Part 3

Chapter 33,346 wordsPublic domain

Ama előkelő és szimpátikus irómüvészek közül való, akiket sikerre és elismerésre predesztinál egy negativ kvalitás: hogy nincsen modoruk, nagyjában jellemző stilusuk sincsen és igy öntudatuk, okosságuk, megfigyelésük objektiv értékét, szóval a mondanivalóikat nem nyügözi le a mindent egységesitő formának az a misztikuma, ami ösztönös és nagyon is szubjektiv müvészek irásában a legkonkrétebb és legkörülirtabb mondanivalót vagy megfigyelést elvonttá és homályossá tompitja. Fejlődése, az az ut, amelyen halad, egészen tiszta és világos. A fölösleges szineket és vonalakat mind nagyobb öntudattal söpri le iróasztaláról: – még itt-ott ellágyitja kezét a haldokló és drága lira, mely többre becsüli a hasonlatot annál, amihez hasonlit – de aztán keményen összefogja megint a gyökereket és nem tér le az utról. Ez az ut bizonyosan a legtökéletesebb irásmüvészet felé mutat: oda, ahol kifejezés és a kifejezni való, stilus és anyag egy és ugyanaz. Ahol a hasonlat magyaráz és világosabbá tesz: (ez a hivatása, semmi más) s a szavakat a kifejezni valónak sajátságos és megmásithatatlan kényszere füzi össze s nem valami furcsa véletlen, amit inkább szinte képzőmüvészeti, dekorativ ösztönök idéznek elő fejlődő irókban.

Fölényes és elegáns iró: s azokban a novelláiban, ahol e két tulajdonság tul van már a törekvés állapotán (mert öntudatos törekvés nevelte őket): – biztonsága és rutinja Maupassantra emlékeztet. Öntudata azonban még határozottabban nyomja el a lira beavatkozását, mint a francia mesternél, nagyon jól érzi, hogy a hatás legfőbb eszköze az a kegyetlenségig fokozott, gyilkos ál-objektivitás, amely érzéketlenül mutatja fel és mutatja be az élet legérzékenyebb szerveit. A szemléletnek és szemléltetésnek ez a módja ugyanis épen ezért oly ingerlő és izgató, mert tudatosan hamis és leplezett: hiszen érző és érzékeny szivek szenvedését csak érző és érzékeny sziv ismerheti. De a fölény épen ebben rejlik: ridegnek mutatkozni, mint maga az élet és a sors: élet és sors képét ölteni fel s azoknak nevében szólni emberről és emberi nyomoruságról. Igy megdöbbentően s az abszolut éreztetésével emelkedik ki a tragikum. Csáth Géza minden novelláján kivül van, dolgokat mutat be, melyekben nem akar szerepelni. Nem az övéi ezek az emberek és ezek az események és ezek a novellák: leirta őket és most másnak odaadja. Minden novelláját valakinek ajánlotta, mindegyiket másnak. Nekik irta. Mindig tudta, hogy mit akar: Moravcsik professzorra gondolt, mig irt, vagy Osváth Ernőre, vagy egy régi dadára. Megvolt a problema és ő tudta, melyik megoldás a legalkalmasabb és melyik módszere a megoldásnak. Ha kritikát akarnánk mondani novelláiról s nemcsak jellemezni s éreztetni jellegét, minden novellával külön és máskép kellene foglalkozni. E jóvérü, jólnevelt és uri irásmód hajlékonyan alkalmazkodik a témához, melyet egy erőteljes és kultivált intelligencia fölvetett. E témákról kellene beszélni és dicsérni az irót, aki a lehető legjobb és legelőkelőbb formában érezteti a téma fontosságát.

