Part 1

MINDEN JOG A SZERZŐÉ

NYÍRŐ JÓZSEF

ISTEN IGÁJÁBAN

REGÉNY

II.

ERDÉLYI SZÉPMÍVES CÉH

KOLOZSVÁR · 1930

TIZENEGYEDIK FEJEZET

A sebesültek, rokkantak napról-napra szaporodnak. Falábak, mankók kopognak, felkötött karukat emelik, a hátrataszított sapka alatt homlokuk sárgán világít, s csontravedlett torz képükből orruk hegyesen előremered, mint a holtaké. Fásultak, szomorúak, sötétek, hallgatagok, órákig elülnek a napfényen, s csak az ajkukon parázsló cigarettavég mutatja, hogy élnek és néha a feketére viselt kötésrongyokon átüt piros vérük. A falú is elszótalanodik a láttukra, mintha halott emberek sétálnának benne. Néha egyik-másik öreg ember megpróbálja szóra birni:

– Osztán, hogy vót, Pétör, a harctérön?

A katona válaszul csúnyán káromkodik.

– Nono! – hökken meg az ember – hiszen nem azért kérdöm.

Az asszonyok nappal sírnak, éjszaka átkozódnak, de az élet nem állhat meg, dolgozni kell. Már hajnalban sietnek a mezőre. A béna férjet ráemelik a szekérre és viszik a didergő gyermekekkel együtt. Bokor tövében, fa alatt, vagy a föld szélén elhelyezik a tehetetlent, s a sovány, elcsigázott nő beakasztja az ekét a földbe, hasítja a hantot. Az ember csak nézi s mire megvirrad, ő sötétül el. Volt olyan is, hogy leoldotta nadrágszijját, és sóváron leste a faágat, de nem birt mozdulni, hogy felkösse magát. Az ilyent valamelyik gyermeknek őriznie kell.

– Sikolts, lelkem, ha apád valamit csinálni akar magának! – tanítja az anya, mielőtt a barázdába fogna.

Nekem nincs mit szántani, a leszakított fűszál is a másé, de minden reggel kinn vagyok a határon és fogyasztom a lelkemet, nézem a földdel küzdő népemet. Gyerekasszonyokat rángat az eke, a hantokon fejletlen gyermekek bukdácsolnak. A föld kemény, száraz, szívós agyag.

– Nem jól van, Sári! – oktatom. – Mélyebbre kell ereszteni és rosszul is tartod az ekét. Annak az ökörnek szorosabbra kell kötni a szarvát, hogy ne járjon félre… – Így – és megmutatom.

– Olyan gyenge, éhes vagyok! – liheg a megkínzott asszony…

A másodiknál vetek. Suhog a markomból a gabona.

– No, most el kell boronálni.

A vasborona táncol a vastag hantokon. Nehezéket kellene rátenni, de a követ a gyenge nő nem bírja. Gyermekét ülteti rá. Szegénykét táncoltatja a borona, nyelvét összeharapdálja és sírva kapaszkodik a fénylő fogú boronába, mely meztelen kis ülepét felvérzi. A barázdában levett fejkendővel árnyékolt csecsemő sír. A baromi munkától anyjának megnyilnak emlőbimbói és a tej átnedvesíti szennyes ingét… A mező nyög, fohászkodik, sír és káromkodik. Így készül a mindennapi kenyér.

Melyikhez fussak, kinek segítsek, hisz olyan sokan vannak…

Csak déli harangszókor vonulok félre, ahol senki sem lát, nehogy megkináljanak és én is legtöbbször „Úrangyalát“ ebédelek. Kedvenceimhez, a virágokhoz sincs kedvem. Csend van, a fáradtság, pihenés csendje. A pacsirták is a gabona közt hűsölnek, s csak a méhek, bogarak zsongása hallik. Szegény embereknek van legalább fertájóra békességük, a legnyomorultabb is elcsitul, s a százszázalékos rokkant szívében is kibuggyan egy kevés boldogság. Csak én vagyok egyedül, akinek senkije sincs. A nap bujdosik az égen, én a földön… Alig várom, hogy felriadjon ismét a baroműző szó, kezdődjék az új szenvedés, hogy ne kelljen gondolkodnom…

A délutánt a rokkantak vígasztalására szánom.

– Fel a fejjel, István fiam! Ne csüggedj! Miféle katona vagy?

