Part 5

– Van is. – Lemondólag üt kezével a levegőbe. – Nincs neköm pénzöm… Hunnan? Mibül?

S miközben így beszél, ravasz szemeivel erősen kémleli, hogy eddigi viselkedésével tett-e vajjon valami hatást a biróra. Amaz azonban csak nagy egykedvüséggel hagyja rá:

– Hát akkor tizenöt nap alatt be kell hozni.

János most két kézzel támaszkodik az asztalra, kicsit meghajol és teljes bizalommal teszi föl a kérdést:

– Igazán be köll hozni?

– Be ám. Másképp végrehajtás lesz a dologból. Az meg még többe kerül.

A köztapasztalatu igazságot sóhajtva hagyja helybe János.

– No az már igaz.

Hmget egy darabig s majd az egyik, majd a másik lábát rakja előre, lenézve olykor reájuk. Aztán ránt egyet a vállán, a tükörbe tekint s odavetőleg mondja:

– Hát elmék no.

Lassan indul meg kifelé, hogy esetleg visszafordulhasson a hivó szóra, mert még erősen él benne a reménység, hogy hátha engednek a _sarczból_ valamit. A hogy az ajtóig ér s ott megfordul köszönés okáért, hirtelen mintha az eszébe ötlene valami.

– Nini… kapitány úr…

– No?

János bemegy a szobába ujra és félig olyan arczczal kezd beszélni, mint a ki valami nagy uj dolgot fedezett föl.

– Hát a pöcsétöt nem adják vissza?

A kapitány unja már a dolgot és boszusan mordul rá:

– Nem. Az itt marad.

Förgeteg lóbázza a kezében a kalapot és csöndesen mondja:

– Ejnye, hejnye…

Hogy nem felelnek neki, még egyszer ismétli a sóhajtást s csöndesen ingatja hozzá a fejét, mint a czukorhuszárok a lakodalmi torták tetején.

A birónak egyéb dolga van s méregbe jön, hogy János annyit okvetetlenkedik. Haragosan kapja föl a többi papir közül az idézést s odalöki az asztalszélre.

– Hát vigye. Ehol van ni. Szeretném tudni, hogy minek ez magának.

– No – mondja és lehuzgálja a mellénye csücskét – mégis, szó nem esik, mondván…

Közelebb halad az asztalhoz, oda is nyul a pöcsét felé, majd meg hirtelen megáll és fölveti a fejét.

– De hát minek ez néköm? Nem köll ez néköm. – Ezenközben a sarokba pillant, a hol a birságról csinálja a jegyzőkönyvet az irnok, hogy ugyan valójában komoly-e ez a dolog egészen. – Úgy is csak eldobnám…

– Akkor minek kéri kend?

– Hát csak úgy – dünnyög, elszégyenülten s már igazán meg van restelkedve Förgeteg, mert forog a kalap kezében. Kis vártatva csak lépdel ujra kifelé s a határozatlan lépésein látszik, hogy gondolatokba mélyedt. Az ajtónál ujra megfordul.

– Ugy-e tekintetös uram, mögkérdöm mán még égyször… mennyit is hozzak?

– Tizenkét forintot.

– Annyit ugy-e – mondja János a kilincs rezén birizgálva. – Éggyesbe jó lösz?

– Jó, jó.

János ujra megüti a kabátszélt hátralebbentési czélzatból s most már a _gelebébe_ megy bele a kezével. A széles bőrtárczát, a mi valószinüleg még nagyapai örökség, kibontja s a nyelvével végignyalva az ujjait, forintokat szed ki belőle. Mikor a tizenkét darab meg van, együvé fogja s most már kemény, határozott lépésekkel megy az asztalig s odahajítja a papirosok közé.

– Ehun a pénzük – szól nyersen, haraggal. – Hanem csak agyonveröm a bürgét odaki mind.

Azonban dehogy. Három-négy hét mulva ujra csak megjelenik ismét néhány birkák irányában a kapitány előtt János, mert az egész bürgetartásban csak akkor telik némi öröme a gazdának, ha más földjén legelhet az állat.

Az elesett ember.

