Part 9

Külső dísz, ünnepség nélkül, egyszerűen, de boldogan, emelt fővel a szentség egyigaz arca előtt esküdtünk meg férjnek, feleségnek kettőnk haláláig…

*

Zsúfolt vonaton, örömtől ittas román katonák közt szorongva, egyik kezemmel asszonyom, másik kezemmel a könnyen fenyegető ismeretlen veszedelem kezét fogva utaztunk el. Csak védtelen testemmel védtem, arra a szörnyű eshetőségre gondolva, hogy mi lenne, ha a gyenge virágocskát bárki is bántaná, vagy dúrván érintené. Kilenc órán át rohan velünk így a vonat, amíg megérkezünk. Kilenc élet is kevés volna elviselni az aggodalmakat és kibírni a belső feszültséget. Az alig húszéves törékeny asszony már roskadozott a fáradtságtól. Karjaimba öleltem, hogy el ne zuhanjon.

A fáradt, kimerült, napok óta utazó katonák közül akkor valaki felállott és a helyére mutatott:

– Poftiți, Domnu Parinte!

Meglepetten néztem rá. Nem ismertem.

– Köszönöm, de honnan tudja, hogy pap – voltam?

– Maga a kidei magyar pap, aki öreg édesapámon segíteni akart, mikor keresztülment rajta a szekér, de nem tudott, mert meghalt.

– Igen, már emlékszem. Maga akkor fodorházi.

– Da, da!

Egyik megrázó élményemet juttatta eszembe a fiatal, még gyerekkatona. Éppen a faluján utaztam át, mikor a szerencsétlenség történt. Prizmakövet vitt a hetven felé járó öreg ember az útjavításhoz, de a kerék ala került és a sokmázsás teher szétroncsolta a gyomrát. Mikor odaértem, csak azt láttam, hogy társai a lábánál fogva a magasba emelik.

– Mit csinálnak, emberek? – szörnyülködtem.

Megmagyarázták, hogy a szerencsétlen ember maga kívánta ezt, mert így szünnek a kínjai. Egyetlen pillantással megállapítottam, hogy az ember kimúlt. A száján kiömlő vér, sötét, vékony erecskéje elfolyt az úton. Levettem a kalapomat és intettem:

– Tegyék le. Ez az ember halott.

– Halott?

Hitetlenül és megborzadva fektették az útszélére. Melléje térdepeltem és föltételesen feloldoztam, végül keresztet vetettem a homlokára.

És most, évek múlva, mikor mi magyarok, halálos rettegésben vagyunk, a velünk együtt élő néptől félve és súlyos valóságok táplálják ezt a rettegést; a felszabadult indulatok fenyegető viharában a nemrégen ellenünk emelt fegyverrel most feledve a világtörténelmi változást, ez a katona fölöttem őrködik, mert érte egyszer én is letérdeltem az út porába. A többi katona ellenégesen néz rám. Azt hiszik, én költöttem fel a társukat. Egymáshoz hajlanak a fejek. Nem értem a suttogásukat, de tudom, hogy a gyerek-katona magyarázza, mi történt. Csend lesz. Elgondolkodnak egy pillanatra és az öklök megenyhülnek.

Győztem…

Semmiféle fegyver, ármány, politika, szenvedély, vagy halál el nem pusztítja, el nem veheti tőlem, mert szent az a hely, melyet a két térdem az út porában megéríntett.

Az emberek millióinak pedig azért kellett meghalniok, mert kevesen térdeltek le az út porába.

Mindjárt megérkezünk.

A falú előtt, a határ közt az esti szürkületben egyik hűséges emberem fegyverrel a vállán, megállítja a szekeret. Int, hogy szálljak le, mert fontos dolgot akar mondani:

– Baj van – suttogja izgatottan. – Alig utazott el, a püspök egy jézsovitát küldött, aki arra biztatta a híveket, hogy ne engedjék be a faluba.

– Engem?

– Igen. Prédikációt tartott, s külön is beszélt az emberekkel. Tessék vigyázni. Elhoztam a puskámat, ha szükség lenne rá – kínálta a rozoga vadászfegyvert. – Biztosan hord – dícsérte. – Nehány töltényt is hoztam.

Méltatlankodva utasítottam vissza:

– Elment az esze, Miklós? Menjen csak nyugodtan haza. Engem nem támad meg az én népem.

