Part 6

Most már összebújnak, hogy egy ablakon nézhessenek mind a ketten. Hiába óvá őket ettől az előkelő férfiú, hogy az a szemnek árt. Nem törődnek vele, csak Kabók kérdez néha. Ő aztán felel. Ez itten – láthatom – a nagy temflom és ott vannak a kalambok, sok. És ott gyűn a Rialtó, ott régi idők sok sok ember lefetik tengerbe, zsupsz. Kriegsverhältniss… Akó tyün naty hász… két elemetes, három elemetes… die Palást… asz kérem ed nakszerű épület… csupa tengerbe… Und auch die gondolieri… itt csolnakászik tengerbe… csupa…

Kabókék nézik, mintha el akarnák az egészet nyelni.

– Csak édös apám ezt láthatná… – sóhajtja újból nehéz szivvel az asszony.

– Ha láthatná… makogja Kabók. – Ha láthatná, se láthatná.

A mint hogy igaz is. Vak már az öreg, bár egyébként semmi baja sincs neki. Ép a teste, ép a lelke, csak a szemeit ölte meg a tanyavilág irtózatos betegsége, az egyiptomi trachoma. Azokkal ugyan már nem lát többet s igy hát egyebet nem tehet, mint üldögél otthon télen a kemencze padkáján, tavaszszal a tanyaház napos végében. A világtalan állapot sok mindenre megtanítja az embert s vaksága daczára ügyeskedik ebben-abban. Sásból mindenféle hasznos dolgokat fonogat, de még a kapanyélnek is, ha előbb valaki nagyjában kibarkácsolja, meg tudja adni a helyes, sima formáját, hogy az kézhez álljon. Igy meg van ő a tanyában, a vak ember. Az ebekkel barátságot tart, azok kisérik, ha a közön sétál s elugatnak előle minden ártalmast. Piros valósággal ajnározza, mint a gyereket, a Kabók-pár pedig becsüli. A mi az öregre kell, arra telik, a halálát senki sem várja, sőt, mert katonaviselt és sokat tapasztalt világéletében, Kabók olyan dolgokban, a mikben nem eléggé jártas, gyakran fordul hozzá tanácsért.

Estenden is, mikor a városból hazatér (mert az uj portékával nem lehet könnyen menni), az asszony első szava az udvaron a leányhoz:

– Hát öregapád?

– Pipál odabent – mondja Piros.

Míg Kabók kifog s közben a kutyák üdvözléseit fogadja, az asszony beszalad. Még az ünneplő kendőt a fejéről le sem vette, még csak jó estét sem mondott, csak az apjára kiált, a mint benyitja az ajtót:

– Jaj, édös apám, mit láttunk!

Az öreg ül a padkán, egyik lába a másikon s pipál immel-ámmel, vak ember szokása szerint, a kinek a füst látásában nincsen élvezete.

– Mit, leányom? – kérdezi. – Ugyan mi löhet az, a minek olyan nagyon örülsz?

– Jaj, apám, – beszéli sebesen az asszony – láttuk képbe a tengöri várost, a hun kend járt… a Venécziát.

A világtalan öreg arczán végigfut a fiatal emlékezések derűje. Hirtelen a puszták között megcsapja az Adria szele, a canalettók vizének illata, vak szemei látják a déli város egét, tengerét, az ódon kőházakat, mindazt a régi időt, mikor a szegedi ezred a mesevárosban feküdt s ő járt a feszes katonaruhában, a frakkforma fehér kabátban, e mohos kőpillérek között s posztot állt az Arzenál kapujában, fényesre puczolt fegyverével.

– Láttátok?

– Láttuk. Ugy, a hogy kend beszélte, de épp úgy. A vizön vannak a házak… mennyi ablak…

– Az.

– A csónyakok járnak a vizön. Van egy nagy templom – folytatá az asszony s az öreg a szavába vág:

– Az a szent – – várj csak… várj, majd mingyár mögmondom.

Gondolkozik az agg katona, lehajtva a fejét. Emlékezetébe jutnak mindenek, a nagy marsok, a kompaniekomendás, főhadnagy úr Gruber, az Arzenál, csak a templom neve nem.

