Part 4

Ekkorra már a kápolna környéke valóságos tábor. A sátrak sem hiányzanak. A város kocsizó árusai a bucsut is csak olyan sokadalomnak veszik, mint az országos vásárt, s nagy pontossággal jelennek meg. Ott a mézeskalácsos a pompás szép sziveivel, a melyekben még tükör is van, s ez alatt kék és sárga rózsák között szerelmes vers; minél nagyobb a szív, annál szerelmesebb. Ott az olvasóárus, a kalendáriumos s az a kereskedelmi szak, a melyet földönárulók néven neveznek. Kinálják az árut, a vásznat, a valóságos finom kendőt, a garasos bicskát, furulyát, pipaszárat, szivarszivó szopókát ékesen és mindeniké szebb, mint a másiké és e közben a kalendáriumos énekel valami ponyvafüzetből a vásárhelyi fiuról, a ki megölte apját, anyját s tulajdon öt testvéreit.

Ezt egy csoport hallgatja, a legények pedig alkudoznak erre-arra a sátrak előtt. Ezen a kis vásáron túl kocsik állanak, sok-sok könnyű pusztai kocsi, az ünneplő kassal, a lovakon az uj hám és a sörényük befonva, mert ide mindennek tisztán és fényesen kell jönni.

A kápolna misztikus sötétjében pedig gyertyák égnek az oltár előtt és boltivei zúgnak, zúgnak hálaadó és esdeklő énekek zajától. A ki oda reggel bement, csak majd délfelé jöhet ki, úgy el van állva a bejárás. De még a tornácz is, sőt a tornáczon túl egészen az utig, a hol a megfeszített kőkeresztje áll, énekel térden a puszták népe, fejét lehajtván bűnbánattal. A ki megérkezik, szét se tekint, csak idejön legelsőbb, megcsókolja a feszületet s térdre borul. Az ének száll a fák fölé a napos, tiszta levegőben s olykor csendítenek a kötéllel. A vásár lármája nem hallatszik el az imádkozókig, világ itt nincs, csak az Isten világa. Módos gazduram mellett a szegény béres, a ki egyetlen ékességét, tavaly vett czifra szűrét hozta el, hogy ez által fejezze ki tiszteletét az égbeliek iránt. Bezzeg nem féltik itt a fehér czipellőt, gondosan vasalt viganót a leányok, meg uj galambszín ruháját a legény. A homokban vannak mindannyian, a porban, a melyből véteténk.

A nap halad fölfelé s egyre jobban tűz a mezőkre. Most a fák lehajló ágai alól kitekintve, messze a kukoriczák sárga hegyei fölött, mozgó pirosságok látszanak a távolban. Ott kereszt jön, egy másik, a polgáriasult világtól még messzebb fekvő pusztaság kápolnájának a keresztje a Mária szobrával és piros selyem egyházi lobogókkal, a melyeket bizon nem a püspökök vásároltak a kápolna részére, hanem egyiket a számadó juhász, másikat özvegy Biczók Istvánné, a korcsmáltató, valamint Mária szobrát a gulyások faragták ki, be is festették, míg arany koronát a leányok vevének sugárküllős szent fejére. Igy jönnek a pusztákon által, a homok napfényes utjain a kereszt, a lobogók, a Mária, hogy üdvözölnék bucsuja napján emez kápolna keresztjét, lobogóit, a faragott Máriáját. A vándorló vallás poézisének csodálatos meleg képe ez utazó kereszt, alatta a födetlen fejekkel, miken a napfény s a por macskaezüstje csillog, a vén emberekkel, a kik szilárdan lépegetik vastag csizmáikkal a süppedő utat, mely szétfoly lépteik alatt, a leányokkal a fehér ruhában, a tanyai kertek egyszerű virágaiból font koszorúkkal, az asszonyokkal, a gyerekekkel és Istenes Turzó Mihálylyal, a ki szemét lehunyva énekel egy könyvből, a melybe bele sem néz és éneklik utána mindenek:

Hófehér Mária, Egek királynéja Könyörögj érettünk!

És mennek, mennek, míg megérkeznek a fák alá, a hol meghajolnak ünnepiesen a lobogók – két puszta néptömege együvé olvad.

