Part 11

Az asszonyt aztán becsukták. Gergely elgondolkozva néha ezen az első dolgon, sóhajtozik, ha egymaga van a szobában. Egyébként nagy dicsérő levelet kapott, arra nagyon büszke, gyakran puczolgatja az idegen császár érdemrendjét, kemény csendőr gyerek, a mire igen sokat adnak a fölebbvalói, s megengedik neki, hogy ünnepnap extra mondurban járjon.

Beszélgetés.

A konda meg a falka rendes időben igen távol vannak egymástól, oly messzire, hogy akármennyire sík a legelő, egymást nem is látják. Ez, egyéb okok mellett, leginkább azért van így, mert az állat nem állja egymást. Az egyik terített asztalán ne járkáljon a másik. Nem is közelednek; a mig csak van mit enni a nagy darab téren, mindig a két szélében járnak. A fü azonban nem olyan, mint az ember körme, hogy akármennyire pusztítják, újra csak kinő; bizony az ősz felé már a föld alatt marad és nem igyekszik kibujni. Igy történik aztán, hogy ez időtájban a két sereg állat, keresve a füvet, lassan húzódik egymás felé a a mezőségen. Minden nap kisebb a terített asztal, minden nap jobban közelednek a közepéhez, mignem egyszer már ott is vannak. Ugyan ekkor sem egészen tőszomszédok, de mégis vannak akkora közelségben, hogy az Imre juhász meg a Sándor kondás átbeszélhetnek egymáshoz, állván a barmok között.

A dolgot úgy kell venni, hogy két major között fekszik a legelő s az egyikhez tartozik a falka, másikhoz a konda. (Mert az állattenyésztésben el vannak egymástól választva a nevelési ágak.) Igy Imre juhász és Sándor kondás bizonyára régen találkozhattak s az utóbbi időkben nehezen volt arra alkalmuk, hogy kicserélhették volna nézeteiket.

Most persze egészen más. Im a juhok és sertések egymáshoz jutottak a levegőn, a mely olyan széles, hogy egyik végéről nem látni a másikat. Azelőtt csak tudták, de nem látták, hogy a másik is ugyanazon földmezőben jár s ez innen, az onnan nézi a fölszálló vagy áldozó napot. Ilyenkor nem lehet diskurálni. Ha van is mellette valamely gyerek, azzal a komoly férfi nem beszél, a komoly férfinak az a tulajdonsága, hogy botvégre tegye két kezefejét, arra az állát támassza és így, mint mondani szokás: «kinézze magát a világból».

Ám most délelőttre, mikor bejutott a lassu járásu állatsereg a pusztaközepére: egészen szomszédságba értek. Imre juhász a midőn látja, hogy a sertések közül Sándor feléje tekint, lassu mozdulattal föl is nyúlt a kalap széléhez. Sándor is kis idő mulva ugyanezt teszi. Későn hajnalodó, korán alkonyodó idő van, a jószág alig hogy kimegy, már jóformán halad is visszafelé.

Egyszer azt kiálltja amaz felé Imre:

– Hát kend…?

Sándornak jól esik a szó s kivárván, mig Imre felé fordult a szél, hogy jól oda vigye a hangot, visszafelel:

– Hát csak…

A comment-vous portez-vous s a wie steht das werthe Befinden sablonjának ezzel most már elég is van téve s a két ember hallgatagon szemlélődik a jószágai körül. Van ezekkel sok gond, lehetne arról beszélni eleget, de hát minek. Ugyis elég mindenkinek a maga baja. A nap megy fölfelé az égen, elég magasan jár, Sándor már épp a tarisznyát szedi elő, a mikor látja, hogy ugyancsak neki ereszkedett az Imre falkájából egy birka. Az néha szokása a játszibb lelkületű birkának, hogy vágtatni kezd s ilyenkor, ha elibe nem küldik a kutyákat, kimegy a határból. Imre nem látja, háttal áll, mert a táj szélén bólingó jegenyéket nézi már vagy egy óra hossza óta, Sándor hát úgy gondolja, hogy által kell kiáltani:

– Ahun a!

