Part 7

Ez az öreg ember egy hajókormányos, egy egészen közönséges hajókormányos, a milyen százával van a magyar vizenjáró emberek között. Napégette arcza van, minden regényhősi szándék nélkül, a feje ősz, hosszú szakálla deres, egész nap a keréknél ül s hajtja jobbra-balra, ha pedig áll a hajó, vagy szelet hever valahol a partokon, kátrányos ponyvákat számlál, köteleket olvas s barkácsolja a ladik megromlott oldalát. Viselkedésében szótalan, a beszédtől elszokott, alig használ pár száz szavat, azok is csak a hajóra, a matrózokra s az árukra vonatkoznak, a miket harmincz év óta hurczol egyik országból a másikba.

Az öreg azokból a szegedi emberekből való, kik a Tisza habarcsos vize partján születve, legénykorukban hol vizi molnárok, hol halászok, hol hajóslegények a buzás hajókon, vagy a kavicsszállító luntrán. Egyformán kezeli a szekerczét, a hajót, a kuttyogatót, az evezőt, a csáklyát s barnára pörkölt karjában olyan az izom, hogy a kikötőkötél fakolonczát a Tisza közepéről kihajítja a partra. Ügyeskedik, egyszer bekap vitorlásnak a gőzhajós társasághoz, ott megmarad s úgy ismervén a vizek medrét, mintha a homokos hullámokon át mindenütt belátna a fenékre, idővel kormányossá érik. Nem kellemes mesterség ez, egy életen át lent lakni a födélzet alatt s a házából fent csak akkora gulyiba van, a hol ki se nyújtózhatik. Örökké a kerék mellett ül, nyáron ott meleg, őszszel esős és a hajnali ködben a hajóért remeg. Az ország két nagy vize, a Duna és a Tisza úgy változtatja medrét, mint a gyerek a játékait. A hol ma fövenyes a part, egy hét mulva mély a hajóút; a hol Romániába menet zátonyt talál, mikor egy hónap mulva megy föl Bajorországba, se híre, se hamva. Az a kerék az élete, azt rángatja folyton s ha tönke viszi a hajót, lecsapják a tisztségéből. A fizetés kevés, ha valami kis bajt talál a váratlan vizsgálat, ha leszalad egy pillanatra a kerék mellől, kész a bírság. Nem jó mesterség, azonban idővel bele lehet szokni, de meg is szeretik. Hosszú éveken át a vizen járva, beleszerelmeskedik a hajóba, úgy, hogy télen, mikor befagy vele valamely kikötőben, nem tud lemenni róla. Furcsa neki a föld, a mely nem kong, ha rálép vastag, halzsiros csizmáival.

Van annak tizenöt esztendeje, hogy ez az öreg ember – akkor is a 713-as chaluppön járt – a Bajorerdő hegyei alatt árut rakodott a Dunaparton, valahol Straubing és Osterhafen között. Még derekasan bírta magát, a feleségével lakott a hajón, a leánya férjnél volt egy «tiszai» embernél, a fia hajóinas az Adrián s Barczellonáig járt. Pár heti munka volt a rakodás, a kormányosnak nem sok dolga akadt, pipázott a hajón s megnézte időnkint a kiakasztott piczéket. Itt született Reladl. Ők úgy mondták, hogy «született». A hajósnak a Duna nem az a folyóvíz, a minek a parti ember nézi, a nagy, széles, rengő víztükör, a hallgatag folyású tömeg neki eleven lény, melynek a kegyelméből él. Ismeretlen erők tömegéből álló titkos hatalom, néha jó, néha rossz, ma kedves, holnap bosszuálló. Rejtélyes hullámait, a mint a holddal játszanak s csobogva verik a hajót, éveken át nézi és szereti valami mondhatatlan tisztelettel. S akármilyen kelletlen is néha kedvteléseiben a folyó, ez ad mégis kenyeret, a hajós oly szivbeli viszonyban áll a vízhez, mint az alföld Förgeteg Jánosa az ő széles rónaságaihoz.

