Part 2

Mindnyájukat megéljenezték és hogyvoltakat kiáltottak nekik, különösen a Sármány királyfinak a biboros köpenyben, a ki azonban alig látszott ezt tudomásul venni, hanem fáradtan szedte le az előadás végével fejéről az őt megillető koronát és szomoruan tekintett végig az istállón. Szeme réveteg tekintetével a sarokból egy másik szempillantás találkozott, egy égő, tüzes, forró, vágyódó tekintet arról a helyről, a hol a szalmáscsősz leánya állt…

Ily szomoruan viselkedék Sármány királyfi, ellenben egészen más volt a Belizár király. Mint mondá, kicsiny, de lelkes társasága sulyos anyagi körülmények közé jutva, már-már pártoláshiánynyal és éhinséggel küzködött s ez okból fokozott örömmel vette át a barázdált arczu, agg ember a tojásokat, tyukokat, burgonyát s a számadó juhász által utólag, elismerés gyanánt nyujtott sonkacsülköt s fagyos kolbászt a művészet szent koszorujának nevezte s meg is ették azonnal, a koronával a fejükön, a művészet szent koszoruját. Sajnos, az elismerés napsugarának verőfényében nem sütkérezhetett tovább a Dongováry Leo társulata, mert hogy hétköznap egyéb dolog foglalja el az embereket s nem látogathatják Thália csarnokát. Igy mondta ő, midőn elbucsuztak s a két kicsi, sovány, macskányi lóval nekivágtak a fehér hómezőknek, a melyek fölött föllegek futó árnya suhant át, kergetve egymást a puszta végtelenségben.

Elmentek s elvittek mindent magukkal, a mi reájuk emlékeztetett. A koronákat, a kardokat, a palástot mind ládákba tették, azok mind velük mentek.

Ezen a fehér, holdjárta éjszakán a szalmás-kert alacsony földházából megindult Annus és ment a koronák, biboros ablakfüggöny-palástok után. Elveszett, eltünt végképp, nyoma sem marad.

Hova veszett, hova tünt, hova pusztult: ki tudná megmondani a pusztákon, a hol minden egyforma, minden megszokott s a hova nem mindennap jönnek Belizár királyok.

Az öreg csősz egymagában olvassa a nyomtatványokat, a mik elébe kerülnek, a mik az ispán házától, a vadásztól a kezébe jutnak. Lehet, hogy megéri, a midőn a _Beérfalu és Környéke Lapja_ elismerő sorokat szentel Szalmáskerthy Annának, a jól szervezett Dongováry-féle társulat első hősnőjének, a ki immár a nagykorcsma udvarán két hét óta ejti lázba művészetével Beérfalu és környéke intelligencziáját.

Lehet, hogy megéri, lehet, hogy nem. Szeme egyre gyengül. Fogy az öreg nagyon.

– Rágja a szú a csontját, – mondja róla a számadó juhász.

A szeme világa bizony veszendőben van. Könyek is rontanak rajta s azok szivárványán keresztül nem látni már meg rendesen a betük formáit. Testállásukban a betük egyre zavarosabbak, mindinkább gyakran kell emlékezés okáért a régi versezethez folyamodni.

Olyan mint az orosz templom: Hö, hö, hö; Emez meg mint a szij-nyakló: Lö, lö, lö…

A ravasz Kabók.

Hogy hetivásárkor, ha bent van az ember a városban, a korcsmában elmaradni nem jó és nem tanácsos, arra eleven tanubizonyság Hadadi Mihály, a kivel ezen okból sok mindenféle vergődések történtek. A dolog ugy áll, hogy ezen csapásokat bajos elkerülni. Hetivásárokon, ha minden holmiját eladta az ember, már az ugy szokás, hogy megéhezvén, eszik valamit. Vesz egy tizpénzes czipót a piaczon. Azután bemegy valamely korcsmába és paprikás hust kér. Csakhogy persze ez nem megy ilyen könnyen. A kenyérpiaczon alkudni kell s végig próbálni a czipókat. Némelyik csodálatosan könnyű s tele van likkal. No az a bolond ember, a ki megveszi. Más ellenben a jóravaló czipó. Ez meg van a maga természetességében és se nem könnyebb, se nem nagyobb, mint a hogy az tőle megkivántatik. Azt azután megveszi az ember.

