötelezvényeket a csizmájában hordja. Csizmát odakint csak télen viselnek, a mikor hideg van, meg nyáron, a mikor olyan meleg a homok, hogy másképp nem lehet rajta járni. Ezekben a kötelezvényekben van hát az eredendő oka annak, hogy miért hordja mégis magával a kocsiban az öreg a csizmáját.

Ennek a vagyonnak az állapotából folyólag büszke az öreg s minden daczoskodása ide vezethető vissza. A maga egyszerű mivoltában, igénytelenségében, magának valóságában fejedelmi úr ő azzal az ezer forinttal, a melyből a maga gazdája gyanánt is meg tudna élni. A pusztán kapna egy szobácskát, ha éppen kedve telnék ilyenben lakni, egész esztendőre tíz forintért s kenyéren, szalonnán, kis pörkölt tarhonyán kivül neki nem kell egyéb.

Imre bácsi tudja ezt s nem igen enged magával tréfálni, a mire példa is van.

Tavaly történt, hogy a szárazság istene aszott ujjaival lesöpört minden füvet a pusztákról. Rettenetes világ volt az. Árkok, semjékek, tavak kiapadtak s földjük megrepedt, száraz, tátongó bensejét tárva a kegyetlen ég felé. A legelői jószágnak csak a bőrét vitte haza a gazda. Sok ló fölfordult akkor, s a szegény állatok tetemét, a mikor a kutyák részére darabolták, gyomrukban földet találtak, mert azt ették a legelőn, a mivel hogy nem volt más. Szomorú, nagyon szomorú dolgok voltak ezek. Akkor történt, hogy a zákány-pusztai iskola tetején lakó gólyapár agyonverte a fiait, mert nem tudott nekik enni adni. Akkora volt a szárazság, hogy minden vízbeli csúszó-mászó állat elveszett a tájról.

Ebből az időből valók a Kun László szekerei, második kiadásban, de persze csak úgy könnyesebben. E szárazság előtt nagyon szegény, elhagyatott ember volt az, a ki egy lovon járt s ha jól tudom, nem is emlékezem ilyenre a homoki földek között. De más volt ezután. A takarmány nincsetlensége odakényszerítette a gazdákat, hogy eladják a második lovat, a hogy éppen veszik. Elég nagyon az egy is ilyen fekete világban – s azóta tele van egylovas kocsival a határ.

Imre bácsinak pedig igazán nem volt szüksége, hogy két lovon járjon, mert az ő szolgálata mindössze arra terjed, hogy behordja a városba a bevinni valót. Egyszernél többet úgy sem fordulhat, ennélfogva mindegy, akár két óra alatt, akár négy óra alatt végzi is el az utat.

Ilyenformán esett meg, hogy Imre bácsi a szárazság ideje alatt a kétlovas kocsisságból egylovas kocsisságra fokoztatott. No ez nem ment könnyen. Az öreg minden módon tiltakozott a lealacsonyítás ellen, de hiába volt, a Sárgát csak elvitték s nem maradt meg más, mint az öreg Kesej, a maga kiállt lábaival, a mely messze hires arról, hogy minél jobban ütik, annál jobban állt, s minél kevesebbet szólnak hozzá, annál jobban szalad. Szinte agglegény az is – lóban s valóságos párja Imre bácsinak.

A Kesejt szereti nagyon az öreg Imre, de a degradálásra mégis csak igen megharagudott. Nem szólt ugyan semmit, de hümmögött nagyon s egy esztendeig forralván magában a bosszut, most, a szüret végén, fölmondott.

Városi embernek, a ki úgy változtatja a cselédeit, mint a kabátját, ez bizonyára nem nagy sor. De a tanyában ez más. Itt egy vén emberről van szó, egy szinbecsületes, tiszta szokásu vén emberről, a kinek a kellemetlen tulajdonságai tényleg kellemetlenek voltak valaha, de egy negyedszázad alatt meg szokás szokni az ilyesmit, s bármily fehérre meszelnék is a tanyát az ő sutuival, istállóival és hombárjaival egyetemben, csak furcsa volna az – úgy az Imre bácsi nélkül.

