Part 8

S csak ha fenségét megelégeli, ez a fenséges: csak akkor kezdődik az ő szépsége – s csak akkor akarom megízlelni és izletesnek találni.

És csak, ha önmagától elfordúl, csak akkor fog önnön árnyékán átugrani – s valóban, bele az _ő_ napjába!

Túlontúl sokáig ült vala árnyékban, a lélek vezeklőjének orcái elsápadoztak; majdnem, hogy éhen halt várakozása közben.

Tekintetében még megvetés vagyon; és utálat lappang szája szögletében. Bárha most nyugszik, nyugalma még nem feküdt a napra.

Miképen a bika tészen, úgy kellene cselekednie; és boldogságának földes íz kellene, nem pedig a föld megvetésének íze.

Fehér bikának szeretném látni, a mint fújva, bőgve jár az ekevas előtt: és még bőgése is magasztalna minden földi dolgot!

Orcája még sötét; a kéz árnyéka játszik rajta. Szemének tekintetén még árnyék ül.

S cselekedete is árnyékot mér reá; a kéz elsötétíti a cselekvőt. Még nem tett túl tettén.

Igaz, hogy szeretem rajta a bikanyakot: de most még az angyal szemét is látni akarom.

Hősi akaratát is el kell felednie: felemeltnek is kell lennie, nemcsak fenségesnek – az éthernek kellene őt emelnie; őt az akaratnélkülit!

Lebírt fenevadakat, megoldott rejtélyeket: de még a maga fenevadjaival és rejtélyeivel is el kellene bánnia, még isteni gyermekekké kellene változtatnia.

Megismerése még nem tanúlt meg mosolygni és nem tanulta meg azt, hogy féltő írígység nélkül legyen; áradó szenvedélye még nem nyugodott el a szépségben.

Bizony, bizony, ne a jóllakásban hallgasson és merüljön el vágya, hanem a szépségben! A báj a fenköltek nagylelküségéhez tartozik.

Karját fejére nyugtatva: így kellene a hősnek megpihennie, így kellene még pihenését is legyőznie.

Ám a hősnek a _szép_ a legnehezebb minden dolgok között. A szépet nem bírja kiküzdeni a heves akarat.

Egy kicsit több, egy kicsit kevesebb: ez itt épen a sok, a túlságos.

Laza izmokkal állani és lekantározott akarattal: ez néktek a legnehezebb, ti megísmerők!

Ha a hatalom kegyessé válik és leereszkedik a szem látóhatárába: szépségnek hívom az ilyen leereszkedést.

És senkitől se kivánok annyira szépséget, mint épen tőled, te győzedelmes: jóságod legyen utolsó magad-győzésed.

Minden gonoszat elvárok tőled: ezért kivánom töled a jót is.

Valóban, gyakorta nevetém a pipogyákat, a kik jóknak tartják magukat, mivelhogy béna karmaik vannak!

Az oszlop erényére kell törekedned: egyre szebb és finomabb lesz, de belőlről annál keményebb és teherbiróbb mentől feljebb emelkedik.

Igen, te fenséges, egykoron még szépnek kell lenned és önnön szépségednek kell tükröt tartanod.

Akkoron majd lelked isteni vágyaktól reszket; és imádat lészen még hiuságodban is!

Mert ez a lélek titka: csak, csak ha a hős elhagyta, csak akkor közeledik felé, álmában, – a hősfeletti.

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A míveltség országáról.

Túlságosan messze repülék a jövőbe s borzadás szálla meg.

És mikoron körülnézék, íme a kor vala egyedüli kortársam.

Ekkor hátra, hazafelé futék – és egyre jobban sietve: ekkép eljövék hozzátok, ti jelenkoriak, s a míveltség országába.

Először fordulék hozzátok látó szemekkel és jó indulattal: valóban, vágyakozó szívvel jövék hozzátok.

Ámde mi történt velem? Bármikép félek is, nevetnem kellett! Szemem sohasem látott hasonló tarka-barkaságot!

Neveték és neveték, miközben lábom még reszketett és szívem is: „hisz itt van minden festékes fazék hazája!“ – mondám.

Ötven folttal telepackázva testeteken, arcotokon: így ülétek előttem ámulásomra, óh jelenkoriak!

És körülöttetek ötven tükör, mik színjátékotoknak hízelgének és azt visszahangozák!

Valóban, nem viselhetnétek jobb álarcot, ti jelenkoriak, mint a milyen enorcátok!

Teleírva a mult jeleivel és e jelek megint telepingálva uj jelekkel: im-ígyen jól elrejtőzétek minden jelmagyarázó elől!

És ha ki vesék vizsgálója is: ki hiszi, hogy vesétek vagyon! Mintha színekből lennétek összesütve és színes cédulákból.

Fátyolaitok alól minden idők és népek tarkasága pillant ki; minden szokás és hit tarkasága fecseg taglejtésteikből.

Ha ki lehúzna rólatok fátyolt és lepelt és szint és taglejtést: éppen elég maradna belőletek – madárijesztőnek.

Valóban, magam vagyok a megijedt madár, a ki titeket mez és szin nélkül láttalak egyszer és elröppentem, mikor felém csontváz integetett csókot.