A kis állomáson leszállva a vonatról, az a kellemetlen meglepetés ért, hogy nem jött értem kocsi. A táj végig volt borítva hóval s annak a fehérjén semmi mozgó pont sem látszott, a mi nyilvánvaló jele annak, hogy nem azért nincs itt a kocsi, mert elkésett, hanem mert el sem küldték. Nem kapták még kézhez a négy nap előtt küldött levelet, a minek az oka a helyi viszonyokban rejlik. A helyi viszonyok többfélék. Példának hozom föl: Sándorfalva látja Szegedet s Szeged látja Sándorfalvát. Őszszel azért a sándorfalvi utas, ha a városba akar menni, nem a város felé megy, hanem ellenkező irányban. Elmegy Szatymazra, ott megvárja a vonatot, arral fölül s így beér Szegedre. A föntebb való esetben a levél járja ilyformán az utat. Előbb fölmegy Félegyházára vasúton. Ott a viczinálisra teszik, a mely Csongrádig viszi. Akkor a kocsiposta kezeibe kerül s csak negyednapra a lovaslegény tarisznyájába. Ha aztán valamelyik szállító eszköz késik (gyarlók vagyunk valamennyien), akkor öt napos utat tesz a levél a pusztára, a mely a városhoz annyira esik, hogy mikor a szinház leégett, oda látszott a füstje.

A kocsi denique nem jött, a mi leginkább azon oknál fogva kellemetlen, hogy most már nincs bunda, meg lábzsák. Mert fogatot azért lehetett kapni könnyen. A közeli faluból ott állt az állomásnál négy-öt fuvaros ember. Kettő hamar kapott pár hatosos utast be a faluba, azok nagy ostorpattogás között megindultak. Az állomásfőnök bement a szobájába, az egyetlen vasuti szolga is elment valamerre másfelé, a vonat már a harmadik határban szaladt, magam maradtam a három emberrel, a kik várakozva sandítottak felém.

Még mindig abban a reménységben voltam, hogy hátha megjön a kocsi s az állomás lépcsőjéről néztem ki az utra, a mely szélmalmok között kanyargott egy darabig, azután neki vágott a hónak s a vége elveszett a téli ködben, a mely ilyen napokon már korán be szokta teríteni a határt.

E közben egyik ember, az ostort tétova lóbálván a kezében, közeledik. A mint megmozdult, a többi is indult utána lassan.

– Talán kocsit vár az úr? – kérdezte az első:

– Azt.

– A pusztáról?

– Onnan.

– No hát az pedig nem jön.

Nagyobb bizonyosság okáért kifordult a táj felé s kezét a szeme elé tartva, szétnézett.

– Nem jön, – ismételte.

– Hanem mink, – szólt a másik, egy kövéres ember uj csizmában – mink elvinnénk.

– Mindhárman?

– Nem, nem, – felelte – hanem valamelyik… Már a kivel hogy meg tud egyezni. Mert itt meg kell egyezni, uram.

Lassan, kunosan beszélt _e_-vel s huzta a szavakat.

– Az már bizonyos, – hagyta rá az első bátrabban – egyességből áll a világ. Ki hogy tud egyezni, úgy boldogul.

Mindaketten nevettek erre s egymásra tekintettek alattomosan. Előttünk a világ, koma – gondolták – most ne engedjünk ennek az úr félének. Körülbelül igazuk volt. A konkurrenczia rajtuk kívül ki lévén zárva, valamelyiket meg kellett fogadnom, ha csak estig nem akartam várni megint a vonatra. De meg dolgom is volt.

– Hát aztán mi a díj odáig?

A nagy csizmás azt mondta:

– Rossz az ut nagyon.

– Azaz, hogy nincs is ut, – javította ki a másik – mert a mi volt, a szánkók elrontották.

– El – szólt szerényen a harmadik ember, csakhogy ő is mondjon valamit.

– Jó, jó. Hát mi az ára ennek az útnak?

– Hát, hát – szólt ujból az uj csizmás, ki ezen tulajdonságánál és hasban vállasságánál fogva bizonyos tekintélylyel volt a többi között, – nem akarjuk sarczolni az urat, nem is sarczoljuk, ha négy forintra mondom.

Sohasem volt akkora az ára ennek az utnak, még derék nyáron sem, mikor nagy a napszám és drága a fuvar.