És egészen külön kellene beszélni azokról a novelláiról, melyekben gyerekekkel foglalkozik. A Molnár Ferenc csodálatos ösztöne, mellyel a gyereklelket _érzi_: nála tudományos kutatásokkal igazolt, pszikopatológiai megismerés: ez festi alá és foglalja össze megfigyeléseit. A megfigyelő egybegyüjti az impressziókat és az idegorvos jelentőséget ad nekik és kiválogatja azokat, melyek _általánosan_ jellemzők. Mindenütt ott van a sexualitás vörös vonala, e jellemzések spektrál-képletében: Freudra gondolunk és ismét Csáth Gézára: s meg ismét Freudnak egy tétele aggaszt s ez az idegorvosnak szól: hogy a tudattá fejlett ösztön erejéből veszit s nem ér fel alkotóerő dolgában amazzal.

SZOMORY, A DRÁMAIRÓ

Rőffel akar folyadékot mérni és unciával szövetet, aki Szomory Dezső darabjában tragikumot, vonalvezetést, elvont, drámai gondolatot és irányt, erkölcsi tartalmat vagy életábrázoló példát keres. Akinek mindezeken kivül még a szinpadszerüség és hatás kérdése is elég mindegy ahhoz, hogy élvezni tudjon egyetlen egységes érzést, ami néhány laza és szomoru eseményt egybefoglal: az gondoljon Szomory novelláira és rajongó, sóvár lirájára, amivel a nők, a drága nők isteni csodáját imádja és áhitozza – erre a tikkadt lirára, mely az ő furcsa, vajudó mondataiban lelkendez és fuldoklik – szent isten, mit mondjak?! – hiszen emlékezhetnek rá, a szó szoros értelmében hogy fulladnak el szavai, hogy bogozódnak össze kuszán, formákon és grammatikai kényszereken, hogy tépnek s száguldanak keresztül, mikor szegény, szegény szavakkal és szegény, szegény papiron igyekszik és kinlódik kitombolni az erotika viharát, amihez ezer zenekar és tizezer nehéz festék is kevés.

Tessék elképzelni mindezeket és tessék elképzelni Györgyikét, ugy, ahogy az irigy masochista szemében él. Régen éreztem és valahol irtam is már erről: hogy az igazi szerelmi lirikus, a gyötrődő kéjenc és masochista tulajdonképen irigy a nőre és minden szépségére – önkinzó, vad kéjjel azért tulozza és jajgatja egyre ezeket a szépségeket s a nő életének értékét: ne higyjétek, hogy örül neki. A szerelmes férfi dicshimnusza jajongó panasz és irigység – ó jaj, ő szép, ő szép és ő nem én vagyok. Ez elvakult irigységen keresztül vált a nő istenséggé és csodává – ó nem, kedves Madách, a nő mosolya nem vigasz és napsugár: a kinlódó lirikus dölyföt s győzelmet lát benne.

Bizonyos, hogy Szomory végleg és határozottan felsőbbrendü lénynek tartja a szép nőt. Harcol is ellene, fogcsikorogva: s a második felvonásban, egy percre, mintha legyőzte volna. S e felvonás végén, egy percre, mintha drámaivá mélyülne a cselekvény s mintha azt mondaná: ime, nyomorult ember ő is, a szép, a felsőbb, nyomorultabb és szerencsétlenebb legutolsó rabszolgájánál. Ime, a szép nő tragikuma, ám éljétek át képzeletben, ha tudjátok. Csodálja, isteniti és szolgálja minden, – mindenki lába elé borul s örül, ha szoknyája szegélyét érintheti. De épen ebben rejlik a tragikum: _a rendkivül szép nő oly rendkivüli szerelmet ébresztett ott is, ahol részéről közöny, vagy utálat felel amaz érzésre, – oly rendkivüli szerelmet ébreszt, mely erősebb az ő közönyénél és utálatánál és legyőzi és összetöri_. A csóknak vad vágyát kelti a szép száj – de minél szebb, annál vadabbat, – s a vonzó és lágy tagok végre egy dühös és mohó gorillát vonzhatnak ám, mely ellen védekezni már nem lehet, s a rettenetes karok átölelik s szétmorzsolják s megfürösztik undorba és szennybe a drága testet. Györgyike tisztában van vele, hogy utálja férjét – de kiderül, hogy a férjétől nem szabadulhat, mert az szereti őt. Szemébe vágja, hogy gyülöli: elmondja, hogy nászéjszakája előtt másé volt már, el akarja rettenteni magától, meg akarja utáltatni magát, hogy szabaduljon – hiába! Szeretlek, feleli a férj, szép vagy, vágyom rád – mit törődöm egyébbel? A vágy nem ismer féltékenységet. Enyém vagy, nem engedlek el. Az én vágyam erősebb, mint a te irtózásod: _a vágy mindig erősebb, mint az irtózás, mert meg volt kezdetben s az irtózás csak növeli_. Az irtózás gyöngit – a vágy erőt ad – s a gorilla vadul átöleli a szép nőt.