– Nem, már nem tudom – mondja azután. – Elfelejtöttem a nevit…

– Pedig szép neve löhet neki – felel az asszony. – Nagy teteje van, alul szélös, felül úgy összemén, mint a lámpaüveg.

– Az, az – szól, nagyot esve a szón az öreg. – Ugy igaz, a hogy mondod… Hát az arzenál-vahhe… várjál csak… a linke tórvahhe… ej, üsse mög a part, nem linke, rekte, rekte!

– Micsoda? – kérdezi az asszony.

Jó szerencse, hogy belép Kabók. Egy kis bor van benne, de meg ért is az ilyen sorokhoz s hogy öregapónak kedvét ne szakítsa, nagy bátran szól bele a beszédbe.

– No, az csakugyan ott van.

– Ott? – kiált az öreg kemény hangon, mintha csak valamely generális elébe vágná a Gewehr heraust. – Ott van? A linke vahhe? – És újra sebesen beszélni kezd: Linke Arzenál vahhe: ejn unteroficzér, ejn gefrejte, czén infanterisz, ejn pilman, – mint ahogy ezt az őrség osztásakor elszavalni szokás. Kezeit izgatottan emelte föl (a pipát már rég letette) s integetett az altisztnek, a szabadosnak, a gyalogosoknak, mindnek, mindnek integetett. Kabókék hirtelen egymásra néztek.

Kabók azt gondolta magában, hogy no az öregnek se hozhattunk volna különb vásárfiát, Kabókné pedig nézte az apját, a vak apját, a kinek orczáin piros tüzek gyuladtak ki, hajlongott, hadonázott, végül ősz fejét magasra emelve, valamely régen elfeledett olasz dalba kezdett öreges hangon:

– Ettutitisimize – tempozebon…

– Ez valóságosan szép nóta, – mondta rá Kabók Mihály.

Vallatás.

János, mondjuk, hogy éppen Halbőr Förgeteg János, valamely bűnben találtatódott. Ugyanis birkák tüntek el a határból. Olyan tájon volt már az idő, a midőn tarló a föld nagyobb része s ilyen alkalommal a birka szerfölött hajtható, mivel semmiféle nyom nem marad utána. A tarlóban a birkával úgy jár-kel az ember, mintha a levegőégben menne s a ki éppen utána veti magát, lophat. Az persze nem megy egészen könnyen, mert a birkát is őrzik s a nyáj emberek és kutyák felügyelete alatt áll. Mégis, a ki ért hozzá, szél ellenében meg tudja kerülni úgy a jószágot, hogy észre nem veszik. Ennek sok fortélya van s ott kezdődik, hogy pálinkás kenyérrel kell etetni az ebeket és nagy tanulmányokat kell ejtenie az akol körül, hogy merre legalkalmatosabb a bejárás. De még a birkában is esik személyválogatás, mert nem mindenik hajlandó éjszakai útra indulni. A kos pedig öklel és a sötétben nincs ellene védekezés. Ily különféle tudományok ezek, de ezzel is úgy van az ember, hogy csak annak nehéz, a ki nem tudja, mert a ki ért hozzá, az nem is foghat ennél könnyebb mesterséget a világon. Azt ugyan benne meg nem fogják.

Szó sincs róla, hogy azért gyanuba ne kevergőzne egy vagy más ember. A pusztázó városi katona is csak úgy van vele, hogy valakit bizonyára gyanusítani kell. Mikor a juhszélben poroszkálna a lovas ember, mondja neki a kárvallott gazda, Nagykalapú Fa Miklós, hogy íme, mi esett nála az éjjel. A pusztázó végighallgatja a jelentést szögrül-végre, a mint azt Miklós előadja, különféle köröket rajzolván eközben botjával az út homokjába. Az egyik kör jelenti, hogy az akol mely részén távolodtak el a hűtelen birkák, a másik kör jelezné, hogy miként és mely módon nem vehették észre a tolvajt (az egész háznép kártyázott a tanyaszobában), a harmadik kör pedig hirtelen, a mint húzná Miklós, félbeszakadt s a bot megáll a kezében. A pusztázó arra néz, a merre a bot vége irányt mutat s azt mondja:

– Mingyárt gondoltam.

