Part 16

Borzongás fogott el, amelynek tartós hatását akkor alig tudtam igazán megérteni, de hogy most ember vagy állat lett-e a méreg áldozata, a lábamnál heverő elpusztult élet láttára nem volt döntő fontosságú. Újra éreztem a nagy tiszteletet a kobra iránt és Mangese Rao arcának komolyságán is ott látszott ez a tisztelet, mint nemzetségének egy ősrégi istenségre valló ősrégi emlékezete, amelyet semmiféle fölvilágosítás sem tudott befolyásolni.

Ez az élmény tehette, hogy beszélgetésünk egy ideig a halál gondolatát és fogalmát érintette és elmondom azt, ami e beszélgetésből kitörölhetetlenül az emlékezetemben maradt. Nemsokára ismét ott ültünk a tűznél, amely ezen az éjjelen nem aludt ki többé. A nyugodt embert különös nyughatatlanság fogta el; fájt nekem, amikor láttam, hogy okos gondolatai harcban állnak papi kasztja világfölfogásának a szívében vérévé vált hagyományával. Még ma is olyan tisztán látom egyenesen ülő alakját, amilyen tisztán másnak a tudatában szó nem tudja életre kelteni, homloka és komoly szeme fölött a vöröses fényű selyemturbánt, keskeny, csaknem kecses vállát és lehajtott fejét, amelynek amikor beszélt, olyan tartása volt, mintha gondolatait térdén nyugvó kezéről olvasta volna le. Olykor, ha különös súlyt akart adni valamely szavának, fölemelte sovány világosbarna kezét. Lelkünk fontos kérdéseiről azóta sem beszéltem belemelegedve és szenvedéllyel sohasem senkivel, aki annyi nyugalommal és oly finom tapintattal engedte, hogy társa elmondjon mindent, amit akar. Egyszer így szólt hozzám:

– Annak, aki az ön fölfogásával nem ért egyet, ne tegye könnyebbé a helyzetét azzal, hogy félbeszakítja, mert ezzel lehetetlenné teszi a számára, hogy bebizonyítsa, mily kevés a mondanivalója.

Gúnyolódását egyáltalán különös körülményességgel érvényesítette és legcsípősebb megjegyzéseit barátságosan tette meg. Fölsőbbsége diadalát sohasem élvezte láthatóan és a legbuzgóbban akkor beszélt, amikor ellenfelének vereséget kellett kihevernie. De hallgatása igazán érzékenyen hatott arra, aki megérezte, hogy hallgatásával lemondott és miért mondott le a meggyőzésről.

Egy napon meglátogattam őt Mangaloreban, amikor a jezsuita telep egyik páterével háza előtt az agyagföldön pálmaárnyékban sakkozott. A játék bizonyára mulatatta, de játékfelének véleménye szerint éppen azért nyert, mert mulattatott. Amikor a páter a szemére vetette, hogy azért beszél folyton, mert a figyelmét el akarja terelni, új játszmában állapodtak meg azzal a kikötéssel, hogy játék közben egyetlen szónak sem szabad esnie. A szerzetes kissé bosszúsan veresége miatt, nem állhatta meg, hogy hozzá ne tegye:

– Ha ugyan tud annyi ideig hallgatni.

Mangese Rao nem felelt, hanem elrendezte a figurákat. Néhány lépés után ellenfele elvesztette a királynőjét és föladta a játékot, mire Mangese Rao szerényen megjegyezte:

– Csak azért ütöttem el, mert hölgy jelenlétében udvariatlanság lett volna a hosszú hallgatás.

Nos azon az éjjelen a halálról beszéltem, kezdetben meghatottságom könnyelmű túláradásával és fiatalságom romantikus fölfogásával. Mangese Rao figyelmesen hallgatott és végre megszólalt:

– Hallja hogyan üvöltenek a pusztaságban az éhes hiénák?

Kissé kijózanodva igenlően feleltem, mire ő elgondolkodás nélkül, amit csak azok fitogtatnak, akik nem bíznak a gondolataikban, így szólt:

– Micsoda ünnepnapot teremtett a halál a hiénáknak. Ha elhagyjuk táborhelyünket, hogy tovább menjünk, megtalálják az elhullott állatot.