Ime, a szépség tragikuma s ezzel a felvonással, ha itt vége volna a darabnak, az emberi nyomoruság nagyszerü érzése egésszé válnék, s megtisztulva mennének el, mondván: tévedtünk hát, a szép nő élete sem tökéletes, mint amilyennek hittük. De ime, az iró maga sem hitte el, amit hirdetni akart. A harmadik felvonásban kiderül, hogy Györgyike kibékült sorsával s ezzel fölébekerült ismét. Átadta magát férjének, s ha nem szereti is, már nem irtózik tőle (gyermeke lesz) – s szerelemmel kárpótolhatja magát, később majd, unos-untig: – hiszen imádja őt mindenki s áhitozik rá. Marad hát minden a régiben: – Györgyike, a drága gyermek, drága gyermek lesz tovább is: felsőbb lény, irigysége és istene minden lirikusnak, minden szomoru férfiszivnek s magának a boldogtalan és irigy irónak is, aki ime, még sem tudta őt megalázni és legyőzni. S a tragikum felemelő és nyugodt érzése helyett, szegény férfiak, sajgó és irigy nyugtalansággal megyünk el a szinházból: hjaja, bizony, Györgyikéből gazdag és boldog nagyuri nő lett mégis és bizony mégis, csak legjobb lett volna szép nőnek születni, mert _a szép nő abból él, amiért él_ – és ez az abszolut élet.

TÓTH ÁRPÁD

„Haza indultam aztán, bús dolgokon tünődve: E furcsa, földi létre mivégre kelle lennem? Vágynom melegre, fényre és karcsutestü nőkre S bolyongni félszegen, magános, esti csendben S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve Verseim mondogattam, melyekben csendesen Zokognak bánatim – és egykedvün figyelte Fáradt, reszkető számat, fáradt szegény szivem.“