Azonban a szokás-mondás, ez a szálló törvény azt tartja, hogy a fölmondott cselédet ne kérleld, mert elbizakodik. Ebben van némi igazság. Imre bácsit sem kérlelték. Ha fölmondott, hát menjen.

Ezután ment is. Elvitte a tanyából a subáját, a csizmáját, helyébe uj embert fogadtak, valami katonaságot szolgált pötyke legényt. Nem illett az sehogysem a tanyába, neki sem tetszett az ottani mód s éppen kapóra jött Imre bácsi, a mikor a harmadik héten egyszer csak beköszön.

– Jó napot kévánok – mondja, de ezt is csak igen nehezen mondta.

– Jó napot – fogadják a köszöntést. – Hát mi járatban, Imre bácsi?

– Nem ögyébben – felelte az öreg, – hanem hogy visszagyünnék mán…

S komoran hozzátette:

– Ha még köllök…

– Köll hát – felelték a vén embernek s Imre bácsi, a ki vagy huszonhat évi szolgálat után két heti szabadságot vett ilyképp magának, e szavakkal ismét be volt iktatva régi jogaiba.

Ez nem is ment minden elérzékenyülés nélkül. Bár Terka néni kaján, torzsalkodó képe elővillant a konyhaajtó légyfogó lepedője mögül, az öreg megindult egy kissé s visszajöttét, jöttének okát magyarázni óhajtván, a vén eperfára mutatott, a mely ágait benyujtja az ereszet alá s potyogó fekete gyümölcseivel tönkretesz minden tiszta abroszt.

– Lássa, ezt én ültettem…

A magyarázat ez volt mindössze, de ez eléggé érthető. Estenden járt ekkor az idő, Terka néni, a ki hirénél sokkal jobb, még egy kis széket s még egy tányért tett ki a földre. Imre bácsi elértvén ebből a dolgok mikéntjét, megfordult s a dombos udvaron át, lehajtva fejét a hires eperfa ágai alatt, az istállóba ment.

A nap áldozott s a jegenyék sudarai között küldötte fényét az ereszet alá. Csend járt a tájon, csak a darazsak zunogtak szokásuk szerint és az istállóból hallatszott, hogy nyerít a Kesely és hogy Imre bácsi beszél neki olyan dolgokat, a miket csak ők ketten értenek.

Burkus.

Burkusról irom e pár sor irásomat, Burkusról, a kivel személyes ösmeretségben vagyok. Ha a tanyára megyek, Burkus engem minden oldalról üdvözöl s télen, a szánkó alacsonyabb lévén a kocsinál, bele is ugrik az ölembe. Ilyenkor röptében végig érinti a szájával a kezemet. Ez nem kellemes s meg is mozsdom utána, akár csak valamely gróf a választóival való kézfogás után.

Az ember tudja, hogy ily etikett-ellenes dolgokra Burkus csak önfeledt pillanataiban vetemedik, midőn réglátott ismerősének látása bizonyos extázisba ejti.

Ez szavain is meglátszik. Ha a nyulbőrös zsidó, ablakos tót, bolgár kertész, vagy egyéb ilyen fajtabeli kereskedő tünik föl a messze puszta végtelenjén, Burkus nem is ugat, csak vakkant.

– Eh, eh – mondja.

Ha kocsival halad el valaki, másképp szól:

– Buff, buff – így szól.

Mészárosokat, a kik eladó tinók, juhvágókat, a kik mustra-birkák irányában jönnek, némi szeretettel fogad, mert megérzi rajtuk hihetetlen messziről az állati vérszagot.

– Beő, beő, be–vevő – így nyilvánítja ilyenkor Burkus a nézetét.