És folytatta:

– Én akkor értettem meg a halált, amikor mint fiatalember egy nyári napon kellemetlen gondolatoktól kínozva és halálos betegséggel a véremben kimentem a város kapuján túl. Nagynehezen, lázban vonszolva magamat egy omladékon haladtam át a pusztaság füvén, amelyet annyira kiszárított a nap, hogy ropogott. Ekkor a kőkockák közt különös villogás lepett meg a napfényben és alig hittem a szememnek, amikor csillogó kigyót láttam a homokban feküdni. A hőség reszketett bőrének pompás szinei fölött, amelyek mintha a gyémánt haragos ragyogásától egészen a rubin csöndes tüzéig a megtört napsugár valamennyi színét egyesítették volna. E vakító látvány pompája és gazdagsága annyira elragadott, hogy kiváncsian közelebb mentem egy lépéssel. De ekkor izgatott zúgás támadt, a lábamnál heverő összegyűrűzött test világító szépsége mint szárnyas rovarok tarka serege emelkedett föl a levegő meleg fényébe és előttem egy kis pusztai kigyó elrothadó maradványa feküdt, amelyen a szétrágott szürke bőr között világosan megkülönböztettem a vékony bordákat és az enyészet édeskés és utálatos lehellete áramlott felém.

A köztünk levő tábortűz bágyadt lángocskákkal kapaszkodott fölfelé a kékségbe, a csillagok földi termébe és éreztem, hogy a csoda hatása alatt megreszket a szívem, amely mintha mindent megértene anélkül, hogy a gondolatok követni tudnák fönséges szabadságát.

– Az igazságot, amely ebben a hasonlatban van, mondám, éppen úgy érzem, mint ahogyan akkor ön érezte, de mint azelőtt, most sem tudom gondolataimat a halálról a fölismerés bizonyosságává rendezni.

– A kígyó felé tett utolsó lépés volt az, amit ön az ön bizonyosságával gondol, mondta a brahmin. Ha meg tudja nekem mondani, hol szűnik meg az élet és hol kezdődik a halál, akkor megmagyarázom önnek a halált. Hol akarja ezt a határt megkeresni, a növénynél, az embernél, a kőnél vagy az állatnál? Akárhová nézek, a természetben minden pusztuló alak megujhodását látom. Még a kőzet kristályainak képződésében is életet látok és e megmerevedett matematikai rendjében, amely éppen annyira tele van gondolattal, mint amilyen szép, azt hiszem, fölismerem a törvényeket, amelyek szerint én lélekzek, mozgok, örülök vagy búsulok. A halál tág fogalom, amellyel azért kell érzékeinknek élniök, mert időfogalmaink korlátozottak. És ami tudatosságunkat illeti, annál távolabb van tőle a hit a halálban, minél inkább belefoglalva látjuk vagy érezzük magunkat minden élőnek a közösségébe. És mégis úgy vagyunk a halállal, mint az igazsággal, biztosabban megérezzük, mint az élő lélek bármely más elemét, de megmagyarázni nem tudjuk. Mindig kétfajta ember lesz, az egyik a maga lénye kötelességének tekinti a halált, a másik egy idegen hatalom önkénykedésének. A ti egyháztok azt tanítja, hogy a halál fizetés a bűnért, de az Istentek önként vállalt kötelességből halt meg.

– Krisztust tehát az önéi közé számítja? – kérdeztem. Azt hiszi, hogy élete módját és gondolatterületét az ön istenségének eszmevilágába sorozhatja be?

