Part 11

– Mit szól hozzá, gépész úr? – mutattam büszkén a gépet.

Az csak némán tekerte jobbra-balra a fejét és vizsgálni kezdte. Ketten is alig tudtuk meghajtani a rozsdás, beszáradt lendítőkerekeket. Vette a csavarkulcsot és leszerelte a robbanó-fejet. Gyufával bevilágított és ráhajlott, mint az orvos. Őszinte részvéttel csak annyit mondott.

– Kár volt megvenni.

– Miért? Mi baja?

A gépész új gyufát gyújtott és a gépbe mutatott.

– Látja azt a széles repedést az alsó szelep-fészken? Az a motor halála. Azon kifújja a gázt. Nincs semmi kompresszió. Új fej kellene neki, de azt csak Budapesten lehetne kapni a gyárban. Behozni pedig úgysem engedik… Teljesen használhatatlan, ki lehet dobni.

Elszédültem, mintha ördög repült volna el az orrom előtt. A gépész megsajnált.

– Esetleg Kolozsvárt tudnának segíteni rajta, mondjuk autogénhegesztésszel… Tömíteni nem lehet… Új fejet is lehetne öntetni… A henger is ki van kopva, a csapágyakat újból ki kell önteni, a gyújtást rendbehozni, új olajozó kell, s mintha a vezértengely is kicsit görbe volna… Utolérte bíz ezt minden nyavalya. A javíttatása többe kerül, mintha újat vett volna…

– Csak arra kérem gépész úr, hogy ne szóljon a feleségemnek.

– Dehogy. Már megyek is.

Az asszony izgalomban várta az eredményt.

– Pár alkatrészt be kell vinnem Kolozsvárra – adtam a nyugodtat.

– Vigye, drágám, minél gyorsabban – sűrgetett kedvesen. – Milyen jó lesz, ha már őrölhetünk! Alig várom.

Egész éjjel azzal vígasztaltam magam, hátha a gépész tévedett. Az ilyen falusi gépészek mit értenek hozzá? Mérnök kell ehhez.

Másnap feltettem a repedt fejet egy félvak ló után és keservesen elcammogtunk vele. Szánalmas látvány volt. Halovány tüzet vet a ló még ép szeme az útra, csüggedt fülében alszik a bolha. Bús fejét földig bólogatja, s futás helyett a nyakát nyújtja. Az órák telnek, a kis cigányszekér csörömpöl. Valahogy megérkezünk a vasgyárba.

Szálas, vad gépészek kacagva nézik az ütött-vert vasdarabot.

– Hegeszteni nem lehet, mert nincs oxigén.

– Oxigént hol lehet szerezni? – bátortalankodom.

– Dicsőszentmártonban a Nitrogénnél.

– Hátha tudnék szerezni?

– Az sem érne semmit, mert vékony a szelepfal, nem bírja a heggesztést.

– Akkor mit csináljak? – fog el a keserűség.

– Vigye múzeumba – röhögnek a gépészek.

Megharagszom és megyek a másik gyárba, ahol mérnök a gyár vezetője. Udvariasan fogad és – mindenben megerősíti a gépészek véleményét.

– Teljesen új fej kell…

– És mibe kerülne az új fej, mérnök úr?

Hosszasan kalkulál és kijelenti, hogy harmincezer koronába.

Én csak bámulom a ló pofáját.

– Nincs valami más mód rá, valami ötlet, hogy segítsenek rajtam?

A mérnök elutasítóan válaszol:

– Semmi. Ilyen romantikus munkát különben sem vállalnánk.

A szekeres részvéttel hallgatja és könyörületből betakarja szénával az istentelen vasdarabot, hogy ne is lássam és csendesen elhajt vele a szállásra.

Rovom az uccákat és gondolkozom, hogy mit lehetne tenni. Ezzel a hírrel nem kerülhetek az asszony szeme elé, nem gyilkolhatom meg szép kenyér-álmait… Ha most mérnök volnék, egy világért nem adnám… Ha értenék a gépekhez!… Pedig nem lehet olyan megközelíthetetlen tudomány, ha ezek a dúrva emberek is meg tudták tanulni. Mindenesetre veszek valami szakkönyvet és legalább némi fogalmat szerzek…

Újult erővel járom végig a könyvesboltokat, de szakkönyv helyett azt a felvilágosítást kapom, hogy az impérium átvétele óta még nem engedélyezték a könyvek behozatalát, a régi készlet pedig kifogyott. Az utolsó reménységnek is vége… Menjünk haza!

