Part 5

Nem néztem vissza, sokatváró vérem állandó jókedve harcban állott a válás enyhe szomorúságával, de fájdalmat nem éreztem, hanem csak azoknak búbánatát, akik ezer reménységgel lemondanak egy régi szerelemről, hogy mégis megőrizzék. A hegyekből, Dindumallaból szembe jött velünk a póstakocsi, lármás forgószél trombitaharsogással. Négy kicsiny agyoncsigázott, szinte halálos kétségbeeséssel vágtató pusztai lovacska izzadt a kocsis suhogó ostorzsinórja alatt, aki félig guggolva és egy felingerelt majom ordításával csapott le rájuk. Mögöttük nagyokat ugorva zegzúgos ívekben kicsi, túltömött kocsi zörgött. Még egy egérnek sem jutott volna már hely ezen a póstakocsin; még az ablakok keretében és a roskadozó tetőn is batyukon és ládákon ott kuporogtak a félig meztelen alakok és olyan kiáltozással kapaszkodtak egymásba, amely félig felindultság és ujongás, félig pedig aggodalom volt. Senkisem értette, mily okokból sodorják veszedelembe az életüket ezzel a vad sietéssel; azt gondoltuk, hogy a hatóság titokzatos bölcsesége tartja ilyen fontosnak az utat, amely hatóságnak féleurópai kevertfajú képviselői Cannanoreban még aludtak. Vöröses felhő takarta el mögöttük ezt a békétlenségből és ostobaságból keletkezett pokoli hajszát.

Panja, aki a rúd végén kuporgott az ökrök kormányzója mellett, aki egyszersmind kocsink tulajdonosa is volt, visszanézett reám, félretolta a bambuszfüggönyt és lakonikusan tudatta velem az esetet. Csak ennyit mondott:

– Vad disznók!

És máris ismét összehúzta a bambuszgyékényt. Ismét csönd lett mindenfelé, a nap följebb emelkedett, a kerék nyikorgott és a rizsföldek lapályáról fölhangzott a rigó három melódikus fuvolahangja.

Nemsokára lekanyarodtunk az országútról, hogy keskenyebb útra térjünk, amely simán és árnyék nélkül vitt frissen elárasztott rizsföldek között. A kicsiny, fehér ökrök nekiiramodtak úgy, hogy kocsink csaknem mérsékelt lóügetés gyorsaságával haladt. Mindkét India déli tartományaiban sokkal biztosabban és megbizhatóbban utazik az ember ökörrel, mint lóval, mert az előbbi jobban bírja a meleget és kevesebb táplálékkal éri be. Hogy teljesen elfoglalta birodalmát a nap, elfogott azoknak az embereknek a jókedve, akik fiatalon és gondtalanul utaznak. Úton a legtöbb ember jobb, mint szűk otthona kicsiny kellemetlenségei között; ha visszaemlékszem utazásom éveire, amelyek csaknem egész ifjúságomat kitöltik, mindig azt hiszem, hogy akkor sokkal jobb ember voltam, mint ma. Az utazás tisztítja a lelket, mert az idegenben szerény lesz az ember és pedig egyáltalán nem abban az értelemben, ahogyan csak a semmirevalóknak kell szerényeknek lenniök. Az idegennek a tisztelése, amiért éppen bennünket németeket olyannyira szeretnek megszólni, csak akkor erkölcstelenség, ha saját lényünk föláldozásával párosul. Az idegen lélek és mások életszokásainak tisztelete minden gazdagabb szívben tompítja fiatal nemzedékünk két alapvető hibáját, a gáncsoskodást és a fönhéjázást.

