Part 4

Még sokat lehetne észrevenni e nyugtalanitó és ingerlő versek mögött. Bizonyos azonban az is, hogy Füst Milán élvezése dispoziciót igényel: „müértőknek“ való csemege az effajta delikatessz. Mit tegyünk? „Beteges különcök“-nek kell neveznünk még nekünk is ama keveseket, kiket legbelül egyszerüen és világosan egész embereknek tudunk, látó és érző, egész emberi szemmel és szivvel – szemben a korlátolt és rövidlátó szamarakkal, akik magukat „egészséges és józan“ elméknek nevezik. Legyen hát Füst Milán különcöknek való csemege és legyenek az ő versei különös bogarak a gyüjtő gombostüje körül. De – egészség ide, egészség oda – mégis csak kimondom szép szeliden: ostoba ember, aki bosszankodott vagy szidta a „mudernek“-et és nem érzett valami nagyon egyszerü és mély megindulást a szivében, olyat, ami saját rongyos bánatára forditotta volna szemét – olvasva Füst Milán bus epitáfiumát:

Ki siromhoz méla dudaszóval eljön Ki sirkövemre bágyadt gyermeket lerajzol Az holtomban megérti életem Az megholt lelkem mélységes és titkos Tengerszemére rátalált és áhitatos szájjal Meztelenül megcsókolta tükrét.

EGY FIATAL KÖLTŐ

1. Olyan kitünően skandál, alliterál, asszonál, rimel keresztül-kasul, elül-hátul, keresztbe, hosszába, megint elülről és megint vissza ez a derék, fiatal Sik Sándor, hogy az embernek belefájdul a feje. Mire az ember leteszi a könyvet (egy szuszra végig lehet olvasni), mintha valami robogó gyorsvonatról szállana le: – egyetlen, tisztán kivehető és értelmes gondolatunk a könyv tartalmáról igy volna kifejezhető első percben: tramtadaram, tadaram. Ezt tessék meghallgatni:

„És egy csatás nagy éjszakán Felkelt a tenger Zugtak az erdők Zugtak a bércek Daloltak a vizek Szilajon, szilajon Vad szelek jártak Viharok szálltak A völgyek nyögtek Sziklák dübörögtek Az egek zengtek Villámok kerengtek Sziklasorok rengtek Az árban, a zajban, az éjben Ropogva ropogtak a mélyben… stb.“

Drága szép gyorsvonat: dibergő-dübörgő rimek és ütemek – milyen jó volna belefeküdni, hadd vigye az embert ebbe a nyavalyás, gyalogos világba. Csakhogy nem lehet: a kritikus bácsinak nincs ideje vasutacskára, csak ugy a vasutacska miatt, Pistike. A kritikus bácsi savanyu bácsi, jaj Pistike, valahova szeretne jutni és mindig kinéz az ablakon: merre is utazunk csak, haddlám.

Hát: szembe a nappal! – mondja Sik Sándor. Szembe a szikraözönnel, szállani, szökni, sziszegve. Magasságok énekelnek, bércek meredeznek, a nap két pofára röhög a gyönyörüségtől, fény, ragyogás mindenütt: – kutyateremtette, de szép idő van mindig ezekbe a versekbe. Nagy, tágas térség: erdő-mező, gilice. Középen a költő és azt a bizonyos tornagyakorlatot végzi, amit ugy hivnak: helybenfutás, szembe a nappal, egy-kettő, egy-kettő. Néha visszakacsint ránk, undok mudernekre és csábit, aszongya: beteg, gyáva fiuk, meee, mindig nyafogtok, én vagyok a bátor fiu, föllépek a hegyekre, lelépek a völgyekbe, kiabálok, huj, huj, beleszaladok a végtelenbe. Hogy mi a végtelen? Hát azt se tudjátok? A végtelen az egy olyan nagyon messze. Az egy nagyszerü, a végtelen, én mindig végtelent kaptam früstökre, ropogós, piros-pozsgás végtelent sok nappal, azért nevetek mindig és mindig kérek végtelent. Én nem szeretem a csunya, nyafogó fiukat.