Ismét felülünk a ló farka után. A szennyes, öreg kanca úgy vitt haza könyörületből, tapogatózva, biztonság okából az útat szagolva…

– Nyár előtt nem vállalják a gyárak – hazudok az asszonynak, – mert az ilyen munkához még nincsenek berendezkedve.

– Akkor mi lesz? – csügged el szegényke.

– Majd kerítek valakit, aki megcsinálja.

Pár hét múlva a faluba vetődött valami tekergő gépész, aki vállalkozott, hogy „rendbeteszi“ a gépet. Fölényesen és nagyhangon fogadkozott:

– Persze. Stoppolni nem lehet a vasat, mint a harisnyát, de a rezet elfeledték a híres szakemberek… Úgy beforrasztom, uram, rézzel, mintha új volna… De érteni kell a módját…

Az új gépésznek szállást, kosztot adok és pénzt ígérek. Másnap hozzá is fog a forrasztáshoz. Kibontjuk a sütőkemence száját és a beteg ércet elhelyezzük benne. A gépész bebúvik és a repedés körül bőven felhalmozza az olvadáshoz elegyített rézport. Befűtünk a kemencébe.

– Óvatosan kell vörösre hevíteni – figyelmeztet, – hogy „hicc“-et ne kapjon az öntvény.

Mikor a meglevő szekér fámat eltüzelte, azt mondja, hogy most jól van. Hagyni kell, hogy egyenletesen hüljön le. Elmegy a korcsmába és a kért előlegből reggelig iszik. Magam kaparom ki valahogy a vasat a hamúból és megdöbbenve látom, hogy a réz ugyan elolvadt, ráragadt az ép vasra, de a repedés kétakkora, mint előbb!… Tántorogva jön is a gépész.

– Miért nyúlt hozzá, kérem!

Jókedvemben kapott. Válaszul kidobom.

– Bár ne is vette volna meg ezt a szerencsétlen malmot – aggódik asszonyom.

Két forró szemem belelövel az égbe, a sok sikertelenség még jobban feldűhít és halálos elszántsággal fogadalmat teszek, hogy magam csinálom meg a gépet és ha belehalok is, az új búzát az én malmomban fogják őrölni.

Feleségem nem szól, csak fénylik a szerelemtől és büszkeségtől. Új erőt nyertünk egymástól, ha kell – az éhenhalásra… De olyan szépen sem halt senki éhen, mint mi – ha kell.

Másnap megkezdettem az emberpusztító küzdelmet a géppel.

Bezárkóztam a gépházba. A földre tüzet tettem, hogy kezeimet melengessem. A havat befújta a szél a deszkaréseken, ujjaim hozzáfagytak az érchez, de én összeharaptam fogaimat és munkához láttam. Fölszabdaltam két ív árkuspapirost és szétbontottam a gépet. Minden alkatrész helyét megjelöltem a papiroson, hogy tudjam újból öszerakni. Két napi munkával fényesre csíszoltam az utolsó csavarig és újból összeraktam… Másodszor is elbontottam, másodszor is összeraktam, míg a gyönyörű konstrukció titkát megértettem… Támasz, segítség nélkül, a patakmenti elhagyatott deszkaviskóban a szó egyigaz értelmében felfedeztem a gépet… Hangosan beszéltem, mint a bolondok és gyermekek:

„… Ebbe a tartályba jön a benzin és a rézcsövön befoly a porlasztóhoz, amelynek finom rovátkáin át a hengerből kihaladó dugattyú szívása a levegővel együtt gázzá porlasztja. Most a szívószelep bezárúl, a dugattyú visszanyomul és a robbanófejben összenyomja a gázkeveréket. Az utolsó pillanatban a beleugró villámszikra felrobbantja, a dugattyút visszalöki, amely mozgásba hozza a hatalmas kerekeket, a „kipuffogó“-szelepen át az elhasznált gáz eltávozik, de ugyanakkor az egész újrakezdődik és a gép jár, dolgozik… nekünk kenyeret őröl…“

Nappal nem nyughattam, éjjel nem alhattam s a deszkaház sokáig fénylett a ráhajló havas fűzfák alatt, mintha tiltott szertartást végeztem volna benne. Százszor elcsüggedtem, de mindig újrakezdtem, ha feleségemre, s kisfiamra néztem. Már csak támolyogtam reggelenkint és sokszor dőltem neki az átkozott vasdögnek…

Hetek teltek el és hiába szabdaltam, reszeltem, csíszoltam, tömítettem, a gép nem mozdult. Az emberek kacagtak és gúnyolódtak:

– Egy véka búza volna, holnap behoznám, ha lenne szíves, s lejáratná.