Itt, valamely csöndes estén, mikor a munka zaja elült, pihent minden s a hold lassan bujkált az ócska lovagvárak fölött, oly módon került a 713-asra Reladl, mint a Fáraó leánya karjai közé Mózes. A parti fák alatt csobogó víz csöndes lármájából vékony gyereksirás hangja verődött elő és szétszállt, libegvén a völgyi ködben, a víz tetején. Az emberek eltörődve aludtak a hajón, a kormányos ült a kerék mellett, az asszony a vacsora maradványát hordta le s rajtuk kívül senki sem hallotta meg az ártatlan emberi lény síró segélykiáltását. Csak egy valaki hallhatta, ha igaz: az anyja, bűnös, elvetemült, rossz anyja, a ki odatette a rongyos pólyába burkolt gyermeket a vízpartra s elfutott, hogy soha többé egymásra ne találjanak: ő, meg a gyermek.

A kormányos hallgatta a hangot, azután beugrott a csolnakba s néhány csapással fölment a vizen. A fák lecsüngő ágai közt bujt be vele, hol kijött, hol eltünt, a sirás egyre elhalóbban zokogott a sekélyben. Messze árnyat vetettek a Bayerwald lombos hegyei.

Azután előtünt a ladik a holdfényben, az első padkáján valami fehéres csillogott, a kormányos állva hajtotta, a széles tiszai evező mélyeket merült a csolnak alá. A ladik orra a slepp oldalához ütődött, az ember kikötött s felszólt a hajóra: – Asszony…

– Megyek – mondta a felesége s odalépett.

– Fogd meg ezt, a míg én fölmegyek.

Fölnyujtotta a csomagot. A csomag nyöszörgött, az asszony majd elejtette.

– Mi ez, János? – kérdezte megütődve.

– Gyerek – mondta János kurtán – s fölmenvén a hajó oldalán, megemelte fején a kormányossapkát az arany koronával, a mit rendesen megtesz a vallásos vizenjáró, ha valami szokatlan dolgot művel.

Az asszony a gulyibához szaladt a lámpa alá. Mire az ember odaért, már ki is bontotta a pólyás babát.

– Nem gyerek ez, te!

– Nem-e – szólt bámulva az ember – úgy sírt a parton, félig a vizben, mint a gyerek. Csak nem macska…

– Macska, macska – boszankodék az asszony – ugyan ne beszélj ilyet. Hiszen embernek ember, de nem gyerek, hanem lány.

Az ember elgondolkozva nézett ki a vízre, föl a feketülő égre, a honnan reánevettek szeliden a csillagok. Pipáját kiveré, hamuját beleszórta a vízbe s rácsukván a tisztába helyezett készségre a kupakot, lassan szólalt meg:

– Az se kér több kenyeret.

Az asszony azzal a félig szégyenkező, félig bizalmas mosolylyal, a mely szokása a magyar közpolgári feleségnek, ha az ura valami előtte tetszetőset mond, szeliden simogatta az apró Dunatündér szőkés haját.

– Még meg vannak odalent valahol a Márta ruhácskái…

Kis csönd volt. Azután az ember azt mondta:

– No hát akkor…

Többet ez irányban akkor este nem beszéltek, mert a sok beszéd először is nem szokás, másodszor fölösleges azok között, kik hallgatagon is megértik egymást.

A leány ott maradt, az anyja sohasem került elő. Mikor a chaluppöt levitték a magyar Dunára, megkeresztelték magyar pap előtt.

A neve azonban csak az maradt, a minek a jólelkü parti munkások elnevezték Bajorországban, Reladl, az aranyszőke haja után.

*

Az igen nagy hujjahózás volt fenn Bécs városában, a rossaui kaszárnya emeletén, mikor a komám berobogott hozzám azzal a hírrel, hogy az apja hajója megjött Galaczból, megy Linzbe s itt áll két nap a nagy Dunán. Sok embernek természetesen nem teljesen érthető ez, a mint nem is az, hogy mi örülni való van abban, ha egy másiknak megjön az apja egy sleppen, a melyen kormányos. Azonban mi már sok ideje kerülgettük a magyar földet, hol itt, hol amott csavarogva, az albán határtól az osztrák havasokig, – ezen az egyszerü fekete teherhordó hajón jó magyar dohány, jó magyar bor, szegedi halpaprikás s dunamenti búzából sült kenyér várta az embert. A komám fia volt a hajókormányosnak, tengerésznek sorozták, baka lett, zászlótartó, vidám és jókedvü fiú, a ki vagy hat nyelven beszélt és énekelt, hosszú, magas legény. Ha csákós állapotban valahol megjelent az utczán, rögtön megszólalt reá a magyar katonát szerető bécsi humor: Da kommt wieder unsere Telegrafenstange.

