Part 10

A kocsiból szólt az asszony:

– Pétör… ne alázkodjál sönkinek…

Nazarénusok.

Valahol egyszer egy ember gondolkozni kezd s miután bevégezte ezt a munkát, kijelenti, hogy nem jól van ez így a mostani hittel. Másformát kell csinálni, javítani kell rajta. Akkor ezt a véleményét elmondja az embereknek, azok bólogatnak reá s azt mondják:

– Így van ez és nem másképp.

Ez a hiteknek a magva. Az új vallás aztán terjed, az emberek elmondják a többi embereknek, mindig csak emberek embereknek, mert az asszonyoknak elég, ha utólag vesznek tudomást az új hitről.

Mind ilyformán indult meg. Jézus, Mohamed, Luther, Kálvin ilyformán kezdték a dolgot, ilyformán terjesztették új vallásukat, a mely mindenütt a népben kezdett először terjedni, a népben, a mely egyébként minden új dolgok iránt bizalmatlan szokott lenni. Mentek, röpültek széjjel az új hitnek dogmái s hódították magukhoz a híveket megmásíthatatlan erővel és országok épülének föl rajtuk.

… Kurta, kicsinyített kiadásban támad még most is mása ennek. A széles Alföld valamely tanyaházában egy gazda, talán a karám mellett a gulyás, gondolt magában valamit; a mit gondolt, elmondta a többinek, a többiek bólogattak reá s azt mondták:

– Igy van ez és nem másképp.

És támadt az új hit kint a tanyák alacsony ereszei alatt, a cserények, szárnyékok, karámok oldalában, a Tisza füzesében, a halászkunyhók előtt, megszületett a maga csendes mivoltában a nazarénus szekta, a Názáreti Jézus Társasága, a mint ők magukat nevezik. Apostolai sohasem voltak, papjaik szintazonképen hiányzanak és ezek azért vannak mégis, a vallás (mert vallás ez, a mit egy nagy, ismeretlen pusztai gondolkodó talált föl) pedig terjed és egyre szélesebb köröket kapcsol magához.

Honnan keletkezett, ki volt az első, a ki azt mondta, hogy én vagyok a Názáreti Jézus Társaságának a magva, nem tudatik. Illetőleg lehet, hogy tudós lexikonok tudják, de nem kutattam bennük utána s csak azt beszélem el róluk, a mit magam láttam. Látni pedig lehet sokat, mert annyi bizonyos, hogy ez a szekta a keresztény, egy Isten hivő vallásnak bizonyos depurátuma, visszaesve az őskereszténység ódon egyszerü formái közé, a mostani pompákban és szélsőségekben bővelkedő modern katholiczizmusból. Bizonyára furcsa volt eleintén ez a dolog, különös volt látni a nazarénus papot halzsiros csizmában és gatyában a hívei között s nevették is őket eléggé. Később alább hagytak az emberek a nevetéssel s ma már alig van, a ki gúnyszót tudna találni reájuk.

Mert mindaz, a mit a keresztény vallás szépet tanít, benne van e szekta hitelveiben, – azonban ennek a szektának a hívei ez elveket be is tartják, nem úgy, mint mi gyarló bűnösök. Ime azzal, hogy eltiltja a bélyeges papir használatát, egyszerre végét szakítja minden pörnek és minden adósságcsinálásnak s eltiltva követőinek a szeszes italok élvezetét, ez egyetlen szigoruan betartott dogmával messze kergeti tőlük mindama bűnöket, veszekedést, ölést, költekezést, a család elhanyagolását – már a mikbe az iszákos emberek bele szoktak esni.

A nazarénusok vallása tiltja mindennemű fegyver használatát. Ez ugyan kétélű dolog a mi szuronyos világunkban, de azért el kell ismerni, hogy az a pusztai paraszt, a ki e vallást föltalálta, midőn ezt a pontot beirta a követendők és megtartandók közé, nagyot, igen nagyot gondolt – kigondolta a háborús világ végét. Mert hiszen természetes, hogy ha az egész világ elfogadná ezt a tételt, akkor senki sem hordana fegyvert s lehetetlen volna a militarizmus meg a hadviselés.

