Part 4

– Huc, – szóltam hozzája, – kikölcsönzött majmom, az emberi szív, ha társaság nélkül a bor szárnyas vezetésére bízza magát, az egész világon mindenütt ugyanazt az utat kezdi meg, csak fokra nézve különbözik egymástól, de olyan mint az a közösség, amelynek részesei mindazok, akik ugyanegy szentség áldása alá rendelik magukat. Úgye először mintha csöndesen visszavonulnának a napi gondok, hogy érzésünk meglepődve és nagy örömmel kutassa ennek a menekülésnek az okát? Kínzó tanyájának most kizöldült helyén fölemelkedik reménységünk barátságos angyala, aki anélkül, hogy szemünket kápráztatná, ünnepiesen bizonyosságá teszi azt, ami a legszebb a jövőnkben, úgy hogy észrevétlenül és titokban kivánságaink céljához jutottunk. De hiába úgy vagyunk, Huc, hogy célhoz érvén hirtelen elszomorodunk, mert azoknak a jóknak, akikké a bor alakít át bennünket, nincs kedvükre, hogy kivánság nélkül legyenek, az elért cél már nem több mint kilátás egy ujabbra. És azzal az egyszerre fájdalmas és mégis boldog sejtéssel, hogy mindig így lesz, szívünkben vágy támad maradandó nyereség után.

– Egészségére, – mondta Huc.

– Most ne zavarj, – feleltem azzal az aggodalommal, amely könnyen elfogja azokat az embereket, akik komolyabban veszik gondolataikat, mint amilyenek valójában és akik ezért azt hiszik, hogy, mert nem osztják a meghatottságukat, el akarják őket tőlük terelni. – Meg kell tehát tudnunk Huc, hol található ez a vigasz és mely alakban. Fölbukkan poharunk fenekéről, a kehely árnyékából és aranytükrén egy nő képét mutatja.

Minden mivel szívünk tele, Szökken fénysugárba, Jézusnak fájdalmas feje S kedvesünknek szája.

– Csak verset ne, kérem, – mondta Huc.

– Bocsásd meg, – feleltem, – néha megtörténik anélkül, hogy az ember akarná, de megértem, hogy kevesen vannak, akik tudják, hogy igazán szépen csak versben lehet valamit elmondani. Lásd, Huc, ennek a nőnek a képe egyikéhez sem hasonlít azok közül, akiket ismerünk, ennek az arcnak szépségét és szendeségét sehol a világon nem tudjuk megtalálni és ebben rejlik megnevezhetetlen vigasza. Szeme mélyéből az örök élet és a földi álom sugárzik és az álomból kedves fátyol száll fölfelé, mint a jázmin illata nyári éjjelen és betakarja a szemünket, hogy pihenésbe merülünk. Mintha nem kivántunk volna magunknak mást, mint ezt a kegyes pihenőt.

– Tehát csak azért vagy aszkéta, – felelte Huc, – mert az út oda egész sor élvezetet adó kellemetességgel van összekötve.

Kezével gyorsan végigtörölte nagy szájának keskeny ajakát és a szemöldökét a magasba húzva ismét lebocsátotta a kezét, mintha megfeledkezett volna róla.

– Adj egy kortyot, – folytatta és fölhúzta a vállát, miközben előredőlt a feje és olyan nagynak látszott, mint egy emberfej. Óvatosan ivott, alaposan megnyalta az ajkát és olyan fájdalmasan lélekzett, ahogyan csak ember tud lélekzeni.

Egyideig csönd volt, a természet éjjeli hangjai és az utazó föld halk, titkos zúgása vonyítva hatoltak be hozzánk. Huc fonnyadt kezét szíve tájékára tette és egyszerűen ezt mondta:

– Tüdőbajos vagyok és nem élek már sokáig, az erdőről fogok neked beszélni. Sokat nem mondhatok, mert az erdő szépsége akkora, hogy minden róla szóló gondolat és szó álommá válik, minél inkább megközelíti a valóságot. Ne gondold, hogy a betegségem elbúsít, csak nyomorult lények érzik a testi bajt, a test minden fájdalmát és gyarlóságát mosolyodva kellene elviselni.