Azt szeretem, aki nevet Akinek rózsaszin az arca Aki örül, aki kacag Aki dalolva megy a harcra

2. Tisztelt költő Hát hogy tetszik képzelni, – minket megvertek gyerekkorunkba, – ha nyihogtunk olyankor, mikor csiklandoztak bennünket? Tessék elhinni, én is szeretem azt, aki nevet és örül s kiváltkép a laufmétázó gimnázistákat a réten, szép tavaszi reggeleken. De ha meghatva s örömmel szemlélem is az ifju lelkesedés vidám riadóját, az egészséges kamaszlélek harsogó örömét, mellyel erdőt-mezőt egybeölel, s magam is rikoltok egyet, ha teli a tüdőm: – azért nem szabad mindjárt ugy elbánni az öreg Élet tanitóbácsi többi tanitványaival, akik szomoru s figyelmes szemmel ülnek a vén Mester előtt s nem nevethetnek nagyon, mert igen figyelnek – mondom, azért nem kell mindjárt liliputisággal vádolni szegényeket, meg hogy nem emberek.

Földrebilincselt Gulliver Fekszem közöttük, magam ember. Nézegetek S várom, hogy mikor ülnek el.

Ni, milyen sápadt valamennyi Lógó fejek, szük homlokok Hát senki sincs Aki merne itt levő lenni? – – – – – – – – – – Én csendes vigan hahotázom Uristen! mi lesz Liliputban Hahahaha! Ha én a kötelem lerázom

3. Mert nem egészen ugy van az. Lira vagy bármi legyen a vers, egy bizonyos: _másoknak_ beszélünk magunkról, (mondjuk: a liliputiaknak) s tehát ezekkel dolgozunk együtt, rájuk kell hatni – s tehát müvészetről van szó. Már pedig hányszor magyarázzuk még, hogy a saját nagyságunkat nem lehet _közvetlenül_ bizonyitani sem másoknak, sem magunknak, mondván gyakran és határozottan és makacsul: nagy vagyok, nagy vagyok, nagy vagyok. S a végtelent se lehet elképzeltetni mindjárt, ha kimondom a szót: végtelen. Tessék közvetve hozzáférkőzni a dolgok s a magam lényegéhez; tessék mértéket találni gondolataim _absolut_ és _objektiv_ értékében, amivel magamat mérhessem. Jóleső és szimpatikus nekem Sik Sándor fiatalos lelkesülése: de hatni rám soha nem fog a müvészi fölény erejével s lelkesiteni nem tud, mig nem tanulja meg óvatosabban nyulni a szavakhoz. Ha folyton dobálja: végtelen, végtelen, mélység, magasság, mint valami akrobata, aki „ezer kiló“ feliratu sulyokkal labdázik: – végre mégis hólyagoknak kezdem érezni a sulyokat és ez a szó „végtelen“ ugy hat a fülemre utóbb, mintha azt mondaná ön: „mákosrétes“. Nini, nem is olyan veszedelmes, azzal a végtelenséggel, mondom végre. Nem lehet csupa forteból és pianóból zenét csinálni – csak mélységek és csak magasságok közt esetleg a semmi lakozhat.

4. Az igazi férfias emelkedettség, mely nyugodt s kitárt szemekkel nézi szembe a napot: mélységek és magasságok között a földön áll. Nyers és fanyar földön, melyből tiszta szemeket s méltóságokat szivott föl magába. Gondoljon Sik Sándor a Nietzsche magasság-vágyára, mely csupa földi erő, csupa dac és guny és okosság. S gondoljon Ady kemény és kérlelhetetlen sorokba tört gőgjére: s próbálja elképzelni, mit gondolok. Báj és derü érzését keltheti a napsugaras naivság: de mindjárt komikussá válik, ha titános erő és fölény képét veszi föl. Főleg pedig nagyon valószinütlen is, hogy igazi egész költészet fejlődhessék az élet igazi misztikumának éreztetője a léleknek olyan fejletlen és gyermekes állapotában, melyet még a _kinyilatkoztatott vallás_ (tételes katholicizmus!) tejszagu misztikumai nyügöznek.