Ők Istennek nevét hiába nem veszik. A nazarénus nem esküszik a törvény előtt sem s vallásuk, elterjedtségük sulyát igazolja az, hogy a törvényszéki tárgyalóteremben ma elfogadják azt, hogy a nazarénus ne esküdjék Istenre. Amúgy is föltétlenül bizonyos, hogy igazat mond.

Csalni nem szabad, lopni nem szabad. Persze az más felekezetnél sem szabad, de a nazarénus abban különbözik a többitől, hogy ezt a tilalmat betartja. A szegedi Csillagbörtön rablakóinak száma állandóan hat- és hétszáz között váltakozik, de nazarénus még nem volt közöttük.

Mindezen tételek közül magasan emelkedik ki a szektának egy fontos alapelve: a segélyezés. Nincsen olyan egymást kölcsönösen gyámolító szövetkezet, a mely bajában és szerencsétlenségében annyira ápolná egymást, mint ez egyszerű emberek a vallásuk révén.

Pedig sokfelé vannak. Az aradi vár kazamatáiban, a katonai brigád-áristom börtönében, a hova a fegyver el nem fogadása miatt jutnak regrutakorukban, épp úgy föltalálhatók, mint a széles mezőségeken. Novibazárban ismertem két közembert a zászlóalj legénysége között. Azelőtt altisztek voltak Szegeden, korhelységökért lefokozták őket, ültek az aradi várban is s onnan kerültek büntetésből a boszniai zászlóaljhoz. Ekkorra azonban a két korhely már jámbor, szelid volt: a brigád-áristom nazarénusai áttérítették őket a _hivők_ vallására.

Az ujságok közlései nyomán ismeretes, mily állhatosan tartja fogadását a nazarénus regruta s nem veszi magához a fegyvert. A kikötés meg egyéb katonai szigoruságok megtörik ugyan egyikét-másikát, de nem mind. Ezek aztán mennek a katonabörtönök rabjai közé, hosszu esztendőkre, le a vastagfalu kazamátába, a hol, mint a példa mutatja, nem hogy hitükről letennének, de még hiveket toborzanak.

S a dolgok alapját igazán nem tudom, hol keressem. Honnan ez a fanatizmus, a hitnek ez a csodás, mély bensősége, a lelkierő ez egyszerű emberek legegyszerűbbjeiben? Ki tanítja őket, miként férkőznek agyukhoz, szivükhöz? Ki kezdte el ezt a dolgot, ki folytatja, miként tesz ily óriás, hihetetlen hatást a népre, a mely miatta, vagy inkább érte eltér temploma homályos boltíveitől, oltára gyertyáitól, papjai aranynyal varrott palástjaitól?

Az ok talán a formák és az elvek egyszerűsége, talán – és talán legjobban – az, hogy ez elveket épp olyan egyszerű ködmönös ember magyarázza nekik, mint a mily egyszerüek és ködmönösek ők maguk. És lehet, hogy az tetszik nekik, hogy nincsen úr közöttük. Mert az úr nem örvend valami különös tiszteletnek a tanyákon. Ur, a kitől földet bérel, úr, a kinek pörét adja, úr, a ki gyógyítja, a ki eltemeti, a ki az adót szedi s ez mind nem megy ingyen. Tiborczok ma is vannak fölöttesen s a ki pantallóban van, azt azzal a gondolattal nézik végig, hogy: hej, ezt is a mi pénzünk árából vötte az úr.

Mert sem úr, sem úrféle közöttük nincsen. Titkon és zaj nélkül üléseznek és tartják az istenitiszteletet alacsony tanyaházak gerendás szobáiban. Azonközben mindig akad ember, a ki belép közébük, annyira, hogy a szegedi alsótanyán, a hol a pusztai plébános nem akarja eltemetni a fölszentelt temetőbe a nazarénus halottakat, a Názáreti Jézus Társasága részére külön temetőről kénytelen gondoskodni a hatóság.

*

Az alábbi jelenetet esküdtszéki tágyaláson láttam, a hova tanuságtételre be volt idézve egy faluból valami tiz ember. Szokás szerint előzőleg eskütételre szólították valamennyit s kilencz meg is esküdött. A tizedik, egy igen csöndes tartású és viselkedésű öreg, előbbre lép.