Vasárnap délután mentünk ki, végig a Wurstl-Práteron, le a nagy Dunára. Az öreg meghajolt, deresedő volt már, várt a hajón, a sapkát megemelte, s Istennel köszöntött. Katonák módjára csörömpölve másztunk föl. A hajó fával volt rakodva. Az öreg jó lélekkel figyelmeztetett:

– Vigyázzon uröcsém, a vállával bele ne akadjon valami rúdvégbe, mert nincs kerítése a tornácznak s hamar kiér az ember _az udvarra_.

Felesége is előkerült, már idős asszony, szinte abban a korban, midőn sötétkék ruhát szokás viselni, letünvén teljesen a világi hivalkodások ideje. A Duna ünnepnapos volt, csend mindenütt, a rakodó parton beterítve minden kátrányos ponyvával, a túlsó parton a nagy malmok álltak, gyenge vizi szellő lengette a zászlókat. A kis gulyibában terítettek, fehér, sávolyos abroszt tettek az asztalra, az öreg beült a sarokba, a hol föl volt írva a festett deszkára a hajósfohász:

ISTVÁN KIRÁL KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK.

Kenyeret hoztak, sót, zöldpaprikát, bort s halat bográcsban. Annak csak a levére kellett nézni, lassú, olajas mozgásán meglátszott a tiszai halászművészet. Tányér öt volt az asztalon s négyen öltünk hozzá. A mint kérdőleg néznénk a komára, hogy ki lenne az ötödik, az öreg megszólalt:

– Arany bizonyosan szégyenlősködik már megint.

A mint hogy úgy is volt. Csak lassan jött föl a hajószobából Reladl, kétszer is kellett hívni. Ekkor láttam először s utoljára a bájos szőke gyermeket. Tizenkét-tizenhárom éves lehetett, aranysárga haja sűrű sátor gyanánt hullott a vállaira, kék szemeit félénken rejtette el a hosszú pillák alá, kicsi sárga szattyán bocskor volt a lábain, a ruhája katrincza, himzett vállas ing, apró, rézzel vert tüszőcske a dereka körül, a mint ezt a készséget Oláhországban vették neki ünnepi czifraság gyanánt. Félt, a koma kedveskedésekkel halmozta el, valami czukrot adott neki, melyben gyönyörű czukornyulak ettek gyönyörű czukorsalátát egy kicsi czukorkertben, arra összecsucsorította piros ajkait, mert azt most meg kellett volna csókolni, de nem lehet így, idegenek előtt.

Beszéd közben aztán félénksége eltűnt s ha nem szólt is, nagy szemeivel okosan nézett a többire s megcsodálta rajtunk a ruhát. Az idő siet, a jó baranyai bor megoldotta a hallgatag hajós nyelvét s mikor a Reladl lement, hogy lefekteti az ujonnan kapott nyulakat, elmondta a történetét. Szűk, kevés jelzővel való beszédéből kilátszott a leány iránt érzett szeretet. A rövid pipából fölleget fujt maga elé, ha elérzékenyült, hogy ne lássuk.

– Nagyon szeretjük – mondá csöndesen. Ha az Isten meg hagyná érni, hogy valami jó embert találnánk neki… Idd ki fiam a borodat, majd öntök.

A zászlótartó elpirult s czigarettjét a pohárba ejtette. Az öreg nevetett s könnyek fakadtak a szemében, felesége elgondolkozva, az asztal sarkát simogatta a kötényével.

Az őrt álló hajón tizet kongatott a matróz, készültünk vissza, a kis darab magyar földről a császárváros németjei közé. Reladl kint ült a gulyiba előtt a padon s dudolt magának valami halk nótát.