Előzőleg itt-ott, hetilapok cikkei közt egy-egy sort meglepetve vettünk észre egy finom és arisztokratikus uj költő verseiben: – a „Nyugat“ valamelyik őszi számában aztán négy vers jelent meg „Tavaszi elégia“, „Reggel“, „Légyott“ és „Holdtölte“ – hogy végleg s most már egészen határozottan emlékünkbe vésse a Tóth Árpád nevét, mint valami kész és körülzárt fogalmat, egy csöndes és rezonáns jelszót, melyre egészen tisztán minden más szuggesztióktól elvont, csak önmagukban érthető érzések birodalma nyilik meg. Négy témátlan vers: – nem ötlet és nem valamelyes „lirai állapot“ rajza: – a vonó régi, öblös hegedün játszik és rikatja a hurokat – nincs szövege és nincs kottája ennek a zenének: a hurt halljuk és a hegedüt, hur és hegedü egymásnak panaszolnak valamit és csudálkozva eszmélnek a hangra, mely az öbölből kiárad. Ezek a furcsa, aggodalmasan és pepecselve összerakott versek önön szomoruságukban tetszelegve folynak igy tovább. Egész költészet, egyetlen, lirikus érzés monokordján adva elő. Tóth Árpád verse egy állandó és elvégzett szomoruság folytonos megujulása – a téma és hangulat kérdése egészen tárgytalanná válik – téma és hangulat mindig ugyanaz: tompa, reménytelen szomoruság – mindig _ugyanaz_ a szomoruság. Fejlődés, alakulás, valamely lirai lendület felé tartó tömörülése, a lirikus eszméknek, pointe vagy akárcsak éreztetése annak, hogy valami befejeződött: – mindennek nyoma sincs a Tóth Árpád végtelenbe folyó, jajongó soraiban. Itt nem kezdenek el és nem fejeznek be semmit – folytatják a szomoruság gyötrelmes és meddő panaszát, ott, ahol elhagyta az élet és elhagyják ott, ahol az élet folytatni fogja. Ugyanazt a verset fonja tovább Tóth Árpád minden versében és a szálakat nyitva hagyja végén, – mintha azt mondaná: „s még több is van és a többi is mindig csak ez“ vagy talán „s megint előlről“ Babitssal. Azért oly nyugalmas folyásu és szelid a fájdalomnak e zengő és egyenletes folyója: – ezek a könnyek nem most törtek elő vadul és bugyogva, hanem csak most értek ide, a papirra; régen és régóta folynak már s a kecses és gyürüző versütemek árkában most formásabb medret találtak, mint ott a szemek árkai közt s oly békésen és halkan, csinosan kigyóznak most el a tropusok és metaforák figurás szobrocskái között. Sehol feljajduló kitörés nem ugorja át e gondos és békés, előkelő versek partjait. A primitiv eruptiv lirai hőenergiát – a kétségbeesést régen arisztokratikus szinhatásokká: szomorusággá narkotizálta már egy fejlett és differenciált müvészet. Soha egységesebb poétát nem ismertem. Hangja, tónusa, ritmusa, az a mód, ahogy hasonlatait felállitja, – minden szavára bélyeget nyom. Két egymást követő szóból ráismerni. Már most kész modora van. Emlékszem, egyszer karrikaturát irtam Tóth Árpád verskarakterében, – az első szónál beleéreztem magam egy önálló és egységes kifejezési mód ritmusába s a gyötrelmes és nehézveretü lira tóthárpádi _jellege_ egyszerre kialakult – félóráig, egy szuszra fujni tudtam volna Tóth Árpád hosszu, kivárhatatlan sorait, a nehezen alakulókat. Ezuttal nem _modorosságot_ figuráztam ki – egy kedves és szuggesztiv meleg müvészettel igazolt _modor_ hatott meg, mely magától s kényszerü módon jött létre. Megszerettem és beleéltem magam halk, előkelő csillogásába: megszerettem finom fájdalmait és szordinós szavait. Egy-egy szava, a tartós, örökké visszatérő alkalmazásban végre zenei szuggesztiót keltett: – „régi, régi“, „távoli, távoli“, „halk“, „fáradt“, „csöndes“, „szelid“, „setét“, „ócska“, „furcsa“, „szegény“, „bus“, „kecses“, „alélt“, „lágy“, – amint e stereotip jelzők ujra meg ujra felbukkannak szomoru és igénytelen szürke főnevek árnyékában, mint ezüstös holdak a Saturnus mögött: – végre összeszoknak s megismerik egymást a szavak s azontul minden érintésre belső muzsika indul meg. És ez teszi modorát elválaszthatatlanul egységessé lirájával. Az, hogy nála dekorativ elemeknek, rimnek, ritmusnak, alliterációnak tartalmi értéke van – s ha „békés bárkák“ s „barna balkon“-okról s „szegény szemé“-ről beszél, vagy erre: „borzalom ma“ keményen s kérlelhetetlenül hozzátöri a „torz halomba“ rimet, erőszakosan sokszor és mereven: – hogy ilyenkor éreznünk kell, hogy a balkon s a bárka azért oly szomoru és megható, s annál meghatóbb, mert „barna“ és „balkon“ egy betüvel indul – s a szem azért oly reménytelen és szomoru, mert „szegény szem“; „szegény, szomoru szem.“ Azt mondjátok, rimfaragó vagyok és a rim befolyásolja gondolatom, mert makacsul ragaszkodom hozzá s mindennél fontosabb nekem – mit tudjátok ti azt, micsoda mámoros és misztikus viziószerü látásom az, hogy két szót ismerek fel, amint látszólag minden összefüggés nélkül egymáshoz vetődtek a szók tengerében: s borzongva jövők rá, hogy misztikus _tartalmi_ viszony van e szavak közt, két gondolat kebelében, s ha nincs, _létrejön_ – nem véletlenül s esetleg, de minden bizonnyal és törvényszerüleg. Két szó fülemben találkozott s kiderül, hogy agyamban is ismerték egymást. Nem döbbentett-e még meg senkit a gondolat, hogy mély és nagy emberi igazságok jöttek létre, nem kisérletek s kutatás utján, hanem – hihetetlen és megszégyenitő – egyszerüen ugy, hogy két szó véletlenül egyformán végződött? Mert a dolgok fenekén minden fogalmak összefüggnek s a költő megtalálja azt a szót, ahol két gondolat viszonya nőtt össze és ennél a szónál egyszerre emeli ki mindkettőt a dolgok fenekéről.