– Ha őrölni akar, fogadjon egereket – tanácsolta tisztes távolból a másik.

– Nem tudtam az éjjel aludni a malomzúgástól – tréfált a szomszéd.

Én pedig csak álltam tehetetlenül, vasporos arccal, véresre mart, olajos kézzel, fülig kormosan, foltosan. Arcom fekete volt a haragtól és fagytól, de nem hagytam magam.

– Már nem sok van hátra – áltattam esténkint kicsi asszonyomat. – Mindössze a gyújtást kell rendbehoznom és indulhat a gép…

Szegényke boldogan hitte. Hogyne, mikor az ő drága ura mondta!

– Nem nagy dolog – nyugtattam meg reggel. – Míg egy szép álmot lát, készen lesz a gép. – Örül neki? – Az elektrómágnesben van a hiba. – Csak aludjék tovább. – Egy kis vadászat a villámszikra után. – Az én reggelimmel ne törődjék… – Nem hiszem, hogy a mágnespatkók volnának erőtlenek. – Úgy-e maradt tej magának?… Régóta sejtem, hogy a szikra nem intenziv. Annak – tudja szivem – fehéren és vakítóan kell belevillámlania a gépbe, ahogy a gondolat belevilágít az emberi főbe.

Az elektrómágnest három perc alatt be lehet állítani az árammegszakítás kellő távolságába. Én két hétig kínlódtam, amíg felfedeztem.

Most már volt erős gyújtószikrám… Meg fogom próbálni, hátha megindul a gép. Három-négy ember ereje kellett volna hozzá, hogy meghajtsák a lendítő kereket, de szégyeltem segítséget hívni, hogy sikertelenségemen gúnyolódjanak. Elbúsult erővel, egyedül fogtam hozzá. Ráfonódtam a súlyos küllőkre és írtózatos erővel megforgattam. A mellem szakadt be a fáradtságtól, de a várt robbanás elmaradt. A gép szájából csurgott a benzin, mint az ájult ajkáról az orvosság…

Lihegve abbahagytam és ábrándoztam édeseimről, hogy új erőt gyűjtsek… Utána ismét nekiugrottam az érc-állatnak…

Egyik délután meglátogatott a feleségem. Már nem volt időm a piszkot benzinnel lemosni kezeimről, olajos rongyaimat átcserélni, hogy ne lássa, mint kínlódom félmeztelenül a földön égő ágtűz mellett, mint egy szörnyű cigány, szemembe csapzott hajjal.

Állott és nézett. Olyan volt, mint az aranyszínű szenvedés. Megborzongott a látványtól, mintha szél fújná le szőke haját. Hiába dugdostam fekete üszkös sebeimet. Látta. Hiába fojtottam vissza hörgő lélegzetemet. Hallotta. Hiába erőltettem jókedvet, – tudta mi történik. Remegő alakján olvasni lehetett felséges asszonyi megrendülését. Megérezte a fekete mágiát, mit egyedül folytatok. Homlokom, arcom sárga, ahol a szeszélyesen odakent verejtékkel vegyített olajpiszok és korom alól kilátszik, mintha saját tragédiám főszerepére maszkiroztam volna ki magamat és vártam volna, hogy partnerem, az ördög, belépjen és szőrös mellébe röhögjön.

Csak a gép állott némán, újra festve, ragyogóra törülten, frissen olajozva, acél szépségében.

– Úgy-e gyönyörű?

Hiába dícsértem. Tudta ő jól, hogy az acélrúdakat a véremmel csíszoltam fehérre, titkos ágyait könnyel olajoztam, hideg vastestét lehelletemmel melengettem, súlyos részét mellemen hurcoltam, s már csak az hiányzott, hogy végképpen rászáradjak, mint a szentgyörgyi béka a lapos kőre, vagy véremet ráhányjam az érzéketlen vasra.