Imre e szóra lassan visszafordul, látja a birkát, a mint szalad s füttyent a puliknak, kinyujtott karral mutatva a szökevény felé. Azok aztán vágtatnak utána, de már Imre oda sem tekint, hanem megint a jegenyéket nézi. A három-négy fa köze máskor kék eget mutat, most pedig ólmos szürkeség látszik ott. Lassan terjed, bontakozik, de mielőtt följebb haladna, elönti a szemhatár alsó részét.

Imre példáját Sándor is látja csakhamar és nem telik bele egy óra, szintén arra fordul. Most egyszer azt kiáltja át Imre:

– Eső lössz!

Sándor komolyan veszi szemügyre a határt. Ezuttal már nemcsak a jegenyék felé eső tájékot tekinti, hanem köröskörül, az egész ég alját. Tanulmányozza a szél miként való járását. Nem ad hamarosan feleletet, a mit Imre olybá vesz, mintha Sándor kétkednék az ő időmondó tudományában. Lehet, hogy joggal, s nehogy az időjárás mást hozzon, mint a mit ő mond, az előbbi mondathoz még hozzákiáltja (vagy egy fél óra mulva):

– Vagy hó…

E vélemény ujból csak arra ösztökéli Sándort, hogy behatóbb megfigyelés alá vegye az eget. Azonban határozottat szólni nem lehet, mert a föllegek most vannak még csak a fölvonulás kezdetén és a szinük, miből tartalmukra következtetni szokás, még nem tökéletes. – Továbbá az állat viselkedése is tanulmányozandó. Ilyenkor az állatnak is van mutatkozása, a mi szintén a formájához képest ezt vagy azt jelenti. Más, ha szétszórva marad az állat, más, ha összebujik, más, ha hangos, más, ha hallgat. Ezeket mind külön kell sorra venni, akár csak a meteorologus, mikor hozzákészül csalhatatlan jövendöléseihez, mely szerint helyenkint némi csapadék várható. Ezeket veti latba, egyenkint és összesen, közben a haladó föllegeket is nézi, mérvén a szél erejét a határszéli fák hajlongásából, néhány madár röptéből. Megbizonyosodván mindenek felől, most már átkiált Imrének:

– Löhet dara is…

Imrén a sor, hogy véleményt adjon. A határt őszintén szemügyre veszi s tekintete végigsiklik a felhőkön, melyek magasodnak s a hegyük olyképp szalad a nap felé, mintha föl akarná nyársalni. Valamint birkáira is tekint. Az egészen fiatal bürge még nem ért az időjósláshoz, de már az anyabirkában több a tapasztalat. Az szintén jelez ezt vagy azt a viselkedésével, s mind e nyilvánulások sokat nyomnak a latban a hozzáértők előtt. Imre ezeket figyeli, de mire odáig jutna, hogy észleleteiről számot adjon, látja, hogy Sándor megindult kondájával a maga majorja felé s már messze jár. Füttyent hát ő is a kutyáknak, az ebek ugatva megrohanják a falkát, a juh megindul, Imre lépeget utánuk s úgy lehet sajnálja is, hogy nem fejezték be egészen teljesen a beszélgetést.

A csempész.

Nem sok idő már a husvét. Jegenye Jánossal az a mindennapi eset történt, hogy elfogyott a tanyában a pénz. (Biz az máson is megesik, nem csak azon, a ki a pusztai világot lakja.)

Ámde más baj is van.

Mert, ha csak a pénz fogyott volna el a tanyában, azért még meg lehetne lenni anélkül, mert étel és ital csak akad, mag is van a tavaszi vetéshez, – ellenben a husvét husvét s ekkora ünnepet pénztelenségben elszenvedni nem lehet. Ilyformán, bár János úgy gondolkozott, hogy jobb utak idejéig nem mozdul eladni való holmival sehova (különösen, hogy még az adóért sem hajkurásszák ilyen tavaszidőtájban az embert), most mégis gondolt valamit.

Bárány van már, elég szép, elég rendes. A bizon’, egyet be lehetne a városba vinni eladni. Mivelhogy a dohány is nagyon rossz mostanában s annyi rágyujtást igényel egy pipára való tömet, hogy tisztára kifogyott a masina a házból.