– Meglep a bölcseséged, Huc, – mondtam.

– Nagyon gőgös lehetsz, ha ez meglep, – felelte Huc nyugodtan. – Ti emberek megfeledkeztek arról, hogy a teremtés élő lényeiben a teremtőt tiszteljétek és annyira túlbecsülitek a ti tulajdonságaitokat, hogy ezért azután mosolyogtok minden más lény tulajdonságain. De mindannyiunknak egy az útja és ha meg tudnók érteni az időt és át tudnók tekinteni a multat és a jövőt, akkor tisztelettudóbbak, szerényebbek és jámborabbak volnánk. Adj egy kortyot.

Odanyujtottam a poharat, amelyet két kézre fogott és szemét lehunyva, lassan kiürített.

– Minden jó ember szereti az állat viselkedését és lényét megfigyelni, – folytatta Huc nyugodtan, – meghatja és bizonytalan hitre serkenti őket a jövendőbeli tökéletesedés megsejtése; mások még sokkal előbbre vannak és megtanulják a növény sajátosságainak megcsodálását, amelyek bár különböznek az állatétól, mégis éppen olyan sokfélék; de mikor fogjátok megfigyelni az ásvány életét? Az emberek elvesztették a türelmet. Sokáig kellett közöttük élnem és nemcsak szenvedtem, amint hitted, amikor engem kikölcsönöztél, hanem tanultam is. Megismertem házaikat és városaikat, hajón utaztam végig a part mentén úgy, hogy az erdőt a parton finom kék ködnek láttam, sőt egyszer vonaton is utaztam, tehát tudom, mire vagytok büszkék. Az emberek tássaságában betegedtem meg, mert esőben és szélben és a rettenetes melegben védelem nélkül ott kellett maradnom a cövekemen, amelyhez lánccal hozzákötöztek. Te leszel az utolsó gazdám. Egészségedre!

Magamnak másik poharat vettem elő és mindkettőnknek újra töltöttem. Huc öreg, elmélázó szemével közvetetlenül előttem ült az asztalon, úgy hogy a gyertyavilágnál két fénylő üveg közt körülbelül egy magasságban volt a homlokunk, kis ideig a színes sztanniollal játszott, eltépte és szagolgatta. Amikor végre kiejtette a kezéből, mintha soha nem érdőklődött volna iránta, egy pillanatra megint kételkedni kezdtem jelentőségében.

– Mégis csak majom vagy, – mondtam és mintha álomból ébredtem volna föl.

Huc hosszú farkát melankólikusan végighúzta a kezében, a végét megmarkolta és kerek száját felém lökve kérdezte:

– Mennyit ittál már tulajdonképpen?

Szégyenkezve mentegetődztem. Hucnak tehát mégis igaza volt, amint mindjárt kezdetben gondoltam, amikor fiatal gazdája válláról tekintett reám meg nem mondható komolyságával és elmélyült fölsőbbségével.

– Beszélj az erdőről, – kértem.

– Gyakran azt gondolom, – kezdte Huc nyugodtan, – hogy csak azóta ismerem az erdőt, amióta ott kellett hagynom, mert e naptól kezdve óráról-órára, még álmaimban is vele kellett foglalkoznom és eközben arra is rájöttem, hogy amit szeretünk, csak akkor kezd igazán a mienk lenni, ha elvesztettük. Mindent, ami részlet, elfelejtettem és lelkemben csak a fönséges szabadság egyetlen tündöklő képe maradt meg, át van szőve a hold fehér fényével, amely végigsütött a fák legtetején, a napsugár játékával a friss zöldben, a pacsirta dalával a víz mellett és a virágok illatával, amelyek oly sokfélék, amennyi színt és alakot csak elképzelni tudunk. Te tovább fogsz élni, mint én, tehát örökségül hagyom neked a vágyódást az erdő után, őrizd meg.