– Arra kéröm a tekintetös biróságot, hogy én ne esküdjek, mert én hivő vagyok.

Az öreggel nem is tétették le az esküt.

Aztán folyt a tanukihallgatás, a tanuzók szobájából egyenkint jöttek elő az emberek s vallottak, ki ezt, ki azt. Minden egyes vallomás után megkérdi a tanutól az elnök a költségeit.

– Mit fizetett a vasúton?

– Két hatost.

– Hát akkor oda-vissza négy hatos?

– Űgön – kapta rá az ember.

Az utána jövőtől már így kérdezte:

– A vasut oda-vissza négy hatos?

– Ügön.

Mind a kilencz a csöndes ügönt felelte a kérdésre. Utoljára jött tanuzni az öreg. Elmondta, a mit tudott s azzal ujra kérdezi az elnök:

– A vasut négy hatos?

– Nem uram – felelte az öreg – csak két hatos.

– Tudom, tudom – mondja az elnök – ide két hatos, meg haza is két hatos, hát össze-vissza négy hatos.

– Nem bizony, uram – válaszol ujra emez – ide egy hatos, oda egy hatos: össze-vissza két hatos…

Kicsi dolog ez, nemde, és két hatos nem valami nagy pénz a mai világban. De mégis végtelen sok jellemző van abban, hogy tíz ember közül épp az az egy mondja meg az igazat, a ki még esküt sem tett arra, a mit mond.

*

A föltétlen igazmondás, világi hivalkodások kerülése és önmegtartóztatás szektájába azért bejutni nem oly könnyű, mint gondolni lehetne. Ez a csodálatos paraszt-vallás csak tiszta embereket fogad be magába s azok számára, a kik nem tiszták, belépésükkor vezeklést ir elő. E vezeklés reális és nincs benne semmi poézis, de annál több lelkierőt föltételez. A vezeklő nem gyón és nem térden csuszkál, hanem mindazoknak, a kiknek valaha kárt okozott, megtéríti, személyesen jelenvén meg náluk és bevallva tettét.

Még ha álnéven, posta-utalványnyal küldené meg a kártokozás értékét, hagyján volna a dolog. De oda el kell menni, el kell mondani: uram, én vagyok az a tolvaj, a kit ekkor meg ekkor annyira kerestél, én loptalak meg, itt vagyok, most mondd, mit fizetek, mennyi pénzt ér az, a mivel megkárosultál?

Ehhez kell bizonyos foku elszánás, bizonyos benső erő, a mely ez egyszerű lelkekben bámulatos módon támad föl egyszerre és él és uralja az embereket. Mert egy szóval sem mondja a tolvaj a vallomás után, hogy már most ezt titokban tartsa a másik s hogy senkinek el ne mondja. Mondhatja az annak, a kinek akarja, a tolvajt beismerő vallomása alapján perbe foghatja: a szekta uj hive mindezt nem bánja. Ő egész multját eldobta magától abban a pillanatban, a midőn a hivők társaságának tagja lett és Jézusban ujjászületett.

Ez az ő keresztelésük.

*

Pálfy Antalhoz, a ki kapitány a szegedi tanyák domaszéki részében, a mint ülne az ereszet alatt a háza előtt, beköszönt egy szegény ember.

– Dicsértessék – mondja megemelve a kalapját azzal a kezével, a melyikkel a botot fogja.

– Mindörökké.

– No – mondja ujra az ember – üsmer-e még?

– Vélök rád – feleli Pálfy – gondolom, itt szolgáltál nálam vagy öt év előtt.

– Úgy ugy – válaszol a jövevény, láthatólag örülve azon, hogy megismerték. – Én vagyok az, a ki jelönleg szolgáltam itt öt esztendeje… Azuta elkerülköztem erről a tájrul.

– Jól van az no. Aztán mi járatban vagy?

Az ember durkálja egy kicsit botvéggel az ereszet szikkel tapasztott földjét, azután bátorságra kap s volt gazdájának a szemébe nézve mondja:

– Nem ögyébben, mint hogy buzát loptam én akkor magátul… Most mög, hogy az uj hitre tértem, elgyüttem: mondok, majd mögtérítöm a kárját.