Ezek a dolgok nem akkoriban foglalkoztattak, csak későbben támadtak, többnyire céltalanok és csak azoknak szolgálnak, akiknek tulajdonképpen nincs rá szükségük. Mert a jó gondolatokat csak azok értik meg helyesen, akiknek az ad értéket, hogy saját gondolataik vannak. Nem, engem a tiszta reggel pompás képe, a termékeny rizsföldek csöndes élete, a vizimalmok ütemes járása és a dolgozó férfiak és asszonyok szép alakjai kerítettek hatalmukba. A vidék egyre jobban elvadult és amikor kocsink magas bokrok közül és lomberdő sűrűjéből, mint valami sátorból szabad térségre jutott ki, terült el szemem előtt utoljára egy darab sötét szántóföld, amely már föl volt szántva, de még nem árasztották el vízzel és a ferdén ráeső napsugár árnyékot és fényt vetett a fölhasogatott földre. A tavaszi frisseség gazdag fénye ragyogott a gőzölgő föld felett, amely illatozott és a termékenységtől ízzott. Egy fiatal ember, akin a derekára csavart keskeny kötényen kivül nem volt más, mint a vérvörös turbán fénylő fekete haján, a mi ekénket helyettesítő meggörbített fa elé fogott két hófehér ökröt noszogatott. A háttérben pálmaerdő zárta le a tájékot és fölötte csodálatosan kék és tiszta ég ragyogott.

A szántóföld végén a vizimalomnál lányok foglalatoskodtak, tizennégy vagy tizenöt évesek lehettek, teljesen meztelenek voltak és olajtól csöpögő koromfekete hajuk hosszú, keskeny fonatban lógott le világosbarna tarkójukra. Buzgón végezték dolgukat, fiatal testük a gyermeki szabadság öntudatlan boldogságával és a természet ama nagyszerű szemérmetességével mozgott, amely határtalan jókedvet terjeszt maga körül és nagyon szomorú egyhangú dalt énekeltek. A lezuhanó víz zaja és énekük következtében nem vették észre azonnal kocsink közeledését, de amikor megpillantottak bennünket, hangos sikítással egy kis gunyhó száraz nádfala mögé menekültek, miközben mint két megriasztott antilop, átugrottak egy kis patakon. A gunyhóból mindjárt egy összetöpörödött anyóka bukkant elő, aki elfonnyadt arcával ránk mosolygott és integetett felénk. Azután elnyelt bennünket az erdő, mely mindegyre sűrűbb lett. A napsugarak már csak hegyes dárdákként hatoltak le hozzánk, homályos és tikkasztó lett a levegő, a bambuszsűrűség és a liánok lógó, tarkán összeszőtt szőnyege egyre jobban eltakarta a szem elől az őserdő árnyait.

Eleinte úgy látszott, hogy senki sem örült vállalkozásunknak, csak Éliás. A nap legelső órájában legalább tizszer járta meg az utunkat, a második órában körülbelül ötször és még a harmadik órában is, amikor már meglehetősen nagy volt a forróság, buzgalomban és kitartásban lefőzve mindnyájunkat, fürgén szaladgált ide-oda. Csak akkor lett elgondolkodóbb, amikor bejutottunk az őserdőbe, olykor megütközve megállott és a fák alatt terjengő homályt iparkodott átfúrni a szemével, amikor is az egyik mellsőlábát fölemelte és a lábafejét merőlegesen lelógatta. Eközben szakadatlanul mozgott a füle, néha kémlelődve rám nézett, mintha azt akarta volna megtudni, vajjon én is oly kevéssé bátorságosnak tartom-e ezt a környezetet, mint ő.

Éliás különben pompásan kifejlődött, most már éppen olyan tisztán észrevehető volt rajta a farkas- és juhászkutya fajtajellege, mint a fürge és hajlékony terrieré, ama kiváló fajtáé, amely akkor különös kegyében volt az angoloknak. Gyapjas szőrzetének teltségében és színének sokféleségében öröme tellett még az elkényeztetett szakértőnek is és pompás dísze volt gyűrűkbe kunkorodó nagy farka. Mivel még nőtt is keveset, megjelenése minden kellemetessége mellett bizonyos mértékben fenyegetőző is volt, aminek kihasználását azonban kitünő jelleme nem engedte meg. Bizonyos, hogy a nagyon kedvelt vadászkutya véréből is volt benne egy jó adag, mert Éliás mihelyt valami szárnyast meglátott, megfékezhetetlen vágyat érzett, hogy ezt az állatot hatalmába kerítse és széttépje. Ebben követésre méltó bátorságot mutatott, aminőt más kutyánál nem egykönnyen lehet találni.