– Könnyű a plébános úrnak. Erős, ép, egészséges ember.

– Nem az a fő, fiam, hanem, hogy boldogok legyünk.

– Boldog?… Én?… – károg fel az égre.

– Adj hálát az Istennek, hogy ha féllábbal is, de élve hazakerültél! Élsz a kicsi családodnak…

A félszeg ember hallgat, kínosan markolja a füvet, mintha a föld hajába kapaszkodnék. Mellettünk a dűlőúton kivül kezdődik a búzahatár. Az üde, zöld búza, már hányja a fejét. Törékeny, tiszta és szép. Minden szál, mintha Isten szűze volna, akiben láthatóan hullámzik a szennynélküli vér. Zöld kenyérnek nevezem, de a rokkant kiábrándultan kacag le:

– Ma még zöld kenyér, holnap kolduskenyér…

– Látod, látod? – feddem jóakaratúlag. – Mennyi minden él körülöttünk, búza, madár, virág, bogár, fű és semmisem panaszkodik, csak az ember…

A rokkant haragosan szakít le egy marék füvet és dúrván az ölembe szórja.

– Látja, látja, ez a fű újból kiújul, de az én lábam nem nő ki többet soha…

Egyik a kezét, másik a lábát, harmadik a szemét síratja… Mindenki sírat valamit.

Mintha látomás ragadta volna meg, olyan sejtelmesen felel a csonkalábú:

– Csak akkor lesz vége a háborúnak, ha az egész világ sírni kezd, vagy temető lesz.

– Nem. Azt az Úrjézus nem fogja engedni…

– Az Úrjézus? – csattan fel gyűlölködve a béna. – Melyik harctéren van az Úrjézus? Én voltam mindenik fronton, de őt…

Borzadva tapasztom be a száját, hogy belefuljon a káromlás. Csak most eszmélt rá a szerencsétlen rokkant, hogy mit tett, de dac sötétítette tovább is.

A beszéd megszakad. Innen is, onnan is emberek jönnek. Tehetetlen aggok, vagy szintén rokkantak, kik dolgozni képtelenek.

– Eső lesz – áll meg az egyik.

– Csak jég ne legyen! – aggódik a másik.

Az idegsokkos reszket, s ahogy lerogy a földre, a testét körülvevő füvek, virágok azonnal veleremegnek. Későbben hideg szél rohan át a búza-, virágtáblák fölött, s a feletünk álló vén cserefa zúgni kezd… Az ég gyorsan elsötétedik. Nyugaton a láthatár szélére tömött, fehér felhők gomolyognak fel. Jég csörög bennük. Tépett harangszó vetődik hozzánk. Vihar elé harangoznak a faluban. Az asszonyok sietve hagyják abba a munkát, kapkodják elő gyermekeiket, fogják ki az igából a jószágot, de menekülni már lehetetlen. Az első dús cseppek lehullanak, a jég szele végigdidergeti az izzadt testeket.

– Hamar jött, hamar elvonul – véli valaki.

A fa alatt szorongunk. A komor égen villám nyilal át. A vihar nedves szárnya elfekteti a gabonát. A fák nyögnek súlya alatt. Mindenki a közelgő veszedelmet nézi…

És ekkor az idegsokkos a fülemhez hajlik, izgatottan belesug:

– Vigyázz!… Add tovább!… Támadás készül!…

A sarkamig megráz a borzalom.

Az idegsokkos vacog, szürke arcából két fehér, őrült, rémült szem mered előre. A villámok hasogatják az eget, s a folytonos dörgés rázza a hegyeket. A zápor porzik. Az idegsokkos kétrét görnyedve csak figyel és ugrásra készen vár, minden izében remegve. Láthatólag nincs józan eszénél.

– Zárótűz! – hebegi a meg nem szünő, döbbenetes égi morajra.

– De ember, az Istenért! – rázom, de teste merev, érzéketlen marad.

– Géppuska – mutat a sűrün pattogó jégre.