– Buzát loptál?

– Azt ám – felel csendesen az ujhitü.

A gazda kérdi, hogyan és miképpen, a mire részletes választ ad az ember. Úgy volt az, hogy nyomtattak éppen, ő pedig kint a rét szélén a tanyaaljban gödröt ásott éjjel, nappal pedig hordta bele a buzát, a mennyit éppen birt.

Pálfy Antal ma öreg ősz férfi s a mióta a gymnáziumot végig járta, folyton a tanyán lakik. Ilyenformán ismeri jól az embereit, szokásaikat s meglepte nagyon, hogy világos nappal, nyomtatáskor tőle még buzát is lehet lopni.

– Aztán, hogy loptad? Hogy vitted a buzát a szérűről a gödörbe, mikor én mindig ott voltam a nyomtatásnál?

– Hát a csizmaszárban – adta meg a fölvilágosítást az ujhitű. Ezután pedig azt mondta:

– Hát mit fizetök ezért a buzáért, a mit loptam?

– Hát én azt nem tudom, hogy mennyit loptál.

– No felel megint az ember – gondolom, löhetött ugy öt forint ára. Annyit fizetök is.

A mellény belső zsebébe nyul, kihuzza a kaszát, abból kivesz egy sokrétbe hajtott ötöst, s leteszi az asztal sarkára. Most azután készen is van a dolgával egészen. Elbucsuzik és megy kifelé. De a mint az ereszet-kerítés kis ajtaját megnyitná, visszafordul.

– Már csak szólok még egy szót – mondja.

– No?

– Csak az iránt, hogy ölég-é az az öt forint?

– Mondtam már, öcsém, – felel a gazda – hogy én erre nem szólhatok. Te tudod, mit loptál.

Az ember erre se szól, se beszél, csak visszamegy ujra az asztalhoz, előveszi a kaszát megint s az ötös mellé tesz még egy ezüstforintot.

Most meg van teljesen nyugodva, áldást, békességet kiván s halad tovább az ő becsületre vált útján az újhitű.

*

A másik eset szintén Domaszéken történt, most a szüret alatt Csikos István birtokosnál. A szüret alatt a must forrt, a leányok szedték a szőlőt, csöbörhordók pedig vitték a sutuba. Egy forduló alatt a tanya-udvarban egyik leteszi a rudat a válláról s oda áll a gazda elé.

– Oda adta-e már a kapás a négy hatost?

– Micsoda négy hatost?

– Tegnap adtam neki négy hatost, hogy adja oda az úrnak.

– Hát hiszen nem tartozol te nekem négy hatossal – mondja Csikos.

– Nem ám – felel a napszámos – hanem hogy most áttértem az új hitre, mán csak mögadom az almák árát… Mert én szödtem mög a kis almafát ott a sarkon tavaly nyáron.

Elmondta azután, hogy a bátyjával lopták le a fáról a termést, a ki abban az időben éppen csősze volt annak a tájéknak – s el is adták nyolcz hatosért az almát.

Az előhívott kapás konstatálta, hogy csakugyan adott neki negyven krajczárt az az ember.

Az újhitű ezzel nyugodtan vette föl a vállára újra a szőlőhordó rudat s a mint ment, még visszaszólt:

– A másik négy hatost a gyűvő hétön elhozza a bátyám… mert ü is most gyün át az új hitre.

A gazda pedig nézett utána, a mint a nazarénus ment a szőlő homokos útjain s azt mondta önkénytelen:

– De jó volna, ha mindenki nazarénus volna a világon.

Mint látnivaló, ez a szekta nem más, mint maga az ős kereszténység, a Krisztus által tanítottak egyszerü, világos és üde formájában. Alapelvek: szeretet, becsület, mértékletesség, megalázkodás és kerülése minden világi hivalkodásnak.

A nazarénus nem üt vissza, ha megütöd, nem lop meg, nem káromol senkit és semmit. Ha valaki kér tőle valamit s bizonyos, hogy ennek a valakinek arra a segedelemre, a mit kér, szüksége van, a nazarénus hite szerint ezt nem tagadhatja s nem is tagadja meg tőle.