– Aztán hogy adja? – kérdezi az ember.

– Tizenkét pénz – mondja a kofa keményen.

– Hatot adok érte.

A kofa most oldalt néz és meghuzza a derekára kötött nagykendő rojtjait, a minek bizonyos megvetés-szerü jellege van.

– No akkor nem is öszik kend belüle.

Mihály azonban mosolyog, mert most már egészen rákötötte magát erre a czipóra. Látnivaló, hogy a piaczon nincs több ilyen s ha már egyszer az ember bent van a városban, vegye ki a részét az élvezetekből.

– No adok érte nyolczat, de csak magának. Szörnyen tetszik a maga képe néköm.

Az agyafurt Mihály ilyképp egy garast lealkud a czipóból, a mit a hóna alá vesz s diadallal viszi a korcsmába. Ott hoznak neki paprikás hust. Hát ez biz nem olyan, mint a melyet odakint a bográcsban főznek, hanem azért csak megeszi, a ki éhes. Sőt Mihály csak a czipó felét fogyasztván el a húshoz, koczog az asztalon.

– Sok húst főztek? – kérdezi.

– Sokat – mondja az étekfogó.

– Akkor hát sok leve van?

– Sok.

– No akkor adjon még levet ehhöz a czipóhoz.

Kap levet s azt méltósággal bicskahegyen mártogatja ki, a mi midőn megtörtént, Mihály érzi, hogy étel dolgában teljesen el van látva. Lesöpri most már a morzsát az asztalról, a kabátról, a bicskát becsattantja, zsebre teszi, de csak előveszi ujból, hogy koczoghasson vele az asztal szélén. Étel után ital kell s alig hihető, hogy akadna olyan magyar nemzetiségü Mihály, a ki a korcsmában étel után vizet kérne, ital gyanánt.

Biz így Mihály is csak bort kért, fél litert, a mi csodálatosan kevés, ha nagy poharat adnak hozzá. Mihály vágyna, hogy ez elfogyott, még másikra is, de a takarékosság ellentmond ennek. Otthon ennyi pénzért háromannyit ihat. Le is mond a dobzódásról, de épp e pillanatban lép be az ajtón egy másik czipóval a hóna alatt a sógor is, bizonyos nevezetü Baráczius József.

– Nini – mondja Mihály.

– Nini – mondja József.

Ezzel kezelnek s Baráczius helyet foglal. Ők ugyan csak magyar sógorságban állanak egymáshoz, de jó barátok nagyon, mert annak idején Baráczius közel lakott Hadadiékhoz. Baráczius földje ugyan most is ott van, a hol azelőtt, csak hogy Mihálynak most az utja más. Ugyanis bizonyos Kabók Illés lakik arra, s annak a földjén vezetett az ut Mihályhoz. Kabók, míg szegény volt, nem bánta, hogy ki kocsik járják a földjét, de most másképp van, mert szerencse érte. A mint ment volna ki a városból, a vasuti átjárónál elütötte a mozdony, Kabóknak kitört a lába s ezreket fizetett a vasut a láb helyébe. Pedig a láb egészen összeforrt (az emberi csont nem porczellántányér) s Kabók azóta gőgös ember és senkinek sem engedi meg, hogy a földjén keresztül járjon.

Így Mihálynak most nagyot kell kerülni másfelé, hogy hazajuthasson. Ennélfogva ritkán találkozik Baráczius Józseffel s tudnivaló, hogy kivel minél ritkábban találkozik, az annál nagyobb öröm. No és hogy a sógor szintén leteszi a czipót és paprikást hozat, Mihály nem akar csak úgy ingyenben ülni az asztalnál.

No adjanak bort – mondja.

Adnak, de adnak aztán a sógornak is. Így italoznak, az idő mulik, megint Mihály vesz, megint a sógor. Egyszer azt mondja egyik:

– De már most –

– Mönjünk – egésziti ki a másik.

Hát éppen ideje. Kiballagnak s mennek egymás mellett a kocsik felé. Ki vannak pirosodva és Mihály szerfölött pipázik. A kocsikon sem különben megy a dolog. Sebesen hajtanak ki, ki a városból és könnyebben kezdenek lélegzeni, a mint a szabadba érnek. Mert csak más az ott. Akkor Mihály neki ereszti az ostort, hogy utólérje az előtte haladó sógort. Az ut elég széles arra, hogy egymás mellett menjenek, koczogva s beszélgetnek.