Mangese Rao azt felelte:

– Megteszem annyiban, amennyiben minden földi vallás, vagy helyesebben, minden földinek a vallásossága az óhaj és a remény ugyanegy forrásából fakad, de nem annyiban, amennyiben egyházainak tanítására vonatkozik. Krisztus gondolatai nagyobbak, mint a mi gondolataink és messzebbre visznek. Sokat gondolkodtak a keresztény vallások és a mi népünk vallása közt levő különbségekről és hasonlóságokról, de a legtöbb összehasonlításnak nincs jelentősége azért, mert nehéz a sikeres összehasonlítása két jelenségnek, amely lényegben különbözik egymástól, mert a Brahman filozófia, Krisztus bölcsesége ellenben praktikus oktatás. Azok az emberek, akik a jelenségek lényegét nehezen tudják megállapítani és utánérezni, különösen jelentéktelen mellékkörülményeknél fogva szeretik őket összehasonlítani és egymással szemben értékelni. Az ilyen fáradozásnak a legtöbb esetben nincs más célja, mint az, hogy az egyiknek az értékét leszólják a másiknak a rovására. Bármily keményen hangzik is ez az állítás, mégsem engedek belőle, mert a legtöbb embernek, aki többre tartja az érvvel való fölérést az érzésnél vagy a megértést a hitnél, sajátossága az, hogy előbbre valónak tartja a kisebbítést, mint a nagyobbítást. Nekem tehát az is mindegy, hogy Krisztus ismerte-e a régiek bölcseségét vagy nem. Nagy gondolatok sohasem fiatalok, aminthogy nem is öregednek meg és lényegileg úgy hasonlítanak egymáshoz, mint hóban a hegyek legmagasabb csúcsai. Minél lejjebb kutat a szem, annál több különbséget talál; a csőcselék a legtarkább és csak a nyomorban egy. De a cél az, hogy az örömben legyünk egyek.

Ezek a szavak nagyon megleptek és boldoggá tettek. Nem annyira az ellenmondás szándékával, hanem azzal az élénk vággyal, hogy annál jobban megismerjem Mangese Rao gondolkodásmódját, azt mondtam:

– De mily rettenetes Krisztus tanításának hatása az emberiségre. Nem kell-e a kereszténységen jobban kétségbe esnünk, mint minden más valláson, ha áttekintjük véres befolyását a népek történetére?

– De hát ki tekinti át ezt a halált? – kérdezte Mangese Rao.

– Amit ön e tan eredményének tüntet föl, nekünk első kezdetének látszik. Az embereknek a kereszténység értelméért folytatott rettenetes és véres küzdelmét inkább e tan vajudásának mondanám, mint eredményének. Ez a tan még nagyon fiatal és alig terjedt el igazán. Nem tudjuk-e fáradság nélkül más külső útját is kirajzolni a térképen, hogyan hatolt be Ázsiából Görögországon és Rómán keresztül Európa szívébe, mintha csak tegnap tette volna meg ezt az útat? És a földnek ama része, amely követőit hordja, nem nagyobb, mint amekkorát embereivel, városaival és templomaival együtt a Himalaja tömegével eltemethetnénk. Mire még háromszor letelik a Krisztus halálától máig lejárt idő, nagy szelleme kibontakozott az egyház szűk köpenyéből és sokkal inkább a szellemek elemévé lett.

A nap, mintha örök tűz fenekéről dobták volna a magasba, fölkelt a pusztaság fölött és ujongó uralkodásvágy megfoghatatlan diadalában, mint már annyiszor, megkezdte útját a földön. Fülsiketítően hangzott az őserdőben az állatok lármája és a természet hangos ébredése elűzte véremből az utolsó gondolatot is az alvásra. Elváltam társamtól és kimentem a pusztaságba, magam mögött hagyva a gőzölgő, zajongó dzsungelt. És a lángok közt, amelyek tisztítóan emelkednek föl, ha az ifjúság és a reggel találkozik egymással, eszembe jutottak Krisztus szavai: «Ilyen hitet nem találtam Izraelben».

TIZENNEGYEDIK FEJEZET. Hazafelé.

Alig egy-két nap múlva Mangaloreba visszatérésünk után a lelkeket a legnagyobb mértékben izgató hír terjedt el a városban. Éjjel egy szakasz angol katona érkezett, amely a tartományban szokásos szemleúton, tábori gyakorlat alkalmával állítólag elszakadt a többi csapattól. Ezt az ártatlan magyarázatot azonban senkisem hitte el, a legellentétesebb hírek röpködtek a városban és a bazárúton és a tereken mindenütt ünnepies csoportokba gyülekeztek az egyérzelmű emberek. Csak az utcai csőcselék csatangolt megszokott utcáin, nem törődve a közömbös kormány jogaival és kötelességével és a kereskedők jó napokat reméltek, amikor a bazárélet tarka képében fölbukkant a katonák rikító vörös kabátja.