Pompás napok köszöntöttek reánk! Hogyan írjam le a föltörekvő reggelek világító tisztaságát, amelyek érthetetlen állandósággal követték egymást, a nappalok csöndes, izzó fényét és a fehér, veszedelmes éjszakák mágikus békéjét! Ami a rengetegben való e vándorlás idejéből legmélyebben megmaradt emlékezetemben, az a kanuút a tavakon és a csatornákon. Sohasem felejtem el azt az esti órát, amikor kocsijaink Tsirakalba érkeztek, egy kis helységbe ama tó partján, amelyet a Vatarpatnam alkot a tengerbe ömlése előtt. Pálmák alatt feküdt a helység és amikor az útról lehaladtunk a kikötőbe, fehér, barna és zöld színeivel érdekes ellentétben volt a nagy víz csodálatosan csöndes, szürkéskék ezüstfalával. Az alacsony házakból és pálmagunyhókból kék füst szállt fölfelé és egy fából készült templompagodának homályából papi ének hallatszott. Szellő sem rebbent, a nappal bágyadtsága megfeküdte a levegőt és a sötét kikötő csöndes volt, mint egy kép. Óriási lombfák, hasonlatosak a mi jávorfánkhoz, árnyékolták be a keskeny vízszorost, amelyben a kanuk sűrűn egymás mellett, mintha megmerevedett ércbe volnának erősítve, mozdulatlanul pihentek, részben rikítóan bemázolt árúcsomagok tornyosodtak rajtuk és a kikötőhöz szolgáló út szorosan a házak mellett vitt el. Tele volt a levegő tea, fűszer és gyümölcs illatával és amikor kocsijaink közvetetlenül a víz szélén megállottak, elénk állott egy egészen fehérbe öltözött öreg ember és Allah meg a próféta nevében üdvözölt.

– Te vagy az az úr, aki a vízen Taliparambuba akarsz jutni?

Homlokát, mindjárt a szemöldök fölött, fehér kötő takarta, fekete szeme biztosan és mustrálgatva nézett reám.

– Add ide a pénzt, Sahib, ki kell fizetnünk az evezősöket, hogy szót fogadjanak.

Panja kettőnk közé lépett és pedig szándékosan úgy, hogy az öregnek, akit gyöngén meglökött, vissza kellett lépnie. Dühösen nézett Panjára.

– Ki engedte meg neked, hogy a Sahibot megszólitsd? – sziszegte Panja, akinek merészsége meglepett. – Menj és mutasd meg kanuidat, hogy megfelelnek-e az úrnak. Azt hiszed, azért jött a Sahib, hogy veled fecsegjen?

Az öreg ingadozott és kételkedve tekintett reám, de azután szót fogadott Panjának és habozva szólt:

– A kanuk jók.

– Azt én döntöm el, – mondta Panja hidegen.

– Nagy urat kalauzolsz végig az országon? – kérdezte az öreg.

Panja nevetett és megvetően ezt mondta:

– Ti itt Tsirakalban igazán semmivel sem tudtok többet, mint a békáitok pocsolyáitokban. A mangalorei kollektor olyan türelmetlenül vár bennünket, hogy egymásután jönnek a küldöttjei. Nem érkezett hírhozó?

Az öreg tagadólag rázta a fejét és félénken rám nézett. Panja tetszett nekem és más apró hiúsága ellenére megéreztem, hogy itt megvolt az oka föllépésének. Gyakran óva intettek a mohammedánoktól. Panja ismerte az országát. Alaposan szemügyre vettük a csónakokat. Fatörzsekből készült, körülbelül nyolc méter hosszú kanuk voltak hosszú evezőkkel, mert állva eveztek benne az emberek és jókarban levő vászontetővel, amely megvédte a középső részt körülbelül olyan módon, ahogyan Németországban a teherkocsikat szokták boltozatosan és feszesen vászonnal bevonni. A vászonernyő és a csónak széle közt keskeny nyiláson ki lehetett tekinteni és e kabin előtt körülbelül két méter széles hely volt, ahol el lehetett üldögélni hüvösebb órákban, amikor nem kellett a nap elől elbújni. A csónak feneke gondosan ki volt párnázva és tiszta bambusztakarók borították, de maga a csónak nem volt szélesebb, mint egy keskeny tábori ágy.