Ez mind a kápolna elején van és még eddig szó nem történt arról, hogy mi van a hátulján, Nem ám, mert vadászom a hatást s ide hagyom legutoljára a kápolna mögötti dolgokat, a mi már nem is közönséges poézis, de bibliai állapot. Ott is fák vannak, árnyas akáczok, a puszták e honosított indigénája, a mely e homokot oly kedvvel lakja, mintha odahaza volna Köves-Arábia kiszáradt földjén. A fák alatt kevéske gyep, azután szabályos távolokban a tizenkét kálvária-kőből egy-egy. Erre a térre nem téved a hanczurozó kis lányokból egy is, sem a borozó legényekből, sem pedig más olyan emberből, a kinek ott dolga nincs. Mert ott az Isten lakik, leszállván az égből s hallgatja bűnös gyermekei vallomását e csendben, hova csak az ének zúgása szűrődik ki a kápolna drótos ablakain át. És ott ülnek a barátok, három, négy, öt barát, a fekete csuhákban, nagy czipőkben, fehér kötelekkel derekukon ülnek, ki széken, ki kis padon, ki éppen a kálváriakő rovátkos alján és járul elébük föloldozásért a mezőség népe. Ez a gyónás helye. Nincs márványkő, melynek térdedet nekivesd, nincs rácsos, titokzattal teljes gyónószék, a melynek három ablakán tompán hangzik, ki a lelkész szava, itt a homok van, az istenáldotta, szabad termő homok és a templom a homokból nőtt akáczok koronája, az akáczoké, a melyeknek ősapjai bizonynyal látták az egyik vagy a másik reformátor futását, vagy Palesztinában, vagy Arábiában. A lomb itt a templom s az örök nap az oltár gyertyája és az oltárkép maga a varázszsal teljes, nagy, hatalmas Természet. És kik imájukat elvégezvén elől, keresztet vetnek, járulnak ide a barát elé, letérdelnek és vallják bűneiket az örök Istenség e nagy templomában. Csend van. A bűnök halk moraja hallatszik, a mint száll fölfelé, túl a leveleken. Azután a barátok beszélnek latinul halkan és szavukból csak az s-ek és sz-ek füttyögnek ki sivítva. És azután a szent stólát csókolják az emberek s fölállva, a feszülethez térnek penitenczia mondásának szempontjából. És lépésük és mozdulatuk oly ős, oly méltósággal teljes, annyira a Genezáreth nagy tava mellé való, hogy a ki nézi, nem állja meg csodálat nélkül…

No és mikor mindezen dolognak vége van, délután, akkor a vigasság napját ülik. Erre valók ama föntebb említett egydeszkás és kétdeszkás czövekek. Azokat most már körülveszik és folyik az italozás. Jó hűtött italok vannak ott, bor és sör is, a mik mind hóban hűttetnek. Mivel hogy napi járó földre nem lehet találni olyan vizet, a honnan télen eltehető jég kerüljön ki, bizony ott a havat rakja jégvermébe a csárdás, egy réteg hóra egy réteg szalmát tévén s ime a hó a késő meleg nyári napokig megmarad a hűs veremben és bucsu napján fehér, havasnyaku üveget tesznek az asztalra.

A csikólegelőül hagyott téren megindul a táncz, a melyhez a puszta magyar népe szolgáltatja a bandát. Vidám már minden. Énekelnek, dalolnak, a táncz viharos, a legények félrevágják kalapjaikat, öreg gazduramék csupa passzióból szivart szívnak pipa helyett az asztal körül, a hol két-háromezer ember van jelen. Ez nagyon nagy szó a tanyán, a hol más napokon, az aratást és szüretet kivéve, tizenöt embert sem látni együtt. A nap áldozni kezd s bucsuzva tekint végig a vidám mulató tömegen, a hol kétezer erős, barna magyar fölött csöndes nyugalommal őrzi a rendet az ősz pusztakapitány a maga két pusztázó legényével, a kik közül egyiknek még sarkantyúja sincs a csizmáján, a mi nyilvánvaló jele annak, hogy olyan öreg már a vén pandur, hogy a lovat sem bírja ülni.

A szárnyékember.

A szárnyék enyhelyében ült a szárnyékember és kanalakat faragott szép, harántos állásu akáczrudakból.