Az emberek félve húzódnak el mellőle. Ahogy az égiháború fokozódik, az ég minél jobban zeng, a beteg izgalma annál elviselhetetlenebb. Teste megszürkül, magába húzódik, mint a hajszolt vad, árkolt arcán foly a verejték, kezét előrehajtja, mintha szuronyt szorongatna, minden izma megfeszül, se nem lát, se nem hall… A mezőn hagyott ökrök véres háttal bőgnek a jégcsapások alatt és ijedten, csattogó szarvakkal rohannak világgá, maguk után hurcolva az ekéket. Az emberek félelmükben egymáshoz borulnak és hideg ajkkal imádkoznak. A jégvihar teljes erővel dühöng. Halált jelenthet minden lépés. Az ég és föld e nagy veszedelmében az idegsokkos hirtelen felordít:

– Sturm! Stu–u–urm! – S mielőtt megakadályozhatnók, kirohan a viharba.

Dermedten nézzük, hogyan vész el sötét alakja a fehér jégfüggöny mögött. Az asszonyok sikoltoznak:

– Fogják meg! Ne hagyják! Agyonveri a jég szegényt!

Volt, aki a borzalomtól kacagni kezdett. Mások tenyerükkel fedik el szemeiket, hogy ne kelljen látniok, de újból felhangzik az üvöltés:

– Sturm!… Sturm!…

Ebben a pillanatban szétvágja a levegőben karjait az ember és hanyattzuhan.

Az első rémületben nem bírok mozdulni. Erőszakosan kell felszaggatnom lábaimat a földről. Nekem kell valamit tennem, hiszen csak asszony és béna van körülöttem. Utána rohanok. Egész testemet, fejemet veri a jég, látásomat megvakítja a szemembe folyó víz, de futok, hogy megmentsek egy embert, kinek megváltás volna a halál… Különben minden embernek megváltás volna…

… Ott fekszik a rokkant, sárga tajtékot túrva, véresen a legázolt virágok között, mintha valóban csatatéren esett volna el és fogait vicsorgatva, elhalóan nyögi minden kínos lélegzetvételre:

– Sturm… Sturm… Sturm…

Mire magához térítettük és arcát megtisztítottuk a vértől, a vihar is elvonult, de a búzák összetörve, a földön széttiporva feküdtek, s a hegyekről lerohanó iszapos víz mosta, temette. Félóra alatt koldus lett a falu, odalett a betevő falat. Az ég egy árnyalattal világosodott és csendes eső kezdődött.

Az ég és az emberek sírtak… És én – mit csináljak – velük sírtam.

A Megváltónak is nehéz megváltónak lenni…

*

Úgy szedtem össze a hitemet, mint a szegény asszonyok agyonvert libáikat, pipéiket, a négy világtáj felé rohant állataikat, törött ekéiket és imádsággal foltozgattam. Könyörgést tartottam a templomban, hogy lelket öntsek a hiveimbe kétségbeesésükben, vígasztaltam, de magam is éreztem, hogy a szép prédikáció nem sokat ér. Tenni kellene valamit… De mit?… Kenyér kell. De honnan? Hiszen utolsó rongyunkat is kenyérré változtattuk már? Egymásután mentek el az emberek koldulni, kéregetni. Sorrendben, ahogy a kenyér elfogyott. A jegyző megpróbálta hatósági úton segíteni rajtuk. Nem sikerült. Mindennap tanácskoztunk, gyűléseztünk, s a nép bennem bízott:

– Csináljon valamit, az Isten megfizeti!

– A megye nem tud segíteni – mondotta a jegyző.

– Akkor segítsen a kormány, az ország, az Isten, vagy akárki, – zúgott a nép, – mert éhen csak nem dögölhetünk.

– Csak annyi búzaszemet adjanak, ahány ember elesik a harctereken, – szikrázott a szeme egy szabadságos katonának.

– Talán el kellene menni a kormánybiztos úrhoz – kockáztattam meg.

– Én nem megyek – ellenkezett a jegyző. – Mindennap kapom a szidást, hogy nyugtassam meg a népet, bíztassam, csendesítsem. Végül engem csapnak el… Engem még a kormánybiztos elé sem eresztenek … Hanem menjen a plébános úr! Ő független ember.

A falu népe rám esett. Kért, bízott bennem, igért.

– Leszünk még jobban is, s akkor megháláljuk…

– Mennék én szivesen, emberek, – szégyenkeztem, – de nekem nincs egy árva krajcárom se. Marosvásárhelyre utazni pedig sokba kerül, s hátha sikertelen lesz az útam.

– A falu kasszájából kell fedezni az útját – diktálta a nép.