Poharat emeltem, hogy a jóváhagyás jeléül újra kiürítsem, de Huc már nem ivott. Odasimult az egyik nálánál csak kevéssel kissebb üveghez, mintha tarka csillogása a gyertya fényében melegíthetné, egyhangúan és látszatra lelkesedés nélkül beszélt tovább, nem mosolygott és nem is volt szomorú.

– Tavaszi reggel volt, amikor fogságba jutottam. A szülőhelyem messzi esik innen; Mangalorenak, a tengerparton levő papi városnak a dzsungeljaiban van. Egy rizsföldön hurokba keveredtem, amelyet emberek raktak ki és megadtam magamat a sorsomnak, amikor láttam, hogy a karom és vállam köré csavarodó kenderkötelet nem tudom széttépni. Két fiú nyomorúságos kunyhóba cipelt, amely egy vadfügefa lógó gyökere közt épült agyagfallal és pálmalevéllel. Szantálfa és elégetett tehénganaj szagával volt tele és olyan komor és sötét volt, hogy jó ideig alig láttam valamit. Amikor az első éjjel után reggel fölébredtem, a szűk ablak előtt a banánleveleken ott láttam a nap sugarát és szabadon élő társaimra gondoltam, akik most, mint egykor én is, a reggeli szélben az arekapálma csúcsán hintáztak és a gémeket nézték, melyek a folyó sekély vízének homokszigetén álltak és halásztak. Ha lehunytam a szememet, a víz zúgását hallottam és a parton a nádi növények hangját. Az erdő sűrű lombjai közül kihallottam a vadgalamb csalogató szavát és láttam a párducot, amint átlopódzik a zsombékon, hogy igyék. Úgy mozgott a magas nád naplándzsái és árnyékvonalai között, mintha a nap és a szél árnyékkal és fénnyel játszanék és senki föl nem ismeri, ha rekedt fujtatása el nem árulja vagy gőzölgő lehellete, amely tele van éjjeli rablásának vérszagával. Magasan fölöttem a kánya énekelte bele a kék égbe hangos vadászszavát és zsákmányt kutatva, mintha aranyban fürdenék, kicsinyen és boldogan lebegett a hüvös reggeli magasságban a dzsungel vad, zöld tengere fölött. Társaimmal összebujva ültem a magasban a vöröses reggeli napon, beszívtam a pompás levegőt és magam alatt a nap felé nyujtózkodó számtalan növény szótlan mozdulatát éreztem. Ha velem éltél volna az őserdőben, megtanultad volna hallani a feslő virág fájdalmas és édes zaját, meg tudnád különböztetni a kipattanó bimbó szagát az elvirágzás lehelletétől és a kéjes sóvárgást, a vágyakozó csirázást és ezeknek a türelmeseknek, a tavaszuk örömében és bajában megreszketőknek odaadását.

De hát nektek mindennapi embereknek sok minden fontos és bizony akárhány jelentéktelen dolgot többre becsültök, mint a nagy természet életével való szemlélődő közösséget. Bennünket majmokat haszontalan, szeleburdi népségnek hisztek, amely semmi okosat nem végez és elfecsérli a napot. Ámde mit tudtok ti szabadságunk boldogságáról a napsugárban, vagy a fehér, pezsgő éjszaka holdfényében, mit közösségünkről a természet ezerféle teremtményének ártatlan sorsával? Azt hiszed, hogy ha egyetlenegy órát tölthetnénk el békés együttlétben az erdő boldog lakóival, nem adnók oda érette mindazt a haszontalanságot, amiért ti egész napon át annyira fontoskodtok? Az a valóság, hogy más a lényünk mint a tiétek, nem zár ki bennünket a földi boldogságból és vajjon nektek más a célotok a földi életben, mint a boldogság? Kinevettek bennünket, ha megfosztottatok szabadságunktól és elfelejtitek, hogy nélküle semmi sem vagyunk. Csak a boldogságban lehet valakit igazán megismerni, mert a boldogság az önérzet előföltétele és az önérzetből születik minden nagy dolog.

– Ugyan mi nagy dolgot teremtettetek ti majmok? – kérdeztem.