– No, – mondom – ugyan kihasználják kendtek az utas ember szorultságát. Már hogy lehet ilyen sok pénzt kérni azért az utért?

Az ember nevetett.

– A pénz sose elég. Különben velünk is úgy cselekszik mindenki… Minket is kihasználnak. Mink sem cselekszünk másképp.

Ha a vidékembeli tájszóláson mondja, talán meg is örülök ennek a logikának. De most bántott ez a sok e betű a beszédben; olyan volt, mintha könyvből olvasná.

– Hát pedig most ugyan rosszul cselekszik, – mondtam mérgesen, – mert én a maguk kedviért nem nevettetem ki magamat. Inkább nem megyek. Begyalogolok a plébánoshoz a faluba, ott maradok estig, aztán visszamegyek a vasuton.

– Ahogy gondolja, kérem, – nyujtotta a szót az ember. – Az sem utolsó. Most jó bora van neki.

Azzal megfordult s verte az uj csizmaszárát az ostorral. Félvállról szólt vissza:

– Mindenki azt tesz, a mit akar.

Hirtelen utána fordult a másik, azután kissé tétovázva a harmadik. Ez a harmadik vékony, görnyedtes ember, lehajló, fakó bajuszszal, az arczán a gond tömérdek ráncza. Ruhája a szegénységé. A szokásos asztrakánprémes felső helyett vattás kabát rajta, a min folt hátán folt, egyik kék, a másik piros, a harmadik sárga, a szerint, a mint elszakadt kötőből, kopott asszonyszoknyából vagy zsákdarabból varta reá durva czérnával a felesége. A lábain bocskor, annak elszakadt szijjai kóczmadzaggal voltak összekötve. A nadrágja a fehér szinével kifordítva, a mi többnyire csak azoknak szokása, a kiknek egy van ez öltönydarabból s a valódi szinén csak ünnepnap viselik. Ez az ember esengő tekintetet vetett reám s igen lassan fordult el, de mégis elfordult.

Lassan lépegettek a hóban, míg nem az uj csizmás, a ki elüljárt, megállt.

– Hát még egy szót szólok, – mondta.

– Mondja no.

– Hát mondom, – mondta keményen. – Én nem viszem el négy forinton alul az urat. Hiszem az Istent, hogy a komám sem viszi el (megkopogtatta a második ember vállát az ostorral, hogy az a koma. – No nem – mondta a koma is határozottan.) Hanem itt van ez a harmadik ember… Egy szó, mint száz, ez az ember elviszi harmadfél forintért. Ha kell, kell, ha nem kell, nem kell. Többet most már egy szót sem szólok.

A bocskoros visszafordult. Szürke szemeiben ujra fölcsillant az előbbi kérő, esengő sugár. Fogadj meg, uram, fogadj meg – mondták a szemei.

– Hát melyik az a kocsi?

Az ember hirtelen ugrott egyet a hóban s futott a kocsijához. Ócska szerszám volt biz az egészen, kis macska lovakkal, kenderből a gyeplő, az ülés meg olyan kukoriczaszárból, a melynek levelét már leették a lovak. Igen szorgoskodott, levonta a macskákról a takarót (boldog időben pokrócz lehetett a szolgabiró ámbitusán) s mire az ülést elrendezné, maga is helyet foglalna, a másik két fuvaros már a falu alatt járt…

– Nagyon rátarti az a két másik fuvaros, mondtam.

– Nem, kérem szépen, – felelte a bocskoros.

– Dehogy nem. Rosszlelkü ember az, a ki annyira ki akarja használni az utast. Én csak csak, de hátha valami szegény utas kerül elébük…

Nem szólt egy darabig, csak hajtott, rángatta a kengyelgyeplüt. Öreg fuvaros-lovak szokása, hogy nem tudnak menni, ha nem érzik a szájukat.

– Inkább áldja meg őket az Isten, – sóhajtott föl aztán – mert csak azért tartották ki magukat, hogy ne az ő kocsijukra kapjon az úr… Jobb kocsi, féderes ülés, jobb ló… Mikor az urat sarczolták, engem kiméltek.

– Ugyan? aztán miért?