Miután a városba eszerint mindenképp be kell menni, János nagyhamar belegyőződik a dologba s a kamarába megy, ahonnan zsákot szed elő. Most a zsákkal a juhok közé vonul s a leghitványabbat ki is választja azok közül. (Bolond ember az, a ki a jószága szebbjeit adja el.) A bárány a zsákba kerül, János mindkettőt a vállára veti s megindul a tanyából csak úgy gyalogosan. Nem lakik a várostól messze, másfél óra alatt odaér s ekkora utért nem érdemes a lovakat befogni.

Ámbátor hogy ehhez az aktushoz nem ló kell, hanem kutya.

Mondja is János a kuvasznak, mikor az asszonytól elköszön s halad ki a tanyából:

– Gyere no, Puli.

Ez annak fölöttébb hízeleg. Ugrik azonnal s megy vidáman előre az uton. Igy haladnak. János néha egy vállról a más vállra teszi a zsákot. A bárány ilyenkor azt mondja:

– Bé…

– Ne bégess, szamár, – mondja neki nyugodtan János – hiszen a gazdád visz.

Evvel a város széleig érnek, a hol a vámvonal kezdődik s János most már letér az ut közepéről a szélre, hogy szemlélődjön.

A vámvonalon kivül van a töltés s a töltés előtt a kubikgödrök. Azok közül kinéz egy igen alkalmatosat.

– Ez éppen jó lösz, – mondja magában s bodor füstöket ereszt a pipájából.

Le is megy abba a gödörbe, ott leteszi a zsákot s hivja pulit.

– Puli ne, – szól neki.

A puli nincs ilyen szives hiváshoz szokva s szerfölött meglepődik a hangon. Csak sunyi módon oldalog előre-hátra, a farkával igen mutatja a bizalmas szó fölött való örvendezését, de a füleit hátra csapja s a derekát meggörbiti, a mint ott jár-kel s mindenféleképpen azt igyekszik látszatra hozni, hogy közeleg a gazdájához, pedig voltaképpen egy szikra kedve sincs hozzá. Elég a tanyai kutya bizalmával kétszer-háromszor visszaélni olyformán, hogy hivó szóval magához csalja az ember s azután elrugja: akkor aztán ilyen lesz – elvesz a hite a gazdában. Jegenyének többször s egyre hizelkedőbb hangon kell beszélnie hozzá, hogy magához csalja.

– Gyere ide, Puli, kis Puli, – szólt neki lágyan.

A Puli egyre közelebb oldalog, mignem egyszer aztán János elkapja a fülét.

– Au! – mondja a Puli.

– Ne vonyíts, majom, – felel neki János – hiszen semmi bajod sem lesz.

Míg a Puli fülét fogja, a másik kezével kirázza a zsákból a bárányt. A kubikgödörből széttekint figyelmesen, hogy látja-e valaki? Mikor látja, hogy, senki sem látja, nyugodtan fog a a munkához. A Pulit belevezeti a zsákba, ennek a végét gondosan összecsomózza, beköti: a bárányt pedig a földbe ásott bánya sarkába helyezi. Az ott megmarad, mert sással egymáshoz van bogozva a lába.

Most ujra mondja Jancsi: – Gyere no, Puli, – de ezuttal a Puli nem megy, hanem viszi a János. Kissé ténfereg a zsákban a kutya, mert szokatlan a helyzet, meg vinnyog is, de a gazda ilyenkor megrázza a hátán s arra elcsöndesül. Ilyen harczok közben haladnak a vámig, a hol János kiegyenesedik s végtelen méltósággal vonul el a kardos emberek előtt.

– Ohó! Hát kend? – kiáltják rá amazok.

János nem hall semmit, csak megy odább.

– Ember, hé, hé! – kiabálják megint utána.

De egy vámőr még felé is szalad.

Jegenye nyugodtan fordul meg:

– Mi kő? – kérdezi.

Amazok visszakérdik:

– Mi van a zsákban?

János éktelen nyugalommal felel:

– Kutya!

No erre nagyot nevetnek. Micsoda szamárbeszéd.