A pénztárnok egykedvüen legyintett:

– Nincs abba egy jukas vas se…

– Akkor összegyűjtsük – határozott a falú.

Két napig hordták az útiköltséget. Zsebkendővégből bogozták ki, mellbe eresztett zacskócskák fenekéből ürítették elém az asszonyok.

– Szorítsd meg jól, Ágnis – nyomta a másik a gyermeke kezébe, s az ártatlan gyermek kétségbeesetten összefogott markából nekem kellett kifejtenem az árva koronát. A pénzre vert király képe mélyen belenyomódott piros kis tenyerébe.

– Nekem nincs, csak ez a két tojásom – restelkedett a falú másik szegénye. – Szép, friss tojások. Tegnap s ma tojta a tyúkom. Tegnap s ma nem evett, hogy elhozhassa.

Én pedig írtam hűségesen a listára:

„Horváth Ferencné… egy korona.

Angyalosi Jánosné… ötven fillér.

Dénes Mihályné… húsz fillér.

Idősebb Péter Zsigáné… két tojás“.

Sok szegényasszony két fillére. Így lesz sokezer év múlva igaz a biblia.

– Hát én mit adjak hozzá? – töprengtem meghatottan. – A „zsíros parókia“ üres.

Nincs az a szegény ember, hogy ha adni kell – ne birna adni. A szekérbér Kolozsvárig háromszáz korona. Az éppen négyhónapi fizetésem. Ezt adom a „közöshöz“ úgy, hogy gyalog megyek. A fejérdi fogadók felé csak harminc kilométer az út.

Hajnalosan, hogy az anyám se tudja, nekivágtam.

Egész úton mosolyogtam mindenre, ami lábam elé került. Emberre, fára, ebre, virágra, madárra, napsugárra. Soha olyan áldott, jóságos, édes útam nem volt.

A vasúti pénztárnál elszégyeltem magamat. Mindenüket ideadták a szegények és én második osztályon akarok utazni? Ők rettegnek, lesik a jó hírt, s én plüss fotelben uraskodjam az – ő pénzükön?

– Kérek egy harmadosztályú jegyet Marosvásárhelyre.

– Itthon van a kormánybiztos úr? – kérdeztem szorongva az ajtónálló hajdútól.

– A kegyelmes úr itthon van, de el van foglalva.

– Akkor várok.

– Várhat.

Odaállottam az ajtó másik sarkába, elővettem a breviáriumot és imádkoztam. Jót tesz egy kis erősítés. Az ajtón ki s bejáró urak csodálkozva néztek. Egyik oldalon díszes hajdú, másik oldalon egy imádkozó pap őrzik a kormánybiztos küszöbét. Egy őszes, pofaszakállas úr kétszer is megállott előttem. Délkor aztán megszólított:

– Kit vár, kérem?

– A kormánybiztos úrral szeretnék beszélni.

– Tessék.

Bement az ajtón és maga után intett, majdnem füttyentett.

– Mi tetszik? Én vagyok a kormánybiztos.

– Kegyelmes uram, engedje meg, hogy bemutatkozzam… A kidei lelkész vagyok.

– Örvendek. Mi tetszik?

– Kérem, a határunkat elverte a jég… Teljesen elverte…

– Tehetek én róla, kérem?

– Nem is azt akarom én kegyelmes uram, hogy tehetne róla…

– Csak gyorsan kérem, mert ebédelni kell mennem. – Gabonát akarnak?… Gabona, az nincs…

– Lehetetlen, kegyelmes uram… Kell, hogy legyen!…

– Nekem elhiheti, ha azt mondom, hogy nincs.

– De nem halhatunk éhen, kegyelmes uram. Ha Istent ismer, könyörüljön rajtunk.

– Nem rajtam múlik, barátom. Értsen meg. Minden szem hős katonáinknak kell.

– Hős katonáink szivesebben meghalnak a hazáért, ha tudják, hogy a nekik járó részt éhező feleségüknek, gyermekeiknek adta a kormánybiztos úr. Az Úrjézus Krisztus, aki mindent lát és intéz…

– Nincs időm sem az Ön naiv prédikációját hallgatni, sem vitatkozni. Megmondtam: Jelenleg gabonát nem adhatok.

– És mikor remélhetjük, hogy nekünk is juttat?