A fehér báránybőr sapkát, a miről a prém már egészen lekopott, lejebb huzta.

– Azért kérem, – felelte – mert én nagyon elesett ember vagyok.

Koczogtunk. Az utról egy helyen letért s a falu elhagyatottabb része felé hajtott.

– Nem jól megy, ember.

– Tudom, de csak beszólok haza egy kicsit. Erre lakok a juhszélen.

Egy szélmalom meg czigányputrik közt haladtunk át. Kutyák szaladtak ki az alacsony, tapasztott kerítések mögül, melyeknek tetejét elmosta az őszi esőzés.

– Hó! – mondta egyszer az ember.

A lovacskák megálltak, bár előbb igen nagy szándékuk volt, hogy beforduljanak az udvarra. Ha ugyan udvar az olyan udvar, a melyhez ház nem tartozik. A ház, a melyhez tartozandó volt, csak beomlott falait mutatta, meg üszkös, fekete gerendáit, a miken beesett a hó. Hátul az istálló, mellette a szinből való lakásféle. A tenyérnyi ablakhoz a kocsizörgésre sápadt asszonyfej nyomta az arczát.

– Leszállhat addig, míg subát hozok magának, – mondta. – Nincs kutya.

Még csak kutyája sem volt neki, bár hiszen minek oda kutya, a hol őrizni való sincsen. Beszaladt, kis vártatva kijött, foltos subát hozva a karján. A suba gőzölgött, a mint a fagyra ért vele.

– Ezt most vette kend le az asszonyról.

– Most, – felelte csöndesen. – Nem tüzelünk ilyenkor, hát csak így a subában…

– Hát csak vigye vissza neki.

Akart valamit szólni, de aztán hirtelen megfordult s bevitte a subát. Mikor kijött egy vászontarisznyával, a melyben szemmel láthatólag csak egy darab kenyér lötyögött, szó nélkül kapaszkodott a kocsira. Egy utczába bevágott s hamarosan áthaladtunk ezen a kellemetlen falun. Daczos nép lakja, a mely csak ránéz az utasra, de nem köszön. Igazság szerint nem köteles vele, de mikor az olyan jól esnék, valamely Dicsértessékre rámondani a Mindörökkét. Ez már vele szokott járni a faluval.

Az ember egyre jobban nógatta a lovait. Néha azonban a kis macskák nem birták a poroszkálást, lépésben mentek s ilyenkor kelletlenül izgett-mozgott, hogy talán ebből baj lesz. Szivarral kináltam. Már hozzá is fogott, hogy végignyálazza, mely esetben lassabban ég s tovább tart, de azután csak visszanyujtá:

– Már csak köszönöm. Inkább majd ha egy pipa dohányravalót ad az úr.

– Hisz nincs is itt a pipája kendnek.

– Nincs ám, – szólt megzavarodva s körültapogatta magát. – Mostanába nem szoktam… Gyü Kesely, olyan szénát kapsz, hogy az ritkaság.

Nem tudni, e csábító ajánlat vagy egyéni buzgalom következtében-e, de a Kesely csakugyan nagyot rántott a rudon s így oldalba ütvén a Sárgát, mind a ketten neki fogtak. Mentünk, mentünk. Az uton jegenyefák álltak sort, deres ágakkal, a havas földeken varjak keresgéltek más teremtett lélek sehol nem látszott.

A mint a csárdánál fordul az út, az ember leteszi lassan a kezéből az ostort és azt mondja szomoruan:

– Meg vagyok én átkozva mindenféleképen.

– Már miért?

– Ott jön az úrért a kocsi.

Csakugyan, a ködből kibontakozott a Badár vékony, száraz feje, meg a Nóniusz csillagos homloka. Mögöttük János volt, János mögött a kocsi, a bundával, zsákkal, de még bizonyosan cognac is lesz a bunda szélében. No, ez nagy öröm. János is így vélekedik, mert a mint odaér s látja az igen nyárias készséget, az ostorral a bundára mutat és azt mondja:

– Kivöttük a doktor zsebibül a tiz forintot.

Csak éppen át kellett lépni. A bocskoros e kászolódást némán nézte és lehajtotta a fejét.