– Isten áldja meg – mondta a bucsuzáskor, mindkét kezét nyujtva. – Mikor jönnek megint?

Mikor? Hogy lehetne azt tudni?

– Majd… Majd találkozunk egyszer, otthon…

– Otthon… – szólt ismét elgondolkozva. – Én itt vagyok itthon… a hajón…

Hirtelen, hogy elhallgatott, hozzátette:

– Én itt születtem – s lemutatott a széles vízre, a mely halkan futott el a hajó alatt.

– Majd találkozunk, Reladl – szól a zászlótartó – majd ha nem lesz már rajtam ez a csunya ruha.

– Nem csunya az! – vágott vissza gyorsan.

Szemét lesütve, fehér fogai közé kapta egyik ujját, elárulván az örök asszonyi dolgot, hogy neki is tetszik már a kétszinű posztó.

– Majd visszajövünk – mondtam én is – egyszer. Akkor már maga nagy lány lesz és én elveszem feleségül.

– Oh – felelt szemérmesen, féloldalt fordulva – kellenék is én magának…

Azután félénken megsimogatta a kardomat.

*

A történetnek rövid vége van. A 713-as most három esztendeje őszszel Oláhországba igyekezett borral. A hajó átvergődött a felső Dunán s lent járt az alsó részen, az Osztrovó szigetei alatt. A viz ott már kiterjed, mintha tengerré akarna válni, a sziklák fölött nagy habot verve haladnak le a Vaskapu felé a hullámok. Nem kedves tájék annak se, a ki naponta rajta jár s a víz fenekén nem egy szerb dugárus holtteste fekszik, a ki pedig minden szikla gerinczét ismerte.

Estére hajlott az idő, az őszi köd leszállott, a remorqueur-hajó lapátja messze elől kavarta a vizet, csak a zugását lehetett hallani a sleppen. A köd befogott mindent, a vizet, a hajót, a partokat s hideg cseppekben rakódott le a kátrányos ponyvákra. A kormányos a kerék mellett ült s a matrózok minden perczben ledugták a vízmérő csáklyát, a slepp csak a saját erejéből uszott, a kötél, a mivel a gőzös huzta volna, lanyhán ereszkedett meg s belelógott a vízbe. Nem lehet itt sietni. Az édesvizi hajós mesterségének legnehezebb titka az a munka, a mi itt folyik, haladni előre a fenék láthatatlan szörnyei között, a mikor rászalad a hajó… nem jó erről beszélni. ✝✝✝ ne add uram Isten senkinek.

A Duna hulláma ott már haragos, lármás s ez a lárma benyeli magába a messzi part minden zaját. A ködben nem is szalad szét a hang, néha egy-egy fegyverdörrenés hallatszik, zsandárok lövöldöznek bizonyosan határháboritó szrbszkik után. A hajó kanyarog, hosszú, esetlen testével a széles vizen, a ki a partról látja, azt hinné, a kormányos megőrült, pedig csak tapogatózva keresi a mély utat.

A slepp megy lefelé. Tompa koppanás hallatszik, mintha kalapácscsal a hajódongára ütöttek volna, azután hosszú, zsurmoló zaj.

– Megállj! – ordítja a kormányos.

Meg is álltak minden további nélkül, a hajó sziklához ütődött s a hogy sebes haladásában hirtelen állva maradt, megmozdult rajta minden. Azután egy hangos, kétségbeesett sikoly, egy bőszült káromkodás és ujra a kormányos rekedt kiáltása:

– Csolnakba legények!

Az ám, de hiába. Reladl ott állt a hajó orrán, mikor megállott a slepp s a gyors rázkódás bedobta a vízbe. Leesett, hiába kapva a fölhuzott vasmacska láncza után. A hajó lassan fordulni kezdett, látszott már, hogy csak ütődést kapott, nem léket, de az édes gyerek elveszett végkép. Lement a sziklák közé a fenékre s hiába szálltak csolnakba az emberek, hiába nyult utána valamennyi csáklya, lent maradt, mint a ki nem akar visszajönni többé.