Vén ember a szárnyékember, hosszu harcsabajusza egészen ősz, a feje deres és barna karjain úgy ülnek kint az erek, mint az uri népség tavi asszonyladikjain a vékony vitorlazsineg.

Ráköszöntvén a jó napot, csöndes adjon Istennel felelt, fölhivott a beljebbkerülésre s aztán barkácsolt tovább szótalan.

– Mit csinál, Mihály?

Az öreg fel sem emelte a fejét, csak úgy kurtán felelt vissza:

– Kanalat.

No, ez amúgy is látni való.

Pedig volt a szárnyékban kanál elég, föltüzködve a gerendák oldalába szépen hat darab.

– Hiszen van itt kanál elég, Mihály. Minek farag többet?

Az öreg megfordította a kezében a kanál formára készülő faágat, hogy most már a lapátos végét faragja ki.

– Van ám – szól odavetve – de kopik a kanál, köll helyette másik. A kanál ügön változandó.

– Az ám – estem a szóba – a kanalak változnak, az emberek pedig ugyanazok maradnak. Mégis csak a kanál kopik el hamarabb.

– Az embörök nem kopnak – vélte Mihály. Az embör egy állapotban van. Néha eltalálja Isten szava, akkor kimul, elmegy a föld alá…

– Akkor annak a kanalát tűzbe dobják…

– Ügön. A ki embör, hogy elpusztul, vagy elmegy a tájrul örökre, a kanalát tűzbe dobik. Ha az embör elveszött, veszszön a kanál is.

Uj ágat vett elő, a kis gulyás-szekerczével kettéhasítá s a háncsát feszítgette le róla.

Egy ideig csönd támadt. A puszta csöndes volt. A napfény végigfeküdt a mezőn, a szél alig járt, a fű lelegelve, a környéken, a meddig el lehetett látni, kopasz volt a föld, csak a minden állat által békén hagyott kutyatej virága zöldelt a maga vérharagos szinében. A tájon nem mozdult semmi, lent, a réten túl, a semjék alatt pár jegenyeág bólogatott.

– Arra szél van – mondta Mihály.

– Látom. Bólogat a nyárfa.

– Nem azért, – vágta vissza bizonyos önhittséggel, mert e vén pusztalakók tapasztalták már, hogy mi csodáljuk bennök a megfigyelés helyességét. – A nyár mindig bólogat. Nem azért van szél. Azért van szél, mert ki van fordítva a fehér felivel a nyárfa.

Úgy igaz. Zöld leveleikből nem látszik semmi. Fehér hamvas aljuk van kifelé fordulva. Őszek a fák egészen.

– No látja! – szólt fensőbbséggel Mihály.

Ujra hallgatott aztán, majd a kutyaugatásra figyelt. Öt nagy loncsos eb feküdt a földön, egyszerre kettő kiment a szárnyék alól s a fényes napvilágosságban ugatni kezdett. Nem úgy, mint mikor támadnak, sem úgy, mint mikor vad van kergetni való.

– Buju, buju… – ezt kiabálják.

A mint a hang a tág végtelenségen szétszalad, olyan, mint valamely sikoltó kürtzaj.

– Mire ugatnak ezek?

Mihály egykedvüen felel:

– Semmire. Mönnek a táltosok a levegőégben.

*

Az ember ilyenkor nem tudja, nem-e humorizál a Mihály, illetve, a mint ők mondják, nem-e paksziózik? Az időknek oly óriás különbsége lakozik köztünk, hogy lehetetlen nekem a magam fiatalságában tudni, vajjon Mihály hetven év előtt miként tanulta meg a táltosoknak a levegőhöz való viszonyát. A puszta és az ő emberei oly kiismerhetetlenek. Az eszük oly máskép jár, fogalmaik a dolgokról oly mások, hogy soha sem tudni, hogy igazságaikban nincsen-e tréfa s tréfát nem-e az igazság kedvéért mondanak. Mit tudom én, mit tart táltosnak Mihály? Mit tudom én, miért vált szótlanná, midőn a nap a föld peremén áldozik? S miért van a szárnyék legvégén egy seprő keresztbe téve boszorkányok ellen való hathatóság szempontjából? Miért ismertetik még ma is, nyolczszáz évvel az ősvallás eltörlése után az Arimán angyal, a Rosszokozó, az Ármány képében? Miért mondja a pusztalakó, hogy udvara van a holdnak, mintha csak király volna a hold, s miért mondja ujholdkor:

Uj hold, Pénzös zacskó, Uj reménység Lészön.