– No, ehol a kend pénze.

Átvette, aztán szétnyitotta a tenyerét s belenézett.

– Kérem szépen, mondta szégyenkezve – még a fele utján sincs, de ne tessék haragudni, hogy nem utasítom vissza. Nagyon elesett ember vagyok. Másképp…

– Nono. Hiszen a dohányra valót úgy se kapta meg kend.

– Az – szólt – az ám.

A mint János megfordult, kihuzta a fejéből a bőrsipkát s ujra rávonta. Lovai megindultak, ő keresztbe ült a kukoriczaszáron s előkotorászva a vászontarisznyát, ebédbe kezdett.

A tengeri város.

Kabók Mihályék lánya, a Piros (ha úgy jár rá az idő, mint eddig) már eléri a tizenhatodik esztendőt. Ugyan már így is többnek látszik, mire eleven példa, hogy a szőlőkben tavaly asszonynapszámot kapott. Emiatt aztán, miután úgy lehet, jövőre már gügyük járnak a házhoz, czélszerü előre bevásárolni minden olyast, a mire annak a lánynak szüksége van. Kabókné ezt már folytatja is régebben, mert, ha valamit eladni visz be a városba, a haszonból vásárol ezt-amazt. Sok minden kell oda, a föld alig győzi kiteremni az árát. Vannak a kendőben olyanok, a miket ilyenkor be kell szerezni, aztán ruhafélék, különösen a menyasszonyi öltözet, aztán meg, a mi igen fontos, az ágybavaló. Igazság szerint például az utóbbira eddig gond se volt a háznál. Néhány külön párnát szereztek ugyan, de nem sokat. Inkább eladták a lud tollát, mert igaz, a mi igaz, hogy Kabókék a maguk szorgalmatosságával szerezték a mostani szegénységüket. Ezuttal a dolognak már más formája van. A hol egyszer kilátásba vétetik, hogy olyan emberek járnak majd a házhoz, a kik körül is tekintenek, ott tornyosnak kell lenni a tiszta szobabeli ágynak, mert a tiszta szobabeli ágy az a raktár, melyben mindenféle finom, ludmellből tépett pelyhek tartatnak. Abba ugyan nem fekszik senki, ha csak nem királyi vérből származott herczeg, mert az csak dísz és mutatója a jólétnek, bár a szép fehér libák nagyon szomoruan gágognak, a midőn a mellhusukról tépik le kegyetlenül a meleg pihés takarót.

Hanem hát hiszen, ha csak libáról volna szó, megjárná az egész. Voltaképen maga Kabók Piros sem sokkal egyéb. De vannak ám más dolgok is. Mert ma már ezt is, azt is adnak a lánynyal, csak vigyék, ha ugyan jó helyre viszik. Kisgucziné még két bödön zsirt is vitetett át a minap az ujabbik veje tanyájára. (Istenem, hogy tudja a maga olvasztását így kiadni a házból.)

Akkor ezen fölül még kell butorzat is. Kinek micsodás. Némelyik megelégszik ezzel, másik többet akar a tulajdon egyetlen lányával adni, mert ebben van némi versengés. Ennek így kell lenni. Negyvennyolczban, a forradalomkor, abban előzték egymást az emberek, hogy ki vág le több ezüst gombot a mellényéről. Most forradalom nincsen, legföljebb a fináncz mérgesíti néha az embereket, fejeiket hol valamely titkos főzésü pálinka, hol valamely titkos szerzésü dohány irányában fájlalván, (mert az mindakettő csak úgy jó, ha eredetét misztikus homály födi). Ilyképp a haza most az adón fölül más áldozatokat nem kiván, bár el kell ismerni, hogy ezt ugyancsak bekivánja. De a hol jut is, marad is, ott ilyenkor gondoskodni kell a lányról s az eddigi sok beszédnek mindössze csak az az alja, hogy Kabók Mihály a feleségével bejött a Dónát-napi vásárra, a hol nyoszolyákat, asztalokat, székeket és fiókra járó almáriumokat árulnak az asztalosok.