– Rég járt kend mifelénk – mondja Baráczius.

– Hát ha nem löhet a Kabók miatt.

– Dehogy nem. Hiszen szabad az utja. Ma láttam.

Az ám. Csakhogy éppen ez is olyan dolog, a milyen Kabók Illéstől telik ki. Mert Mihály a hallottakon megörülve, arra megy, át is hajtat a Kabók-féle földön, de mire hazaért, sántit a lova. Megnézi, látja, hogy ócska vasszeg van a lábában, (mert azzal szórta tele Kabók az utat).

Dühös lesz most, mert mit csináljon az ember, ha a lova megsántul. Szidja Kabókot, Barácziust, az utat és még sok egyebet, mert nehéz a káromkodással betelni, különösen ha nem tudja az ember, hol ment a szeg a ló lábába.

Végül az asszony csitító szavára belátja, hogy ezzel a dolgon nem segít. A szeget kihuzza a ló lábából, ezt vizes vederbe állítja, másnap pedig alig pitymallik, utra kel vele Dorosma felé. Ott ugyanis vásár van, el kell adni a lovat és venni egy másikat. Mihály odaér s kiáll a lovával. A ló mutatós amúgy, kicsit bizony nehezen emeli a lábát, de talán akad azért vevő. Jön a lócsiszár és nézi a lovat.

– Hm – szól és végig tekint Mihályon – hát ez is eladó.

Próbáltatni kezdi amaz s szorongva nézi, hogy az állat sántít.

– Hisz ez sánta! – kiált föl a csiszár.

– Sánta? – kérdezi Mihály.

– Hát.

– Az ám – toldja a gazda a szót – vöttem észre máma. Kicsit elfeküdte a lábát.

Így beszélnek előre hátra, a mi különben egyre megy. A kupecz már régen látja, hogy mi baja van a lónak, azt is látja, hogy nem nagy baj az. Mihály pedig azt látja, hogy ez a szamár kupecz nem lát semmit. A bolond még megveszi. A mint hogy igaz is volt. Mihály százötven forintot kér a lóért, a kupecz huszat igért s végül száz forintban kiegyeznek. A kupecz megy a lóval és mosolyog, hogy becsapta az élhetetlent. Némi vád furdalja ugyan, de aztán dörmögni kezd:

– Mit kupeczkodik, ha nem ért hozzá.

Erre azt kiáltja valaki a háta mögött:

– Tán neköm szaval kend?

Mihály ijedten fordul vissza, abban a hitben, hogy jön már a kupecz a lóval. De a mint a szólóra tekint, örömteljesre válik az arcza hirtelen. Hiszen ez a Kabók Illés. No ez jeles dolog. Ennek igazán örülni lehet, a miért hogy ujra kinyitotta az utját.

– Adjon Isten – szól és egyben nyujtja is a kezét.

Kabók Illés belecsap. Lám, nem olyan gőgös. Mindent ráköltenek, pedig a beszédje is egészen helyes.

– Kend is ló irányában? – kérdezi.

– Hát – bizonykodik örömmel Mihály, mert ő egyébként fölötte jólelkü ember.

– Vövő kend vagy eladó?

– Mind a kettő. Eladtam egy lovat, most vöszök mását. Gyüjjön kend deputálni.

Mennek deputálni, mert a lóvétel nem tartozik a közönséges dolgokhoz. Az nehéz és furfangos állapot, mely körültekintést igényel. Azt több felül ki kell tapasztalni.

– Hogy adta kend el a lovat – kérdezi Kabók Illés, a ki járatos az ilyen dolgokban.

– Száz forintért – feleli Mihály. – Hanem nyolczvanért vöttem tavaly… Most is ilyen formásat szeretnék vönni.

– Persze, persze – feleli Kabók. – Hanem nyolczvan forintért bajos olyant kapni lóban, a ki húz is futós is…

– Csikót is nevel…

– Mög a testi állapota is röndös.

Ezen elgondolkoznak, a mint mennek a lovak sorai között s Mihály az ostor nyelével ütögeti a csizmája orrát. Utóbb azt mondja:

– Nono.