Panja megelégedettnek látszott. Én a tóra néztem, amely vöröses színt kezdett játszani.

– Mikor kel föl a hold? – kérdezte Panja.

– Éjfél tájban, – mondta az öreg elgondolkozva, – virradatkor indulunk útnak.

– Ki akar utazni? – kérdezte Panja nyugodtan, – te vagy az úr? Azonnal útnak indulunk.

– Nem lehet, az emberek szétszóródtak Tsirakalban és nem lehet őket egyhamar összeterelni.

– Hány evezősöd van? – kérdezte Panja, aki eleresztette a füle mellett a hajós ellenvetését.

– Minden csónak számára négy.

– Elég minden csónak számára kettő, – mondta ki az itéletet Panja, – a víz nyugodt.

Az öreg a fejét rázta

– Holnap reggel, ha csak rövid időre is, elhaladtok a nyilt tenger előtt és ott két ember nem tud átevezni a hullámtörésen.

Ezúttal mintha igaza lett volna az öregnek, mert Panja engedett, de azt követelte, hogy az embereket azonnal hívják össze és osszák szét a csónakokban. Később azt mondta nekem, jobb ha az evezősök előbb nem cserélhetik ki egymás közt rólunk táplált véleményüket és érvényt szerzett akaratának. Podgyászunkat átvitték, az ökrösszekerek még az éjjel visszafordultak és alig egy óra mulva a fölkelő csillagok alatt elindultunk.

Az evezősök énekére ébredtem föl. Elaludtam volna? Némi időre volt szükségem, hogy magamhoz térjek, a levegőnek idegen szaga volt, hüvös lett, hallottam a vizet és enyhe fehéres világosságban támolyogva talpra állottam.

Amikor kimásztam a kabinból, szúró fény csapott rám az égből: a csillagok. Alattam halotti csöndben, reszketés nélkül, mint gyémántok szénfekete selymen, végtelen, feketén csillámló mélységbe sülyedtek. Az égboltozat és a halotti mélység két haragos fényvilága között előttem két óriási sötét meztelen test hintázott és hajladozott, belelökött a csillagoktól és csillagképektől ragyogó mindenségbe és énekelt. Evezőik belemerűltek a vízbe és miként ha folyékony ezüsttel öntötték volna le, csillogó és szikrázó csöppekkel tele emelkedtek föl és amikor hátra fordultam, szűk ezüstutat láttam olyan fényességben, hogy káprázott a szemem.

Csónakunk mint valami hosszúfarkú szomorú üstökös, égi szikráktól csillogó, parttalan világon röpült végig. Szárazföldet nem láttam sehol, a tó közepén voltunk, ágyában a pihenő folyamnak, amely ezeréves iszapon keresztül csak lassan csúszott át a tengerbe. Kezemet bemártottam a vízbe és ezüstös lett. Az éjszaka e csodájának érzékfölötti mámorában, meg nem értve és föl nem fogva a tüneményt, erőtlenül kabinom falához roskadtam. Éjfél tájban a fölkelő hold világában kékes ködkúpok bukkantak föl előttünk. A hold, okkervörös sarló, a dzsungel fölött állott. Partot értünk. Sokáig nem vettem észre semmit, csak vizes ágakat, amelyek arcomat surolták, hallottam a nedves sötétségben a mohammedánok kiáltását és szemem csak ritkán pillantott meg fölöttem fehéres vagy vöröses fényt. Ebből a háttérből nagy levelek vagy magas nád kardjai emelkedtek ki. Egyszer átható panaszkiáltással, amely még sokáig gurgulázott künn a víz fölött, nagy mocsári madár kapott szárnyra.

– Panja, – kiáltottam.

Ekkor tűzfény lángolt föl előttem, amelynek világában fölismertem, hogy a kanu keskeny homokzátonyra jutott. Fölötte lombos út kezdődött, amely olyan sűrű volt, hogy szinte zöld barlangnak tetszett. Fehér ruhájában benne állott Panja, fáklyát tartott magasra és intett nekem.