Tóth Árpád l’art pour l’art müvészete után az egyetlen a legfrissebb müvészetek között, mely nekünk, akik immáron ujra az eszmei tartalom felé evezünk: mely nekünk érthető és szimpátikus. Lappangó tartalmak élő szervezetét érezzük impresszionizmusa mögött: az élet tartalmának tragikus érzését, s e tragikus érzés annál intenzivebb s mélyebb, mert megalkuvás nélkül s egészben szubjektiv, nem szimbolikus. „A“ szomoruságról sohasem beszél s arisztokrata gőggel veti meg s nem akar tudni róla, hogy az objektiv életnek tartozéka – csak a saját szomoruságát ismeri el jogosultnak – ezt a megkülönböztetett szomoruságot, melyet sikátorokba, borus mezőkre, régi szobákba hurcol el magával, hogy a környezet szineit rárakja e sötét alapra, ujra meg ujra megszólaltassa velük a monkordot. E szomoruság önmagát gyászolja csak s nem az Embert – a szó szoros, testi értelmében sajnálja önmagát: kezét, lábát sajnálja és siratja. „Ó van-e még dolog oly bus, mint fáradt törzsem…“ „s kezem szegény öt ujja…“ s „fáradt szegény szivem.“

S még valami. Amikor Tóth Árpád liráját szeretjük, nem a degenerált s enervált, feminin érzékenység szülte költészet felé huzódó hajlamunkról adunk bizonyságot. Hisszük, hogy a költészet, mint energia (szuggeráló erő) csak energiából származhatott, végeredményben mindig erőt fejez ki – és semmitől sem állunk oly távol, mint minden korok és költészetek ama nyafka és ámolygó lirikusaitól, kik az apatikus erőtlenség állapotát apatikus erőtlenséggel akarják megirni. Az apátia, mint lelkiállapot, terméketlen: – s igy még arra sem alkalmas, hogy önmagát jellemezze: mert a jellemzés már _termék_ és termeléshez erő kell. Sok mindent megirhat a lirikus, többet, mint bárki más, mert az érdekkeltés egyedül a lirában nem függ tárgytól és tartalomtól: – de van valami, amiről lirikus sohasem irhat: a gondolat: „most tehetetlen vagyok,“ mert hisz ebben az rejlik: „most nem tudok irni.“ S azért tartjuk igen fontosnak, hogy megjegyezzük Tóth Árpád költészetéről: az ő versei fáradt szomoruságról _beszélnek_ s nem szomoru fáradtsággal iródtak. Az alkotó müvész görcsös elképzelhető erejét érezzük, mikor lelkének levertségét _drámailag_ irja le: – az ő reménytelensége a vérbeli müvészé, mely önönszemében csak látszólag s annyiban meddő, hogy konkrét anyagot nem produkál: – valójában energiákat teremt, izmos suggesztiv viziókat, nem mérhető értékü hasonlatok transparens tüzét, elvont figurák rajzát, uj szineket és uj lehetőségeket. Nem a hangulat inspirálja irásra: hanem a müvészi ambició, hogy ezt a hangulatot megirja. Igy értettük a _drámai_ szót.