Miért nem mondja azt, hogy fuj az esti szél s miért mondja: föltámadt a napáldozati szellő? Ki tanította arra, hogy a fecskében az Isten madarát becsülje? Miért mondja a veszekedő emberre, hogy vele a csuf Isten, s miért van mindezek fölött nagy magasságban, akár csak az öreggulyás, az Öreg Úr Isten, a kit soha sem bánt káromló szóval? Miért mer parancsolni az Istennek, hogy adjon Isten jó napot, vagy jó estét? Miért kisérteti az Istennel az embert, midőn azt mondja, hogy az Istennel járjon? Miért kell a szülőasszony ágya fejének Napkelet felé állni? Miért kiabálja a nomád gyerek a fogyóholdra:

Ideadó, Visszavövő Kárász Kis kutyája…

És micsoda visszás dolog, midőn nótás dalaiban így kiált társához:

Fogd meg pajtás a vasvesszőt, Verd meg véle a temetőt…

No és miután szegény Ipolyi meghalt, ki tudna ezekre választ adni, ki tudna belemenni kutató kézzel e pusztai szivekbe, melyekben ma is lobog az ősvallás áldozati lángja.

Felelet nélkül maradó kérdés ez valamennyi.

*

Maga a szárnyék hosszu fal a pusztán, fából. Egyik oldala nyugatnak, másik oldala keletnek néz s ilyformán hol egyik, hol másik oldalán árnyék van, a hol meghüsölhet a gulya. Azonfelül szél ellen, meg az eső csapdosása ellen megvédi az állatot s a valamelyik széléhez épített fagalyibában laknak a pásztorok, – már ha laknak, mert éppen csak aludni térnek meg oda. A pásztorembernek künt a helye a gulyánál, azzal jár egész nap a tágas, napsütötte pusztán s csak este tér meg az állatjaival. Ezen idő alatt a szárnyék körül nincsen más, mint a kutyák, meg a szárnyékember. Ezek is jobbadán alszanak, mert az embernek csak annyi a dolga nappal, hogy rendben tartja a gulyások ruháit, főz nekik s éjjel pedig, mikor a gulya a szárnyékhoz ér, vigyáz reá.

Ez körülbelül öreg embernek illő foglalkozás, a ki már belefáradt abba, hogy egész nap a gulya után járjon. Így volt Mihály is, a ki vagy harmincz esztendőn át pásztorkodott és számadó is volt annak idején a gulya mellett, a mi nem kis mesterség. A gulyáról tudniillik nem vezetnek törzskönyveket, azaz hogy egyáltalán mit sem vezetnek ők. Csak a városban befizeti a gazda a jószág után a fűbéradót, arról czédulát kap, s azzal aztán kihajtja. A pásztor átveszi. Ha négyszáz gazdának ezer jószága van kint, az mind úgy van ott és azt a pásztor mind tudja egytől-egyig, hogy kié. Ez a csás szarvu tehén a Kabók Mihályé egy rugott borjuval, amaz a nagy tarka meg Jáb Jánosé, ez a vékony dereku üsző az özvegy Kajári Pálnéé. Természetesen vannak ott még egyéb csás, tarka tehenek, rugott borjak és vékony dereku üszők, de azt azért mind tudni kell, hogy kié, mióta van a gulyában és mikor jönnek érte – csak úgy emlékezetből, mert törzskönyveket részint azért nem írnak ott, mert nem tudnak írni, részint pedig, mert nincs is a világon annyi papiros…

*

Ilyenformán állnak a dolgok, Mihály pedig ül a szárnyék oldalában és faragja a kanalakat. A gulya kint van messze, nem is látni, hol; eltünt a föld pereme mögött.

A falra akasztott láda fölött, a melyben zsírt, sót, paprikát s egyéb ilyen értékes dolgot tartanak, föl volt tűzve egy kanál, régi, megbarnult fadarab.