Mindezekhez nem kell nekik czifraság. Ez a tan, a mit az ország legegyszerűbb emberei, pusztai földművesek készítettek maguknak, nem óhajt magas templomot, faragott szobrokat és skófiumos palástot. A mint Péter, a halász, apostol volt, bár mezitlábbal taposta a Genezáreth fövenyét – kaszálás után este, mikor a nap veres fényével elönti a semjéket s a sarju friss illata nehéz köd gyanánt úszik a távol tanyák fölé, akként prédikál a Jézus-társaságbelinek, gereblyével a vállán, egy vén nazarénus ember.

Novella.

Juczi szerelme Gergő irányában még onnan datálódik, hogy Gergő mint siheder fiú náluk őrizte a falkát. Nem nagy falka volt, néhány száz rossz, hitványas bürge, a mikkel nem sok baj volt, mert soha sem voltak csavargó hajlamuak szegények. Ime itt van mindjárt a különbség az ember és a birka között, mert lám az utóbbi éppen akkor nem csavarog, ha nincsen semmije. Hát ezeknek nem is igen volt. Urasági mustra jószág gyanánt vétettek, olyanok is voltak az istenadták s nem híába mondta róluk özvegy Baráczius Mihály uram, a ki (innen is láthatják) ama nagy jegenyés tanyából fizeti az adót s az urakat, – mondom, nem hiába integetett egy alkalommal, elmenvén mellettük, a pipaszárral ki a kocsiderékból:

– Úrnak való étel ez valamennyi…

A mint hogy igaz is. E sovány, ócska jószágok oly bámulatosan keszegek voltak mind egytől-egyig, hogy az valóságos szégyen az egész tájékra. Nagy, csontos fejük a vékony nyakon, puffadt derekuk a sovány lábszárakon: akár csak mint mikor kenyérbélből gyufaszálakkal állatot komplikálnak a gyerekek.

Gergely ezeket őrizte, pedig igazán kár volt, hiszen úgy sem lopott volna el abból egyet sem becsületes ember, mert csak kiverte volna vele a tanyából a felesége. Az asszonynak nem sok szava van ugyan, de már ez egy irányban engedéssel kell lenni, mert szégyen az ilyen sovány bürge a háztájékon s nem becsület, akármely oldaláról keressük is a dolgot.

Hatalmas István ugyan nem a dolgot, hanem a birkák oldalát kereste mindig s végíg markolta soványas csontjaikat. Mert úgy kell venni az egész birka-gazdálkodást, hogy Hatalmas István uram husra szándékozott nevelni e csomó juhot, de nem ment az sehogy sem. Volt ugyan itt némi ok, a mit szinte röstelkedve mond el az ember: a nincsetlenség. Szóval a nincs volt az ok, a mi elképzelhetetlen, de mégis úgy van. A birka-létszámhoz legelő kellett volna, igen, kellett volna s ha van, akkor nem kellene most az egész históriával untatni az embereket, mert birkával és legelővel minden szamár tud gazdálkodni. Az virtus, hogy legelő legyen s lopassék hozzá birka, vagy birka legyen s lopassék legelő.

Gergely azonban érthetetlenül becsületes ember volt s mert nem tudott lopni legelőt, elcsapatott.

*

Hogy az igazat mondjam, nem volt jó helyzet ez, mert hire megy az ilyen kegyvesztett állapotnak a tanyákon. Szomorú sors, az embert csak félvállról köszöntik s a ki abban volt, hogy juhok után való életben éljen, letehet erről. Kinek kell az ilyen? De eltekintve az anyagiaktól, Gergely szeretett, bár szokás szerint nem mondta ezt meg Juczinak soha. Való tény, hogy Juczi sem szólt erről, de ez – elmondom, mert úgy van – szintén nem szokás. A hosszú körmondatok csak a népszinművekben járják s a novellákban beszélnek csak a pesti művelt társalgó szerint a mezőség fiai. Igen csunya az, mikor sokszavú valaki a közönséges életben is, s hát a szerelemhez kellett-e valaha sok szóbeszéd?