BATAILLE

A szerelem gyermeke szomoru és gyámoltalan növénye a társadalomnak, mert a szerelem fontosabb, mint a gyermek – ez Bataille darabjának bánatos mondanivalója. A tételhez hozzájárulni, vagy vitatkozni vele, unalmas lirizáláshoz vezetne csak. Bataille előkelő és öntudatos karrierjében a drámairásnak ama fejlettebb szinvonaláig jutott, hol a tételeket demonstráló alakok érdekesebbek, mint maga a tétel. Egészen bizonyos, hogy ez a müfaj, már csak müfajszerüség szempontjából is, fejlettebb: mert, ugyebár, jó tételek egészen szépen beleférnek egy aforizmába, legföljebb egy kis értekezést igényelhetnek, hogy tartalmuk teljesen kifejeződjék s minden odatartozó érv helyt kapjon – a drámának azonban több kell. A drámának nem mondani kell, hanem mutatni, – alakokat adni, akik mozdulataikkal és hangjukkal, de talán még inkább hangsulyukkal többet fejeznek ki, mint amit mondani lehet. A jó portré-festő kész munkájával első pillanatban elérte célját, mikor képére nézünk: ráismerünk a modellre s most meghatódunk-e vagy sem, attól függ, milyen vonatkozásban voltunk valaha ezzel a modellel. A szimbolizáló festő rejtett mondanivalókkal fáraszt s ezek a mondanivalók rendesen az ő kérlelhetetlen s elfogult liráját fejezik ki – és képzőmüvészet és dráma rokonságot tart abban, hogy exkludál minden lirát. Szóval: ki mondanivalóját a demonstráló alakok rovására tulságosan hangsulyozza drámában: mint lirikus válik gyanussá s erőszakoskodása sokszor megbosszulja magát. Olyan embernek, ki a kifejezés lehetőségek minden változatán ugy keresztülment, mint Bataille, ki verseken, novellákon keresztül fejlett a drámáig, – nem is lehet meggyőződése – és nem érdektelen megállapitást vélünk tenni azzal a megfigyeléssel, hogy tételek felállitása, szóval az általánositás feltétlenül primitivebb irót jellemez, mint a meggyőződés nélküli életfigyelés. Tessék megfigyelni a legprimitivebb embert, a parasztot, s meghallgatni, hogyan társalog. Általánosságokat mond csak s képes általánosságokból egész hosszu társalgásokat kitölteni. Hogy van a fia, Esvány. Jól, hát – Jó ecet korán savanyodik. Bizony, megkövetem, a fiu csak mind felnő az ember nyakára. Hát bizony, megöregszünk. És igy tovább. Fejlettebb lelki munka ott kezdődik, mikor az egyes eseteket külön kezdjük megfigyelni s egyik ember sorsából nem vonunk következtetést másik ember sorsára, mert felismerjük a dolgok oszthatatlan különnemüségét. Bizonyos hajlékonyság jellemzi a tökéletes irót, mellyel mindenhez simulni tud, anélkül, hogy egy másik forma vagy más meggyőződés megmerevitené az uj problémával szemben. S még ezen is gondolkozzatok: a következetességet sokan összetévesztik a makacssággal. Az igazi és magasabb következetesség ugy történik, hogy meggyőződésünket abban a percben megtagadjuk és megváltoztassuk és fentartsuk, mihelyt egyetlen impresszió gondolkodóba ejt, hogy nem tévedtünk-e vagy nem szuggesztió hatása alatt állottunk?