– Belátható időn belül alig. Sajnálom, hogy hiába fáradt. Volt szerencsém…

Kínzó fájdalom és harag öntött el. Keményen a szemébe néztem:

– Én pedig, esküszöm Önnek, uram, az élő Istenre, hogy addig tőlem meg nem szabadul, míg az én éhező népemnek a mindennapi kenyeret ki nem utalja. A lakására megyek, az ágyára telepszem, s ha kell, a koporsója fedelét is felszakítom!…

– Ez szemtelenség! – háborodott fel a kormánybiztos.

– Nem, ez nem szemtelenség, ez az éhség… de ha óhajtja, itt roskadok térdre Ön előtt, átkarolom a térdeit és napokig áldom a nevét, de én kenyér nélkül haza nem mehetek…

A kormánybiztos fölényesen elkacagta magát:

– No és mennyi kellene?

– Legalább két vaggon.

– Abszurdum…

Idegesen megnyomja a villanycsengő gombját. A szomszéd szobából alázatos úr ugrik be. Hegyes búr szakálla van, mintha kecskétől lopta volna.

– Juhász úr! Tessék Kide községnek egy vaggon búzát sűrgősen kiutalni. Talán abból, amit Csikba irányítottunk…

Szó nélkül távozni akar, de elébe állok.

– Kegyelmes uram, fogadja úgy az én, mint nyomorgó hiveim hálás köszönetét. Haló poraiban is áldani fogjuk.

– Nincs mit, főtisztelendő uram… Nagyon örvendtem.

A huszár feszesen összeüti sarkantyuját, az ajtó a nagy úr mögött bezárul és én állok kábultan, azt se tudom hirtelen, hogy mi történt.

A kecskeszakállú úr leereszkedően megszólít:

– Na, gyerünk! Min töpreng, főúr?

Nem tudom magamba tartani az igazságot, megmondom még akkor is, ha visszaveszik a vaggon búzát.

– Azt gondoltam uram, hogy mégis csak elveszítjük a világháborút, mert a kormánybiztos úr igen nagy úr.

– Nem ért maga ahhoz, papom – dől neki kacagva az írásnak, hogy megadja a kenyerünket, melyet mindennap kérünk az Istentől…

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Csak engem feledtek itt az Isten háta megett. Osztálytársaim mind kitűnő helyzetben vannak, meggazdagodtak, hintón járnak és készítik a hasukat a piros övnek. Az én arcom beszakadt, az éhség is mindennap belőlem lakik jól, a püspök azt sem kérdi, hogy a világon vagyok-e? Kopott, zöld reverendás Jézus szamara vagyok, akiről azt mondják a borospincés, jókonyhás, kölnivizet használó, finom udvari papok, hogy kitűnő tehetségű ember, csak kár… Én térdig sárban járok és véres a kezem a testi munkától, amíg ők Dante-tanulmányokat végeznek és unottan keneteskednek, amíg a gondnokuk helyettük bankba teszi a jövedelmüket. Ha panaszkodom, Szent Pált emlegetik, az apostoli lelkületet, de nem ülnek le egy asztalhoz velem, mert kompromittáló a rongyos bakkancsom… Igaz, hogy Jézussal se ülnének le, akit azonban virtualiter kollegájuknak tartanak, ahogy az én édesanyám drága büszkeségében anyatársának szólítja a Boldogságos Szűzet; amíg én azt sem tudom, honnan lopjam a holnapi misebort… Menjek a püspökhöz? Megértőn kurta keresztet rajzol homlokomra és ad száz koronát azzal a tanáccsal, hogy nem az anyagiak a fontosak „Édes fiam“, hanem a lelkek üdve… Az Úrjézustól pedig el fogod venni jutalmadat… Ha az édesanyám meghal, úgy maradok, mint az ujjam. El fogok zülleni, parasztosodni, ha hatszor végeztem is egyetemet… Gazdasszonyt hozzak, hogy rám is ujjal mutogassanak az emberek, mint annyi sokra, s tollas kalaposan magam mellé ültessem, mint „unokatestvéremet“, vagy a megmaradt becsület utolsó fellobanásával püspöki vizitációkor rámutassak a porontyomra és elszántan, egyenesen kijelentsem: – Kegyelmes uram, ez az én gyermekem!… No, Péterke, vagy Pálocska, csókolj szépen kezet a püspök bácsinak…