Miklós az útról nyugodtan lépegetett vissza a tanyába a semjéken át és semmi bántódást nem érez a lelkében. Nem árult el senkit, nem vádaskodott, nem gyanuskodott, a mint hogy igaz is. A pusztázó pedig megszorítván a lovát, poroszkál arrafelé, amerre az előbb a bot vége mutatott. Nem kell soká mennie. Itt van mindjárt a közelben, (éppen csak két óra járás) a János falkája, a mely legel az őszi tarlós füvön, János pedig fekszik a homokon subában, pipázva. A juh után a gyerek koncsorog. János szívja a pipát, a mely csak gyenge füstöket ad, miután alighanem krumplilevél van benne. De a szaga elég szép, mert attól hányja-veti a fejét a katona lova s alig bír rajta ülni az ember, mire odalép.

– Az ördög a kend dolgát, – szól a rendőr – mit pipál kend?

János a subáról csak most fordítja oda a fejét.

– Pipát – mondja.

Amaz méregre kap a kurta válaszon.

– No – véli – nem sokáig pipálja kend azt a pípát.

– Miért? – kérdezi János. Nincs ennek a pipának semmi baja.

S félkönyéken eltartván magától a pipát, szemléli figyelmesen.

– Nem is a pipának van baja, hanem kendnek. A pipa jó, abból pipálhatna kend, de majd elvöszik kendtül. Majd odabe elvöszik kendtül a pipát.

János hallgatja, ismét fuj egy darab füstöt s most már csufondárosan válaszol vissza:

– Nem t’om ki?…

– A börtön! – kiáltja rá a pusztázó.

De János ismét csak az előbbi. Egyik lábát fektében átveti a másikon, kétkönyéken van s miközben fogja a fogai közt erősen a pipa szárát, azt mondja:

– Nem t’om mér?…

A legény a lóval nem léptet se odébb, se idébb, csak onnan kiált a gyereknek:

– Hallod-e, hej! Hány ez a birka?

A szóra öreg anyajuhok a legelésből fölemelik a fejüket, mert szokatlan lárma ez nagyon, a gyerek meg azt kiáltja:

– Ötvenhat!

János szívja tovább nyugodtan a pipát, a lovas meg visszakiált:

– Avval a hattal együtt?

János kiveszi szájából a pipát.

– Ne mozogj, mert rád lépök, – mordul a katona a lóról.

János nem mozdul, csak fekszik. A gyerek amott a juhok szélin néz egy darabig, de aztán kérdőre fogja:

– A melyik az éjjel gyütt?

A pusztázó rezesbarna arczán kisded mosolygás jelenik meg, János pedig káromkodna már, de hiába. A pusztázó azt mondja:

– No most csak föl abba a subába, aztán gyerünk.

– Én? – kérdezi János.

– Persze. De leginkább jó lösz, ha mingyárt ugrik kend.

– Ugyan? – kérdezi János. – Aztán mért?

De amazt most már nem hozza ki a sodrából.

– Nem köll sokat beszélni. Tudja kend nagyon, hogy mért. Majd odabent mögmondják.

Nincs mást mit tenni, föl kell kelni a subáról s haladni befelé.

Igy történik, hogy János a városba kerül a nagy házba, a hol a törvényes emberek vizsgálják az ügyeket. Azon mód van a subában és a pipával, mint legelsőbb, hogy odaérnének s egy ilyen törvényes ember elé állítják. Már akkor irások jönnek Jánossal a hat birkákról, de szóbeli jelentést is tesz a kisérő. János ezt egykedvüen hallgatja. Mikor vége van, azt mondja rá:

– Nem igaz ám ebbül egy szó sem… Nem csinálok én rossztéteményt.

– Hát azt majd meglátjuk – felel a törvényes ember. Azzal elővesz mindenféle nagy papirlapokat, a miken növekvő aggodalommal tekint végig János.

– Mi a kend neve?

– Förgeteg János.

– Melyik Förgeteg János?

– Hát a külső Förgeteg János.

– De melyik külső Förgeteg János?

– Hát a Halbőr.

– No jól van. Hát a kend kora?

János előbbre hajlik.

– Hogy mondja?

– Hogy hány éves kend, azt kérdezem – mondja az urféle a pulpitusos asztal mögül.

Kissé gondolkozik János, az ablakra tekintvén. Utóbb féloldalt fordul, mintha a kisérő legénytől várná szavai igazolását.