Mihály azt levette s ahhoz mérte a többit. A melyik nem olyan volt, azon faragott egyet.

– Az a mustra-kanál?

– Ez – mondta Mihály. – Tudja-e, hány éves ez a kanál?

Fölemelte, maga elé tartotta és szeretettel nézett reá.

– No én tudom – szólt ismét. – Huszonöt éves elmult. Hogy megbarnult, megöregedett.

– Mint a gazdája…

– Az ám, – merengett el s öreg szemeivel kibámult a lapos tájra, a melyen született s a melyen meg fog halni. – Öreg is vagyok már én… Hanem a kanál nem az enyém. Ennek nincs itt a gazdája.

– Hát hol van?

– El van mönve – felelt s lerázta ruhájáról a fadarabokat.

Azután becsukja a bicskát, a barna kanalat fölakasztotta a helyére s akkor megint szólt, úgy odavetőleg:

– A feleségemé volt.

– Volt felesége, Mihály?

– Volt. Volt ám. Régön.

– Most nincs?

– Nincs, – mondta s hozzátette, újból sóhajtva:

– El van az már mönve régön.

Többet ez irányban nem beszélt, mert azt mondta, hogy álmos, elmegy _humni_. A mint hogy le is feküdt azonnal és el is aludt rögtön a földre terített régi ócska subán, a mit látván a kutyák, egyikük odament s a fejéhez feküdt.

Nyilvánvalólag azért, hogy a Mihály értékesebb ingóságait, mint tűzkövet, aczélt, bicskát, réz masinatartót, a míg alszik, ki ne vegye valaki a zsebéből.

*

Mihály el sem mondta, de elmondta más, hogy miképpen van _elmönve_ az ő felesége. Nem, ne gondolja senki, hogy valami modern módon ment volna el a pusztáról ez a szerencsétlen. Nem, csak olyképpen ment el, a mint majd valamennyien elmegyünk e siralom völgyéből: lement a föld hátáról a föld alá. Hanem nem csendes halállal, hanem fiatal teste összetörve, megzúzva, véresen és akkor Mihály nem ily egykedvűen vette még a dolgot, hanem ráborult és siratta.

Annak ismét van vagy harmincz esztendeje, hogy legényember sorban állt Mihály és akkor is ezen a pusztán járt a gulya után. Rég ideje annak, más volt a világ járása, talán még a napé is. Más volt a mező, más a gulya és Mihálynak nagy becsülete volt kint a pusztákon.

Ugy hivták, hogy a Bikás Mihály.

Mert úgy volt, hogy volt a gulyában akkor egy hatalmas nagy állat, a bika, a melyhez erőben és szilajságban sem azelőtt, sem azóta foghatót nem találtak. Ezzel a hatalmas jószággal aztán az egész gulyánál nem akadt ember, a ki bánni tudott volna, egyedül a Mihály. Mást mindenkit megpaskolt, megkergetett, csak éppen a Mihály volt az, a kinek a szavára hajtott.

Bár jobb lett volna, ha senki szavára sem hajt, hanem éppen nem birnak vele, mert akkor bizonyára agyonütik. De így nem tették s lám, milyen szomorúság vált belőle.

Első sorban Mihály elbizakodott s mindig a rettenetes állattal ügyes-bajoskodott. Valami lehetett ez az állatszelidítő gyönyörűségéből. Még a tarisznyáját is a szarvára kötötte s ha falatozás ideje volt, előhivta a bikát, mely megjelent szeliden, mint a kezes bárány.

Pedig már akkor egynehány nyomorékká tett ember, néhány, a szerencsétlen testéből kigázolt lélek, meg fölforgatott kocsi volt a rovásán. Hanem hát Mihály nem félt tőle s csak játszott vele és nagyban emelte a tekintélyét ez a bátor viselkedés.

Azt sem tudni, hogy nem-e ezért a nagy bátorságáért szeretett bele Dobó Örzse, a ki pedig olyan szép leány volt, hogy nem kellett éppen gulyáshoz mennie. Annak idején mondták is neki:

– Nem jól teszed, Örzse!

– Miért ne tenném? – mondta hetykén a leány.

– Kaphatsz te még mást is.

– No nekem nem kell más.