Huc vállat vont, arca szürke lett és öreg, mintha évezredek suhantak volna át vonásain; egyiptomi mumiához kezdett kissé hasonlítani és egyszersmind valami búskomor állatiasság ült ki az arcára, tele leírhatatlanul fenyegetődző komolysággal.

– Ezt is csak ember kérdezheti, – mondta erőtlen hangon. – Még mindig úgy vélitek, hogy valamivel ki tudjátok egészíteni a természetet és azt hiszitek, teremtenetek kell valamit, hogy fennállhassatok. Örök megmaradástoknak semmi köze a műveitekhez és ameddig azt hiszitek, hogy az iparkodással megváltást biztosíthattok magatoknak, csak azt bizonyítjátok, hogy nem tudjátok, mi a megváltás. A nagy dolog, ami az igazi önérzetből származik, nem emberi kéz műve, hanem a szeretet minden iránt, amit a természet alkotott.

– Mit is tudsz te Istenről, te majom! – mondtam.

– Csak az a fontos, hogy Isten tudjon rólam, – felelte Huc, – és ő megteszi. Boldogtalanok csak azok, akikre nincs gondja az Istennek.

– Ez igaz, Huc, ez igaz, megbántottalak Huc.

– Végül még majd hinni kezdesz nekem, – felelte melankólikusan a majom, – pedig ez tehet leginkább kétkedővé szavaim igazságában.

Hiába, Hucnak nem volt rólam jó véleménye. Nem tudom, mivel keltettem föl bizalmatlanságát, talán azzal, hogy nagyon sok pálmabort ittam.

– Beszélj az erdőről, – kértem, – Istenről ne vitatkozzunk, a bölcs nem vitatkozik Istenről.

– Rád nézve ez ok arra, hogy megtedd, – mondta Huc.

Kissé kinyitotta a száját úgy, hogy fogait megcsillogni láttam és hirtelen úgy éreztem, mintha ijesztő gonoszság leskelődnék vonásai mögött. Ez a fölfedezésem leírhatatlan haraggal töltött el, amelynek eredetét bizonyára nem csak az állat e titkos gúnyolódásában kellett keresni, hanem inkább abban a dühvel határos megszégyenítésben, amelyben Isten hamis fölismerésének épületét összeroppanni láttam a természet egyszerű szeretetkivánalma alatt. Magamonkivül és elvakulva hirtelen megragadtam az egyik üveget, nyakon fogtam és megforgattam a levegőben, hogy hatalmas csapással darabokra törjem Huc kopasz koponyáján. Szilánkjai mint tarka eső hullottak szerteszét és amikor a hirtelen fénytől káprázó szememet kinyitottam, mintha valami sötét árnyat láttam volna elosonni.

Ekkor ráeszméltem arra, hogy odakünn a levelekre sütött a reggeli nap és hogy én éjjel az asztal szélén karomra dölve elaludtam. Zavartan és zúgó fejjel körülnéztem, mert olyan világosan hallottam az üveg csörömpölését, hogy semmi kétségem sem lehetett az iránt, hogy egy üveg eltörött. Ekkor rájöttem arra, hogy álmomban lelöktem az asztalról egy poharat, cserepei a reggeli fényben a padlón csillogtak és a félig nyitott ablakon hűs fuvallat áramlott be magával hozva a mangofák közül a papagályok kiáltozását. Nagynehezen összeszedtem megdermedt tagjaimat, egyiket a másik után és nagyot ásítottam az asztalt díszítő csöndes, sötét borpocsolyába, amelybe nyomorultul belefulladt a szivarom. Végre még mindig kissé kábultan lehajoltam, hogy fölemeljem Huc hulláját, de a majmot nem találtam sehol. Ekkor a nyitott ablakra esett a pillantásom és csöndes ijedelemmel megértettem Huc sorsát. Az aggkori gyöngeség nem minden nyoma nélkül merev lábbal és kissé görcsösen behajlított karral kimentem a verandára és Hucot valóban megláttam egy papeiapálma csúcsán. Olyan volt, mintha a kezén ülne, megelégedetten teljes erejéből hintázott és kiáltásomra letekintett, fejét a válla közé húzta és vicsorított a fogával, mintha kinevetne. De nemsokára ügyet sem vetett reám, belehunyorgatott a vörös reggeli napba, az ágat kedve szerint himbálni hagyta, kicsiny okos emberi fejét hátravetette és boldogan behunyta a szemét.