Az akkori rend szerint mindig négyesével sétálgattak, megbámulták az idegen város érthetetlen különösségeit, megálltak emitt egy-két percre, amott fesztelenül szórakoztak és általában nagyon jámboroknak látszottak úgy, hogy nem sokat törődtem a titokban terjedő aggodalmakkal és a sokféle ostoba hireszteléssel.

Mangese Rao eltűnt a szemem elől. Ugyancsak meglepődtem, amikor nehány nap múlva az angol ezredes kocsiján pillantottam őt meg. Az ezredestől balra ült, de szorosan mellette és nyugodt arcvonásai a jól ismert sárga selyemturbán alatt, hideg közönbösséget mutattak és meg sem mozdultak. Az angol tiszt élénken beszélt és inkább jókedvűen, mint izgatottan gesztikulált. Minden azt a látszatot keltette, mintha véletlenül találkoztak volna. Ellovagoltam kocsija mellett. Köszönésemet kimérten viszonozta.

De különös, hogy e találkozás óta vége volt a nyugalmamnak, pedig ha okosan fontolgatom meg a dolgot, éppen az ellenkezőjének kellett volna bekövetkeznie. Teljesen figyelmen kívül hagyva azonban azt, hogy nincs ország, amely kevésbbé volna alkalmas arra, hogy energikus nyíltsággal és kuruc határozottsággal politikai hatalmat dokumentáljon, ez a csaknem barátságos angol látogatás hirtelen gyanúsnak és annál veszedelmesebbnek tűnt föl nekem, minél inkább rejtegetni látszott tekintélyét és jelentőségét. Mély nyugtalanság esetén semmi sem kelti föl jobban a bizonytalanság érzetét, mint ez a halkan, loppal járó India. Egyszerre csak mintha minden embernek és minden leánynak hamis arca lett volna, majd a brahminban bizalmatlankodtam, akit szerettem, majd Panjában, majd pedig saját érzékeimben; szabadulni szerettem volna az érdekvilágnak gabalyodásából, amelyet nem tekinthettem át, mert nem tudtam magamat teljesen odaadni és amelybe mégis be voltam zárva, mert szeretetem Mangese Rao iránt fogva tartott. Nagy örömmel fogadtam tehát azt a nemsokára kinálkozó ritka alkalmat, hogy én is tevékenykedhettem és kevésbe vettem a veszedelmet a fölszabadulással szemben, amelyet éppen úgy éreztem, mint ahogyan hosszú kétkedést követő elhatározás után érzi az ember.

A legutóbbi tapasztalatok után bizonyosnak látszott az, hogy a brahmint sokkal többre becsülték és sokkal komolyabban vették, mint ahogyan ő maga előttem vagy mások előtt föltüntette. Ez a tapasztalatom bámulattal töltött el és büszkévé tett és ezeknek az érzéseknek bizonyára nagy részük van abban, hogy szinte meggondolatlan készséggel teljesítettem a kívánságot, az elsőt és az egyetlent, amelyet valaha előttem hangoztatott.

Egy sötét éjjelen, két óra felé Panja az ágyam mellé állott és kíméletes köhécseléssel fölébresztett. Még mindig a régi kíméletes módon végzett minden bejelentést és különösen akkor volt gyöngéd, ha álmomból ébresztett föl, mert tudta, hogy ez az esemény, inkább mint bármi más, rossz tulajdonságaim egész seregét szabadjára ereszti. Olyan sötét volt, hogy csak a fölhajtott, világosabb moszkitofüggönynek sötét háromszögét különböztettem meg. Nem ismertem rá senkire.

– Gyujts világot! – mondtam, mert sejtettem, hogy Panja van mellettem, – mit akarsz?