– Duna ideadta, Duna visszavötte – mondta az öreg kormányos, pipálva erősen.

*

Valami töltés állt rossz lábon az alsó Tiszán, azt mentünk nézni egy apró csavargőzösön, a mint ott találtam az öreget. Rangban előbbre haladt, kormányos s kapitány volt egy személyben. Megismert s hogy kérdezősködni kezdtem a dolgai felől, szűk szóval elmondta Reladl halálát. Azonközben folyton pipázott s a gépcsövekbe kiabálva, szidta a masinisztát.

– Duna ideadta, Duna visszavötte, – ezt mondta utoljára s egész erővel rángatta az apró propeller lánczos kerekét, pedig akár keresztben is uszhatott volna a Tiszán az egész alkotmány.

Látszott rajta, hogy megsajnálta azt is, a mit mondott, mert egészen beleveszett a munkába. A nap magasan járt az égen, a parti füzek szeliden mosták törzseiket a vén folyó sárga vizében, csendes tavi táj volt a vidék, a Tiszának hulláma se rezdült, fönt a kanyarulatnál egy oláh tutaj uszott lassan bele a napos vízről a parti árnyékba.

– Régen itt jár már a Tiszán? – kérdeztem, csak hogy éppen mondjak valamit.

– Rég – felelt kurtán.

A sapkáját lehuzta a szemébe. Egészen ősz volt az ember.

– Azóta – mondta aztán.

Hallgatott egy darabig, azután köhögött, a mi valószinü, hogy sóhajtás volt nála. Nagy harcsabajuszát meghúzta párszor s mintha szégyelné, hogy a nagy folyó országjáró hajójáról idejött erre a ladikra, mentegetőzve rántotta föl a vállait:

– Csak nem járhatok – mormogta halkan – hajógerinczczel a halottam fölött…

István kutyái.

István ifju korában juhász volt, de később a kocsisságra adta magát. Nem tudni, miért, mert ez irányban sohasem beszél, s ha kérdezik tőle, egyszerre a leggorombább embere lesz a világnak. Valaha felesége volt, de elmaradt tőle már régen, azóta egyedül él, minden világi hiuságról letett, még a juhászkalapot is elcserélte más, kisebb karimáju fejrevalóval s régi emlékeiből mások nem maradtak meg, mint a pulik. A pulik, mint azt minden magyarnak tudnia illenék, kutyák, és pedig nem közönséges kutyák, mint a milyeneket vadászemberek szoktak használni, hanem ebek, a melyek a juhokat őrzik, azokat rendben tartják s bizonyára jobban értenek ehhez a mesterséghez, mint akárki más a tulajdon magáéhoz.

A puli különös fajtája a kutyáknak, kicsi, apró, loncsos eb, sáros, a szőre tele van ragadva giz-gazzal, a feje is csupa szőr, úgy, hogy csak az orra s a két szeme látszik belőle ki. Ha valaki látná az utszélen csavarogni, bizonyosan megdobná röggel vagy kitérne előle, hogy a ruháját ne érintse ez a szennyes állat. Ellenben juhásznak nagyobb gyönyörüség, mintha két szamarat kapna ajándékba, mert a szamár csak szamár, ellenben a puli – puli.

Csak meg kell nézni, mikor a pulira reá van bizva kétszáz darab birka, hogy hajtsa be az akolba, hogy mit tesz. Annyi esze föltétlenül van neki, hogy belátja, mikép egymaga egy egészében nem bir a tömeggel. Bár előbb megpróbálja, izgatottan szaladgálva körül a nyájat. De nem megy. Az akol egyetlen ajtaja előtt megköti magát néhány elüljáró birka, hogy nem megy be és hát nem is megy.