– Jójó! Én figyelmeztettem – hárítja el magáról a felelősséget.

– Mit mond az az ember? – érdeklődik a feleségem.

– Semmi különöset. A falú népe valami meglepetésben akar részesíteni.

Kedves büszkeséggel néz rám:

– Hogy szeretik magát!

Engem pedig öl meg az aggodalom és az elfojtott dűh. Hátha ennek az embernek van igaza. A nép gyermek. Könnyen föl lehet izgatni, el lehet bolondítani. Mégsem tudom elhinni, hogy reám támadjanak. Hiszen jótevőjük voltam… És ha mégis?… Villámgyorsan átgondolom a védekezést is. Hogy a néphez szóljak, beszédre nem lesz idő. Védekezni fogok. Önkéntelen a zsebembe nyúlok és megtapogatom a browningomat. Az asszonyra mosolyogva ránézek, de belül már eldöntöttem, hogy lelövöm, aki meg mer támadni… Szép nászút lesz, holttesteken keresztül, de nem hagyom magamat, ha mindanégy sarkán fel is kell a falut gyújtanom, akkor se. Magamat nem féltem. Erős ember vagyok, aki puszta ököllel is át birom vágni magamat… Csak a feleségem miatt vagyok kétségbeesve. Neki sejtenie sem szabad, hogy mi vár reánk…

A szekér csendesen, lépésben halad előre. Már-már elviselhetetlen a feszültség. Szeretnék túl lenni rajta… Szóval egy jezsuita. Majd kézbe kapom én azt a jezsuitát és a saját kordájával kötöm fel az útra kihajló vén diófára. Ott éppen jó helye lesz…

Már a szélső házaknál járunk. Sehol senki nincs. Valószínüleg a parókia előtt várnak rám… Milyen nehezen telnek a pillanatok.

– Csapjon rá már arra a lóra! – intem a szekerest.

– Ki van állva, istálom – feleli a régi Gergely.

… Hátha rémlátás az egész? Az utcafordulónál kiderül. Onnan végiglátok az uccán.

Mégis igaz. A parókia előtt egész tömeg ember áll. Férfiak, asszonyok, gyermekek vegyesen. Megszédülök és a lőcsbe kell kapaszkodnom… Mindegy. Lesz, ami lesz. Titokban újra a zsebembe nyúlok és ujjammal elhúzom a browning elzáróját. A golyó fel van adva a csőbe. Lábaimat óvatosan kibontom a takaró pokrócából, hogy a mozgásban ne akadályozzon… Az emberek elállják az útat, de nem látok náluk támadó szerszámot. Veszélyes a pillanat, még gondolkodni sem érek rá…

A szekér begördül közibük. A ló magától megáll. Az izgalomtól alig látok. Kissé sötét van, de villámgyorsan ismerek rá a felmerülő arcokra, ahogy körülveszik a szekeret…

– No, most! – sugja a pillanat.

Hirtelen felém nyúl egy kéz, egy hang eldördül:

– Éljön!

Az arcok mosolyra rándulnak. Most száz kéz nyúl felénk. Mind üdvözölni akar, örvendeznek. Kérdések indulnak meg. Az asszonyok körülveszik a feleségemet:

– Milyen szép, s milyen fiatal!… Drága, jó embert kapott, lelkem nagyságos asszony… – biztatják szegénykét.

– Ha pápa lettem volna is elvettem volna! – lelkesedik az egyik férfi.

Én pedig a fejök felett benézek a parókiába. Sötét van a házban. Ki tudja, hol leskelődik a jezsuita. Most egyetlen szavamba kerülne és széttépnék az emberek. Izgat is a gondolat, hogy megtegyem. Megérdemelné, de a körülvevő szeretettől ellágyulok és nagylelküen megbocsátok a szerencsétlen barátnak, ki megismertette velem a bosszúálló egyházat.

Kicsi hajlékunk ajtajában az édesanyám vár. A két asszony néma öleléssel egymás karjaiba borul és én fáradtan is őrt állok fölöttük.