Egyetlen fix és biztos dolog van csak igazi drámairó szemében: hogy élünk és emberek vagyunk, hogy indulatok és szokások kormányoznak, hatnak ránk, szuggerálnak – hogy sokat szenvedünk és nem segit senki rajtunk. Bataille ehhez még hozzáteszi a huszadik századnak azt a lesujtó tapasztalatát is, melyet elvétve vallunk csak be most is magunknak: – hogy fixió volt a szerelem boldogitó hatalmáról szóló vigasztalás is, hogy a szerelem nem felszabadulás és magasabb életforma, de sulyos és kinos kényszer, egyike a legvégzetesebb gátlásoknak, amelyek fejlődésünk utjába állnak. Négy felvonáson át liheg és hörög a szinpadon és szorongatja ijedt szivünket szomoru ismerősünk: a hisztéria. Ezt aztán nagyon jól ismeri Bataille. Mint valami gonosz kisértet, ugrál a deszkák fölött – ellenkező áramok riogatnak, hol itt, hol ott csap ki a mérges, zöld szikra – a hisztéria betegessárga lángnyalábja hullámzik nyugtalan lobogással a tompa üvegkorongról – a zenekarból a hisztéria zürzavaros lármája tépi idegzetünk: váratlan csöndekből, váratlan bombardók törnek ki, minden légréteg remeg a nyugtalanságtól és bizonytalanságtól: repedt fahangok, siró hegedük, sivitó fütyülők, késsel karcolt ablaküveg. A hisztéria gonosz álma nyügöz le, mint a lidércnyomás – a sötétből, butorok mögül lehetetlen formákat remegünk, rossz arcokat érzünk a levegőben, érezzük, hogy valami közeledik, valaki fojtogatni akar, szurni, csipni és vágni, csak nem tudjuk, melyik oldalról fog közeledni. Lüktető fejünket sirva kapkodjuk s nem tudunk fölébredni, holott tisztán látjuk, hogy nem rossz álom mindez. Egy nő beteg testéből árad az egész kábulat. A végén fáradt megnyugvás következik, s néhány percnyi béke, csunya és utálatos jajgatásaival, orditozásával a nő visszakapta szeretőjét, most megint egymáséi s a piszkos hangok halk turbékolásba fulnak. Elforditott arccal megyünk el s otthagyjuk őket egymás karjaiban, a szinpadon – undor és düh émelyeg gerincünkben: rohadjatok meg és pusztuljatok el, mert nem tudtok egymás nélkül élni. Elvégeztetett.

MAGYAR MUZSIKA

Gyökössy Endre egészen szimplán és józan és kedves egyszerüséggel megirta és józan és kedves egyszerüséggel kezünkbe tette ezeket a verseket. Adjon isten, fogadj isten, ennekokáért tehát én is egészen józanul és kedvesen és egyszerüen és minden „mudern“ esztétikai terminologia nélkül, amit Gyökössy Endre józan egyszerü és kedves lelkének egész józan egyszerü és kedves melegével bizonyosan nagyon utál, szóval egészen józanul, egyszerüen és kedvesen megpróbálom magyarázni, hogy ezek a józan, egyszerü és kedves versek miért rosszak és nem jók.

Tudniillik. Gyökössy Endre jól érzi magát, vagy rosszul érzi magát, vagy tetszik neki, hogy este van, vagy szerelmes és azért elsétál a kapuja előtt és az ablaka alatt – ő érzi, hogy ezek a dolgok nagyon hatnak rá, ezek a fő neki, na már most tehát ez az ő költészete (az összes elemek megvannak: tiszta érzés, meghatottság, belemélyülés a hangulatba stb. hisz az bizonyos). Mert ez csakugyan költészet is. Most már nagyon egyszerünek látszik a többi. Az ember érez ritmust, tud rimeket, a sorokat össze lehet állitani és benne van az amit az ember érzett. Hát akkor csak jól van, nem?

Áttörtem jelesül magam Tizennyolc iskolán Nem juthattam hát a kenyérhez Korán.

Ez csak becsületes és igaz, utánna is lehet járni. Vagy:

Amikor várom egy-egy leveled S hiába várom: Elborul arcom, mint vihar előtt A nyári égbolt.