Most lehajtott fejjel ballagnak tovább, nehogy valaki rajtuk a vásárlási szándékot észre véve, olyan állatot kináljon, a melyik nem tetszik. A lehajtott fejnek ez az egyik oka, a kevésbbé praktikus. A másik ellenben abból áll, hogy az eladó emberek hosszu sora meg ne lássa rajtuk, hogy tetszik ám valamelyik deres vagy szürke. Annak mindjárt ára van! Ennélfogva csak úgy kell végig menni a sorokon, mintha tisztán csak sétálás szempontjából jöttek volna ide, a mely czélra ugyanis a dorosmai vásártér fölöttébb alkalmas.

Igy haladnak. Sok mindenféle lovat hagynak el jobbra is, balra is, van azok között különféle fajta.

– Szödik a katonák is – mondja Kabók.

– Az ám – felel Mihály – háború lösz.

Most egy kupecz rájuk kiált:

– Talán lovat akarnak kendtek.

– Azt, azt – válaszolt Kabók.

– Hát akkor ide jőjjenek, van itt megvenni való elég.

– Csakhogy nem vönni akarjuk – vág vissza Kabók széles mosolylyal – hanem csak úgy akarni akarjuk.

Erre nevet Mihály is, a lócsiszár pedig ingerülten huz végig lovain. De hát ez nekik (nem a lovaknak, hanem Mihályéknak) teljesen mindegy, ők csak mennek odébb lassan, alattomban figyelő pillantásokat vetve szét. Egyszer aztán megrántja Mihály kabátja szárnyát Kabók.

– Látja kend? – sugja.

– Azt ott? – sugja emez vissza.

– Azt hát. A három közül a harmadik.

– Testben egészen röndös, de a háta egy kicsit le van esve. Zabosláda feje van neki.

– Nono – véli Kabók. – Olyan nyolczvan forintos formáju… A király ménössiben van bizonyosan szöbb is.

Mihály megáll s messziről sandít a lóra. Hát valóban egészen rendes állat. Vált hirtelen Kabókkal egy tekintetet. Mihály egyet pislant, Kabók kettőt s ezzel el van íntézve a dolog. Kabók elmarad, Mihály pedig megy a bizonyos ló felé, de csak tél-tul, mintha mire sem lenne gondja. Még túl is megy rajta, de ekkor elejti a kezéből az ostort, a miért vissza kell fordulni. Mikor fölvenné, megakad a szeme a lovon. Nézi egy darabig, azután hanyagul odaszól:

– Ez a vénség is eladó?

A gazda kissé ingerülten felel:

– Eladni eladó, de vénnek nem vén, fiatalabb mint kend.

– Nono – szelidül Mihály, – nem látta kend az én körösztlevelemet.

Amaz kun ember létére nem enged magán kifogni s félválról felel:

– Kend se a lóét.

Ezen most már nevetni kell. Ezt tudja Mihály jól, nehogy harag legyen a dologból. Mosolyog s azt mondja:

– A lónak a foga a keresztlevele.

– Persze. Azt kell megnézni.

Meg is nézik. A ló ugyanis igen nyilt viselkedésü állat, a mely soha sem tagadja el a korát, mert hiszen az évei száma oda vannak irva a fogaira. Le lehet olvasni erről, hogy ez a ló hét esztendős, a mi lónál körülbelül a férfikor delét jelenti. Hát ez éppen vágna. Sem nagyon öreg, sem nagyon fiatal s ez utóbbi sem megvetendő, mert ilyenkor már megállapodottabb az észjárása és nem tesz oly könnyen kárt sem magában, sem másban.

– No ugy-e – mondja diadalmasan a kun.

– Hm – feleli Mihály savanykásan – ez még nem határoz, mert a mellett akadhat más hibája. Hiszen látja kend az állását. Olyan a a háta, mint a beroskadt tanyatető. Meg a feje… Micsoda nagy hordófej! Hiszen talán be sem fér vele az istállóajtón.

A kun már ezt a sok gyalázást nem tűrné el, ha nem látná ki Mihályból a vevőt. Az vesz, a ki ócsárol, tartja a német, a minek az felel meg a magyarban, hogy alkuval megy a vásár.

– Hát – mondja – hibája van, azt a vak is láthatja. Ha hibás nem volna, a katonák is megvennék.