Ősz van. Már itt-ott zúzmarát vetett a föld színe, s a hűvös éj elől fedél alá húzódott a tűz is…

HÚSZADIK FEJEZET

Az események egymást érik. Ellenőrízhetetlen hírek keringenek. A szenvedély itt-ott kirobban. Embereket vernek meg, irredenta pörök indulnak, magyarok szenvednek, az idegeknek nincs idejük lecsillapodni. Nincs kiben bízni. Az anyaország teljesen felborult. Napról-napra lessük a híreket, de egyik sötétebb a másiknál. Erdélyből menekült székely katonák hadosztállyá verődnek és kétségbeesett kísérletet tesznek a fegyverrel. Naponta halljuk az ágyúdörgést és félünk, mert tudjuk, hogy ők csak meghalhatnak, de nekünk szenvednünk kell cselekedetökért. Beszélni sem merünk, egymástól is félünk, csak némán, titkolt gondolattal hallgatjuk a hozzánk verődő ágyúszót, míg egyik nap az is megszünik. Megtudjuk, hogy Budapesten kitört a kommunizmus és véres kegyetlenséggel újból lángbaborult a haldokló ország. A kétfelől szorongatott székely hadosztály megadja magát a román hadseregnek és mialatt a bizakodók demarkácionális vonalakat rajzolgatnak didergő ujjakkal a térképeken, minden reménységet megöl a legújabb hír, hogy a románok bevonultak Budapestre. Fásultan vesszük tudomásul.

Az öröm ideje letünt, az élet szorongat, magunkra maradtunk, önmagunkon kell segítenünk és mégis hiszünk, hiszünk a lehetetlenben is. Szerencsétlen, álomlátó, versmondó nemzet.

A régi fogalmak, szentségek egymásután dőlnek meg, a saját történelmével elvakított népet készületlenül lepte meg végzete, hősi romantikája megölte. Nemcsak én, a népem is pályát tévesztett és – nem ébred rá, most se lát a Kárpátokon túl. Mindene elveszett, csak bűnei maradtak meg.

Napról-napra a tenyeremmel és szavaimmal takartam el feleségem szemeit, hogy minél kevesebbet lásson meg a környező veszedelmekből és azzal bíztattam, hogy mostantól fogva minden magyar testvérré lett a megpróbáltatásokban és új világot, új életlehetőségeket fog teremteni. Nincs értelme tovább álmodni, le kell törülni a könnyet és a vért, hideg, józan fővel meg kell indítani az új életet. A bizakodók vitatták, hogy mindez csak átmeneti állapot, a békekötéstől függ minden. A halálraítéltek konok rövidlátásával bíztunk. Arra azonban nem volt időm, hogy a politika eshetőségeit várjam. Élni kellett, enni és ruházkodni. Sohasem volt kilátástalanabb a helyzetem és sohasem voltam erősebb, mint amióta drága asszonyom mellettem áll.

Ezer dolgot elterveztem, de minden hiábavalónak bizonyult. A kis falu semmi életlehetőséget nem nyújtott, de hátra van utolsó álmom, az én drága magyar népem nem fog elhagyni, valamilyen állásfélét csak juttat nekem is. Bemegyek Kolozsvárra és megpróbálom legalább a szűkös mindennapit megszerezni. Az élet sűrget és így éhen halunk. Ebben a tragikus nagy sorsközösségben, kicsinyességek fölötti benső testvériségben kétmillió magyar ne tudna juttatni egy magyarnak egyetlen darab kenyeret? Gondolatban sem szabad megsérteni nemzetemet. A sok magyarkézen levő bank, gyár, ipari és kereskedelmi vállalat, ha kell, áldozatot is hoz, hogy a koldusbotra jutott magyar középosztályt megmentse. Kipróbált, derék magyarok vezetik, akik közéleti szerepet is vállaltak eddig és a lapok tele vannak a dícséretükkel. Biztosra veszem a sikert.

Egy szép napon aztán a tanítóval együtt indultunk Kolozsvárra, szokás szerint – gyalog. Irigylem, hogy neki már sikerült a problémáját megoldani. Esténkint külvárosi vendéglőkben hegedül és szépen keres. Van is olyan jókedve, hogy az már majdnem könnyelmüség. Útközben bíztat, hogy sohase koptassam a cipőmet a kilincseléssel. Úgy se lesz eredménye. Ő azt már jobban tudja, hanem alakítsunk ketten bandát. Garantálja, hogy többet keresek vele, mint a papsággal. Ha ő úgy tudna hegedülni… és idegesen csörgette a koronáit a nadrágzsebében.

– Nem szégyen az, kérem.