Ez így tovább nem mehet. Elmegyek innen. Talán kapok egy olyan helyet, ahol legalább emberhez méltóan élhetek… Elpályázom…

A következő pillanatban elszégyeltem magamat. Úgy éreztem, hogy dezertálni akarok. Gyáva vagyok, akinek még a holttestét is a temető árkába kellene hajítani. Bolond, nagy szívem sajnálta a nálamnál is koldusabbakat, körülrajongó bizalmukat, kétségbeesett életüket, átkos nyomorukat, drága kínjaikat. Hiszen el vagyok én itt jegyezve minden nyomorékkal, minden darab kővel, emberrel, gyermekkel, virággal, még az árnyékkal is. Mit szólnak, ha hazajönnek azok, kik az én áldásommal mentek a halál örökös színe elé, s akik rámbizták édeseiket, mindenüket…

Küzködtem, vívódtam az élet éjszakájában.

Egyik csiki barátom levele döntött. Híres, nagy parókiára készült és sajátját felajánlotta. Hívott, hogy valamelyik vasárnapra látogassam meg és „csak úgy véletlenül“ prédikáljak a hiveinek. Nehány „vezető emberrel“ elbeszélgetünk és azután… – akár adósságot is csinálhatok új állásomra. Harminc hold szántó, búzakepe, kukorica, államsegély, kitűnő stóla, fa bőven, szép parochiális épület, tekintélyes falu a vasut közelében, mi kell több…

– Mégis megyek – határoztam és megírtam, hogy jövő vasárnapra ne készülj Tóni a prédikációval.

Csak ez a bolond, nagy szívem ne volna…

Tóni olyan fölényesen magyarázott, mintha legalább is ő alapította volna az anyaszentegyházat. Az anyagilag független ember biztonságával mondott véleményeket. Kitűnő bora volt és kétezer hive, akikkel úgy rendelkezett, mintha a saját bandériuma volna.

Ki az ördög gondolta volna róla, hogy ennyire viszi, mikor az anyjaszőtte, négynyüstös, friss fejtőszagú ruhában a theológiára jött?

– A malomárendát el is felejtettem, barátom – emelte duzzadt, vörös újjait az orrom elé.

Kissé kifogásolta, ahogyan kinézek, élhetelennek mondott, de igaz ragaszkodással töltötte a bort, mindig megkérdezve, hogy borszékivel, vagy kászoni borvízzel szoktam-e otthon.

Proponálta, hogy hívjuk be a kántort, vagy üzen a jegyzőért és eresszünk meg egy kis „csendest“.

– Nem tudok kártyázni, Tónikám.

– Nem is lesz akkor belőled prédikációs halott… Különben emlékszel-e, mikor a theológián harmincfokos hidegben elloptuk az Antal Jancsi nadrágját?

Lelkiből kacagott és új anekdótát kezdett. Vele kacagtam, hogy ne lásson letört embernek és – nem panaszkodtam.

– Jó emberek az én hiveim is, lelkesek, igaz szándékuak, nemes falú…

– Barátom, te székely ember vagy, neked haza kell jönnöd a fajtád közé…

Éjfélkor a vállamra ütött:

– Hora canonica, fiú… Pihend ki magadat. Holnap folytatjuk… De kivágd az angyalát azt a prédikációt!… Itt a szobád…

Különös, bódult állapotban aludtam el és még álmomban is fájt, fájt az én bolond szívem…

A prédikációra azonban nem került sor.

Reggel hét órakor félreverték a harangokat. Majd kidobolták, hogy ki merre lát, meneküljön, mert Románia hadat üzent a központi hatalmaknak és a hadsereg mindenütt átlépte a Kárpátok szorosait, közeledik…

– Siess, kérlek! – rohant be ijedten a pap. – Borzasztó! Mi lesz velünk?… Oda mindenem!… A csendőrség parancsot kapott, hogy a falut huszonnégy óra alatt ki kell üríteni… Az első hírt a brassói főispán kapta este a színházban… Képzeld egy főispán a színházban nézi a csóré művésznőket ilyen történelmi nehéz időkben és még csak nem is sejti, hogy nehány kilométernyire egy hadsereg csak a parancsra vár, hogy átlépje a határt!… Siess, siess, kérlek az Istenért! Most ne breviáriumozzál, elvégezheted az úton is… inkább segíts, meg kell nyugtatnunk a népet, nehogy fejetlenség, pánik törjön ki.