Most Mihály kaczagni kezd s lóbázza kezében az ostort.

– Ezt? – kiáltja – ezt a lisztes hombárt? Ugyan hová tette kend a szömit?

– Adjon Isten jó napot – mondja most valaki a háta megett. – Mit nevet kend.

Mihály megfordul s Kabókra ismer.

– Nini – mondja – kend is itt van?

– Itt ám – feleli a ravasz Kabók. – Talán lovat néz kend itt?

– Nézöm hát. Ezt a lovat, ennek a jó embörnek a lovát. De nevetni köll rajta. Azt mondja erről a lórul, hogy még a katonák is elvinnék… Nevetni való ez.

– Ha hibája nem volna – mondja bosszusan a kun – el is vinnék. Nem mondom én, hogy így viszik el. Hanem ha hibája nem volna.

Kabók most szemügyre veszi a lovat. Kissé hátra hajlik, a bal lábát előre teszi s összehuzza a szemeit. Kritikus pillanat ez.

– Ez az a bizonyos ló? – kérdezi komoran.

– Ez.

Megnézi a fogait, a kor megállapítása miatt s közben kissé rángatja a vállait.

(Mögötte már a könyere javát.) Aztán a nyakát markolászsza végig, hogy nincsenek-e ott rejtek daganatok, továbbá a kehesség kitanulmányozása szempontjából. Az állat nem is állja ki az erős marok szorítását a gegőjén s köhint párszor, rázva a nagy fejét. Kabók igen magasra huzza szempilláit e veszélyes aktusra, míg ajkait összefogva, a szájszéleit lehuzza mélyen. A kun mindezt aggodalommal, Mihály pedig benső gyönyörűséggel nézi. Ezután a szemek kipróbálása következik. A nagy fekete fényes gömbök tiszta szemet mutatnak, de Kabók azért csak belefuj mindkettőbe s rájuk is lehel, miközben a ló fölkapja fejét s állon üti vele Kabókot. – Oh, hogy kerülnél a kutyák asztalára – véli ez. Még most a kalappal is kell integetni néhányszor az állat előtt azon okból, hogy nem-e ijedős. Mert az is baj, ha ijedős, sőt fölötte nagy baj, mivel az, a kinek olyan lova van, még arra sem ér rá, mikor hajt, hogy pipára gyujtson a kocsiban.

Nos, idáig elment a vizitáczió. Most következik a hát megvizsgálása, valamint, hogy szilárdan áll-e a ló a lábain. Ez okból kissé oldalt lökdöstetik, a mi a kunnak némi gyönyörűséget hoz, mert közben az alkutárgy, beleunva a szemlébe, le akarja taposni Kabókot.

– Hej, de ugrálsz – feddi ez – talán az ördög bujt beléd?

S most már a lábak szemléje kezdődik. A lábaké. Ez a fődolog. Végig kell menni minden izmon, hogy nincs-e megcsomósodva, nem mutatkozik-e valahol pókosság s hogy nem stráfol-e az állat. Továbbá jönnek a paták, a patkót soha nem látott szűz csontdarabok. Végül pedig meg kell rántani jól a ló farkát, hogy nem-e hamis szőrből van ragasztva, mert ez aztán valósággal tanyacsufság lenne.

Készen lévén mindezzel, Kabók néhány lépést hátrált, az állát a tenyerébe fogja s pár pillanatig szótalan komolysággal szemléli a lovat.

Amazok várakozva tekintenek reá.

– Hát ezt vinnék el a katonák? – kérdezi végre a nagy hallgatás után.

A kunban már forr a méreg, de türtőzteti magát.

– Mondtam már, hogy akkor, ha hibája nem volna, – szólt összehuzott szemöldökjei alól tekintve a kritizáló férfiura.

– Értöm, értöm – feleli Kabók, ki titokban bizalmas pillantást vált Mihálylyal. A pillantás azt jelenti, hogy ez az a bizonyos ló, a mit meg kell venni, ellenben Kabók szavai egészen mások.

– Értöm én azt – folytatja a beszédet a kunhoz – a mit kend mond. De ha ennek a lónak hibája nem volna, éppen nem vihetnék el a katonák.

– Már miért? – kötekedik a kun ember.

– Azért – förmed rá Kabók – mert akkor nem maradna meg belőle semmi. Csupa hiba az egész ló.