– Hát löhetök vagy ötvenöt… Úgy gondolom. Bizonyosan nem tudhatom, mert nézze csak, a nagy szárazságkor, hatvanháromba, legényforma vótam mán, de tán hogy mög is vótam mán házasodva…

Előbbre veti az egyik lábát és a csizmája orrát nézi, mivelhogy talán az tudna tanácsot adni. De a másik ismét elébe vág:

– Ötven kend most, mert most öt éve volt kend negyvenöt.

– Én? – kérdezi meglepetten János.

– Kend ám!

– No akkor löhet.

Amaz ujra csak turkál az irásokban s végül azt is megkérdi: – Kend miféle foglalatosságban van?

– Hát kéröm – enged a kérdésnek János – én csak afféle kétkézi munkás vagyok odaki a tanyán.

– De juhászkodik is kend?

Áll megint csak János egy darabig. A sok bolond papirban, de benne van minden. Utóbb a fejét féloldalt hajtván, azt mondja:

– Hát nem mondhatom, hogy nem. Tudja tekintetös úr, úgy él az embör, a hogy tud.

– De nem kell azért lopni.

Most kell megnézni Jánost, ha valaki éppen már arra töri magát, hogy Jánost megnézze. Visszakerül az előrenyujtott jobb lába hirtelen hátulsónak és délczegen veti szét a mellén a subát.

– Hát ki lopott? – mondja mérgesen. – Hát én loptam? Hát fájlaltam én valaha a tekintetös úr fejit? Hát vót ojan, a ki az én ellenömbe még csak panaszt is mert vóna tönni?

A törvényes ember kegyetlen hidegséggel vágja föl a nagy könyv lapjait s ráolvassa Jánosra:

– Most öt éve is birkát lopott kend. Azelőtt két esztendővel szintén. Most meg megint hat darabot szerzett el kend a Fa Miklóstól.

– Én? – kérdezi János dühösen. Hát a szömöm világa ér annyit, mint a tekintetös úré, de hiszöm az Istent, hogy arra merök hitölni, hogy én – –

A tekintetes úr a szavába vág:

– Ugyan, János, hiszen mind a hat birka jelös.

– No az pedig nem vót jelös – fakad ki János hirtelen, de mire észre venné magát, már késő a tagadás. De amúgy is tényleg jellel vannak ellátva a birkák, hát hiába volna minden. Beismeri a tettet, a mi után kieresztik. Visszakapja a subát, a pipát, az egyikbe beleöltözik, a másikra rágyujt s úgy halad kifelé. A nyomáson találkozik valamely ismerőssel, a ki ráköszönt:

– Bent járt kend, János bácsi?

János halad a subában, de a pipát kiveszi a szájából s a szárával a vállán keresztül integet be a város felé:

– Az ám. Dolgom vót bent az adóhévatalban.

Asszonykérő.

A cselédgulyás az őszszel meghalt s miután a cselédgulyásra télen szükség nincsen, ott hagyták azon időre az özvegyasszonyt. Meg kell adni Hab Lajosnak, hogy becsülettel végzé földi hivatását s ekként is fejezte be, mert akkor halt meg, a midőn már reá semmi szükség nem volt. A majorbeli cselédség, kiknek konvencziós marháit legelteté s fölöttük pásztorkodott, meg volt e dologgal elégedve s mikor elpusztult, sok jó szavat ejtettek a Lajos után. El is temették, a faragó béres csinálta a koporsót, a lovas csősz ment lovaival a faluba papért s megadták neki a tisztességet, a mi az embert haló porában illeti. Az özvegy pedig magára maradt s mehetett volna a fagyos pusztán az Isten világába a merre lát, ha éppen nem ily szerencsésen hozta volna ki a mindeneket intéző sors ezt a halált.