– Már majdnem kész, Kicsiszívem, – pillantottam rá szakértően a buta masinára. – Bizony sok időbe került, míg ennyire vittem… De most tisztában vagyok vele…

… Nézze csak ezt a fejet. Ugyanúgy áll, mint az emberi fő. A levegővel beszíjja a külső világot, jajt, örömet, illatot, mindent – éppen mint az ember. Itt sűrűsödnek köddé, amibe belevilágít a fényszikra, a gép gondolata és minden pillanatban egy világ robban szét benne, mint az emberi főben… Vagy nézze ezt a dugattyút. Most lassan meghajtom a gépet. Nem úgy halad-e be a sötét hengerbe, mintha egy faraó ezüst koporsóját tennék be a sirba… Ezeket a vékony, finom fémrudacskákat, mindig gyermekcsontoknak képzelem.

… Mi?… Mit mond?… Odehogy! Nem volt nehéz munka… Aztán magukért tettem…

Láttam kínosan boldog ellágyulását és én is elborultam szerelmesen.

– Ne bánj, ne sajnálj semmit!… Dal volt itt minden mozdulat… Mikor ezeket a tengelyeket a rozsdából előcsaltam, neked szőttem ezüst ruhát. A verejtékkel higított kék olaj a mi új életünk fürdője… De várjon csak, pár nap múlva tüzes csapásai alatt dölni fog a kenyér… Nézzen körül. Ez az én kincsesházam…

Ezüst háznak tényleg lehetett mondani, mert rengeteg pókháló csüngött benne zűrzavaros fonalakban, lisztporosan és száraz léggyel. Nappal ezüst ház volt, éjjel, ha a tűz világított, arany pajta: de csak nekünk, két egzaltált szerelmes gyermeknek, kik összehajtott fővel pillanatra megpihentünk boldogan az élet szakadékai fölött…

Az ilyen pillanatok minden áldozatot megértek és már számba se vettem, mikor gúnyolódó parasztok valahol a malom körül megbújva, röhögve énekelték:

Befogom a lovam kékre festett kis kocsimba. Elviszem a búzám a kidei gőzmalomba. Megkérem a lisztes molnárt, őrölje meg a búzámat…

A „lisztes molnár“ én voltam, ki tehetetlenül állottam a tizenkét ló erejét vesztett, döglött vasállat mellett.

Ebben a sorvasztó vívódásban ért a tavasz.

A tavasz!…

Már a friss fű bejött a malomba a deszkaréseken, már a ma született báránykák fáztak, gyenge lábukon remegve, már a méhek versre tanítják az első virágokat és minden megújul, az ifjúság és élet szent titkát érezve, csak én tengek-lengek, mint a bőjti szél az úton.

Most már hogy az asszony bízott bennem, kétszeresen nehéz volt a küzdelem. Lihegve szabdaltam, reszltem, szelepet csíszoltam, míg feltört kezemből vér csepegett a gépre, tömítettem, kínlódtam, új hetekig ezerszer kipróbáltam, hátha mégis megindul: és a gép hördülve itta be a benzint, a szelepek csappanva dolgoztak, de a várt robbanás elmaradt. A gáz sziszegve tört ki a meghasadt gépfejen.

– Nincs kompresszió – lihegtem és a kimerültségtől összeharangoztak a térdeim. Estére kétségbeestem, reggelre új eszmével ugrottam talpra és lázas szemekkel magyaráztam hallgatag feleségemnek. Mindennap arany szegekkel feszítettem magam keresztre…

A tavasz a levegőben terelgette a napfényre az erőtlen legyeket, minden fűszál, minden virág életre kelt, a fák kiújultak, új világ született, míg én a régi romjain kínlódtam.

Végül is karjaim lehanyatlottak, fejem előretört, minden gondolatom elfogyott, a gép legyőzött… Hiábavaló volt minden.

Másnap azzal az erős szándékkal mentem újra a géphez, hogy egy cigánypöröllyel darabokra zúzom és véget vetek mindennek.