*

A városi ember, ha venni akar valamit, a boltoshoz megy, megalkudja vele az árát s a holmit aztán hazaküldik neki. Más a tanya. Oda ugyan nem küldenek ki semmit, ha csak az ki nem viszi, a ki vette. Őszszel, télen, mikor a gyerekek kaszása arat, gyakran látni az utszélén szomoru meneteket, egy sáros ember visz egy kis koporsót egy sáros asszony egy kis keresztet. Kabók Mihálynak sem küldik ki az árut hanem, a mint megvásárolta volna a hat széket meg a fiókos asztalt, azt azonnal fölrakják a kocsira, a kocsi beáll valamely oldalutczába s ott a szomszéd fölügyelete alatt marad, a ki kaszakövet jött be venni, de nem talált kedvére valót s most mód fölött mérges. Azt hiába is hivnák vásárt nézni, de meg nem is ajánlatos. Jó szerencse, ha a kocsin marad, mert különben borba öli dühét. (Az egész Szögedön nem löhet égy böcsületös kaszaküvet kapni.)

Igy Kabók csak maga indul el az asszonynyal végigjárni a belső vasárt. Ez nem kis megpróbáltatás. Jövőmenők lökdösődnek jobbra-balra s igen sok vidám ismerőssel lehet találkozni. A korcsmák zajosak s Kabók alig birja legyőzni magában a sörjedzési hangulatot. Ám az asszonynak a gyolcsos tótok okoznak lelki kint. Micsoda vásznak! Patyolatok! Ha simítom, még a fonáka is olyan finom, mint a fiatal leány keble – mondja az arczátlan gyolcsos tót, a min Kabókné elpirul. (Gyerünk innen, gyerünk.) Igy mennek, mendegélnek, míg a Mars-térre jutnak, a hol mindenféle bohóságokat mutatnak ahhoz értő csehek, németek és egyéb taliánok. Itt fehér egér huzgálja a lutriczédulákat, amott meg kalitkában sárga madár.

– Veréb az – véli Kabók – csakhogy be van festve.

Odébb pedig bicskára hajigálnak karikákat, meg számokra bádogfedőket, emitt huszonöt pénzért lerajzolják az embert akkora papirra, mint a tenyerem, de azért az ember csak akkurát olyan lesz, mint a maga valóságában, és azontul nagy vászonbódék, a mikben zene szól és kivül lisztes képü elhizott asszonyok ülnek és nagy képek vannak a vászonfalra akgatva kivül is és azok különbnél különbfélék. Egyiken ég egy város, a másikon csatáznak, a harmadikon pedig egy utálatos ember nyakaz egy urasszonyt szép fekete bársonyszoknyában. Ugyan mit véthetett az ártatlan, mert hiszen látszik rajta, hogy ártatlan. Kabók is elmerül e látványban, bár az urasszony teljes ártatlanságát nem hiszi, Különben lehet, hogy nem is igaz az egész, hanem csak festették okulás gyanánt.

Most egy nagy, magas ember kilép a vászonház elé a lépcsőre s miután a bámész gyermekek között szétütött volna botjával, nagy rézkorongot kezd vele verdesni. Az nagyot szól, utána meg a magas ember kezd kiabálni, hányva a fejét a török sapkában.

– Peffele, matyarók, Peffele! A matyórnak kifáncsisnak dukál lenni! Csak tiz krajczár pémenet és mindenki kapsz ed szép neremén! Itt láthatóm minden, képekek láthatom és burkus császár gége operáczión! és a naty franczia háboruk asz Ásiába. És ed eleven krokodil, a lekporzasztó álat, születte az Áfrika-Gebiet, a Niagara-flusz… mekél száz esztende, erek kétszáz! Minden esztende epédel edszer, sak edszer… mekszik ed párántot s ed kisasszont rózen ruhában!… Peffele matyarók! Láthatom az élethiv arczmásokba a Spanga, Perecz, Pitelli! Ne mulassza senkisem asz alkalóm; dukál, hogy vitezz matyór kifáncsis letyen.