Tavaszig hát benne maradhatott a gunyhóban, ámbár igaz néven nevezve, nem is gunyhó volt az, mint inkább verem. Csak türt ember a cselédgulyás a majorokban, a kinek semmiféle házhoz joga nincsen, s ha valahol ilyen vermet csinál magának, hát éppen csak hogy megtűrik. Szemet hunynak előtte, mert amugy is van annyi esze, hogy nem valamely termőföldből szakítson ki magának egy darabot. A legelő szélén épp jó helyen van, ott gödröt ás, az oldalaiba ágasfákat illeszt, arra megint keresztbe helyezvén egy rudat, körültámasztja az egészet nádkuppal. Ha érzéke van a rendhez, a nádat belül még ki is tapasztja sárral, abba ablakot is vág és rendes bejárót csinál az épületbe.

Ilyforma készség volt ez, állván a legelő szélén, a szikes földben néhány csenevész ákácz között, melyek el voltak hagyatva egészen. Gyökereiket hiába eresztették le a széki földbe, az nem adott erőt nekik; ha lett volna, talán adott volna, de ha nem volt magának sem szegénynek, akkor mit csináljon.

Az asszony meg az ura, már a volt ura, ez a Hab Lajos nevezetü, estére kelve, gyakran ültek kint a nádkupok előtt, a fák alatt, nézve végig az egyenes tájon, a melyet elöntött világával a holdfény és csillogó tükröket rakott a szines tócsákba. Minden embernek, bárki legyen s bármily állásban foglalatoskodna, vannak néha órái, a midőn a reménységeinek él. Ki volna reménykedés nélkül való? Mindenki vágy erre vagy arra, a király, a kinek sok koronája van, még egyet szeretne, a koldus pedig egy krajczárkát. Ők maguk is szerettek volna valamit, a mi után vágyakoztak, tudniillik, hogy Isten ő szent felsége kegyelméből vagy halál útján, vagy előbbremenetel, vagy pedig rosszalkodásból támadt elcsapatás utján eltávozna valaki, a majorbeli béresek közül és akkor Hab Lajosra esne a szeme az ispánnak.

– Akarsz-e béres lenni, Lajos? – kérdezné az ispán.

– Akarok ténsur, – felelné Lajos és akkor beköltöznének a majorba, a béresházak közé s nekik is lennének konvencziós sertéseik, teheneik, Lajos négy ökröt hajtana hol erre, hol arra, már a hogy a parancs szól, lassan és méltósággal emelvén a hosszunyelű ostort, a mint ez urasági alkalmazottaknál szokás.

Ez nagy, nagy dolog lett volna. Nemcsak az előnyösebb vagyoni helyzet, azután a nyugdíj, hanem a lakás miatt is. Ez kellett volna nagyon, ez után vágyakoztak, mert Hab Lajoséknak volt egyszer egy gyerekük (mindösszevissza csak egy), egy nevető kicsi ember. Ha többet ad az Isten, bizonyára egyiket sem szerették volna, mert sok gyerek szegénység, hanem ha csak egy van, azt szeretni szokás. Ugy is volt, apró Hab Lajos szeretetnek örvendett, – bizonyos, hogy örvendett, mert mindig nevetett szegény, a mig élt. Hanem ez nem sokáig tartott. Bármilyen tömzsi volt is a rövidke férfiú, nem birta ki a földkunyhót s belehalt Hab Lajosék lakásviszonyaiba.

Biz ez nagy szomorúság volt, de az ilyenek ellen nem lehet tenni, ki merné vádaskodó panaszszal ostromolni az eget. Csak a sóhajok maradnak meg enyhítés gyanánt, mert sóhajtani szabad; ez nem vétek. És ezek a sóhajok sűrűn jelentkeztek, mert úgy Hab Lajosban, mint Hab Lajosnéban élt folyton a gondolat, hogy ha egy ilyen _másikjuk_ lenne, azt újra csak torkon ragadná a veremlakás kísértete és agyonfojtaná szegénykét.

Mindezen változtatni kellett volna, s a változás egyetlen eshetősége az, ha Hab Lajos béresnek kerül be az urasághoz. Hát ez már majdnem megtörtént volna, ha Lajos időközben el nem halálozik. Azonban megtámadta a száraz betegség, a mely csodálatosképp mindig nedves helyeken keletkezik s nagyhamar a fia után küldte. Ilyképp Lajos kikövetkezett az élők sorából, magára hagyva az asszonyt, azaz hogy nem egészen magára. Ébredés meg elalvás az élet s a halál után következik ujra az elevenség. Azon állapot elé nézett az asszony, a mi után néha sóhajtoztak ők, de most már nincsen embere, a ki megörülne annak, hogy ismét egy kicsi istenadta köszönt be hozzájuk. Biz annak már nem is lehet örülni, özvegy asszony gyermekének, a ki a szegénység szomorú sorsába még nagyobb nyomoruságot hoz. Az akadémia nyelvészeti osztálya nem tudom milyen terminus technikusokkal állapítja meg az ilyen gyermek nevét, a nép úgy hívja a maga szófukar beszédességével: anyagyász.