Amikor visszamentem a szobába, Panja a nyitott ajtóban állott, keze a hátán, frissen és kialudva állott ott, tiszta turbánja szénfekete haján és szeme a földöntött borosüvegről kimondhatatlan kifejezéssel majd a földön heverő cserépre, majd az én szegény alakomra vándorolt, amely igazán hiján volt a frisseségnek és a mozgékonyságnak.

– Sahib… – szólt és csipőjére tette a kezét.

Arckifejezéséről nem akarok beszélni. Kellemetlen emlék nekem. Most majd a majom után kérdezősködik, gondoltam, de nem tette. Ez éjszaka óta, amely után Éliást egyedül találta az ágyamban, Panja meg volt győződve, hogy még ő sem tud rajtam segíteni. Utálatos fölsőbbséggel, amelyet sohasem fogok elfelejteni, csak ezt mondta:

– Sahib, egy halász van künn, aki azt üzeni, hogy megjött a keleti szél és csónakod kész a tengeri útra.

NEGYEDIK FEJEZET. A Vatarpatnam ezüstsírjánál.

Napról-napra melegebb lett az idő, déltájban szivarral a számban elaludtam a függőágyban, kedvetlenül és fáradtam ébredtem föl és a könyvek is, gyakran napokig ugyanegy oldalon fölütve, érintetlenül maradtak az íróasztalon. Szilárdan elhatároztam, hogy utazni fogok, tanulmányoztam a meglehetősen tökéletlen térképeket, de már eldöntöttem, hogy a folyók tengerparti lapályain át veszem utamat északnak, jóllehet a folyamok vize még nagy volt és részben el is öntötte a vidéket. Az angol helyőrség tisztjei, akik közül néhánnyal megismerkedtem, lebeszéltek e tervemről, de nem értették meg szándékomat és ha azt hitték, hogy gyorsan és kényelmesen akartam előrejutni, igazuk volt. Körülbelül két hét alatt minden fölkészülés megtörtént, ökrösszekeret béreltem, két hónapra élelmiszert szereztem és egy reggel azzal a hirrel állított be hozzám egy fiú, hogy Tsirakalban a tenger partján várnak a csónakok.

A Vatarpatnam és Ponani, amelyek Malabar északi és déli részén szakadnak a tengerbe, az ország legnagyobb folyói. A Vatarpatnam, mint a nyugati part legtöbb folyója, beletorkolása előtt hatalmas medencét alkot, amelyben a tenger áradata szűk kifolyáson át egyesül a vizével. Az egyes folyótorkolatokat ellenben medencéikkel együtt csatornák kötik össze, amelyeket Tippu szultán, ez az éppen oly körültekintő mint kegyetlen fejedelem ásatott az angolokkal folytatott harcait megelőző időkben, hogy a monszunviharok idején, amelyek a tengerpartot járhatatlanná teszik, a tengeri városokban ne érje károsodás a kereskedelmet. Ma, amikor a tengerparti kereskedelem javát gőzhajók bonyolítják le, megfeledkeztek az őserdőn át szolgáló e pompás vizi útról. Az esős időnek vízhordta földje részben eliszaposította a csatornákat vagy partjaik buja növényzete teljesen befödte.