A juhász maga könnyen segíthetne ilyenkor rajtuk, ha az elejébe odavágná a kampós botot, de ez nem lenne helyes dolog, mert a pulit is benne kell hagyni a foglalkozás gyakorlatában. Ilykép a behajtás reá bizatik. A puli idő multán belátja, hogy a konok elüljáró birkákkal így nem bir. Eltávozik ezért a csapattól s aztán úgy harmadrésze táján oldalról dühödt ugatással nekik rohan. Igy elválasztja a falkát, a melynek egy részét odább hajtja s akkor visszatér emezekhez megint. Ujra kezdődik az ugatás, a minek csak az a haszna van, hogy a birkák még összébb szorulnak. Akkor a hátukra ugrik a puli, a fejüket harapja, vastag bundájukat tépázza, a mig megriad a tömeg s ijedt rohanással bevonul oda, a hova való, az akolba. Ezzel készen lévén, uj falkát hajt az ajtó elé s mikor ez is bent van, veszi elő a harmadikat, kötelmeinek így téve eleget. Akkor az apró állat büszkén széttekint az udvarban, hogy no hát, van-e itt még elvégezni való dolog valami? Nincs, ennélfogva lassan elkoczog a gazdája után, a ki ad is neki jutalmul kenyérhéjat, ha van.

A pulira nyáron jár jó világ, a mikor a birka kergül. A komoly birka ugyanis, a mely semmiféle pajzánkodásra nem alkalmas, miután hetekig csodás étvágygyal ette a füvet, egyszerre igen vidám lesz, forogni kezd önmaga körül sebesen, egyre sebesebben s mikorra abba hagyja, vége a szép életnek. Ilyenkor a puli duskálkodik a husban és kövér. Télen pedig sovány az istenadta.

Hanem azért télen is puli és igen becsült jószág. Egy jó puli mindig többet ér, mint egy lusta bojtár, de meg nem is embernek való mulatság az, a mit vele végeztetnek. A birkákban vannak törekvő egyéniségek. Mikor a puszta közepén az egész nyáj delel s a juhász is alszik a füvön, egy birka föláll s menni kezd. Megy, megy előre, mert neki úgy tetszik s úgy elmegy, hogy mikor a juhász föláll s utána tekint, már csak messze, a rét füvében látszik belőle valami szürkeség.

A puli ilyenkor szidást kap, sőt esetleg oldalba ütést is, a miről ő egyébként aligha tudja, miért kapja, mert szintén aludt.

– Oda van egy birka – mondja neki a juhász.

A puli erre nem szól semmit.

Akkor a juhász kinyújtja a karját arra felé, a merre a birka távozott, de a puli erre sem szól semmit. Csak néz bele a zöld táblába, meg ismét a gazdájára vissza, a mi azt jelenti, hogy ő nem ért ebből az egész előadásból semmit. Ez természetes is, mert a juhász a maga magasságában ellát a birkáig, de a puli szemei igen közel lévén a földhöz, kisebb a látköre. Ennek a megnagyobbítása szempontjából megfogja a juhász a bőrt a nyakán, fölemeli magasra s úgy mutatja neki a birkát.

Most aztán, a hogy ott csüng a juhász kezében a bőrénél fogva, azonnal kapálózni kezd a pulinak mind a négy lába s már a levegőben is rohan a birka után. Mikor a gazda ledobja a földre, nekiereszkedik s megy mindenen keresztül a juh után. No de annak sincs ilyenkor jó dolga, mert valóságos rendőr-eréllyel támad reá a kutya. Azután visszahajtja a nyájhoz, végezetül ugat reá néhányat s ezzel aztán rendben van a dolga.

A puliról e fajtákat lehetne írni sokat, de hiába volna, mert a ki nem ismeri, az ugyan ebből úgy sem ismeri meg.

– A kutya nem ismerkszik mög mindön embörrel – vélte István egy napon, midőn kint ült a tanyavégben a nagy eperfa alatt az ócska malomkövön s ünnep délután lévén, vágta a jövő hétre való dohányát. – A kutya nem olyan, mint az embör.

– Nem. Az csak kutya. – Hallgatott egy darabig s néhány dohánycsumát, a mit leejtett a földre, fölszedett a homokból. Mert ez serczeg legjobban a pipában s igen szép szaga van neki.