A fejérdi fogadóknál csökönyösen megállott:

– Itatás, kérem… Kolozsvárt sincs jobb sör, mint itt. Ez a zsidó ért a kezeléséhez. Mert a sört kezelni kell tudni, kérem, egyenletesen lehűteni jó pincében. Nem szabad mindjárt jégbe tenni…

– Hagyjuk, tanító úr!

– Szó sincs róla, kérem.

– De… de nekem, nincs sörre pénzem.

– Az én vendégem lesz.

Kedvetlenül követtem. Az első kortyoktól összerázkódtam:

– Nagyon keserű ez a sör.

– A torka keserű, kérem – kacagott a tanító. – Megjósolom, hogy estére még keserűbb lesz.

A hideg téli szél lobogtatta rossz nadrágunk szárát és mi dideregve siettünk tova a kopár, kietlen mezőkön.

A hóstátban megállott egy rothadt, fekete deszkákkal födött, rozzant házikó előtt.

– Ez a Ritz, kérem. Napi szállás tíz krajcár. Az első szobában tizenöt – fűtés nélkül. Törzsvendég akármikor fizethet.

Bibircsókos, kövér, lompos asszony néz ki a kapun és sötéten rázza a fejét:

– Új pasast nem fogadhatok.

– Ach, grüss Gott, Frau Goldstein… szép szeretőm! – mulat a tanító. – Ez az úr nem veszi igénybe magát… Ez az úr vezérigazgatónak jött a Hitelbankba… Viszontlátásra! – bucsúzik kedvesen tőlem. – Este a „Zöldfá“-ban tartok hangversenyt. Legyen szerencsém…

Szégyenkezve és megrendülve sietek el. Hát ennyire lehet sülyedni?…

Egyik barátomhoz szállok. Diákkori jótestvérem. Aggodalmasan hallgatja terveimet:

– Alig hiszem, hogy sikerüljön; de próbáljuk meg.

Tíz órakor már jelentkezem is a legnagyobb gyárban. Legalább százmilliós vagyon fölött rendelkezik. A portás bejelentőlapot tesz elém. Kitöltöm és várok. Tíz perc múlva jön a válasz. A titkár maga hozza:

– Állástkeresőket nem fogad a vezérigazgató úr.

– De uram – könyörgök, – talán engem.

– Senkit, kérem – néz le a titkár. – Kivétel nincs. A gyár kénytelen leépíteni a változott viszonyok miatt. A meglevő tisztviselők egy részét is elbocsátjuk.

Leverten fordulok ki az ajtón. Az automobilfeljárónál egy kopott úrforma áll az oszlophoz dőlve. Maró gúnnyal szólít meg:

– Önt is kilökték? Nagyon jó. Ön ma az ötödik.

– Mi köze hozzá? – gorombáskodom, de a kopott férfi nem sértődik meg.

– Bíróság? – Város? – Vármegye? – Pénzügy?…

Eskűt nem tett tisztviselőnek néz és arra kíváncsi, hogy honnan koptam ki:

– Egyik se. Egyház… És ön?

Ezt meg ő nem érti, de készséggel szavalja el a névjegyét:

– Erőss Béni, eskűt nem tett tisztviselő, volt irodaigazgató.

– És miért áll itt, uram?

– Kíváncsi vagyok, hány embert löknek ki még ma innen. Ráérek.

– Én nem veszem rossznéven, – mentegetem a gyárat. – Ha már le kell építenie…

– Nem olvas ön újságot, uram? A napokban emelt alaptőkét a gyár és négy románt választott be az igazgatóságba…

Hozzámcsatlakozik és együtt megyünk be a városba. Udvariasan hallgatom a politizálását.

– Mi az Ön véleménye, uram? Le kellett volna-e tennünk az esküt, vagy nem?

Leselkedve várja a feleletet és ezzel gyanut kelt. Átvillan a fejemen, hogy jó lesz vigyázni. Hátha agent provokateur? Nem rossz ötlet gyárak kapujában kétségbeesett magyarokra várni és beugratni. Ki akarok térni előle, de az irodaigazgató úr elállja az útamat:

– Igen, vagy nem?

– Természetesen le kellett volna tenniök az esküt – mondom ravaszul.

– Magyar ember Ön? – támad rám. – Magyar ember beszélhet így? Hát én azt mondom Önnek, hogy inkább dögöljek meg…

– Parancsoljon, kérem, – sértegetem, de az én magyarom nem sértődik meg és nem tágít mellőlem. Az útszélen favágógép dolgozik. Keizerrokkos öregebb úr tartja a fűrész alá a fát.