Panja, amióta tudtára adtam elhatározásomat, hogy elhagyom a várost, nagyon jókedvű volt, mert Cannanoret nem szerette és olyan vidékekre óhajtott velem jutni, ahol csak mi uralkodunk. Amikor meghallotta, hogy mily utat akarok megtenni, megelégedetten és elgondolkozva a tarkóját vakargatta és oldalvást nézett reám; ma tudom, hogy nem egy dologban talán tisztábban látta, mi vár reánk, mint én és hogy titokban örült, hogy nemsokára mennyire tőle fogok függni. Nagy gonddal intézte a fölkészülődést és nem egy intézkedéséből, amelyet határozottan és önállóan tett meg, lassanként látni kezdtem a legyőzendő nehézségeket. Utolsó bőrtáskámat vaspléhládával cserélte el és bádogdobozok egész fala tünt el a podgyászkocsiban; azt tanácsolta, hogy ne nagyon mutogassam a fegyvereimet, de jó karban legyenek, mert mohammedánok lesznek az evezőseink.

Akkor még nem tudtam, hogy mennyiben helytálló az aggodalma, de nem volt előttem titok, hogy a hindu világ sokféle csőcseléke csak azért tér át az izlámra, mert e tan nagyobb szabadságát akarja élvezni. A nyugati tartományokban a mohammedánok elszánt és összetartó társaságot alkotnak, amely nagyobb veszedelemmel fenyegeti Angolországot, mint a hinduizmus, amelyet a kasztszellem százfelé darabol és a legkülönbözőbb érdekek szerint tagozódik.

Expediciónk egyébként az országnak inkább békésségét, mint veszedelmeit tárta föl, amelyek nem az emberektől származnak és összehasonlításul eszembe jutott egy másik expedició a vadonba, amelyet az én jelenlétemben szereltek föl, hogy Szudánba menjen. Akkor az egész tábor csupa fegyver volt és harcrakészülődés, a szerecsenek pompás óriási alakjai a belföldön élő vérszomjas testvéreiktől való titkos irtózást hirdettek és ez expedició elindulásának helye fölött keringő dögkeselyük szárnycsapásában ott suhogott a levegőben a halál angyala is, akinek ijesztő vonásai Afrika járványait és a vérszomját sugározták ki. Jóval később, hogy már visszaérkeztem Európába, megtudtam, hogy ennek a társaságnak egyetlenegy tagja sem tért vissza hazájába, az utolsó név egyik genuai kórházban hangzott el, ahová beszállítottak egy lázban gyötrődő utcai koldust, aki mindenből kifosztva és irtózatos betegség karmaiban megkisérelte, hogy Nápolyból gyalogszerrel jusson el német hazájába.

India veszedelmeinek ellenben kevés közük van az őslakosság jelleméhez, mert az emberek békeszeretők és alázatosak és évezredek óta megszokták, hogy uralkodjanak rajtuk. Nem tekintve a politikai fanatizmustól fölkorbácsolt szenvedélyeket és a bosszúállás, gyűlölet és uralomvágy következményeként föllépő haragot, az ország legnagyobb részében a benszülöttek részéről semmi veszedelem nem fenyegeti az európai utazót; ha nem volna láz, vadállat és pestis, akkor a mai India azoknak, akik aggódnak életükért, jóval kevésbbé volna veszedelmes, mint európai nagyvárosaink környéke éjnek idején. India veszedelmes behatása és titokzatos hatalma más régiókban érvényesül, mint ott, ahol a kés vagy a puska dönt. India aligha lesz veszedelmes arra az emberre nézve, aki testi élete föntartásán kivül mást nem kiván, de démoni szelleme lesujt az ember lelkére, amikor szárnyalása meg akarja ostromolni a lét nagy kérdéseit és az emberi öntudat magaslatait. Az örök istenbirodalom régi szelleme égi diadalának megfoghatatlan csöndjével megbénítja a harc és a kutatás minden haragos buzgalmát, a megismerésért való minden fiatalos küzdelmet és minden tett frisseségét a lélekben. Minden volt.

Megismerés, mi áldozatot érlel, Megismerés végez csak szent művet, Az istenek is, fényben, mint Brahmant, Mint legrégibbet csak azt tisztelik. S ki mint Brahmant fogja föl a megértést S nem pártol el Brahmantól már soha, Már életében minden bajt elhárít És minden kívánsága teljesül.