Ez az anyagyász télen született a veremben s a majorbeli asszonyok között akadtak jótét lelkek, a kik gondoskodtak róla, meg az anyjáról, mig az ismét lábra kapott. Szomorú világ volt ez, egy kicsi gyerekkel a karján, a veremben, a hol csak tavaszig lehet maradása, és azután a nagy nincsetlenséggel, mert nem volt neki senkije és semmije. Ilyenkor kétféle fajtája van a játéknak. Vagy a Tiszának megy s gyermekével együtt lebuvik valamely halászléken a víz alá, vagy pedig összeszedi magát s elmegy a városba szolgálni. Az első játék sokkal könnyebb, mert hetekig jár-kel, mig cselédkönyvet meg szolgálatot kap, a hol hét-nyolcz forintban részesül. A gyermekét dajkaságba adja, fizetvén érte mind azt a pénzt, a mit ő keres. Minél kevesebbet fizet, annál bizonyosabb, hogy a gyermek elpusztul, mert az anyagyászok sorsa ez. S azután hova tovább? Az ember minden nappal öregszik, egyszer a cselédségből is kimúl s megint csak nincs előtte más, mint a Tisza. Jobb-e később, mint hamarább?… Az asszony, ülve a verem oldalában, gondolkozott ezen s megemlékezett Hab Lajosról, a ki elment a föld alá s őt ezen nagy kietlenségben hagyta.

Néha azonban a mindeneket intéző harmadik formáját is tudja keríteni a dolognak. Történt, hogy Tóth Zakar hazajött a katonaságtól. Több évet töltött ott már, őrmester is volt s nem is akart visszatérni. Hab Lajosné körülbelül ezért is lett Hab Lajosné annak idején. S lám, mi történik, Tóth Zakar őrmester nem értvén meg a német ezredparancsot teljesen, a század reformátusait küldé el egyszer a gyónáshoz, a miből patália keletkezett. Zakar büntetést kapott s a midőn «kapituláns» esztendejét kitöltötte, odahagyta az ezredet. Hazajött. Az özvegy szive nagyot dobbant erre a hirre, azután pedig elszomorodva sóhajtott, mert a szegény ember minden búját, baját csak ebbe tudja ölni. Pedig még ekkor nem is látta a Zakart, csak hallotta róla, hogy megkapta a bérességet, a miről az ő elhunyt ura álmodozott. Egy kis protekczió is segítette ebben, mert az apja volt az öregbéres, de meg hát nem is volt más hamarjában, a kit oda lehetett volna tenni.

Ezen is lehetett gondolkozni most már és buslakodni az üres veremben. Bizony, a verem kezdett üresebbre válni. Tüzelő csak volt, mert hiszen gallyat lehet szedni itt, ott, de más mindenféle megfogyatkozott. A tarhonyás zacskó egészen üresen lógott a szegen s a lisztesben is könyökig kellett vájkálni. Egyik melléből a tej is elapadt, az anyagyász ugyancsak könnyű koszton éldegélt s árvábbak voltak ők ketten már, mint a sátoros czigány, a midőn egyszer elhomályosul a verem bejárata s bejön rajta, zökkenve a nagy belépőn Tóth Zakar. Szét nézett a sötétben vakon, mig a szeme világa kitágult annyira, hogy láthatott. Akkor mondta:

– Jó napot.

Az asszony szólt volna rá, de nem tudott. Elfogta a szivét a névtelen ijedtség, a torkát meg összefacsarta. Ő, a ki az előbbi pillanatban a jég alá akart bujni, most megrendült azon hiedelemben, hogy kikergetik a hajlékából. Megnémult és el is halaványodott volna, ha már egy ilyen elszítt asszony lehetne halaványabb, mint a milyen. Átölelte a kicsiny mindenségét s várta a halálitéletet.