– Van szerencsém, táblabíró úr, – köszön tüntetőleg az én emberem. A táblabíró sötéten néz rá, ami méginkább felkelti a gyanumat.

– Mit szól, kérem, a székelyek sóvidéki lázadásához? – enyeleg az ember.

– Ne beszéljen kérem őrültségeket!

– Nem hallott róla? – bámul az álirodaigazgató.

– Nem és nem is akarok.

Gyanum megerősödik… Mintha a kiejtése is idegenszerű volna. Közben megérkezünk a sziguranca épületéhez. Megállj, itt színt vallasz:

– Ön, uram, itthon van – mondom gúnyosan. – Velem, sajnos, fiaskót vallott. Igazán sajnálom, hogy elraboltam idejét. Sok dolga lehet még itt, fenn a hivatalában… Kár, hogy nem ismerem a valódi nevét.

Az ember nyugodtan szembenéz:

– Miért mondja mindezt nekem?

Készséggel megmagyarázom:

– Nézze, uram! Ön vagy esküt nem tett tisztviselő, vagy detektiv. Ha esküt nem tett tisztviselő volna, akkor már régen felháborodva hagyott volna magamra. Ha detektiv, láthatja, hogy kár töltenie velem az idejét.

Az ember hangosan felkacagott:

– Tanultam tőled, apám – és befordul a kapun.

Megriadva igyekszem tovább. A főtéren csillogó román tisztek sétálnak és rúzsos ajkú, prémes bundás, elegáns regáti hölgyek. Otthonosak és boldogak. A biztonságukat veszített magyarok házaikban ülnek. Én pedig futok a kenyér után.

Szerencsém van. Beengednek a bankvezérhez. A párnázott ajtón túl fényűző irodába jutok. Kényelmes, iparművésztől tervezett fotöjök, keleti szőnyegek, festmények, néhány értékes porcellán, antik butorok, ezüst dohányzókészlet, ébenfa telefon. A bankvezér leereszkedő és nyugodt:

– Szivart, vagy cigarettát… hogy is hivják?

– Hargithay vagyok, kérem…

– Igen… Bocsásson meg!… szóval állást óhajt?…

– Ha volna olyan kegyes a vezérigazgató úr… Egy ilyen nagy pénzintézetnek olyan kiterjedt lehetőségei vannak… Tudom, hogy a magyarságért való áldozathozatal ezekben az időkben…

A telefon megszólal, én ijedten fogom be a számat és haragszom a szívemre, hogy olyan túlságosan dobog és még zavarni találja a nagy „Vezér“-t, akinek a cipője árából két hónapig gondtalanul élnék családostól. A pénz ura azonban kimért, nyugodt, sőt szellemes:

– Szóval, Ön is olyan váltó, kit a magyarság írt alá. Naponta kapjuk az ilyeneket. Sajnos, a Nemzeti Bank nem ad rá sem viszleszámítolási hitelt, sem devizaautorizációt, – tetszik neki a szakvicc. – Önöket megtéveszti a bank külseje. Saját tisztviselőimet biztatom, hogy repatriáljanak, ezért Önt – beláthatja – nem biztathatom. Kérem, ma a Pénz koldus. Kihelyezés nincs, betétállomány nulla…

– Csak a százalék negyven – egészítem ki gúnyosan.

– Schlagfertig, fiatalember, – dícsér meg a Vezér, – Önnek Zürichben volna a helye.

– Nyissanak fiókot a menyországban – bucsúzom.

– Ott feltétlen Ön lesz a devizőrünk – egészíti ki a gondolatot barátságosan a bankvezér.

Általában az a benyomásom, hogy a szellem nem veszett ki a gazdag, jóltáplált emberekből.

– Tud románul? – kérdik a harmadik helyen. – Nem?… Ön szerencsés ember, uram, hogy nincsen állása. Legalább ezalatt az idő alatt perfektül megtanulhat…

– Tőlünk egyenesen a vasútra mennek az emberek, – jelentik ki a negyedik nagyvállalatnál.

– Lasciate ogni speranza oichi entrate – szomorodik el az irodalmilag kultúrált hadimilliómos.

– Szerezzen egy kis permiszt pár ciszterna benzinre – tanácsolja az ismerős kereskedő – és meg van alapítva a jövője.