A malomház ajtajában megtorpantam és mintha szíven ütöttek volna, szédülten, kábultan borultam rá a beteg masinára. A rossz gép tetejétől kerekéig fel volt virágozva. A fej csúcsáról pedig szép tulipán szál hajlott előre. A feleségem tette, mintha el akarta volna leplezni pusztító szándékom elől. Virág védte az acéltestet és a virágot nem szabad megütni… Leültem és boldogan fájó szívvel néztem. Olyan volt, mintha az érc ráhullatott verejtékemből és rápazarolt érzéseimből hajtott volna virágot…

– A feleségem tette – motyogtam összeroskadva és éreztem, hogy erre csak egy lehet a felelet. Kenyeret adni érte. A kövek közül kihulló első lisztet összegyűjteni két markomba, hazasietni és egy szép reggelen, mikor még alszik, ráhinteni kicsi asszonyomra, finom arcára és mindkettőjüket megkeresztelni a kenyerem nevével…

Ujjal se mertem érinteni a gépet, nehogy egyetlen virágocska is lehulljon róla. Csak a repedt fejbe szúrt szép tulipánt vettem le, hogy megcsókoljam, dédelgessem és titkában elmerüljek… Ekkor az Isten, vagy ő, az asszony súghatta a kérdést, hogy vajjon miért tette éppen ezt a tulipánt a gép gyógyíthatatlan sebére. Talán azt hitte, hogy a virág illatos teste alatt meglágyul az érctest és a halálos repedés összeforr? Vagy csak az örök magyar tragédiát akarta szimbólizálni a magyar virággal?

– Milyen különös alakja van! – símogattam a gyenge virágot. – Miért van ilyen alakja? Mit használ vele az életnek, a természetnek, önmagának, Istennek, vagy az emberiségnek? Egyszerű isten-szeszély volna?…

Tudtam, hogy nem. A mindenség bölcsessége nem tesz semmit hiába…

De ha nem, mire jó? Mire való?

Tudtam, hogy csak a kérdésig bír emelkedni értelmem és megfejtetlenül hagytam.

– Véletlen volna csak – játszott velem az újabb gondolat, – hogy éppen erre a gyilkos helyre tette asszonyom a virágot?… Nem vezette-e talán a gondviselés, ki tudja miféle titkos erő a kezét?…

Még szentebbül hittem, hogy így van, csak azt nem tudtam, miért?…

Ültem és álmodoztam.

Mikor legkevésbbé gondoltam rá, egyszerre, váratlanul, nem tudom hogyan, fényes világosság támadt agyamban a tulipán nyomán és a gép titka meg volt fejtve…

Fel kellett sikoltanom az örömtől…

Újult erővel ugrottam talpra és a tulipánnal a kezemben futottam a falusi cigánykovácshoz.

– Gyorsan, gyújts tüzet a kohóban, Vaszi és szerszámokat elő!

– Mit akarsz, uram?

– Ne kérdezd, csak siess. Van valami gyémántkemény acélod? Minden pénzt megadok érte.

Kemény vesszőből font, agyaggal behányt huruba volt a kovácsműhely. Alig fértem el benne, de boldogan fújtattam, izzítottam az acélt a ragyogó aranytűzfészekben. A cigányt odaállítottam az üllő mellé és kezébe adtam a virágot.

– Állj itt vele és ne mozdulj! Óvatosan tartsd!… Ha valami baja lesz, ezzel a kalapáccsal verlek agyon!…

Nem törődtem az ütéseim alatt szétszikrázó tűzesővel, az arcomra, kezeimre égetett sebekkel, csak hallgattam a fújtató zúgását és kalapáltam, reszeltem, méricskéltem, alakítottam órákig az acéldarabot, míg éppen olyan tulipán lett, min milyent a cigány kezében tartott. Csak a peremét köszörültem élesre, mint a borotva.

Az acélvirág elkészült.

– Mire jó ez? – kacagott a cigány.

– Ez egy acél fúró – dicskedtem boldogan.

– Ilyen fúrut sohasem láttam. Nem való ez semmire…

– Bízd azt rám, Vaszi – intettem le és rohantam vissza, hogy kipróbáljam.

A műszer pontos volt.

Széles körben körülvágtam vele a megrepedt szelepfészket. A repedés kívül maradt. Csak a szelepet kell utána nyújtani és a gép meg van javítva. Olyan lesz, mintha soha semmi baja nem történt volna.