– Nem szabad világot gyujtani, Sahib, kelj föl, egy idegen van itt, aki beszélni akar veled, azt mondja, hogy Mangese Rao brahmin küldte.

Maga volt Mangese Rao. Panja azt tanácsolta, hogy semmi esetre se fogadjak éjjel olyan látogatót, aki azt kívánta, hogy ne gyujtsunk világot, de gondoltam, elvégre ellenfelem sem lát többet belőlem, mint én belőle és barátom neve engedékennyé tett. A brahmin szokatlan ruházata fölismerhetetlenné tette. Kívánságára Panját kiküldtem.

Szemben ültünk egymással. A csillagok halvány fénye az ablak környékét szegényesen megvilágította és most, hogy már kivehettem Mangese Rao arcát, úgy rémlett, hogy arca keskenyebb volt és sápadt, de lehet az is, hogy ezt csak a bizonytalan éjjeli világosság mutatta. Úgy látszott, hogy küzd magával, elhatározza-e magát vallomásra, kimondjon-e valami kivánságot, elpanaszolja-e az elmult napok fáradalmait, de mindebből nem történt meg semmi. Rövid hallgatás után, mialatt alkalmam nyílt megfigyelni, mennyire elváltoztatta őt éjjeli ruhája, nyugodtan és minden bevezetés nélkül ezt mondta:

– A kormány katonái holnap az ön házában iratokat fognak keresni egy összeesküvésről, amely állítólag az egész országot behálózza és amelynek részeseit Mangaloreban is sejti. Mint tudja, engemet azzal gyanusítanak, hogy együtt érzek az elégedetlenekkel és mivel gyakran megfordultam az ön házában, azt hiszik, hogy ön valamiféle viszonyban van az én érdekeimmel.

– Összeesküvés? – kérdeztem ijedten.

Mangese Rao várt, mondok-e még valamit, de hirtelen semmi sem jutott az eszembe; ez az éjjeli találkozás, a következő nap várható eseményei és végre az a leleplezés éppen annyira megzavart, mint amennyire fölvillanyozott. Milyen más színben tűnnek föl a dolgok döntés előtt, mint romantikus távolságban.

– Itt csaknem naponta van összeesküvés, – mondta Mangese Rao lassan, mintha másutt már volna az esze. – Fölfedezik és meghiúsítják; de ha nem is hiúsítják meg, azért még nem tör ki. Az angol hivatalnokoknak anyag és tér kell buzgalmuk érvényesítésére. Mi is így vagyunk vele.

Elfordult és szomorúan kitekintett a szürkülő éjbe. A tücskök csiripelése hallatszott, nehány csillag mintha szikra lett volna, belekapaszkodott a papayakoronák leveleibe.

– Sajnos, nekem jó a lelkiismeretem, – mondám.

Különösebbnek és idegenebbnek még sohasem láttam ezt az országot. Eléggé ismertem a brahmin tartózkodó magatartását és így tudtam, hogy sokkal többet eltitkolt, mint amennyit sejtetett, de ügyének fontosságáról és a dolgok állásáról különben sem győzhetett volna meg semmi magyarázat annyira, mint amennyire éjjeli látogatása tette.

Ezen a napon nehányszor futóeső volt, hűvös levegő hatolt be hozzánk a nyitott ablak rácsán át és illattal és finom pengéssel elterjedt egészen a szoba sötét sarkáig. Mintha álmodtam volna.

– Mit tehetnék? – kérdeztem.

Mangese Rao a mellén kinyitotta a ruháját és néhány összekötözött csomagocskát vett elő, amelyben iratok vagy levelek lehettek, tisztán nem láttam, de a csomagolásból erre lehetett következtetni.

– Nem rejtené el a házában ezeket az iratokat? – kérdezte egykedvűen.

Gondolkodás nélkül igent mondtam és ebben a pillanatban hirtelen csak az fordult meg a fejemben, hogy házamnak vagy kertemnek melyik része lenne a legmegfelelőbb rejtekhely. Egy pillanatig sem jutott az eszembe, hogy Mangaloreban elég rejtekhelynek kell lennie egy maroknyi gyanús irat számára és az a gondolat, hogy talán visszaélnek velem, éppen oly távol volt tőlem, mint amennyire megvoltam győződve annak az embernek jellemességéről és értékéről, aki a kéréssel fordult hozzám.