Már magam is mulatok a kilátástalanságokon. Kíváncsi vagyok, hogyan képzeli ez a boltos a jövőmet a benzinnel.

– Nü! – árulja el a titkot. – Bemegy a Metropol kávéházba és leül egy magános asztalhoz. Jön a pincér: – „Parancsol, kérem?“ Ön minden veszély nélkül kimondja: – „Benzin.“ – „Jobb sarok három“ – fogja válaszolni a pincér. Ön odamegy az asztalhoz. Az nem akadály, hogy ismeretlen emberek ülnek mellette. Halkan csak annyit mond: „Benzin, ángró“. Rögtön leültetik és a többi az ön dolga… Üzlet, üzlet!… Ennél még csak egy van jobb üzlet.

– És az?

– Állástkeresőknek tippet adni… Már megy?… Legyen szerencsém máskor is!

Egy elhagyatott sétatéri padon megeszem a zsebembe tett elemózsiát és kissé megnyugszom. Arcomra vízcseppek hullanak a hatalmas fákról, hátam mögött zúg az élet, előttem a Fellegvár egyik kiugró kopár szikláján dühösen ugatja a várost egy lompos kutya, én pedig számolom magamban, hogy hány helyről löktek ki… Ügyetlenül fogtam hozzá. Összeköttetés nélkül nem megy az efféle. Másképpen beszéltek volna velem is, ha befolyásos emberrel megyek hozzuk… Ki is volna ilyen? Végiggondolom összes ismerőseimet, de a legalkalmasabb mégis Teleky barátom… Persze, hogy Teleky Miska! Ha ő nem tud nekem állást szerezni, senki a világon. Milyen kár, hogy a sok drága időt elvesztegettem. Neki csak egyetlen szavába került volna…

Újult erővel ugrom fel és rohanok a tisztviselőtelepre, ahol saját villája van. Már előre hallom, hogy ezekkel a szavakkal fog fogadni: – „Nem tudtál mindjárt hozzám jönni, te ásatag ember?“ Az „ásatag ember“ szójárása.

Otthonosan taszítom be a kaput, de mindjárt vissza is torpanok. Az udvaron ládák, bútorok, pakkoló forgács, szalma, rendetlenség. Egy ismeretlen úr haragosan reccsen rám a feljáróból:

– Poftiț, Domnule?

– Teleky főfelügyelő urat keresem.

– Teleky úr repatriált. Ma megy a vonatja. A házat én vettem meg. Az állomáson esetleg még találkozhatik vele.

– Köszönöm, uram.

Utolsó reménységemnek is vége, de legalább elbucsúzom Teleky Miskától. Lábaim kissé remegnek a sok gyaloglástól és a vasút a város más, ellenkező végében van. Mindegy. Nehány kilométerrel több, vagy kevesebb, nem számít.

A perronra csak igazolvánnyal engednek ki. Megszólitok egy magyar vasútast. Az arcáról látom, hogy magyar:

– Bocsánat, uram! Nem tudná véletlenül megmondani, hogy hol találom meg Teleky felügyelő urat?

– Teleky felügyelő?… Ötödik vágány.

Az ötödik vágány, úgynevezett vakvágány. Ide vannak kitólva a repatriálók vagonjai.

Végre megtalálom. Görnyedten ül egy kis petroleumkályha mellett és lapot olvas. A vaggon sötétjében bútorok, középen egy ágy, nehány szék, a főzéshez legszükségesebb konyhaedények és a kályha.

– Szervusz, Miska! – mászom fel hozzuk.

A viszontlátás öröme felcsillan arcán, de letargikusan fogad:

– Hát hitted volna ezelőtt egy évvel, mikor nálad voltam, hogy így találkozunk utoljára?… Koldus, bitang, senki lettem! – tör fel belőle a száraz zokogás.

Vígasztalni sem merem, csak nézem a kezében zörgő újságot és önkéntelenül is elolvasom a vezércikk kéthasábos, kiáltó címét:

„Itt maradni!“

Mellettünk pöfögnek a mozdonyok és a kőszénfüst fekete korma hull reánk. Érzem, hogy ilyen állapotban veszedelmes hallgatni, a mozdony karcsú kerekeit nézni… A teste olyan, mint egy hatalmas ágyúgolyó, mely az ismeretlen jövő mellébe fúródik lihegő nyugtalansággal. Hogy ragyog a sok acélrud rajta és milyen szépen forognak az acéltengelyek a forró csapágyakban… Nem jó nézni a mozdonyt se neki, se nekem… Beszélni kell, akármit, csak beszélni.