Most sebesen kezd ütögetni jobbra-balra a lépcső előtt a gyermekseregben a szónokló férfiu. – Weck von da! Marsch. Tyerek, csinálom helyet uraságnak és tensasszony…

Kabók Mihály igyekszik befelé asszonyostul s bár takarékos ember, sokallja a dicsőséget, a mivel a piros sapkás ember illeti. De azért gálánt. Szó nélkül szurja le a két hatost, bele is nyulnak mindaketten a fekete ládába, a honnan «kapsz mindenki ed emléktárd, ed neremén». És ez aktus végével meglebben, föltámasztva a töröksipkás pálczája által, a rejtélyes dolgok függönye s Kabókék belépnek.

Odabent, meg kell hagyni, egy hatosért elég látnivalót adnak. Üveg alatt emberfejek vannak viaszkból. Azután szintén üveg alatt haldoklik egy franczia katona Ázsiában. Fölötte térdel az orvos. A katona minden két perczben kinyitja a szemeit s az orvos minden két perczben bánatosan int neki. Egy ilyen mienkfajta pofoncsákó van a fején, annak a tollai is mozognak.

– Masina az egész – mondja Kabók.

Tudja ezt Kabókné is, de azért csak megsajnálja.

– Mégis, szól. – Miért nem hagyják néha pihenni?

Valósággal úgy kell elhúzni onnan, mert még sok minden vár a megszemlélésre. Jön a lekporzasztó álat, a krokodil. Kis satnya fiók, a mely egy ládában heverész a szalmán. Kabók itt érzi, hogy be van csapva s élczekkel fordul a töröksipkáshoz. A férfiú mindezt magasabb álláspontból fogadja. Igen, a krokodil kicsi. Az anyja meghalt. Szép, nagy anyja volt neki, egyszer az ő ujját is bekapta. Ne resteljen az uraság két krajczár extra pénzt adni az árva krokodil fölsegélésére. Kabók boszankodna, de az asszony annyira benne van már a sajnálkozásban, hogy mindenen megesik a szive. A kisded szörnyeteg részére a barna szoknya ránczai közül előkeről a két krajczár, a láda tetejét lecsapja a férfiú s most már a képek következnek. Ezek sem utolsók. Miután a gyerekek odakint már nagyon rángatják a majom farkát, a töröksipkás kimegy s bejön a lisztesképü asszony. Ő magyaráz. Ez itt a Brücke von Konstantinopl, emez meg a Feuerlinie von Gravelotte. És ilyen egyebek jönnek, a miből Kabókék keveset értenek, de azért végigtekintik. Aztán következik egy nagy kép, a mely eleinte csak csupa kékítőnek látszik. Utóbb a kékben sárgaságok bontakoznak ki, meg barnaságok.

– Nézze kend – mondja Kabókné, a ki néhány ablakkal előbb jár – vizbe vannak a házak itt.

Kabók még csak most nézi a másik kép utólját.

– Akkor az a szögedi nagy viz lösz – feleli.

Pedig nem az. Később látják. Magas paloták vannak a kék viz fölött. Végig hosszu utczák köztük, a mikben emberek járnak ladikon. Fölöttük hidak szolgálnak egyik háztól a másikig.

– Jaj! – szól az asszony – itt mán hid van a házon.

– Sz’ mondom, hogy a szögedi nagy viz. A városháza hidja az… magyaráz Kabók, a ki még nem ért odáig. De hiszen ez a legszebb a férfiban, hogy a tudománya ennyire előbb jár az asszonyénál. Kabók ez alapon bizonyos méltósággal tekint az üvegbe, sorról-sorra s bár ha csodálatosat lát is itt-ott, nem mutatja.

Most jön be megint a vászonház tulajdonosa és folytatja a magyarázatot:

– Ansicht von Venédig! Venéczia. Láthatóm a Venéczia város, csupa tenger, csupa.

Ugy Kabók, mint Kabókné e pillanatban elkapták fejüket az apró kerek ablakoktól s egymásra néznek. Az asszony arczán, a szemében fölvillan a mosoly, aztán végig szalad rajta a szomoruság, mint fölleg árnyéka a virágos mezőn.

– Venéczia… szól halkan.

– A Venédig… mondja Kabók.

Az asszony a fejkötő kendő csücskéit huzogálja, a mi sirás előjele szokott lenni.

– Ha édös apám látná… – suttogja, mintha magának beszélne.

– Ha láthatná… felel ugyanoly darabokra szakadt hangon Kabók.