– Nem igaz, – mondják. – Csak nyissa kend ki azt a zsákot. Minket ugyan be nem csap.

– De mikor mondom, hogy kutya, – szól János érzékenyen.

A vámost elfutja a méreg.

– Hallja, – kiabál most már, – hát velem ne komédiázzon, mert rosszul jár.

– Ugyan?

– Ugyan ám.

– No, no, – véli János – ismeröm én a törvényt.

– Ejha! – kiált a vámos, a kit ez a kötözködés nagyon boszant – nem tudom, kitől tanulta volna kend?

– No, – adja a szót tovább emez – tanulni nem tanultam senkitől, hanem csak úgy hallottam.

– Nem tudnám kitől? – feleli a vámos.

– Hát azt már nem tudom megmondani, hogy kitől hallottam. Gondolom, maga is tuggya, hogy ki a mostani kiráj az országon, de nem tudná mögmondani, kitől hallotta?

A vámos le van fegyverezve a disputában s most már csak arra szorítkozik, hogy a zsákot általvizitálja.

– Bontsa ki, – parancsolja.

– De elugrik, – védekezik János. – Nem bontom én ki.

Hanem hát muszáj. Ez az óhajtott szó a legnagyobb hatalom a világon, a muszáj. János leveszi a válláról a zsákot, az alját a földre helyezi s mikor a tetejét megbontja, lent rug egyet titokban az ebhez. Az azután vonyítva ugrik ki a zsák száján, szinte repül s úgy fut, hogy lehetetlenség utólérni.

Jegenye János káromkodva lohol utána s a mig a töltésen tul nem ér, folyton szitkozódik. A mint azonban a vámosok elől födve van, nyugodtabb a lépte. Látja, hogy a Puli nyilegyenest száguld haza felé.

– Szögény, – mondja, – de mög van ijedve.

Azzal a kubikgödörbe megy, beteszi a zsákba a bárányt s halad ujra a vámosok felé. Mikor elibük ér, haragosan integet s megfenyíti a vámost az ujjával.

– Köszönjék az Istennek, – mondja – hogy elfogtam.

A vámos érzi, hogy hibás s nem felel, inkább lehajtja a fejét. János pedig méltósággal halad befelé s az uton a komával találkozik.

– Hát kend – kérdi a koma.

– Ehuné – felel János.

– Ilyen későn halad kend befelé?

– Az ám, – mondja János, – késésbe vagyok. Egy kis sorom volt. Ezöket a népeket oktattam ki itt a kaliczkás házba, hogy a fületlen csizmát is föl löhet huzni.

– No, no, – válaszol menőben erre meggyőződéssel a koma.

Iskola a pusztán.

Fehér út van a magas fák között. Hol homokos, akkor csak úgy magától való, hol pedig szikes. Ez esetben csinálva van. A szik a tanyák aszfaltja s egyéb haszna nincsen neki, mert az elhagyott, kopár földeken csak elvétve söprik a szódát. A gyár leverte itt is a természetet, ma a szódát nem söprik, hanem csinálják. Hanem azért a sziknek meg van a maga haszna: aszfalt az, meg kövezet. Ráterítgetik az útra s mikor az eső megveri, összeáll keményre s úgy gurul rajta a kocsi, hogy azt öröm nézni.

Az iskola udvara is ezzel van kitapasztva, száraz időben kemény és egyenletes, esőben csuszós. Az udvar körül van a tanító gazdasága: a méhes, az ól, a virágos kert, továbbá a földecske, a mely kukoriczácskát és buzácskát terem, valamint a czirokot is, a mely seprőnek igen alkalmatos. A tetőn gólya lakik, rendszerint a kéményen, a melyhez fészkét dróttal szokás odakötni, hogy a szélvihar le ne verje. Az útra forduló részen a harangláb áll, benne a fiókharanggal, melynek a szava libegve száll szét a tanyaházak barna tetői fölött s a jegenyefák, akáczok meghajlítják előtte koronájukat.

Nagy darab földek központja az iskola. Ott tanulja a tudományt a sok apró pusztai ember, lábolván télen át a havak tetején a tanító úr elébe. A széles buzavetések, a végeláthatlan kukoriczások, zöld legelők között a czivilizáczió első, kezdetleges pontja: az iskola a mezők növényei fölött.