Később gyakran gondoltam arra, hogy mely érzelmek érlelhetnek meg egy fiatal ember lelkében hasonló elhatározást és hogy alapjában véve mily ritkán van szerepe ebben a szolgálatkészségben az érzület egységének. Meglehet, hogy nem egy ember valami gyors elhatározása következtében, amelyet talán a pillanatnyi meggondolatlan szívesség szült, egész fiatalságának szabadságát és munkás életének díját vesztette el.

Átvettem a csomagot és ezt mondtam:

– Bízza csak rám a dolgot.

Ezzel együtt eszembe jutott, hogy a barátom éppen az imént tudtomra adta, hogy holnap valami házkutatásra kell elkészülve lennem és hogy fölvilágosítást kapjak a dolgok e különös összefüggéséről, valamit kérdeztem.

– Szeretném, ha ezeket az iratokat önnél megtalálnák, – mondta Mangese Rao. Halkan beszélt és előrehajolva, de heveskedés nélkül és nem úgy, mintha ezzel az óhajával titokzatosabbá akarná tenni előttem az intézkedését. Aki Indiában külön és veszedelmes érdekeket követ, tudja, hogy nemcsak a falnak van füle, hanem veszedelem fenyegethet az éjjel, a nő és a legjobb barát részéről is. Sejtettem aggodalmát és így szóltam:

– A szolgám megbízható.

Mangese Rao a fejét rázta.

– A szolgája gyerek, – felelte. Az együttérzés és az őszinteség, ha nem párosul ravaszsággal, bármelyikünknek, akik ismerjük ellenségeink eszközeit, árulója lehet. Ön bizonyára olyan országból származik, amelyben a vakmerőség mellett nagy dicsőségnek számít az őszinteség és az erő, szabad népnek ez becsületére szolgálhat, a mi népünk már csaknem elfelejtette szabadságát.

E szavaira szomorúsággal töltötte el valami a szívemet és ebben a szomorúságban először éreztem egész teljességében szívem szeretetét az iránt az ember iránt és könyörögve kérni tudtam volna, hogy mondjon le arról a hiábavaló és veszedelmes harcról. Tisztán láttam, hogy bármily erős is a lelke, a lénye nem tud ellenfeleinek fegyverével megmérkőzni, mert a nemesen gondolkodót az aljassal való küzdelemben végtére is legyőzi az undor. De tisztelettel a tűz iránt, mely lelkét égette, hallgattam.

Mangese Rao folytatta:

– Ne könnyítse meg túlságosan a kutatók munkáját, de legyen gondja arra, hogy föltétlenül megtalálják az iratokat. Ha a véletlen, amely éppen ott szokott beavatkozni, ahol a szándék a leghatározottabb, meghiusítaná az angolok sikerét, árulja el az iratokat azzal, hogy mialatt még keresik, látszólag ügyetlenül elrejteni iparkodik.

Hirtelen abbahagyta a beszédet és mintha valami ellenvetést várt volna, de mert semmi gyanakvás nem volt szívemben a barát iránt és mert tudtam hogy sohasem kérne tőlem semmit, ami ha neki javára válik, engemet megkárosít, nem adtam hangot annak a bizalmatlanságnak vagy aggodalomnak, amelyet úgy látszik bennem sejtett.

– A mi időnk még nem jött el, – mondta egyszerűen, amit önnél találnak, ártatlan természetű, de mégis elég jellemző arra, hogy fontos fölfödözésszámba menjen. Ezek az iratok elterelik a gyanút és eltörlik a nyomot a tartalmukkal, mire a vizsgálat eredményével hálásan beérik és rajtuk fogják megmérni azoknak az üzelmeknek mineműségét és terjedelmét, amelyek a gyanút fölkeltették. Nehány barátunk pellengére lesz állítva, de ők szívesen meghozzák az ügynek azt az áldozatot, hogy valami csekély büntetést elszenvedjenek. Végeredményben nem tudnak meg sokkal többet, mint amennyit már amúgyis tudnak.