Az embereknek néhány órai pihenésre volt szükségük. Félkörben a szárazföld felé tüzet raktak, rövid idő mulva mély álomba merülve feküdtek gyékényeiken és Panja velem szembe lekuporodott a tűzhöz és halkan és izgatottan szakadatlanul beszélt. Észrevettem rajta a tropikus nyári éj nyughatatlanságát, az emberek evezése a vérben forró visszaemlékezést keltett föl bennem vad tettekre és köröskörül az erjedő csöndben izgató szerelemvágy és hirtelen ostoba halál sejtése ólálkodott. Mintha a buján és csöndes vadságban pompázó növények és fák életvágya és sóvárgása a mi testeinket kivánta volna meg. Ujjaim hegyén halántékomon és a nyakamon lüktetett a vérem.

Panja kisvártatva fölkelt, száraz liánokból és elkorhadt fából fáklyát csavart magának, leöntötte olajjal és a tüzön meggyujtotta.

– Hová mégy Panja?

– Az asszonyokhoz, – felelte tompán.

Fáklyájának vörös fényét nemsokára áthintázni láttam a sűrűségen, védekezésül a vadállatok ellen, gyors, lágy lépésének ütemére magasan és messze maga mögött lobogtatta. Egyedül maradtam Éliással a tűznél, Pasa a csónakban a ládáknál aludt, takaróját keresztbe leterítette a holmimra és álmában testével védte.

ÖTÖDIK FEJEZET. Dzsungellakók.

Panja, ha kutatásának kedvezett a szél, megszagolta a falvakat, mielőtt oda érkeztünk.

– Faluhoz közeledünk, – szokta ilyenkor mondani, – itt sátort ütünk.

Főként azért ütöttünk tanyát falu közelében, mert biztosra vehettük, hogy telep közelében friss vizet, rizst és banánt, szárnyast is vagy tojást kaphatunk. Nagyon körülményes volt és sok fáradságot okozott a teherhordók összeszedése, részint azért mert kisebb teher hordására is többnyire két férfire vagy nőre volt szükségünk, részint pedig, mert rendszerint két-három nap mulva honvágy fogta el az embereket és megszöktek, pedig a bérüket csak a kitöltött idő után szoktuk kifizetni. A bérüket annál könnyebb szívvel hagyták nálunk, mert rendesen elloptak valamit, ami bőségesen kárpótolta őket, nekünk pedig nem okozott érzékenyebb kárt.

Valahányszor egy-egy rabszolgánk elhagyott, Panja azt a reménységét fejezte ki, hogy menekülő útján párduc karmába fog kerülni, ezt szívtelenül és őszintén remélte és mindig a párducot választotta a szökevény végzetéül. Ilyenkor gyakran napokig elidőztünk a síkság szélén vagy a dzsungelvadon közepén, néztük a nap jövését, menését, dohányoztunk, aludtunk és vadásztunk. A térképen már nem tudtam pontosan tájékozódni, de ez nem is volt fontos, mert ismertem a dzsungel szélességét és a nap meg a delejtű pontosan megmutatta az irányt. A folyók is, amelyeken keskeny gázlókon vagy a benszülöttek kanuin keltünk át, megmutatták, hogy nagyjában nem tévesztettük el az irányt. De hát volt-e egyáltalán célom?

A fiatal teherhordók egyike sokáig szolgálatomban maradt és nemcsak én kedveltem, de végül Panja kegyét is megnyerte, ami pedig nagy ritkaság volt. Gurumahu volt a neve, körülbelül tizennyolc éves, magas, nagyon karcsú, de hajlékony és erős legény volt. Áttért az izlámra, mert sokat remélt a szabadságtól, amelyet ez az új tan fog jövendő életének biztosítani, de sajnos jólelküsége nem engedte meg, hogy ezzel a szabadsággal éljen. Mint azelőtt, most is reszketett a brahminoktól és semmit sem változtatott élete módján. Nagyon szoros viszonyba kerültünk vele egy nem éppen szokatlan módon elkövetett tolvajlása révén és pedig rézüstjeimet szemelte ki zsákmányul a gazdagság után való kielégíthetetlen vágya.