*

Nem az, a mi a városi, sem nem az, a mi a falusi, hanem az egy egészen elütő valami. Építenek a táj közepén egy házat, abba jön a tanító s utána következnek a puszták kicsinyei. A Jancsik, Pisták, Miskák, Klárák, Viktorok, Pannik. A tanítás nem úgy megy, mint máshol. Nyáron a földből kell a tudományt szerezni itt, nem könyvből. A nagyobbacska a ház körül segít, vizet hord a dolgozó szülőknek, az apróbb libát őriz és malaczot. Azután a kis kezek részére is akad tavasztól őszig a tanyákban mindig foglalatosság: iskola ott csak akkor van, mikor a dolgok megszűnnek, mikor megjön borongós idejével az ősz és csatakos lesz az avar. Tart azután télen át késő tavaszig, mikor ujra rügyet vet a faág, a gólyák hazatérnek külföldi útjaikból és az ő kelepelésük lefuj az iskolának.

Egy terem van csak, a melyikben tanítanak, mert minden osztály az egyetlen tanító alatt áll. Mikor a harmadik osztályt tanítják, az első hallgatja mindazt, de meg a harmadik is az elsőt. Ezzel ők igen meg vannak elégedve s az iskolában jól is igyekeznek. Kora reggel indul meg már a tanyából az apró gyermek, vászonzacskóval a vállán, a miben könyve, a táblája, irkája, meg az étele van. A kezében pedig nagy bot az ebek ellen, mert sok utat kell tenni az iskoláig és télen a mezőségnek kutyái mérgesebbek.

A kicsike, csizmás magyaroknak minden lépése, a mit az iskoláig tesznek, harcz a kulturáért. A miként a szüleik egész élete harcz az életért, harcz a földdel, az időjárással, rossz emberekkel, a kik meg akarják rontani az Isten adományát. Néztem az apraját eleget, a mint a nekik térdig érő hóban, a téli reggel szürkeségében, kezükben a bottal ballagtak a távol iskola felé, hogy megismerkednének az ábéczé alapelemeivel. Az őszi szélvihar csatakjában, vizes tarlókon, ugarokon keresztül mennek, kiki olyan ruhában, a milyen éppen van. Bizony ott a tanítás nem mindjárt azzal kezdődik reggel, hogy no most következik Béla királyunk története, hanem előbb nedves lábbeliket kell szárítgatni, a fagyot engesztelni a kis testekből és sütögetni az apróknak a hozott szalonnát, mert az így igen melegít, a kenyér pedig a forró zsírjába mártva, ha só is van hozzá, valami pompás eledel.

A ruhák sem valami hiresek, a mikben a gyerekek jönnek. Nem mindenkinek telik odakint ilyesmiben a drágára, hanem a téli kabátot valamely kendő képviseli, a mit átkötnek otthon a Jancsi derekán furfangosan, hogy az eltakarja a kis mellét, a hátát, de még a nyakát is meg tudja óvni a belehulló darától. Azt persze az iskolában le kell oldani, mert ott meleg van, délután pedig, mikor a gyerek újra indul hazafelé, a tanító köti föl neki, vagy a felesége. Akkor aztán nekivág az alkonyuló délutánban a gyermek a hómezőknek s megy, megy mígnem hazaér, hogy holnap megint jőjjön. Már hiába, ott ez így van, mert nem lehet másként. A városi modern gyerek belehalna az ilyen utazásokba, a mit ezek az apróságok naponta azért tesznek, hogy a puszta iskolájában tanulhassanak. A tanulás nem olyan, mint másutt, mert innen nem szaladnak délben haza a mamához, hanem kiki előveszi a maga tarisznyáját, kis bicskáját s abból falatoz, a mit hozott. A kivel olyasmit adott anyja, hogy azt meg lehet melegíteni, meg is melegítik a tanító tűzhelyén, a többi pedig kolbászszal s egyéb disznóból való étellel él, ha van neki. Nem mindenkinek jut ez. Nem egy csak egy karaj kenyeret hoz ebédre, de azért az is jól esik nagyon s a hogy meg volt az ebéd, folytatják a tanulást ott, a hol abban maradt.