Mihály is ezen a nézeten van s szó nélkül fordul meg, hogy távozik. De elmenőben mégis kérdést intéz a gazdához:

– Aztán hogy adná?

– Hetvenöt forint.

Az alkudók szemei összevillannak s most már rövid kérdés az egész. A mely lovat hetvenötre tartanak, azt odaadják hatvanért s ennélfogva igérnek érte negyvenötöt. Ez igen szimmetrikus számítás. Az egyik följebb megy az alku folyamán öttel, a másik lejebb öttel. Aztán ujra haladnak ugyanennyivel. Végül következik az «Isten neki», a hatvan forint, a midőn Mihály nagy parolát csap a kun tenyerébe. A vásár elkészült, a passzust átírják s miután Mihály odakötötte volna a maga kocsijához a lovat, a duttyánba mennek.

A duttyán a lóvásárok hotelje s valamely igen foltozott vászon sátorból áll. Abban bort mérnek, sört is és ott sütik serpenyőben a hires czigánypecsenyét, a mely jobban csalogat az illatával, mint a kiakasztott korcsmaczégér. A ki reggeltől délidőtájig dángováz, ténfereg, lökdösődik a lovak között, ha egy szép karéj fehér kenyéren egy ilyen barna piros pecsenyedarabhoz juthat, megesküszik reá, hogy ez a legjobb ebéd a világon. Van is ebben valami, habár az evéséhez némi tudomány szükségeltetik. Nem tányéron szolgálják azt föl, hanem azon a puha kenyéren, a mely vele jár és azt a halforma bicskával azon is kell szeletelni igen vigyázva, hogy valamiképp hamarabb meg ne egye az ember a tányért, mint a hust.

Ezen a helyen kedvre derülnek Mihályék s bort isznak a jó vásár emlékére. De még a kulacsot is megtöltik a midőn hazafelé indulnak. Kabók gyalogosan ballagott át a szegedi földről s most Mihály kocsiján megy haza. A ló, az uj ló igen jól lépdel s a mi fődolog, passzol a másikhoz. Egyre több jó tulajdonságot födöznek föl benne s Mihály, zsebében negyven forint nyereséggel, igen meg van elégedve. Egyben Kabók eszét, okosságát, alkuvó képességét csodálja s mert hogy a mai nap nyeresége a Kabók révén került hozzá, fölötte gyakran kinálja a kulacscsal. Meg is van ütődve egészen, mikor egy keresztutnál az mondja Kabók:

– Álljon kend mög.

– Minek? – kérdezi Mihály.

– Hát mert én majd erre tartok, hazafelé – feleli Kabók.

A háladatos Mihály azonban erősködik:

– Ugyan minek járna kend gyalog? Elviszöm én hazáig.

– Nem köll. Kár vóna annyira meghajkurászni a lovakat. Nagy kerülő nagyon – véli Kabók.

– Hiszen ott az ut a kend földjin – vitatja Mihály, a ki minden áron szolgálatot akar tenni.

Kabók mosolyog ravaszul:

– Arra ne járjon kend – mondja – mert a mi törött cserép csak a tanyába kerül, mind az utra van hányva. Belehág a ló.

Mihály e szavakat hallva, Kabókra mered a szemeivel. Tudja most már, hol sántult meg a másik lova, meg is szidná érte Kabókot, de hiszen éppen Kabók az, a ki neki ezzel a bajjal nyereséget hozott. Nem szól hát a dologról semmit, csak annyit kérdez:

– Hát miért nem zárja kend el inkább az utat?

Kabók ismét mosolyog. Harcsa bajusza mozog a nevetéstől, apró szemeit pedig összehuzza.

– Ha bezárom az utat – mondja, engöm szid az egész környék. Hát nem zárom be. Nem fábul csinálok korlátot, hanem cserépbül. A ki egyszer arra járt, többet nem kivánkozik.

– No nem – mondja gondolkozva Mihály. Kezelnek. Kabók beballag a dülőbe, Mihály pedig koczog hazafelé. Eszmélkedik az ülésben, az esze a Kabók ravaszságain jár s szeretne ő maga is ilyen okos ember lenni.

– Fiskális esze van ennek az embörnek… fiskális esze… – mormogja s kiszopja a kulacsból még azt a kicsi lelket, a mi benne maradt.

