Part 12

Másképp végezték azonban. Részint azért, mert Vér András kegyetlenül szerette az italt, részint pedig azért, mert hazajött a katonai szolgálatból Fónyai Imre, miután negyedfél évet töltött hadi gőzösökön és odajárt velük mindenféle világrészekbe, olyan szinü emberek közé, a milyenek a füszeres boltok ajtajára szoktak festve lenni, mindig czitromot vagy czukorsüveget tartván a kezükben.

Szót szóba ne öltsek, Vér András reménységének fáját elszárasztotta a friss szellő, a mit az adriai tenger felől hozott magával Fónyai Imre. Kemény ficzkó volt ez a legény, szálegyenes, mint az árbocz, merész tekintetű, erős beszédű, már mint a parancsoláshoz szokott emberek szoktak lenni.

Igy aztán a gazda rendelkezése szerint Fónyai Imre rálépett az Istvánra egy szép napos nyári reggel, a mikor végig a Tiszán mindenütt mozogtak a vizenjárók, a molnárok eveztek a partra buzáért, a hajókat mosták, tutajos oláhok a reggelit főzve a faoszlopokon lefelé ereszkedtek, a viz teteje csillogott végig, végig, a füzesek bólogattak, a halászok ladikjai lassan mentek fölfelé, fenékháló vetése szempontjából.

Bement a padlón, föllépett a tetőre s szétkiáltott:

– Emberek!

Az első legény a hajó elején rakta a kötelet, kettő a belső oldalon csáklyázott a tutajokra, a gyerek főzött. Mind előjött, mind fölnézett és az első legény, rossz sejtelemmel a szivében, azt mondta: – No.

Azt felelte erre Fónyai Imre:

– Mától fogva én vagyok a kormányos itten.

Vér András akkor sem szédül meg jobban, ha a gugora rudja fejbecsapta volna. Nézett föl, a hol a kátrányos zsindelytetején állt büszkén az uj ember.

– Már hogy maga? – kérdezte gunyosan.

– Én hát! – vágta vissza keményen Fónyai Imre.

– Hát’ szen jól van – vonogatta a vállát Vér András, vérkarikás szemével pislogatva – de rakodva vagyunk egész teherrel. Holnap megyünk Orsovára. Mikor járt maga a Dunán?

Hetykén vetette ezt a kérdést oda, azonban helybe választ kapott reá, gorombát is hozzá.

– Ne törődjön kend azzal! Mit tud kend ahhoz? Nem úgy megyek én a vizen tapogatózva, mint a tutajos oláh, hanem térképről járok!

Ezzel aztán be volt végezve minden. Vér András lekapta a fejét vállai közé s huzgálta föl tovább a vizes kötelet, hogy karikába rakja. Több szó nem esett, a legények akkor este elhagyták a hajót, hogy szétnéznek út előtt még egyszer otthon. Fónyai Imre még a pásztort is hazaküldte, a ki a buzát őrizte volna azon éjszaka.

– Csak menjen kend, mert én ugyis itt maradok.

Az öreg ember rátekintett.

– Hát nem megy haza?

Már el is fordult tőle Fónyai Imre s féloldalt vágta csak oda büszkén:

– Első nekem a hajó. Ez a szokás a tengeren.

A pásztor belerázta magát a szűrbe és elment. Így volt bizony. Egy nap megjött a tengerekről, másnap átvette a hivatalt, harmadnap már ment útra, le az alsó Dunára. Az indulás reggelén olyanformán kötötték el parttól a buzás hajót, mintha valamely tengeri gőzös vágna neki az ismeretlen zöld vizeknek. A tetőről, a hol a nagy kormány huzórudját Fónyai Imre büszkén tartotta a kezében, nem a Baráczius Mihály csöndes, szólogató szavai hangzottak, hanem kemény, ellenkezést nem tűrő parancsok.

Kifordult orral a hajó a vizre, ott ivet vágott, azután uszott lassan, méltóságteljesen a sárga viz fölött, Fónyai Imre állt fent délczegen, előre tekintve s ügyet sem vetve a partra.

Ment, ment, vitte a viz két nap, három nap, lefelé a terhes hajók lassu méltóságával. Semmi baj addig elő nem adódott, fövenyt, porondot elkerültek, biztosnak látszott az egész út, de csak nem a régi volt ez már többé. Nem olyan tökéletes.

– Nem tudom – vélte Vér András – éjszakánkint velünk van-e Baráczius Mihály uram lelke?

Lehet, mert hit szerint odalátogatnak a halottak éjszakának évadján, a hol szeretteik vannak. Lehet ennélfogva, hogy a vén hajós ott állt láthatatlanul a kormánynál és igazgatta a «Szent István király» menetét. Ámde a halottak csak éjjel járnak-kelnek és suhannak halavány ködköntöseikben szerte a városok fölött, nappalra visszatérnek oda, a honnan jöttek.

A szellemek, a kik éjszaka őriznek bennünket, első kakaskukorékolásra megrebbennek, elsuhannak, s nappal bizony mindenki a maga gondjára van bizva s kiki jól teszi, ha ügyel arra, a miért feleletet vállalt.

Ment a hajó. Délről már megfordult keletnek a nagy Dunán és sebesebben uszott az erős hullámokon. Sok vigyázat kell ide; itt is, ott is szikla, ezt kerülni, azt kerülni: megizzad a kormányos és rángatja rúdját folyton, a csáklyák a kézben, az első legény a hajó orrában. Fónyai Imre nézi a vizet büszke mosolylyal, tajtékos hullámját mire sem becsülve. Százszor különbeket is látott.

A parton hegyek, erdők, meg sziklások. A szikla vágott ösvényén a hegy nyergére halad föl egy leány, piros katrinczája szinte odacsalja a szemet. Fónyai Imre nézi. Oláh leány, fiatal fáta, szép nagyon, a mint a hegylakók ruganyos lépésével emelkedik a magasba, ingvállát megbontja a szellő, katrinczái közé is odafurakodik, hogy izmos lábszárait csak a fehér ruhája takarja. Térdig az is kiszabadult, piros rózsaszin s valamely észveszejtő inger van abban, a hogy lépdel fölfelé az egész karcsu leány.

– Uram, segíts! – ordítja az orom elejéről Vér András.

De hiszen hivhatod. Baráczius Mihály után szent királyunk is odahagyta ezt a hajót. Nagyot roppant, a hátulja ketté vált, az orra fölcsapódott a magasba, a kormány meg hirtelen leült, oly hirtelen, hogy már csak azt lehetett látni, a mint a vasalt fadarab elválik a hajótól s nagy ivben a vizbe zuhan, magával rántva Fónyai Imrét, utána meg omolnak ám egymásra a szép piros-fehér-zöldcsikos zsákok. Biz lenyomták Fónyai Imrét a viz alá.

Ott is maradt, tartja odalent a kormányt. Adj uram neki békés nyugalmat, ha ugyan meg nem ették a halak azóta szegényt.

TARTALOM.

Pusztai harangszó 3 Délelőtt a korcsmában 7 Elveszett 15 A ravasz Kabók 21 Csata a katonával 33 Thurzó utja 39 Bucsu a homokon 47 A szárnyékember 55 Néhány birkák irányában 63 Az elesett ember 69 A tengeri város 76 Vallatás 85 Asszonykérő 91 A Duna lánya 98 István kutyái 108 A magának való ember 117 Burkus 124 Legényavatás 129 Pengetés 134 A kompban 140 Nazarénusok 145 Novella 154 Beszélgetés 160 A csempész 164 Iskola a pusztán 169 Tiszai legenda 174