Nem kell gondolni, hogy valami elhagyatott helyek ezek az iskolák, bár a pusztákon sokfelé van ilyen is. Itt a határban már harminczon jóval fölül van a számuk, rendes és példás valamennyi. A dolgozatokon, a miket büszkén mutogat föl az arrajáróknak a tanító, elcsodálkozik, a ki látja. A nagyobbacska fiuk, a kik az év nagyobb részében a vasvillával, fejszével dolgoznak, a kik már hozzá tudnak nyúlni minden dologhoz, micsoda szép rajzokat csinálnak és milyen szépen van az alá odaírva, hogy az tanulmányfej! Hát az írkák! Hát a himzések! A Jutkák, Pannik és Teczák a tanító feleségétől tanulják a varrás tudományát s a kis barna kezek öltögetése nyomán czifránál czifrább virágok fakadnak a vásznon.

A tágas nagy mezők végtelen csöndjében a művelődés legelső lépcsője az ilyen ház. Letett már régen a pusztalakó arról, hogy a fiából csak az legyen, a mi az apja. Az előtt azt tartották, csak annyit kell tudnia, hogy ha vesz vagy elád, a vásárban be ne csaphassák. Ma jó nevű ügyvédek, mérnökök, orvosok vannak, a kik így a hóban másztak az iskolába odakint az alapvető tudományokért. Az meg nem régi történet, hogy egy városi hivatalnok valamely hivatalos ügyben járván a tanyák között, az útfélen egy gyereket talál, a ki birkát őriz. Ugyan nem nagyon őrizte, hanem hasonfekve valami papiron babrált. A hivatalnok látja, hogy kajczáros föstékkel, lósörényből csinált ecsettel a papirra nyulakat föstöget, a kik a salátát eszik s egy piros ruhás irgalmatlan nagy katona a papiros szélén ezen boszankokodik, de nem mehet a nyulak után, mert az egyik lába lemaradt a papirról.

– Hát te mit csinálsz?

– Hát ezt e.

– Hát hol tanultál te festeni?

– Hát – mondta a gyerek – arra messze, a hol az a három jegenyefa van, az iskolában.

A gyerek ma Münchenben végzi a festőművészeti iskolát, szép tehetségű és sok reményre jogosító fiatal ember. Igy haladnak előre, a kik onnan kikerülnek. Persze nem mind. A nagyobbrész kint marad a tanyák között s emberré növekedvén, maga helyett a fiát küldi a tanító úr elébe. Minden változik, formálódik, halad, csak éppen az öreg tanító marad, a a mi annakelőtte volt. A haja megőszül, az arcza piros, de ránczokat vet, a szeme fénye is fogyatkozik, azonban a kedve és vidámsága a régi maradt. A fizetés bármilyen kicsiny, egy hosszú élet alatt olyan helyen, a hol nem lehet pénzt elkölteni, valamicske mégis csak maradt belőle s gond nem látogatja a házat, a melynek a tetején a gólyák, az ereszek aljában fecskék laknak s nyáron dönögve röpködik körül a méhek. A kevéssel megelégedő boldogok élete ez: nyugalom, csend és egyszerűség a tanyák barna népe között, a mely mind az ő kezei alól került ki s környezi tisztelettel jártában-keltében és invitálja a disznótorokra télen, vagy pedig szalonnával, sonkával tiszteli meg, a mit maga a gyerek hoz nagy czipekedve, mondván:

– Ezt mög magának küldték a szülémék e.

– No azt okosan tették – gondolja a mester s a táblához állván, számokat huzgál arra a fehér krétával. A puszta jövendő emberei szótalan hallgatják, a mint beszéli:

– Következik pedig a negyedik művelet: az összeadás…

Odakint teljes csendben van minden, hó fekszik a határon, a nagy némaságban a határ aludni látszik. Olyan, mintha semmi más nem volna a kerek világon, mint éppen csak a negyedik művelet, vagyis az összeadás, a melynek megismerésével hatvan gyerek agya foglalkozik a havas puszta közepén.