De nem is kellett annak nemsokára még a Mihály sem, mert alig volt kint egy hétig a pusztán a gulyánál, megtörtént a szerencsétlenség. Mihály az asszony kedvéért nem törődött most már az állatjával és a féltékeny jószág megérezte ezt nagyon.

Egyszer aztán vinné ki a szárnyékból az ebédet a gulyához Mihálynak Dobó Örzse, pedig bár ne vitte volna. Messziről meglátta a bika a viganóját, a piros babos kendőjét, elbődült s vágtatni kezdett feléje, nagy rengeteg bakugrással.

Hivhatta vissza most a Mihály, hivta is, de hiába hivta. Megmártotta szarvai hegyét a fiatal asszony meleg vérében az állat és mire a Mihály oda ért a szörnyüség szinhelyére, sem az asszonyból, sem az ételből nem volt már semmi maradandó. Dobó Örzse vére összefolyt a paprikáshus levével.

A bikát agyonverték még az nap dühökbe a gulyások és a kutyák lakmároztak azon, mert olyan állat husát nem szabad enni, a mely embert ölt.

Az asszonyt eltemették a pusztán, mert hova is vitték volna máshova és ott vannak most haló porai a buczka oldalában, benőve haragoszöld fűvel.

Mihálynak pedig az emlékezetén kivül az asszony dolgaiból egy kanala maradt meg, barna fakanál, épp olyan korhadt és meghajlott, mint maga Mihály, a ki ha kanalakat farag, ehhez méri a többit…

Ő ilyenformán adózik a halottja emlékezetének, a mi különben egyre megy, a fődolog csak az, hogy az emlékezet valódi és tiszta legyen a földben nyugovók iránt.

Néhány birkák irányában.

Förgeteg a piaczon némely utasításokat adván az asszonynak, hogy menjen sóért, vegyen az ünneplő pipába szárat, meg egyéb ilyen dolgokat, a lelkére köti közben, hogy gyufát ne vásároljon, mert azt a városszélen szokás a Vidám katonához czímzett boltban venni, azon ravaszkás okból, hogy ne csak éppen a pálinkabeli ital miatt kelljen ott megállni a kocsival. Egy kurta «no eredj» szóval utnak indítja a feleségét s ő maga pedig megfordulván, a városházára ballag, kezelve itt-ott tanyai ismerőssel, a ki hogy az utjába akad.

A rendőri folyosóra megy föl, a hol ki-, hol becsapódó ajtót szelid tisztelettel nyitja ki s néhány perczig dángovázva lépked előre-hátra az ügyes-bajos emberek között, az ajtók föliratárul kémlelvén ki, hogy hol van neki a dolga. Lassan halad ezenközben, a pipát a zsebbe csusztatva s begombolva a mellény néhány nyitva felejtett gombját.

Ráakad azután a kihágási biró szobájára s mert hogy éppen nincsen odabent senki, mint a nyitott ajtón látszik, előre lép, a küszöbön leveszi a kalapját, néhányszor körülkeféli a könyökével s a hogy beér az asztal elé, a hol a biró valami iráson dolgozik, köhint. Azután meglátja, hogy a szőnyegen áll.

– Nini – mondja.

S lelép róla hirtelen. Valami rendőr jön be a szobába, az visszatolja gyöngéden Jánost a viaszkos padlóról a pokróczra, a mi némi fejcsóválást eredményez. János nem szól ugyan semmit, de arczán teljes egészében látszik, hogy nem tartja magát méltónak ezen megtisztelésre s azt hiszi, hogy most okvetlen nagyobb lesz a birság, mert beleszámítják a pokróczkoptatást is.

Azután a baltenyerével megüti a kabátja elejét, hogy hátralebbenjen. A kabátszárny meglebben, János fölhasználja ezen pillanatot arra, hogy a mellényzsebbe nyuljon, a honnan apróra összehajtogatott, gyürött papirdarabot húz elő. Nem lehet valami jó bele irva, mert János a két ujja között olyforma irtózattal tartogatja, a hogy a békát szokás.

Kibontja félig s a gyertyák, a rézkereszt meg a tintatartó fölött átnyulva a karjával, leteszi a kapitány elé. A hogy ez föltekint, bizalmasan bólint neki a fejével s magyarázólag szólal meg.