Ennek is utána lehet járni, tessék meggyőződést szerezni, igazán elborul az arca, ha hiába várja a levelet. Ez tehát vers lett, érzi Gyökössy Endre. Magyar muzsika. Ő ezt igy tanulta Petőfi Sándortól, akinek müveiből „Petőfi élete költeményeiben“ cimü sorozatot lehetett összeállitani középiskolák részére. Ez nagyon egyszerüen történt, a kitünő Petőfi, ha fájt a szive, akkor biztosan ezt irta:

Hej, a szivem, fáj biz nagyon, Ugy fáj, hogy ki sem mondhatom. Fáj a szivem, az életem Az én elsóhajtott lelkem.

Vagy ha megházasodott:

Van már nekem feleségem Azért vagyon egészségem Feleségem aranyvirág Amelyen a szerelem rág.

Igy. Csakhogy Gyökössy Endre nem jól értékeli Petőfit, mikor ezek a versek reá hatnak. Petőfi zseni volt, vadlendületü, forrongó, nagy lélek, aki, ha egyszerüen s keresetlenül megirta, hogy mi történt vele: ebben az volt a különlegesen ingerlő, hogy ő a forrongó nagy lélek, _most_ ily egyszerü, – férfias, különös és sajátos báj, egy nagyszerü és sulyos atléta gesztusa, mikor lehajol s szirmot emel föl a földről. Ha Petőfi _csak_ azokat a verseket irta volna, melyekből a „Petőfi élete költeményeiben“ cimü sorozatot összeállitották: akkor ezt a sorozatot nem lett volna érdemes összeállitani.

Érzéseink, hangulatunk mindannyiunknak vannak és mindannyian igazán érezzük őket. De Petőfi és e petőfieskedők után, hálaistennek a magyar muzsika rájött, hogy nem költészet még lerakni ezeket az érzéseket, bármily közösek mindannyiunkkal s épen annál kevésbbé, hogy közösek. S nem költészet magábanvéve sem a keresetlenség, sem az érzés becsületessége és őszintesége, sem Szabolcska Mihály. Az érzés, hogy méltó legyen arra a nagyszerü s kivételes szerepre, melyet a versforma szuggesztiv ereje ád neki minden müfajok ellen – az érzésnek nemcsak őszintének s igaznak s intenzivnek – de elsősorban nagynak s kivételesnek s nem mindennapi szépségek hordozójának válogatja meg az igazi költő. Százezer kicsiny emberi érzést dobál el magától, mig aztán lelkét olyan döbbenti meg, mely egy a lélek mélyébe vetett különös s riasztó sugárral kapja meg az emberek szemét s tudattalan emóciókat vált ki s uj és ismeretlen megértéseit uj és ismeretlen érzéseknek. S százezer forró köny savából kell, hogy lekristályosodjon az a százszinbetörő üveggyöngy, mely végre ugy gördül le a költő szeméből, hogy versben mondhassa el: zokogok.

Nem a formák differenciálódtak csak, ó magyar muzsikusok, s nem intézhetjük el olyan könnyen a kérdést, hogy egyszerüen azt mondjuk: a verstechnika tökéletesebb lett. _Mi_ lettünk tökéletesebbek, ó magyar muzsika, mi, akik bekapcsolódtunk európai kulturákba, átalakultunk és szenvedtünk, elgyötörtük érettetek a lelkünk és agyunk és pirultunk tiértetek – mi, akik aggódva gyakoroltuk százszor és százszor „egyszerü s keresetlen“ mozdulatokhoz szokott izmainkat, hogy egyetlen vágást megtanuljunk a francia fleurette-el kezünkben, amit a sulyos magyar kard ki nem pariroz minden ő keresetlen egyszerüségével.

Gyökössy Endre mondhatja, hogy ő nem müköltészetet mivel, hanem a népnek muzsikál, hanem a népnek muzsikál egyszerü nótát.

A FRANCIA BOHÓZAT

Tessék valakinek, aki előttünk ül, a szája mind a két füle felé szétnyilik, a torkából disztelen és jellegzetes csuklások öklődnek és a szeme csunyán összehuzódik: – tessék hátulról udvariasan megérinteni a karját és figyelmesen és okosan megmagyarázni neki, hogy ő téved, mikor ezeket a csuklásokat miveli, mert amit azok ott csinálnak, az nem is humor és neki nincsen oka nevetni.