Éjszaka, ha gyanus ember közeledik, Burkus a terep ügyes kihasználásával bujik elő az árkokon keresztül s merészen kiáltja ki a feneketlen sötétbe a halberdót.

– Hab, hab, hab-habbab, buffhabbab, buju, buju, buju.

Ha megint más kutya koncsorog a mezőségen, a nyugodt s előkelő Burkus csak figyelmeztető szavakat kiált neki, hogy ne közeledjék idegen territóriumra.

– Bek, mek, belem, melem, bekmek…

A darvakra, ha elrepülnek előirt ivekben a tanyaház fölött, szintén szól nehány szót, nyilvánvalóan azért, hogy a gólyánkkal össze ne merjenek verekedni.

– Balabuff-buff, balabuff – mondja, de ez csak oly csendes mondás, hogy talán még a darvak sem adnak rá sokat.

Ily különféle szólásai vannak Burkusnak, a ki a kutyageneráczió apja a tanyán. Van még egy másik is, a ki szintoly legöregebb kutya, mint ő, de biz az nem sokat ér. A Talpas nem tud ugatni.

– Botnyelvű a szegény – ez az öregbéres véleménye, a ki szintén okos ember. Járt Pádovába. Akkor még jó világ volt ott. Akkora sajtot kapott egy garasért az ember, hogy csak győzze megenni.

Igen hát, a Talpas botnyelvű, de igen derék kutya azért. A nyulat eltudja fogni, a mihez a Burkus nem ért. Burkus igen ügyetlen jáger, mert ha nyulat lát, rögtön csahol.

– Ahhá, ahhá? – kiabálja.

A nyul ilyenkor elszalad. Ellenben Talpas szeliden oson utána az erdőszéli bokrok alatt s derékon kapja. Akkor behozza a tanyába s akkor ketten megeszik gombócz nélkül. Csupa szőr a szájuk, de nekik az mindegy.

Burkust tavaly végiglőtték.

– Elharántolták – mondta a béres.

Valaki rálőtt s egy fáradt golyó végighasította a bőrét. Nyögött, mikor hazatért, mert odakutyálkodott akkor is. Talpas Burkust szemrehányással készült fogadni s várt reá az akáczok alatt.

Szép lombos akáczok, de felette görbék. Most négy éve meg voltak faragva karónak. Ölbe voltak rakva a tanya háta mögött. Aztán kerítést csináltak belőlük a virágos kert elé s nagy X-formába verték valamennyit a földbe. Az Isten megáldotta azt a földet, az akácz pedig megfogta, lombos lőn, az egyik arra görbe, a merre az X-nek a ballába van, a másik arra görbe, a merre az X-nek jobb lába van. Itt várta Burkust a Talpas.

No csakhogy nem a régi méltóságteljes Burkus jött. Dehogy. Jött egy Burkus, lassan, minden lépésnél belesüppedve a homokba, jött egy Burkus, lomhán, lomposan, nyögve.

Talpas néhány lépést elébe ment. Megállt.

Burkus jött, fölemelte a fejét, ránézett élete párjára s lehajtotta a füleit.

Aztán a jobb oldalával elvonult Talpas előtt.

Talpas látta a sebet. Nyöszörgött. Burkus megállt. Talpas gyógyítani kezdte. Ötödnapra behegedt. Burkus ma Talpas rabja s örökre hálás.

Tíz éves házastársak között olyan kedveskedést sehol nem találni, mint e két kutya közt. Burkus többszörös öregapasága daczára oly negédes tánczot rop az udvaron Talpas előtt, hogy az elneveti rá magát, pedig igen komoly rendszerint, mint minden szótalan állat. Mondta már az öregbéres, hogy botnyelvű szegény. Soha sem tud szólni.