– A pöcsét… behoztam.

– Be?

– Be ám – mondja sajátos, a végén fölcsattanó hangon János. – Nézze csak mög. Nem tom, mire mén vele.

A pöcsét voltaképpen a kihágási biró idézvénye s pöcsétnek azért hivatik, mert rajta van a város czimere, a mit különben nem igen szeretnek látni az odakintiek, mert a hol czímert talál, ott vagy kapitány van, vagy vámház. János kevéssé hizelkedni is akar, alattomos czélzattal a birság kiszabására nézve s mosolylyal teszi hozzá:

– Nézze no mög. Maga jobban érti.

S elunván a jobb lábon való állást, a balra teszi át a testi súlyt, a mi természetesen egy kevés féljobb fordulattal jár. Eközben megpillantja előtte a nagy tükröt, benne magamagát és fiatalos kedvteléssel csavarja meg a deres bajuszt, az üstököt egy kicsit eltolja a homlokából s nyakravaló igazításba fog. Ez igen tanulmányos állapot, mert egész tenyérrel kell lefogni a fölcsuszott kendőt s e közben fejbillentésekkel huzogatni ki az alászorult nyakbőrt. János egész otthoni kényelemmel illegeti magát, azonban mindez csak parádé, benső tekintetekben János igen szomoru és félelemmel tekint a jövő elé. De azért otthonosnak mutatkozik, hódolva azon külterületi elvnek, hogy ijedt embernek soha sincs igazsága. A kapitány kibontja a papirost.

– Nézze no, csak nézze – biztatja Förgeteg. – Hogy mi löhet benne…

– Hát nem tudja kend, miért van czitálva?

János elütőleg, megvető hangon felel, mintha kicsinek, gyerekesnek találná az egész dolgot.

– Gondolom, hogy néhány birka irányában… Abban hajkurászszák az embört.

– Abban hát. Bent jártak megint az erdőben a birkák.

– Nono – veti bele csöndes hangon a vétót János – csak módjával. Mert alig, hogy bent voltak a szélbe egy kicsit. Nem övött az ott semmit. Van annak mit önni.

Az utolsó szavakat haraggal mondja és keserüen teszi hozzá:

– De persze, a szögényét möglátják. Másikét mért nem panaszolja az őr?

Förgeteg most már beletüzesedne a dologba s igen-igen szeretne a vádlottból vádlóvá kerekedni fölül. Ki meg be kezdi gombolni a mellényt, a mi nyilvánvaló fölindulás jele s olykor a gomblyukakon huzgálja kifelé a nyakravaló csücskét.

Ott a másik, Kisguczi Illés, a Nagy Istvány, a Faragó Döme… Persze, azt nem látják.

Mélyen elkeseredik ezen igazságtalanságok fölött, közbe egy legyet lefricskáz az asztalszélről s oda se igen akar hallgatni, mikor rárójják a biróságot.

– A tilos helyen való legeltetésért tizenkét forint birságot fizet kend.

János hirtelen körülnéz s a hogy csak magát látja a szobában, meglepetve kérdi:

– Én?

– Hát.

– Ugyan – szólt tünődve s nézi az egyik lábafejét, a melyet ide-oda mozgat a szőnyegen. A gondolatai elkalandoznak, a biró más iráson dologba kezd, János csak áll s egyszer, mintha akkor eszmélne, hangosan szólal meg:

– Mennyit mondott?

– Tizenkét forintot.

Most kevéske állsimogatás következik és szinte hallik a sikárlása, a mint a kezét végigvonja a borostás szakálltarlón.

– Elég nagy pénz a szögénynek – szól s hol egyik, hol másik ujját huzza végig az asztal szélén.

– Tizenöt nap alatt le kell fizetni.

– Ugyan ne mondja – csodálkozik Förgeteg s kétkedő arczczal tekint a kapitányra.

– De pedig úgy van – biztosítja amaz. – Vagy talán le akarja fizetni rögtön?

Förgeteg indulatosan kezd beszélni.

– Én? Mibül? – és úgy lép egyik lábával hátra, mint a hogy szinpadi hősök szoktak.

– Ha van annyi kendnél, jobb, ha most lefizeti.