A népet nem kellett megnyugtatni. A népnek ólomarca volt és dermedten hallgatott. Az ajtó elé húzták a szekereket és mentették, amit lehetett. Ráraktak mindent, amire szükség lesz: szalonnát, kenyeret, lisztet, ágynemüt, értékesebb holmit, mindent, ami fért. Halottöltöztetés volt ez a pakolás és minden szekér egy-egy élet koporsója. Sokan voltak szegények, akiknek se szekere, se barma nem volt. Ezek csak megcsókolták a rozoga, s mégis oly drága viskók küszöbét, mintha szigorú pecsétet ütnének rá, hogy rosszszándékú ember be ne menjen. Az ifjú lányok sírva a földhöz verték, összemarcangolták az ablaki virágot, mintha a szerelmet irtanák ki ezen a megátkozott földön, mely a kiontandó embervérnek, holttestek ezreinek készíti elő fekete ölét…

Egymástól is félve, titkon, amit lehetett, elástak, elrejtettek. Izgatottan készülődtek és időnkint rámeredtek a hegyekre, hogy nem ereszkedik-e le már rajtuk az ellenség rajvonala… Csak az öreg emberek voltak nyugodtak, ültek bánatosan és minden rimánkodásra konokul felelték:

– Egy tapodtat sem lépek!

– De megölik, édesapám!

– Adná a Jóisten!

– Legalább húzódjék hátra a havasokba.

– Bízzátok csak reám!…

Ők voltak a hősök, a fegyvertelen fehérhajúak, a gyengék, kik inas kezeikkel a térdüket nyomva, még a székről is csak kínosan bírtak felemelkedni, de szilárdan megállottak a szuronyoknak, golyónak odatárt mellel az ősi, ezeresztendős otthon ajtajában és a szemük se rebbent meg, ha az ágyúktól összeontott vén ház a fejükre omlott és még a házőrző hű eb is égő farokkal vonított el a harcok poklából.

– Mentsük meg az anyakönyveket! – rendelkezett a papjuk, amíg a saját és az egyház pénztárát sietett biztonságba helyezni.

A pompás edényeket, bő papi lakomák tányérjait, mindent, amit lehetett, a pincében elfalaztatott, de már az ezüstkészletet sajátkezüleg számolta meg és rakta a kocsiládába. Bőven izzadott a szokatlan testi munkától.

– Nem hoznád ki a templomból a monstranciát, a cibóriumot és a kelyhet? – fordult hozzám.

– Kérlek. Hogyne!

Meggyújtottam két árva gyertyát és karingben az oltárhoz mentem. Térdet hajtottam és feltártam a selyemmel kárpitozott tabernakulumot. Hófehér csipkés gyolcskendőt terítettem az asztalra és a vertaranysugaras, gyönyörű montranciából kiemelve a holdacskát, ráhelyeztem az oltári szentséget… A cibóriumot szintén kiürítettem és minden fragmentumtól megtisztogattam. Szép, fehér halmocskában, külső ékességektől megfosztottan állott előttem a Krisztus teste ugyanúgy, mint ahogyan keresztrefeszítése előtt lemeztelenítették…

Két szekere, kocsija volt a papnak, de az elsők között volt készen a menekülésre.

– Te velünk jössz? – fordult hozzám az utolsó pillanatban.

– Nem. Köszönöm. Én vonattal megyek.

Alcsík már megmozdult. A havasi falvak, Ménaság, Szentgyörgy, Bánkfalva, Mindszent, Kotormán, Szentmárton, hosszú szekérsorokban megkezdették a népvándorlást. Minden pillanatban új szekér gördült ki a faluból. A megszakadt szívű emberek útrakeltek. Megvártam, míg kiürül a falú és rászakad a pusztulással eljegyzettek halálos csendje.

Végre egyedül voltam. Bennem rekedt a szép prédikáció, amit ma kellett volna elmondanom, hogy papjuknak válasszanak… És egy napig papja is voltam a néma házaknak, hallgatag fáknak, temetőben fekvő halottaknak, nehány gazdátlan kutyának és a hátrahagyott szemétnek… Egyedül voltam… Most már én is mehetek.