Guruhamu lopását hála Istennek elég jókor fölfedeztük, mert ha zsákmányával kereket tudott volna oldani, ugyancsak nagy zavarba jutottunk volna. Leleplezése tulajdonképpen Éliásnak köszönhető, amit persze Panja kétségbe vont. Akkoriban a síkság szélén ütöttük föl a sátrunkat úgy, hogy a sátor kijáratából a dombos lapályra nyilt kilátás. Éliás morgására ébredtem föl és ekkor a holdfényben Gurumahut láttam futni a síkságon át, mindenik kezében egy-egy rézüstünkkel. Akkora ugrásokkal falta a mezőt, mintha a hosszúságuktól függne lelkének üdvössége. Fogtam a revolveremet és a levegőbe lőttem, a golyó már amúgy sem érte volna utól, de különben sem akartam őt megölni. Nem is volna helyes, ha Indiában ilyen döntő föllépésre szánná el az ember magát, mert a hinduknak a meghalás nem szerez olyan gyönyörűséget, mint aminőt az Afrika-utazók szerint a szerecseneknek okoz. Tudtam azt is, hogy a fegyverdörej hasznos hatással lesz a rabló lelkiismeretére, akinek magának is volt egy nagy puskája, amelyről később még szó lesz. Gurumahu éles kiáltással hosszában elvágódott, arcra bukott és a holdfényben csillogva messzi túlgurult rajta a fűben a két rézüst.

Amikor látta, hogy mögötte csöndes minden és nem üldözi senki, lassan fölszedelődzködött és sorjában végigtapogatta tagjait. A lábán kezdte, mert ebben a helyzetben nyilván ezt tartotta a legfontosabbnak, lassan fölhaladt a karjáig és csak legutoljára tapogatta meg a fejét és úgy látszik ezt is, mint minden mást, rendben és a helyén talált. Azután fölugrott és lehajolva, nagyokat ugorva tovább szaladt, anélkül, hogy csak egy pillantásra is méltatta volna a rézüstöket, amelyeket a sors megirigyelt tőle.

Panja értük ment és azonharagosan nagy körülményességgel megtisztította őket.

– Majd elfogja a párduc, – mondta és dühösen rőzsét vetett a tűzre.

Nagyon elkedvetlenítette, hogy a lövésem véget vetett éjszakai nyugalmának. Magamban, nem minden sajnálkozás nélkül elveszettnek hittem Gurumahut, ha nem is föltétlenül azon a módon, ahogyan Panja gondolta. De tévedtem, mert másnap déltájban táborunkhoz osont. Valószinűleg nem tetszett neki a dzsungel éjjeli elhagyatottsága vagy talán rizslakománk curryszaga vonzotta vissza hozzánk. Panja méltóságteljesen elém állította. Olyan volt a szegény ördög, mintha a vízből húzták volna ki.

– Megfoglak ölni, – mondtam csöndesen.

Méternyi magasra ugrott, azután lezuhant.

– Fölakasszam? – kérdezte Panja olyan egykedvűen, hogy ez egyszerre szemem elé tárta fenyegetődzésem egész alávalóságát.

Érdekes, milyen hamar meglát az ember minden igazságtalanságot, amelyet más valaki követ el.

– Egész pohár sót fölfalt, – jelentette Panja komolyan, – a whiskyről nem beszélek, mert azt nem tudta megtalálni.

– Az éhség kergetett vissza? Hol voltál ennyi ideig? – kérdeztem a gonosztevőt.

Fölvetette a fejét és megpróbált szembe nézni, ami az őslakósság benszülöttjeinek nagyon nehezen megy, ha kék szem tekintetét kell kiállaniok és ha ritkán érintkeznek fehér emberrel. De Gurumahu mégis fölismerte arckifejezésemet és nevetni kezdett, mint egy gyerek.

– Te barátságos vagy uram, – mondta habozva, majd meggyőződéssel folytatta: – te nem vagy okos és igazságos, mint az angolok. A halálomig vigyázni fogok az üstjeidre.

– Ha semmi mást nem akarsz csinálni, akkor már kotródhatsz is vissza a mocsárba, – mérgeskedett Panja.