Tiszai legenda.

Valamiképp a mindenféle néven nevezendő emberek külső mivoltukban változandóságot mutatnak és különbnél különbfélék testi formáikban, azonképpen a hajó is a maga formátumában különböző és kiki olyan, a milyen vizhez épült.

A hajók oldalán ugyan egyazon szekerczék dolgoznak, egyazon emberek kezében, de a hajó azért más-más az avatott ember szeme előtt, mert egyik merész külsejű, a másik nehézkes, a harmadik se ide, se oda, a negyedik pedig délczeg és vidám hatást tesz arra, a ki ért az ilyen dolgokhoz, a miként a ki nem ért hozzá, ide se hallgasson, mert úgy sem tud meg ebből a történetből semmit.

Mert a mi a nagy hajókat illeti, azok valamennyien egyformán feküsznek a lomha nagy vizen, a melynek sárga, homokos tetejéből apró halak ütögetik ki a fejüket a napra. A hajók széles aljukkal ráfekszenek a Tiszára, mind végtől-végig: a «László király», a «Szent Péter», a «Mihály arkangyal», a vastag «Borbála», a hosszú «Hunyadi János», – de mindezek között elsőnek említendő a «Szent István király», ha végtől-végig egybevetjük az ezeken kívül valókkal is. A «Szent István király»-nak olyan szabatos állása van, olyan vakmerő szép feje, remek kormánya és előkelő állású domentátumja, hogy azt valóságos gyönyörűség nézni és ez bizonyos, határozott fokú tekintély a vizen járó embernek, ha az «István»-nal jár hol Bosznia felé, hol Győr alá, hol meg Galaczba.

Nem mai hajó, nem; ezt már, akárhogy is dicsérjük, lehetetlen ráfogni. De hiszen éppen ebben van neki a rangja, mert a «Szent István király», nem hiába, hogy a mi legelsőbb való szent királyunk nevét viseli, fehér betükkel kiirva fekete kátrányos oldalán, még soha bajba nem is járt, soha hosszú útjaiból rossz hirt nem küldött haza és azt a buzát, kősót, kukoriczát vagy bármi egyéb terhet, a mit ez a hajó vitt Oláhországba, nem a biztosító társaságok, hanem maga a jóságos király-apostol őrizte, a ki nem is engedte égi kegyelmével sohasem, hogy sziklára, porondra, dunai fatönkre jusson a hajó. Ne is adja azt senkinek az Isten, Amen.

Tudnivaló, hogy e valóságos égi kegyelem mellé meg éppen Baráczius Mihály uram volt állandóan, harminczöt esztendőkig a kormányos ezen a hajón. Baráczius, a kit eleven ember úton aludni nem látott, talán nem is aludt soha, hanem vigyázta a víz folyását, az utat és csak ment, ment; mindegy volt neki: esőben, szélviharban, csöndben: ő ment mindig a «Szent István király»-lyal előre-hátra, tavasztól késő őszig, a míg csak valahol be nem fagyott.

Igy őrizték ketten tétova útjain a hajót: István szent királyunk és Baráczius Mihály. Utóbb Baráczius Mihály uram beleunt a dicsőségbe, szárazra kivánkozott, hogy majd más ember életéhez hasonló életet él tulajdon maga is, eltesz-vesz a kertecskéjében a Tiszaparton, rózsát szemez, őszi baraczkfát oltogat, más öregek szokása szerint s időnkint kinéz a vizre, fölfelé meg lefelé, ameddig ellát s nézi, melyik hajó jött meg, melyik megy. Igy volt a kivánsága, ott is hagyta «István király»-t, de «István király» is ott hagyta azon minutumban Baráczius Mihály uramat, ki is midőn házába érne, először életében e szókra fakadt:

– Alhatnám nagyon.

El is aludt még aznap mindörökre, a mint az föl van jegyezve okulás végett a hajó könyvébe, az akkori első hajóslegény, Vér András betüivel.

Ez a följegyzés természetes, mert Vér András igen szorgalmatosan illegette magát e napokban, első lévén sor szerint a többi ember között arra, hogy most már az ő vezetése alatt járja a «Szent István király» a vizeket.