Az istenkényszerítő terv sikerült. Az acélvirág nem törött el, csak tüzes lett, éles, vörös porzókat kapott, mintha a megtermékenyülésre készülne… És miért ne? Hiszen lehet, hogy az érc is halott virág. Miért ne térhetne vissza élő testvéreihez?…

Úgy történt.

Harmadnapra készen volt a gép.

– Reggel indulok! – mondottam büszkén.

Senkisem hitte, de a fél falú kíváncsian a malomhoz gyűlt.

Úgy éreztem, hogy belehalok, ha a kísérlet nem sikerül.

Gondosan előkészítettem mindent, átvizsgáltam a gépet legkisebb csavarjáig. Az emberek nem mertek közel jönni.

Megrázkódtam és egész testem hideg lett az izgalomtól.

– Most!…

Ráeresztettem a benzint, beállítottam a porlasztót és megfeszített erőm utolsó maradékával megforgattam a kereket. Az áramszakító fémnyelv csattant egyszer, kétszer, s a harmadikra a gép füttyintve berobbant és engem lelökött a kerékről…

– Megy! Jár! – állottam elkáprázva…

… De ekkor óriási dördülés rázta meg a malomházat és füst, porfelhő borított be mindent. A robbanás még kétszer bevágódott s a fehér gázfelhő lángolva csapott szét… Első gondolatom az volt, hogy élek-e még… A gép teljes erőből, a tehetetlenségből kiszabadulva vágtatott. Csak alatta volt felszaggatva a föld, ahova a kipuffogó csőből kirobbant kő és salak belevágódott…

Az emberek rémülten mondották:

– Felrobbant a gép!

Senki sem mert a dübörgéshez közelíteni. A kétségbeesett, félig ájult szegény kicsi asszonyt jótétlélek asszonyok ölelték át…

… És ekkor a fél falú arca elé kivágtam a bezárt ajtót:

– Hozhatják az őrölnivalót.

Az emberek beözönlöttek a gépszáguldástól remegő malomba és megrendülve nézték, hogyan hajtom fejem a gép oldalára és hallgatom az újjáteremtett élet szárnyaló kerekeinek beszédét a végre… végre… megtalált kenyérről…

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

A fűzfák alá bújt, együgyű kis famalomnak csodálatos élete volt. Görnyedt emberek, asszonyok a hátukon hozták gabonácskájukat és a rozoga liszthajlék megtelt. Az emberek a zsákokon ültek és hallgatták a malom imádságát.

Én pedig végre boldog voltam. Kis feleségem a malom mögötti téren játszadozott gyermekünkkel nap-nap után s én néztem őket a lisztfátyolos, tenyérnyi ablakból, vagy pillanatra kifutottam hozzuk, hogy megcsókoljam. Ők adták az erőt és gondolatot munkámhoz. Ők feledtették a tragédiát és a világ aljasságát. Rettegve gondoltam Erdély félelmes csillaghullására, reménytelenségére és ha enyéimre néztem, féltem, nehogy megismerjék az emberi önzést, érdekgyilkosságot, pénzszomjat, nemzetáruló aljasságokat, elhervadt álmokat és csak azt a nehány fantasztabolondot lássák, kik kultúráról, pacifizmusról, költészetről, jogrendről, megértésről, szeretetről ábrándozva hányódnak a kietlen magyar halálúton és új jövendőt festenek ennek a sárból, vérből és nyomorból, reménységből összetett, érzéketlen vak földnek.

Néha bizakodtam, máskor kétségbeestem. Álmaimat minden nap valami borzalmas, kietlen hír törte össze, melyet megriadt emberek hoztak és nekem elújságolták. Nem akar régi sodrába viszatérni a világ. Ma egy szerencsétlen magyart lepedőben visznek haza, holnap a másikat vetik börtönre, a harmadik nap egy papot ütnek le, mert nem akarja átadni templomát a máshitüeknek. Mindennap egy magyar élettel és értékkel kevesebb lesz.

– Átmeneti állapot – vígasztalom a csüggedt embereket, – de majd csak lecsillapodnak a szenvedélyek. Minden háború után így szokott lenni, valakinek szenvednie kell, de ezek a kilengések meg fognak szünni, mihelyt a békekötés akár így, akár úgy döntött Erdély sorsáról.