Akkor azt mondta Tóth Zakar katonásan:

– A keserves pillangóját ennek a komisz világnak, hát ettél-e ma, Ilon?

– Nem – mondta az asszony.

Zakar pedig átbukván a kis széken, ölébe meríté fejét, annyira, hogy épen csak a rövidre nyirott haja látszott ki abból. Ujból előfogták az asszonyt azok a hideg, tompa ütések, a melyeket megátalkodottságában a szív néha okoz.

– Ilon, Ilon – bőgte az ember – hát így kellett viszont találkoznunk?

Pedig Zakar látott sok mindent. Oda szolgált a külföldön. Járta Novibazár hegyeit és csörgött kardjával a bécsi Rossauer Laendereken, a melyek talán veszedelmesebbek, mint amazok. Mégis ime itthon van, a tág pusztán. Az ember idegen utaiban sokat próbál, de haza vágy. Ki mondta Zakarnak, a nyalka őrmesternek, továbbá a nyugdíjképes, konvencziós béresnek, hogy ő Ilon sivár vermébe térjen. Bizonynyal senki, mert ő maga sem árulta el maga előtt tiszta magyar pórias lelkének ezen egyetlen titkát. Lám, miként fekteti végig az elhagyott asszony lábain a fejét s amaz miként tűri mindezen hirtelen jött dolgokat.

Legföljebb azt bőgi ki néha Tóth Zakar a szoknyaránczok közül:

– Ilon, Ilon…

Majd pedig hirtelen fölugrik, szinte vadon s reákiált arra, a ki neki egyetlen:

– Ilon, Ilon…

Ujra elsötétül a pinczeajtó s bebiczczen rajta Tóth Zakarjás öregbéres sántán (egyszer a vasvillába esett a szénahányóból) s ezt mondja:

– No?

Erre Tóth Zakar föleszmél lelke nagy elvádolásaiból. Ez idő alatt emlékezete átfutotta hirtelen katonaéveit, mignem maga előtt látná a bosnyák devojkákat, a Ljubiczákat és Dánákat, a bécsi Mariczliket és Margotokat s ujra csak oda esik az asszony elébe, mondván beszédesen:

– Ilon, Ilon…

Ekkorra az asszonyt is elhagyja az ijedtség fagya. Elönti a meleg végtül végig, de azért félve suttogja:

– Engöm, engöm.

Most Tóth Zakarjás felel rá, közelebb biczczenve a veremben:

– Hát feleséginek akar tégöd.

Sokat gondol e szavak alatt az asszony, de még mindig hitetlen abban, a mit neki mondanak:

– Evvel az anyagyászszal? – szakad föl belőle a szó.

Tóth Zakar térdenálltából úgy kuszik föl hozzá, mint a kigyó és aczélszin hajának azon részére tapasztva ajkát, a mi a fékető alól kimaradt, a hajszálaknak beszéli el búgva:

– Evvel vagy te neköm a mindönöm.

A Duna lánya.

A valódi neve ennek a kis lánynak Aranka volt. Egy apró, édes teremtés, abból a szőke fajtából, a milyennek Bajorországban a Madonnákat festik. Úgy emlékezem reá, mintha most is látnám, hallanám apró czipői kopogását a a födélzet deszkáin, csilingelő ezüstös nevetését, a mint meglátva valamit a holdas éjben, a víz tükörén, vidám kaczajjal hívta föl a domentátumra nagyapót, ezt az öreg hajókormányost, a ki Isten különös kegylméből választatott ki a mindeneket intéző sors által Reladl nagyapjának.

Mindössze egyszer volt pedig szerencsém hozzá, a gyerekhez, s kétszer a nagyapóhoz. A gyerek olyan édes volt, az öreg kormányos olyan patriárkális, hogy évek multán még mindig emlékezem kettőjükre, mikor pedig már egyik sincs meg. A természet rendje szerint úgy kellett volna ennek történni, hogy az öreg megy ki lakni állandóan a szárazföldre, a _zárt_ _hajóban_ a föld alá s Reladl élve marad, hogy ő is élhessen a világban. Azonban máskép történt. Reladl nincs már meg, az öreg ellenben most is valahol a Tisza vizét járja.