De Gurumahu nem hagyta magát csak az imént ajándékba kapott életének élvezetében megzavarni és amikor mindketten távoztak, hallottam, hogy szolgánknak gőgösen ezt mondta:

– Lőtt-e már rád, te áruló, valaha egy Sahib? Még golyóra sem vagy érdemes, azért élsz és csúszol-mászol az úr lábánál, én azonban küzdöttem vele!

– Ez igaz, te rézfaló, – mondta Panja, – köszönöm, hogy nem zúztad őt szét, te levéltetű!

De Gurumahu ez időtől nálunk maradt. Gurunak szólítottuk, mert a nevét hosszallottam, különben is még egész sor jólhangzó neve volt, de úgy látszik a Gurumahu nevet szerette legjobban.

Egyszer Panja óvatossága ellenére elmulasztottuk a nap lenyugvásának idejét és egy folyó mocsaras partján ránk szakadt a sötétség. Guru a nedves esti levegőben szaglászgatott és a partról a szembenlevő pálmaligetet vizsgálgatta, ahol kis idő mulva valóban gyönge fényt láttunk fölvillanni. Amikor már sátort ütöttünk és a tűz is égett, hallottuk, hogy evezőcsapások paskolják a vizet. Sátorunktól távolabb megszünt a zaj és megzörögtek a bokrok, de ezután teljes csönd lett.

– Most szemük lett a mangrováknak, – mondta Panja, – de mégis csak könnyelmű népség lehet, mert nem fél a párductól.

Ebben a tekintetben Éliásban nem nagyon bizhatott az ember, mert az ő gondolkodásmódja nem engedte, hogy békésen közeledő éjjeli vándorokat ugatással megijesszen. Ha a tábor közelében párduc köhögését hallottuk, Éliás a sátor mélyébe vonult vissza, nem mintha félt volna, hanem mert ott jobban tetszett neki.

Nappal lelőttem egy mátyásmadarat, barna tollát kitépdestem, megkoppasztottam és kedves fejecskéje a világoskék szemgyűrűvel nyitott csőrrel lelógott a térdemről. Ha Guru szemének is lett volna ilyen világosszínű gyűrűje, éppen olyen mereven és élettelenül bámult volna, mint vadászzsákmányom. Nem tudta megérteni, hogy madarat fogyasztok el, amelyben valószinűleg egy meghalt lélek rejtőzködött. Ebben a tekintetben Panja már régen eltávolodott a hazai világnézettől. A rézüstökben forrt a víz és a tűz világánál szárnyas éjjeli népség nagy tömege gyülekezett össze, színes szikraként rajzotta körül a lángot vagy a levelekről belebámult a megfoghatatlan vörös életbe, amelynek parazsa halállal csalogatott.

Panja nagyszívesen elhozta beretvám maradványát, amely olyan volt, mint valami zsebbeli fürész és olykor-olykor fürészként is használtam. Egyszer egy szakács elszomorító tudatlanság idejében kecskét ölt vele; így bosszulja meg magát, ha mi európaik barbár szokásaink követésére csábítunk egy jámbor népet. Ennek a barbárságnak a nyoma ott burjánzott az államon és az arcomon, ahol a dzsungel növényvilágának vadon növekedésével versenyzett. Guru nappal a borsindák közt kifosztott néhány madárfészket és elhozta nekem a tojásokat, de csak azokat föztük meg, amelyek még egészen frissek voltak. Panja betelt rágott és nézte, mit végzek. Nagyon helyes érzéke volt az iránt, hogy valamely munka meddig szerzett nekem örömet és mikor kellett tőlem átvennie, a legutóbbi időben azonfölül útibiztosi szerepében szemlátomást nagyobb önállóságra tett szert és úgy láttam, hogy a szabadság egész új öntudatával végzi a munkáját. Pasa friss pálmahajtásokat tisztított, a legfinomabb és legjobb izű főzeléket, amellyel India szolgál, de ez szigorúan tiltott étel, mert a pálmát tönkre teszi szívének e megrablása. A fának fehéres, középső tarját kimetszik; gyönge mint az egészen friss mogyoró és az ize is hasonló; olajjal és savanyú gyümölcslével elkészítve olyan salátát ad, aminőt az európai konyha nem tud fölmutatni.

– Megkérdezzem az embereket, vannak-e a faluban mangófák? – mondta hirtelen Guru.