Ami ezen tul van: egyszerü s mély, emberi dolgok – nekünk egy percnyi szivszorongás, nyilaló emlékezés, hogy minden rosszul van még mindig s nem történt semmi ugy, ahogy jó lett volna s hogy egész életünk, mámorok és ujjongó örömök narkotikum csak a halál vacogó félelme ellen.

FÜST MILÁN

Füst Milán lirája – éljünk e paradoxonnal – objektiv. Nagyon érdekes, nagyon tanulságos e megállapitás, mihelyt észbevesszük, mennyire hozzászoktunk, hogy lirai versekben szubjektiv, tehát primitiv szemléletet keressünk. Az az érdekes komplexum, mely a megismerésből s annak elvonásából tevődik össze, s melyet objektivitásnak nevezünk: nagyon nehezen gyuló fütőanyaga érzelmeinknek – ritka s bátor költészet, mely lirává tudja bontani ujra. Valahogy ugy kell elképzelnünk, hogy Füst Milán a primitiv, szubjektiv szemlélettel igen korán végzett: gyötrődő agya nagy erőfeszitéssel csakhamar kikászolódott önmagából, hogy önmagát kivülről, a többi agyak között figyelje; – s az utánakövetkező lirai korszak már ugy találta ezt az elmét, szemlélő és összebasonlitó munkában s igy fertőzte meg. Az objektivitásból származott megismerést mélységes szomoruság és kétségbeesés követte. Objektiv szomoruság. Itt nem egy vergődő és ijedt lélek panaszkodik váratlan támadásokon: – fegyveres katona áll komoran, aki tudja, hogy harcba küldték és hogy e harcban el fog esni ő is, mert e harcban mindenki elesik. Nem lehet remélni semmit az élettől: mert maga az élet is reménytelen. A nap százezermérföldes lángjaival unottan érleli ezt a fanyar gyümölcsöt: a földet: – s a költő odaérzi magát egy szőlőhegy tetejére s tudja, hogy nincs menekvés: alatta gömbbé zárul össze a látszólag határtalanba futó messzeség és sehol nem vezet ut a boldog végtelenbe, hova áhitozunk. S a kinlódók sokasága reménytelenül nyüzsög a gömbön: összeszorultak, mindig többen lesznek, nem menekülhetnek semerre s kinjukban egymást marják s tépik: skatulyába gyömöszölt bogarak nyüzsgő sokasága. Félni és irtózni kell tőlük, nem tehetnek máskép, bántaniok kell egymást.

Ó Uram, engem bántanak – – – – – – – – – – – – – – – – Utánam jönnek, üszkösbottal szurkálnak szörnyümódon – – – – – – – – – – – – – – – – S tiszta ruhámmal, ujjaimmal ragadós mézfürdőbe lök az Álnok – – – – – – – – – – – – – – – – És más lehelletét utálom s gyakorta mosom kezeim – Mért kell hát érintkeznem, mért kell élnem, mért nem bontják Hüs tiszta örök ágyam, tiszta angyalok Vagy mért hogy ebszájjal magamtól mindenkit el nem marhatok?

Füst Milán kivételes lirájának legjellemzőbb vonása ez a megdöbbentő pesszimizmus, mely valami sajátságos, görcsös erőlködésből származik, hogy minden érzése mögé az anyagi objektiv világról való összes megismerését odakényszeritse. Mihelyt az érzés vagy gondolat megszületik: kinzó kényszer formájában jelentkezik azonnal a megismerés: hol és mikor származott e gondolat? Egy ember érzett valamit: egy ember, a földön, a földön, e régi golyón, mely az ürben lebeg.