Burkus tavaly beállt zsandárnak. Neki vannak ilyen raplijai. Én ezt így mondom: rapli. Az öregbéres, a kinek parasztember létére kötelessége magyarul beszélni, azt mondja:

– Mög van háborodva.

Burkus valósággal meg volt háborodva zsandársága időszakában. Nem tudni miért és hogyan, a kutya beleszeretett a csendőrökbe. E derék, szálas fiuk minden harmadnap jöttek a pusztára a messzi örsről, gyalog keresztül a nehéz sivó homokon, bementek a tanyára vízért s aláiratták ellenőrző könyvecskéiket. Burkus azelőtt a béres kutyákkal egyetértőleg dühösen fogadta őket, finánczokat sejtve bennük. Később fokonkint szelidülni kezdett, s egyszer hizelkedve dörzsölte csodálatosan nagy fejét a lábaikhoz. Azután velük ment, kisérte a közbátorság fegyvereseit a napos pusztán, a meddig a szem ellátott, s csak este tért vissza fáradtan, kiéhezve. Ez így ment talán három hétig, azután abbanhagyta a dolgot, megint a régi dühös állat lett. Ezt a rejtélyt megfejteni azóta senki sem birta, s Burkus viselkedésének oka gyanánt még ma is az öregbéres föntebbi véleménye az irányadó. Az öregbéres föntartotta nézetét.

– Mög volt háborodva – mondta – mög. De talán tanult tőlük valamit.

No, nem mondhatnám. A pusztai kutya gazdája holmiját csodálatos erélylyel védi mások elől, de maga azért néha belekóstol. Városi emberek, ha néha csöndes falukon utaztak keresztül, láthatták, hogy az idegen szagu városi hintót mint ugatják végig az utczán az ebek. A kutya kiáll a porta elé s szalad ugatva az üveges batár után, de csak addig, a meddig az ő kerítésük tart. Erről a területről kiugatván becsülettel a kocsit, a melyben valamely idegen támadót sejt, nyugodtan visszamegy a kerítés végéről, a hol már a másik porta Tiszája vette át a szolgálatot.

A kutya itt nyilvánvaló tudását árulja el annak, hogy meddig terjed az ő birtokuk, akárcsak az utczai bakter, a ki a reábizott házon kivül nem bánja, ha az egész világot elviszik a betörők.

A pusztai kutyánál fejlettebb ez az érzék. Annak szeme előtt nincs kerítés, a mely megmutatná, meddig terjed a gazdája birtoka, s mégis tudja. Van olyan birtok az országban nem egy, a mely városi emberé s a tulajdonosa nem tudja oly határozottan a földje szélét, mint a kutyája. Az eb az ő vagyonát e határig védi becsülettel, éjjel és nappal, e határig bátor, néha kegyetlen és durva, e határon túl gyáva, félénk s megdobhatja röggel a messzi tanyai iskolába igyekvő béresgyerek.

Ilyen értelemben Burkus kitünő preventiv policzista volt, de máskép csalfa gazember, a ki mindent lopott, a mihez hozzáfért.

A szitát kilopja a konyhából, hogy az apró kutyafiak beleállva, egy ujfajtáju veloczipédsportot rendezhessenek.

Ellopja a téli vadász-sapkát csak azért, hogy beledughassa az orrát s megjelenhessen Talpas előtt mint álarczos.

Ellop minden néven nevezendő húst. Ezeket nem huzza az orrára, hanem megeszi.

Előszeretettel lopja a tollseprüt, dohányzacskót. Minek ez utóbbi neki?

A gazember elviszi az öregbéreshez, a kit nagyon szeret, mert az engedi, hogy nyalogassa a csizmáit, a miket lopott gépolajjal ken be. Az öregbéres kiüríti a zacskót, Burkus visszahozza. Megrugatva, följajdul, kiszalad a házból, futtában elvisz egy papucsot s oly kedveskedéssel teszi Talpas elé, mint az Aladárok az első ibolyát a Margitoknak.