– No nem éppen – vélte aztán ismét. – Nem a kutya az, a ki csak kutya, hanem az embör az, a ki _csak_ embör. Nézze – mondta s a kőhöz fente kését – hányszor változtat egy élet alatt gazdát az embör? Ma itt, holnap ott. Ma béres, holnap kertész, azután kocsis. Azután pásztorembör, azután kubikus, mög mindön. A kutya nem így tösz. Az mindig egy helyben van…

– No de ez nem egy kaptafára megy, ez a kettő – mondtam. – Az ember nem menne el egy helyből, ha nem kellene.

– Hát miért köll neki elmönni? – szólt István.

– Miért? Mert elküldik – feleltem.

– No látja – mondta most diadalmasan – mert elküldik. Miért küldik el? Mert nem végzi el a dolgát. A kutya mög elvégzi, a mi rá van bízva, oszt azt nem küldik el.

A vágott dohányt megmorzsolta kissé, betette a zacskóba, a vágófáról lefújta a port, a hóna alá vette s az istállóba ment.

A pulik – négy tanítványa volt ekkor – szép sorjában mentek utána.

*

Másnap a fiatal erdő szélén hevertem, a tisztáson. Nyulat akartam lesni, de nem jött egy sem; hazamenőben voltam, mikor az erdő szélén elhajt István a kocsival.

– Hova megy?

– A járásra – felelte. – Úgy hallatszik, nagyon rossz kint a fű, mög köll nézni, nem-e volna érdemösebb dolga a jószágnak a tanyán.

– Ugy?

– Üres a kocsi…

Fölültem. Három kutyája a szekér után koczogott, egy pedig, a melyhez nagy reményeket fűzött, a lábainál hevert a szalmán.

– Gyű Kesej! – szólt aztán a lóhoz.

Kőrülnézte a határt, az ég alját s azt mondta:

– Eső lösz, mert a Kesej nem indít. Nem akar elmönni messze a tanyától.

Azután nem szólt egy darabig. A gyeplőt a lőcsre akasztotta s a pipáját kezdte tömni. Azután réz masinatartót vett elő. Mikor készen volt ezzel is, a füstöt illendőség okáért oldalt fújta, s mintha a tegnapi beszéd csak az imént szakadt volna félbe, folytatta, a hol elhagyta:

– Nézze, az embör mindig jár-kél ide-oda. Gazdát változtat. Mindig keresi, hun jobb és sehun se találja ezt. Utoljára vége szakad az életének ott, a hol legrosszabb dolga volt neki. Nézze, a puli mit kap? Kenyérhajat, kevés aludttejet, vagy ha kerge birka van, azt – mög a mi nyulat véletlen foghat. Azért látja, mikor mén el a gazdátul a puli? Mögmondom. Vagy akkor, ha fölhagy a juhászattal, oszt akkor eladja, vagy ha elhal a gazda és a kutya akkor elszéled.

– Csavarog.

– No ügön, egy darabig csavarog. Mögy addig, a meddig juhászra nem talál. Ott beáll szolgálatba újra. Látta már, hogy egy puli beállt volna házőrzőnek tanyára? Olyan nincs. Az mindig mögmarad a régi mestörségiben, nem mint az embör. Ha elvesz valahun a gazdája, keres másikat. Befogadja szivesen a gazda.

– Hát a többi puli?

– A többi puli? – ismétlé, mintha fölöslegesnek találná a kérdést. – Azok is. Nézze, más kutya folyton marja egymást, a pulik sohasem. Ha két juhfalka a pusztán egymás közelébe ér, látta már, hogy a pulik marakodtak volna? Olyan nincs.

– Nincs? – kérdeztem, éppen csak hogy szóljak valamit.

– Nincs – mondta határozottan. – A gazdák ugyan összevesznek néha, veszeködnek is, halott is marad utánuk, de a puli ilyesmit nem tösz.

– Nem?

– Nem ám – felelte s újból szétnézett a lapos tájon. A nap végigfeküdt a füveken, könnyű szellő járt, a mely elfújta az útról a port s ingatta az ökörfark sárgavirágos kórójait. Az ég alján a föllegből rézsutos mozgó fátyol ereszkedett alá: ott esett már. István gazda megcsapkodta a lovakat s meggyőződéssel szólt:

– A puliknak több eszük van, mint a gazdájuknak.

*