– Mi a terved a jövőre nézve?

– Egyelőre Pesten próbálkozom. Vagy állást, vagy nyugdíjat, vagy végkielégítést, valamit kapnom kell… Végtére huszonötéves szolgálati idővel szemben mégis csak kell, hogy valami kötelezettsége legyen az államnak.

A leginkább kétségbeesett emberek szokása önmagukat vígasztalni. Éjszakákon át a legképtelenebb lehetőségeket is átgondolkodják és vagy beleőrülnek, vagy új erőre kapnak. Egész tömeg fantasztikus tervet kellett végighallgatnom.

– Ezért nem esem kétségbe – pirult neki a szegény ember.

A házeladást említem.

– Régóta nem az enyém az már, barátom. Le volt rekvirálva az utolsó szegig. Örülök, hogy túladhattam rajta. Tisztességes román úr vette meg…

A magam ügyét már elő sem hozom.

A mozdony közeledik, az ütközőtányérok csattannak, a repatriáló vagonokat felkapcsolják. Sorban valami tízet. Mindenikben egy-egy magyar család rejtőzik megmaradt utolsó rongyaival, a maga külön tragédiájával… Nehány óra múlva örökre bucsút mondanak Erdélynek, hogy megízleljék Ahasvérus keserű kenyerét…

A vonat indul is. Alig van időm leugrani róla. Egy-két éles, szaggatott mozdonyfütty, kalauzsípolás és a vonat eltünik a repülőhíd alatt.

Egyedül maradok. Rohamosan sötétedik.

Szállásomra sietek. Megértéssel, szeretettel dédelgetnek, marasztalnak. Barátom szemeiben könnyet is látok.

– Nem, semmiesetre sem maradhatok, Dénes lelkem – mentegetőzöm, – a feleségem kétségbeesnék az aggodalomtól. Haza kell mennem.

Ő borzad meg, mikor az útra gondol.

Ilyen sötét éjszaka, ebben a bizonytalan világban, nem gyalogolhatsz újabb negyven kilométert. Ott esel össze az úton. Nyolcvan kilométer mégis sok egy napra.

– Az asszony!…

– Semmiféle asszony! Itt maradsz!

– De… de a kicsikét várjuk… – pirulok el olyan átszellemülve, hogy a barátom megremeg és komolyan mondja a feleségének:

– Annuska! Készítsen gyorsan valami vacsorát Jóskának!…

Az egész család aggodalma mellett kelek útra. A „Zöldfá“-hoz benézek. Itt muzsikál a tanító. Hátha hazajön. Piszkos, füstös lebúj. Az asztaloknál gyanus, vadalakok ülnek, trágárkodnak, énekelnek, súlyos öklök zuhannak az asztalra, isznak. Az ívóban úszik a forró torkokból kiáradó alkoholgőz. A tanító nyekergeti nekik a hegedűjét, de mihelyt meglát, hozzámsiet:

– Jóestét, vezérigazgató úr! Mit parancsol? Chopint, Verdit, Csajkowszkyt, vagy Csicsónét?

– Ne ízetlenkedjék, tanító úr!

– Hé, tanító! – bőgnek rá az asztaltól. – Azt, hogy: „Ide! Ide! Ide! Ide rózsám!“

A szerencsétlen ember ijedten ugrik és a lestrapált hegedűjével behajlik a bortócsás asztal közepére. A vonó és a tanító, mindakettő úgy meg van görbülve, mint az igás állat háta és kényszeredetten mosolyogva, magát kelletve, kínozza a nótát. Bort töltenek bele és „úri“ gesztussal egyikük elűzi:

– Erigy a fenébe, mert mondani akarok valamit!

– Igenis, kérem – és fáradtan, karikás szemekkel úgy liheg mellettem, mintha öreg mellén táncoltak volna a duhajok. Megszánom szegényt:

– Jöjjön haza, tanító úr és inkább haljon éhen. Ne gyalázza meg emberi méltóságát.

Konokul rázza a fejét:

– Muszáj valamit csinálnom, kérem.

A részeg alakok szedelőzködnek.

– Hé, tanító! – ordítják ismét. – Megyünk a leányokhoz…