… e kis bolygócsillagon…

Minden belső tünethez meghuzza a tér s idő összes lehető koordinátáit, hogy abszoluttá tegye: lelkének munkáját ugy képzelem, hogy valahány lépését vagy mozdulatát nyomon kiséri a gondolat: e mozdulat a végtelen ürnek e s eme pontján történt e végtelen időnek e s eme pillanatában. Igy nyer minden kis emberi érzés valami végtelen és nagyszerü perspektivát: kilövelve az abszolut térbe, hol végtelenné s határtalanná növekszik, mint a reflektor fénykupja, mely egy csillogó kis pontból indul ki a sötétség felé. Figyelnünk kell legkisebb mozdulatunkra, mert végtelen jelentősége van, mihelyt meghosszabbitjuk irányát a földi sikon tul: s mikor szeretőnk füléhez hajolunk, hogy megcsókoljuk – talán azért érezzük azt a belső, rejtelmes remegést, mert öntudatlan énünk látja parányi ivét e mozdulatnak ugy rajzolódni az égre, mint, üstököst, százezer mértföldes uszállyal.

Füst Milán minden érzésében az Abszolutat keresi: ama ritka költők közé tartozik, kiket kozmikus erők ihletnek.

II.

Aki mindenben ennyire távolságot és anyagot keres: annak nem igen vannak szinei. Plasztikus hatást, perspektivát fénnyel és árnnyal hozunk ki: érdekes, mennyire érdeklik a fényhatások Füst Milánt. Sötétséggel és fénnyel szeretne kifejezni mindent: egy egy képet állit elénk, mely mintha szépiával volna festve: a szin, e relativ s felületes tünemény, elenyészik a formák fontossága mellett.

„Szállnak a felhők, s utközbe megállnak (– Látja a hajnalt aki nem tud aludni –) Lassan hajnalodik. S két izmos kovács Sulyos pörölyökkel kezdi üzletét. – – – – – – – – – – – – – – – – Ki állandóan figyelt egy csillagot Egy háztetőn zord érckatona áll Szembe van a felkelő nappal S ha lemegy a nap: sötétbe marad.“

Komor és tragikus látás: illuziók nélkül való. Talán a fotografáló-gép igazabb képét adja a valóságnak, mint szemünk, mely felbontja a fényt szinekké: – s talán ezt érzi a költő öntudatlanul. Filozófiában szivében nem lehet a költő impresszionista – mit használnak neki a szinfoltok, mikor ő már a szemével is meg akarja fogni a dolgok igazi lényét, a szemével már körültapogatná a tárgyakat, hogy valóságukról meggyőződjék.

E szinvak, tragikus szemlélet annál érzékenyebb azonban mindazzal szemben, ami forma. Vaskossá és anyagivá zsirosodik nála még a valeur is: groteszk csoportozattá válik a külső világ, régi hollandus képekre emlékezünk, Browerre, Van Ostade-ra, ahol torz formák tusakodnak egymáson valamely mély, barna háttér mártásában.

„A ködben két banya szidott egy részeget S a köd fölött lassan haladt egy szép szekér S vitt két bohó parasztot: egy vaskos legényt S mellette ült a nyájas holdvilága.“

Ime, még a holdvilág is „ül.“ Anyaga van, valami sulyos dolog. Szellemek és kisértetek jönnek, de korántsem légies alakok – jó, nehéz szaguk van és gyakran beszélnek ételekről. Májat és diót esznek: sokat esznek. Az Ősz personifikált szelleme is eszik: zöld, hideg almákat Atyjának kisértetét látja a költő a paradicsom kertjében: fa alatt ül és fügét eszik. Egészen materialista: nem nagyon hisz a lélek negyedik dimenziójában. A természet is inkább grafikailag hat rá.

„Zughat a szél most távol temetőknek Nedves sirja közt – és távoli erdők Borizü, hüs csurgója bugyogva patakzik S ballag a kormos dombon a vándor, s bus lelkiben az őszi Bánat kutja bugyoghat halkan s szüntelenül S buvik a gőzölgő szakadék tar bokrai közt Sok zöldszemü vadmacska s nehány vörös ordas S hol gyors felhő aranyoz szüz, hajnali fény Karcsu égő leány zöld fátylat vont szép lángoló arca elé.“

III.