A békekötés szóra felvillan a reménység az emberek szemében. Bizakodnak, beszélni nem mernek, de belül reménykednek és ez a halvány titok tartja fenn az életünket, testünket, lelkünket, hogy össze ne roppanjunk. Teljes magunkrahagyatottságban és haldoklásban ápoltuk ezt a kétségbeesés kezétől a romok fölé szúrt álomvirágocskát, míg egy nap vége lett ennek is.

Úgy történt, hogy a hatgyermekes Horváth András Kolozsvárról hazajövet falfehéren bejött a malomba, leült egy búzás zsákra és fejét két tenyerébe temetve zokogni kezdett.

– Mi történt, András? – vették körül részvéttel a többiek.

András nem felelt, csak még mélyebbre ejtette a fejét.

– Tám valamelyik gyermeked halt meg? – kérdezték.

András a fejét rázta:

– Inkább hót vóna meg mindahat.

– Valami nagy kárt vallottál?

– Nagyobbat nem is vallhattunk volna.

Az emberek ingerültek lettek:

– Miért nem beszélsz már, Istened ne legyen!

András láthatólag reszkető kezekkel benyult a belső zsebébe és kihúzott egy újságot.

– Eleget beszél ez helyettem…

A kezek kinyúltak a lapért. Tízen is tartották egyszerre. Az első oldalon hatalmas betükkel állott:

„A trianoni békekonferencia Erdélyt Romániának ítélte.“

A következő pillanatban a sok kézből a földre hullott az újság. Tíz ember kezének nem volt annyi ereje, hogy a könnyű papirost megtartsa…

Néma csend lett…

Aztán valaki felordított: – Isten!

Fehérebbek lettünk, mint a kihulló liszt és verejték ült mindenki homlokán. Nyelvünk szájunkba száradt, testünk összefonnyadt, agyunk szürke és erőtlen lett, mint az éget hamú, nem hallottuk a malom zakatolását, a zsákok mind kisebbé, majd semmivé enyésztek kialvó szemeink előtt és láttuk, hogy hirtelen megvénül, majd elmúlik a világ…

Azon a napon Erdélyben pár pillanatig mind a három nemzet meghalt. Egyik az örömtől, másik a bánattól…

Azalatt pedig ezeresztendőnkre új, végzetes lapot fordított rá a Sors és Végzet milliók vérébe mártott ujja.

A következő pillanatban senkik sem voltunk…

Mikor magamhoz tértem, félőrült ábrázattal néztem az ujjaim között kicsurgó meleg búzalisztet és így szóltam:

– Emberek! Ne féljetek és ne csüggedjetek!

Többet én se tudtam mondani, ők sem hallgattak rám.

Őröltem tovább lélekveszítetten, s észre sem vettem, hogy elfogyott a felöntött búza.

Valaki tántorogva felemelkedett a lisztláng fehér ködében és új zsákot töltött fel. Kísérteties volt az alakja, ahogy a malompadon, a fejünk fölött kinyúlva, magasra emelte a zsákot és a gabonát beletöltötte a garatba…

Eddig csak sejtettem, de csak most tudom, hogy milyen nagy, szent cselekmény a kevés, szemetes búzával telt zsákot az emberek, vagy talán az emberiség feje fölé emelni, mint a pap a Krisztus testét és vele egy életnek sokszor rejtett, máskor ismert tragédiáját kiönteni belőle, hogy kenyérré lényegüljön… Mert nem búza az, hanem megfagyott verejték, vagy barnult vércsepp minden szem, mely sötét töprengésben érett meg és görnyedő munkával nem napszámban, vagy sovány, alig feltúrt koldusföldecskéről arattuk, hanem en-szívünkből szakítottuk, egészséggel, elcsigázott életünkkel, sok nyomorúságunkkal drágán megfizetve, irigyelve a madarakat és a mezők liliomait…

… Aki őrölni hozza, milyen súlyos iga alatt hozza…

Egyik azért hozza, hogy a halál egyék belőle. Temetésre készül vele.

A másik a testével fizetett érte.

Van, aki a becsületét adta érte…

Ez koldulással szerezte…

Az leánygyermeke ártatlanságát adta el miatta…

Sokszor a legkisebb bűn, hogy lopta…

Gyilkolnak is érte…