Az Upanisádok égi világának és fényének nem idegen semmi szellemsugár, amely a mi kulturánk ismeretvilágából áramlik feléje, engedelmesen és csöndben vagy belenyugszik vagy nyugtalankodva szembefordul vele és mindenütt Indiában az Upanisádok békéje álmodozik az egész lét élő és elhalt lényei fölött. Egy régi közmondás szerint, aki türelem nélkül megy Indiába, ott csakhamar megtanulja, de mindenki, aki türelemmel fölvértezve megy oda, ott elveszíti. Ezt a mondást külsőségekre alkalmazva egykedvűen az adomák közé lehetne sorolni, de mélyebb értelme találó az évezredek régi szellemére, amely mindenütt uralkodik. India útjain ősz hajjal és fiatal szemmel gubbaszt az emberiség szelleme és csöndes diadalmi mosollyal látja ez elporlott népeket és az új nemzedékek balga buzgalmát. Senki, akinek lelkiismeretében ott ég az emberiség régi bűntudata, nem kerülheti el, csak a gyermekek ragyogó szeme van megvédve megpillantása ellen és a farizeusok szánalmas magabiztossága.

Kétségtelen, hogy jórészben különös álmom Hucról, a majomról kergetett ki a szűz természetbe, minden igaz ember hitének és tisztánlátásának anyjához. Ki tudná eldönteni, vajjon álmaink, az agynak csodálatos kinyilatkoztatásokra emlékeztető öntudatlan továbbműködésével új irányba tudják-e terelni gondolatainkat vagy pedig csak gondolataink képesek-e megtermékenyíteni álmainkat? Akkor azt hittem, hogy a világnézet egészen új evangeliuma van Huc egyszerű véleményében, amely szerint a földi lét minden nagy dolga egyesegyedül szeretetünktől származhatik minden iránt, amit a természet alkotott. Emellett nem felejtettem el a mondását: Örök megmaradástoknak semmi köze a műveitekhez és ameddig azt hiszitek, hogy az iparkodással megváltást biztosíthattok magatoknak, csak azt bizonyítjátok, hogy nem tudjátok, mi a megváltás.

Ilyesféle gondolatok nyugtalanítottak és űztek tovább, mintha a régi világ szívét meg kellene találnom az ország folyóinak és fáinak zúgásában, a dzsungelrengetegek fölött elterülő ég kékjében, teremtményeinek magatartásában, legyenek ezek emberek, állatok vagy növények és a napfénynek az ezer éves változás és türelmes visszatérés fölött sugárzó vagy izzó áradatában, ami mind, mintha a legbensőbben egyesülve Brahmant, mint legnagyobb kivánságot és várvavárt beteljesülést szülte volna.

Ifjúságom szerencsés tévedései így zaklattak engem, ahogyan már előttem milliókat fölemeltek vagy megaláztak, fölszabadítottak vagy bilincsre vertek, megáldottak, megrontottak vagy megsemmisítettek, de soha teljesen ki nem elégítettek. De testük megváltozva, mint új reménység és mint új hit a természet föltámadottjaiban, fölzúg a lezuhanó forrásban, a duzzadó gyümölcsben vagy az éneklő madarak dalában, amely fényhullámokba szőve harsog el a kipattanó virágok fölött. Krisna emlékezetes szava saját lényünkről, a legfőbb istenség fényéről, mindig újra arra csábít és vezet bennünket, hogy pihenés nélkül a magunk tökéletesedésére törekedjünk.

Az út, az oszlop, fájdalom s tanú, Barát, szülőföld és menhely vagyok, Kezdete, vége s élete mindennek A tarló is s örök mag én vagyok.

A fölébredt hinduk a reggeli hüvösségben dideregve még kunyhóik bejáratánál állottak, amikor ökörfogataink északi irányban elhagyták Cannanoret. Köröskörül minden kimondhatatlanul friss volt, az emberek élete még alig kezdődött meg, csak a madarak hangja köszöntött bennünket és a harmatban csillogó reggeli fény, amely különös vörös fényfoltokkal terjeszkedett szét a pálmák és a bokrok zöld és barna tömegében és az országúton, amely eleinte szeliden fölfelé kapaszkodott.