– Ön sokat mond el nekem, – feleltem hálásan és csupa csodálattal e terv sorsa iránt.

– Az ön bizalmát bizalommal viszonzom, – mondta Mangese Rao és a mindig annyira fegyelmezett arc hűvösségét áttörő meleg tekintet érte röviden és szomorúan a szememet.

Még azt kérdeztem tőle, miként viselkedjem olyan vallatás esetén, amellyel azt akarják kitudni, hogyan kerültek az iratok a házamba.

– Mondja meg a nevemet, – felelte Mangese Rao.

– És ha önt is megbüntetik?

– Ezt nem merik megtenni és azokon fognak kereskedni, akiket mi előre toltunk, de jobb lenne, ha meg mernék tenni, mert a megbüntetésem biztosítaná számomra azoknak a bizalmát, akikért a büntetést elszenvedem. Minél kíméletesebben bánik velem a kormány, Mangalore brahminjai annál inkább tőlük elpártoltnak fognak tartani. Nyíltságom a papi kasztokkal szemben árulókat támasztana saját táborukban, óvatosságom ellenben gyanakvóvá teszi őket. Sötét erdőben nehéz egyenes úton járni.

Ragyogóan köszöntött be az új nap Mangaloreban. Még mielőtt a napsugár megfestette a barna pagodák csúcsát, Panja kíséretében, aki a ránk szakadó eseményeket mintha megsejtette volna, nem tágított mellőlem, a folyó lapályának mocsaras mangrove-sűrűségén lovagoltam keresztül. A szemem különös idegenszerűnek látta a tájékot, az állatokat és a növényeket és minden tárgyat. Mikor a sötét vizen egy fabódé közelében csónakot vettem észre, amelyen egy hindú fagyoskodott a reggel hűvösségében és az álomtól még egészen ki nem tisztult fejjel a zöldes csillogású messzeségbe néztem, eszembe jutott az a nap, amikor dzsungelutam elején Tsirakalba érkeztem a Vatarpatnam-tó mellé és Panja a mohammedánokkal a kanuk árán vitatkozott.

A nappal föléledésével együtt fölébredtek emlékezetemben utazásom élményei és képei fényükkel és gondjukkal és szívemnek azzal a soha meg nem szünő kívánságával, vajha otthont találna ebben az országban és megszerezné azokat az összeköttetéseket, amelyek a meghittséget szeretetté változtatják. Huc, álmomnak majma öreg szemével ismét előttem ült, jövendőlgetve és bölcsen, belefáradva a sóhajtozó kreatura ama reménykedésébe, amely oly régi, mint a föld végzete.

Tapasztalatom új embereinek nyughatatlansága, gyűlölete és elkeseredése és kicsinyes, de mégis oly fontos érdekei pusztították el a harmóniában való azt a hitet, amelyet az érintetlen természet és a nagy tenger ébresztett bennem? Sohasem éreztem magamat eltévedtebbnek, mint azon a reggelen és a legszívesebben elhagytam volna mindent, hogy ismét a hangos vadon zöld árnyai közé menjek, amely veszedelmére lehet ugyan a szegény élet biztosságának és jólétének, de megadja a léleknek az útat ahhoz a fölismeréshez, amely egyedül teremthet békét.

De óhajom csakhamar szökés vádjának tűnt föl, mintha kötelességek és föladatok várnának reám egy másik országban, olyan vidéken, amelynek erejével és céljaival összefűzött a származásom és hagyományom és évek óta most először fordult lelki szemem a tengeren át a hazám felé. Arra gondoltam, hogy az az ember, aki iránt már régóta a legmélyebb részvéttel viseltettem, a maga nemzetsége és a maga faja elpusztulásának szinte fájdalmas tudatában, sejtéssel tele az enyémnek közeli dicsőségét és reményét mondta volna ki és hitének erejét, mint valami hagyományt éreztem izzani lelkiismeretemben.