Dehogy. Juczi, ha ételt vitt, a kötényét simogatta s úgy ült le a földre, hogy ne látszanak ki a bokái. Kell ennél több? Ellenben Gergely új mellényt vett s az ünneplő kabátban hajszolta a juhokat, a mi jelent valamit mindig, sőt sokat is jelent az ahhoz értő előtt. Apró dolgokból támadnak a nagyok, ők szivesen beszéltek egymással, ha volt miről, de nem mindig van az. Juczi néha bizonyos duhaj férfias szenvedélylyel viselkedett, aztán megint félős lett és szelid. Gergely nem ment a csárdába vasárnap, ha ráért volna esetleg, feküdt a tanyaház mögött a földön, pipázott s nézte a föllegeket.

Bizonyára nevetségesnek találhatja egy és más ember ezt, de ez így van, így készül a szerelem odakint s ott nem mondanak oh-ot a legények, sem áh-ot a leányok.

Idővel persze melegebb lesz az érintkezés, a mi meglátszik azon is, hogy Gergely többet fésülködik, mint kellene. Juczinak nem kell ilyesfélét tenni, ő csinos és takaros volt mindig. Gergelynek egészen szive szerint való, s Juczi nem vágyott többre.

Azonban mindennek meg van a maga átka s a mi egynek jó, másnak rossz s mivel a birka rossz volt, Gergelyt jó volt elküldeni. Szomoru ez, a nap feketébben süt s a jegenyefák gunyosan hajtogatták a fejöket a távolból s a mezők megszokott virágai egyszerre oly ismeretlenekké válnak. El kell innen most már menni. Ők ketten, mikor napáldozat után a tanya közelében a kiszáradt tarlón hevert a birka és fektéből bégetett, sokat beszéltek erről a kazal mögött, a hold árnyékában. E sok beszéd nem volt más, mint Gergely kijelenté, hogy itt marad valahol a közelben és Juczi sirt és azt mondta neki, hogy áldja meg érte az Isten.

Ámde mindez nem úgy történt. Gergely nem maradt a közelben s az Isten áldása, a mit Juczi kivánt, nem mutatkozott. Voltak egyesek – besúgó akad mindig – a kik tudták, hogy Gergely nem ment sorozásra, azon egyszerű okból, hogy csúfság magyar embernek a német alatt szolgálni. Ezek a Galeottók szót ejtettek erről a városban, Gergelyért pecsét ment a tanyára, behívták s bent maradt. Kell az ilyen szálas ember nagyon, mert oly igen széles vállúra vannak szabva a katona-blúzok, hogy azokba lehetetlenség mindenféle esetre népet bújtatni.

Gergelynek a kaszárnyában a nyakára kötözték a hajszbindlit s ez ünnepélyes fölszerelési részlet, a mely csak a fülek tekintetéből érthető, tudniillik, hogy a fülek ne engedjék fölcsúszni a nyakból a fej tetejére – mondom, ezen ünnepélyes mondurstück az ország fegyveres harczosává tette Gergőt Isten és emberek előtt.

*

A második után a harmadik fejezet következik az egészen közönséges novellákban is, itt is következik egy három esztendős fejezet, mely alatt Gergely hasznos oszlopává fejlődőtt a katona-társadalomnak, részt vett a csillaghullásban, egyet-kettőt elkapott, azt fölvarrták nyakára, tekintélylyel viselkedett alantasai irányában, s abriktolta a regrutákat méltóságteljesen. Kissé rövid volt az esze az elvontabb tudományokhoz, ámde szép sugár legényként viselkedett, nyalka bajusza megnőtt és soha sem dőlt ki a gyakorlat alatt. Mindezért igen kedvelték. Egyszer valami császár jött idegenből látogatóba, a díszszázaddal Gergely is kivonult a vasúthoz parádéban és kapott érte a többivel együtt valami idegen pitykét a mellére. Gergő eleinte nem akarta elfogadni, mondván, hogy nem tett ő ezért semmit, de fölvilágosították s Gergely azóta a generálisok csillogó mellét látván, elgondolkodott, hogy de sokszor mehettek ezek a vasútra idegen császár elébe.