Csata a katonával.

János a tanyáról többféle alapon jött be ezuttal a városba. Első sorban a piaczi árak érdekelték s azonfölül néhány apró tárgyat is kellett venni. Ugyanis kell egy karika a malacz orrára, egy karika az inga-óra lánczára, a mit mindig ellopkodnak a gyerekek, végül pedig adót is kellene fizetni.

János ez utóbbi mesterséget végzi el először s megszaporodva jön ki az adóhivatalból. János odakint azt határozta, hogy tíz forintot fog fizetni, de csak ötöt fizetett s így financziálisan szaporodott. Ez mindig vidám állapot. Most már lehet karikákat keresni. Talált is kettőt, nagyon szépet. Egyik jó volt az órára, a másikat pedig nagyolta kissé a malacz orrára, de hát üsse kő, majd hozzánövekszik. Az orr növendő. Ezzel most már egészen készen van s lehetne is menni kifelé, a midőn eszébe ötlik, hogy vesz egy olcsó jegyzőkönyvet a fiunak. Inkább abba irkáljon, mint a ház falára.

Ez természetes. János valami játéküzletbe megy, végignézi a kirakott tárgyakat s néhány fillérért vesz egy kis noteszt. Szép azért az nagyon, olyan aranyos a háta, akár a biblia.

– No majd möglátom, mit ír bele a gyerök, – szól biztató mosolylyal János a boltoshoz. – Maga lösz a felelős azért, a mit a gyerök ebbe a könyvbe szerkeszt.

Így elválnak.

A mint azonban János az aprópénzt tartalmazó tárczát a belső zsebbe akarná tenni, a tárcza leesik a földre, mert nem olyan könnyü a subában való mozgás, mint a hogy azt az ember gondolná.

János lehajol érte s a mikor fölvenné, egy kis szines alakon akad meg a szeme. Ez egy játékkatona, a mely fakarjával szalutál, s kabátja kékre, lábai vörösre vannak festve. A szerencsétlen kis katona feküdt a földön, mert csákójával odaszorult az árusító asztal lábához, de még így fekve is következetesen tisztelgett. Természetesen János a hogy megpillantja, villámgyorsan az eszébe ötlik, hogy a kis könyv mellett ez a katonababa is igen jó lesz a gyereknek.

Hamar kikapja hát fekvő helyzetéből s hozzámarkolva a tárczához, mindakettőt az öklébe fogja. Fölegyenesedik s az öklét bedugja a belső zsebbe. Ott kinyitja, a katona és a tárcza bentmaradnak, kezét pedig nyitott állapotban huzza vissza. No ez rendben van. Most már végleg elköszön a boltostól s az utczán kedvvel rázza bele magát a subába.

Most addig be nem nyul a zsebbe, a míg a tanyára nem ér.

Nincs otthon senki, mivel hogy a gyerek iskolában van, az asszony pedig odajár a szomszéd tanyán, a hol valami torban segédkezik.

Így hát a lovakat kifogja s előkeresve az eresz alól a kulcsot, bemegy a házba. Jó meleg van bent. János topog egy kicsit a szobában s jár-kel. Majd pedig gondolkozik, vajjon utána menjen-e az asszonynak, vagy reátegye az órára a karikát.

Eközben eszébe jut a notesz meg a katona. Gyertek elő. Zsebbe nyul s kiveszi mindakettőt. Az asztalra teszi s az ablakhoz megy, kitekint a néma tájra, az utra, hogy jön-e a gyerek. No, nem jön még.

Visszafordul s ekkor a hogy tekintete az asztalra esik, megdöbbenve lép hátra.

A notesz fekszik az asztalon, de a katona, melyet mellé fektetett, nem fekszik, hanem áll és fölemelve tartja a kezét.

– Nini – mondja János.

Odamegy hozzá s lefekteti.

De midőn elvonja kezét, ujra fölugrik a katona, előbb hajlong jobbra-balra, mintha igen mérges lenne, azután megáll keményen, éppen neki szemközt fordulva és a kezét le nem eresztené ez világért.

– No – szól ujra János és komolyan szemügyre veszi a kék-vörös emberkét.

Fa ez, fa. Legalább annak mutatkozik. S miként van az, hogy mégis mozog?