Szépen nincs, mondaná Mérey Adolf, aki a „Tais-toi, mon couer“-t igen ügyesen forditotta. A szinpadon folyton csak egymásnak mennek az emberek, kopp, összeverik a fejüket, hihi, az egyik mindjárt hasravágódik a meglepetéstől. A másikat folyton becsapják, hihi, azt mondják neki: engem Schwarcnak hivnak, pedig őt Weisznak hivják. Meg kell pukkadni. Végre mindenki levetkőzik, pedig nyilt szinpadon vannak, hihi. Ha még ez sem volna elég, Weber és Hennequin ur szivesen lejönnek a szinpadról és megcsiklandozzák önnek a hónalját.

Én pedig elszontyolodva és nagyon kellemetlenül feszengek és szégyelem magam. A szinpadon egy fiatalemberről van szó, akinek az a gyönyörüsége, hogy elbukott és szerencsétlen nőket felemel, támogat, jó akar lenni hozzájuk. Ezt a fiatalembert Weber és Hennequin a szinpad egyik végétől a másikig pofozzák, beleröhögnek a gallérjába, megfricskázzák az orrát, még a sugólyukból is kiköpnek a cipőjére, végre a fején keresztül belerugják egy nőnek a karjaiba. Engem pedig, a zavaros és ostoba hahotán keresztül, mint valami fogfájás, gyötör a bukdácsoló gondolat és mint a kicsufolt gyerek lebiggyesztett szájszéllel gyanakodva fordulok vissza a sötét nézőtér felé: avagy nem az egész altruisztikus világnézleten és minden eszmei tartalmon hahotáztak itt a hátam mögött? De a szétfeszült és kipárnázott, fényesre dörzsölt arcokból megnyugtató válasz vigasztal: ugyan hagyjon békükbe. Tudjuk is mi, mi az, hogy eszmei tartalom. Ezt a fiatalembert mindenki becsapja és erre ő ostoba képeket csinál – azoknak van igazuk, akik becsapták. Mi az, hogy világfelfogás? Ha a fiatalember tőrt ragadna és rettenetes szavakkal ledöfné a hütelen nőt: elálló lélegzettel és sirva néznénk rá és egyszerre megértenők, hogy ez tragédia. Mi kérem, hazulról jöttünk, ahol a feleségünk megcsalt és erre mi rettenetes és emberfölötti fájdalommal szivünkben leszurtuk a feleségünk vagy megöltük magunkat, – de Hennequin ur most egy felszarvazott férjet mutat és azt mondja: nevessetek, és mi hahotázunk. Ez a világfelfogás.

És az a világfelfogás, hogy ha szürke az ég, akkor rosszkedvüek vagyunk és ha kiderül, akkor jókedvüek vagyunk. És ha valaki nevető szájjal azt mondja nekünk: _a kutya ugat_ – akkor mi is nevetünk. És ha valaki elénk tesz egy pohár krétaporos vizet és azt mondja: igyál jó tejet, akkor megisszuk a jó tejet. És ha valaki azt mondja: ez humoros, hát akkor az humoros. Ezt ugy hivják, hogy: szuggesztibilitás. Ilyen szegények vagyunk mindnyájan, mi is, te is és Weber ur is és Hennequin ur is, ha ez téged vigasztal.

De Weber ur és Hennequin ur a jobb részt választotta, mely el nem vétetik tőle.

TARTALOM:

Kosztolányi Dezső 3 Molnár Ferenc 19 Shaw Bernát 30 Kaffka Margit 38 Csáth Géza 42 Szomory, a drámairó 45 Tóth Árpád 49 Füst Milán 56 Egy fiatal költő 62 Bataille 67 Magyar muzsika 71 A francia bohózat 75

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

53 |törzsem…„ “s |törzsem…“ „s

75 |folyton becsapjak |folyton becsapják]