Az idő eltelt, úgy volt, hogy Gergely otthagyta a fegyveres életet, mert olykor még mindig Juczi kóválygott a fejében. De ugyanekkor igen kecsegtető fölhivásokat publikáltak az ezrednél, hogy a ki az idejét kiszolgálta, az menjen a csendőrökhöz. Le volt irva, hogy kinek mi jár ott, lakás, ruha, fizetés, dijak és Gergely belátta, hogy neki odakint a pusztán épp egy évben adnak annyi pénzt, mint itt egy hónapban. Gondolkozott. Néha vágyakat érzett, vágyakat, a miknek nem tudott irányt adni, de elfojtotta valamennyit. Határozott s azután jelentkezett. Örömmel fogadták, fölütötték csendőrnek s a Manlichert fölcserélte Kropacsekkel.

*

A kinek elég széles a válla, elég jók a lábizmai, van hangulat benne ahhoz, hogy örökösen parancsokat fogadjon, s csatangolva járja a pusztákat, elég jó dolog ez, s Gergely nem panaszkodott. Néha eszébe jutott Juczi, de az emlékek halványodnak egyre, olyan az mindig, mint a régi arczkép, melyből minden nap eltünik egy-egy jellegző vonás. Csinálta a szolgálatot jóakarattal, bizonyos foku ambiczióval, s sokért nem adta volna, ha kideríthet valamely rejtélyes bűnesetet.

Váratott pedig ez magára, s beletelt egy pár év, míg gyilkossági ügye akadt Gergelynek. Épp a régi tájékon jártak, a hol egykor az urnak való juhokat legeltette, a midőn hirül veszik, hogy Baráczius Mihály uram agyon van ütve. Fölbuzdult. No végre egy szép eset. Sietve mentek arra. Szinte látta képzeletében az eseményi jelentést, melyben bent foglaltatik, hogy a Nagy Gergely csendőr (járőrvezető) vezetése alatt álló portyázó járőr folyó hó 9-én az átokházi határból bevonulva jelentette, hogy… satöbbi, satöbbi. Sok satöbbi, a miknek végén ott fityeg egy hivatalos elismerő levél bizonyos Nagy Gergely részére a parancsnokságtól.

Bemennek a tanyába, a háznál egy sápadt, sovány, összetört arczú asszony fogadja, csupa szánalom az egész teremtés. Gergely megütődve nézi, ni… nini, ki ez? Kié volt egykoron az a két szem, aranyos kétségben égő, csillogó valamikor? Ez a száj, melynek a szélei most lefelé húzódva vannak, kire nevetett vidáman? Nem sok idő telt bele, s Gergely fölismerte Juczit, most már özvegy Baráczius Mihálynét. Ismét sok bajt érzett egy pillanatra belül, de a szolgálat szent, az első. Gergely levéve a válláról a szuronyos puskát, a tanyába lépett. Megtörtént a szemle: bizony Baráczius Mihály uram agyon van ütve fejszével egészen. Egy nagy ütéssel tisztelték főbe, mikor aludt, föl sem ébredt a boldogtalan, a szomszédasszony sápítva említi is rögtön, hogy hiszen olyan jó alvó természete volt neki mindig. A nyomozás megkezdődik, a kamrában asszonyi ruhákra akadnak, véres valamennyi, alattuk a fejsze, mind azon véres, véres viz a tálban, véres kendő a falon, a melybe valaki a kezét törülte… megvan a gyilkos.

– Özvegy Baráczius Mihályné – szól Gergő – vallja be…

Lehet, ha Gergely egymaga teszi e fölfedezést, elhallgat vele, Baráczius Mihály uramat eltemetik, s Gergely, letévén az egyenruhát, kimegy a tanyára, hogy idők multán nőül vegyen egy özvegy asszonyt, a ki már nem a régi Juczi ugyan, de a vagyonra is kell nézni néha.

Ámde ez nem történhetett meg, a másik csendőr is látta. Igy aztán az asszony reszketve vallotta be a tragédiát, a régi indító okokat: a fiatal asszony, öreg férj, iszákos, durva ember, s így tovább, a hogy ez az ujságok törvényszéki rovatában minden héten le van irva. Lánczot tettek a kezére, bekisérték, katonásan lépdelve a háta mögött.