Jobb szeretnék napszámos lenni az alvilágban és a Hajdan árnyékainál! Hisz még az alvilágiak is kövérebbek és köpcösebbek nálatoknál!

A jövőnek minden félelmetessége s míndaz mi valaha megtévedt madarakat megborzongatott, valóban, még bizodalmasabb, mint a ti „valóság“-tok.

Mivelhogy így beszéltek: „A valóság emberei vagyunk tetőtől-talpig, hit és balhit nélkül“: im-ígyen veritek melleteket és – óh, bizony mell nélkül!

Igen, hogyan _birnátok_ hinni, tí tarka-barkák! – ti, kik festményei vagytok mindannak, a mit csak valaha hittek!

Két lábon járó cáfolatai vagytok a hitnek és minden idea inaszakadtai. _Hitetelenek:_ im-ígyen hívlak _én_ benneteket, valóság emberei!

Minden idők feleselnek lelkeitekben; és még minden idők álma és fecsegése valóbb vala éber-voltotoknál!

Terméketlenek vagytok: _ennek okáért_ vagytok hit híjjával. Ám kinek teremtenie kellett, annak mindig meg volt a maga való-álma és csillagjele – és az hitt vala a hitben.

Félig tárt kapuk vagytok ti, miknél sírásók várakoznak. És ez a _ti_ valóságtok: „Minden megérdemli, hogy tönkremenjen.“

Óh, mint állottak előttem, ti terméketlenek, s mi ösztövér bordákkal! És közületek nem egy maga is belátta ezt.

És így szóla: „Bizonyára, míg aludtam, valami isten elcsent tőlem valamit! Valóban eleget, hogy abból asszonyi állatot képezzen magának!

„Csodálatos csontjaim hitványsága!“ – im-ígyen szóla már nem egy jelenkori.

Igen, nevetni késztettek engem, jelenkoriak! És leginkább, ha önnönmagatok ámultak magatokon!

És jaj nékem, ha nem tudnék nevetni ámulástokon, és minden utálatost föl kellene hajtanom csészétekből!

De így könnyebben veszlek, mivelhogy _nehezet_ kell vinnem; s mit bánom, ha még bogarak és szárnyas férgek is ülepednek batyumra!

Valóban nem érzem nehezebbnek tőlük! És nem miattatok, jelenkoriak, jövend reám a nagy fáradtság.

Óh, hová, hágjak még vágyammal! Minden hegyről kémlelek szülőföldeket.

Ám hazát seholsem lelek: állhatatlan vagyok minden városban és vándora minden kapunak.

Idegenek és nevetség nékem a jelenkoriak, kikhez imént még szívem űzött; és száműzve vagyok minden szülőföldről.

Igy hát még csak _gyermekeim földjét_ szeretem, a fölfedezetlent, a legtávolibb tengereken: vitorláim hadd keressék és keressék ezt!

Gyermekeimen akarom jóvá tenni, hogy apáim gyermeke vagyok: és minden jövőn jóvá tenni – _ezt_ a jelenkort!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A szeplőtelen megismerésről.

Midőn tegnap a hold fölkelt, azt hittem, napot fog szülni: oly terpeszkedve, viselősen feküdt a szemhatáron.

Ámde hazudott terhességével; s még hamarabb híszek a holdban lévő emberben, mint az asszonyban.

Persze, hitvány emberke ő is, ez a félénk éjszakázó. Valóban, bűnös lelkiismerettel mászkál a tetők fölött.

Mivelhogy kéjszomjas és féltékeny az a szerzetes a holdban; szomjuhozza a földet és a szeretők minden gyönyörűségét.

Nem, nem kell nekem ez a tetőjáró kandúr! Utálom mindazokat, a kik féligzárt ablakok körül sonfordálnak!

Jámbor képpel és némán járdal csillagok szőnyegén: – de én nem szenvedhetem a halklépésű férfilábakat, miken nem peng egyetlen sarkantyú!

Minden igaz ember lépése beszél; ám a macska csak úgy lopja léptét a földön. Lám, macska-módra jő a hold és csalárdul.

Ezt a hasonlatot mondom néktek, érzékeny képmutatók, néktek, a „tiszta-megismerés emberei“-nek! Titeket _én_ – kéjszomjasoknak hívlak.

Ti is szeretitek a földet és a földit: jól átláttalak! – de szégyenlősség vagyon szeretetekben és rossz lelkiisméret – a holdhoz vagytok hasonlatosak!

A földiek megvetését beszélték bele lelketekbe, azonban nem beleitekbe: pedig _ezek_ a legerősebbek rajtatok!

Ime, lelketek szégyelli magát, hogy beleiteket szolgálja, s szégyenében jár álutakon, hazug utakon.

„Az volna nékem a legmagasabb“ – így szól hazug lelketek önmagához – „ha az életre vágy nélkül tekintenék és nem – kutyamódra – lógó nyelvvel.“

„Boldogságot lelni a nézésben, halott akarattal, az önzés kapzsisága nélkül – hidegen és hamuszürkén tetőtől-talpig, de mámoros hold-szemekkel!“

„Az volna nékem a legkedvesebb“ – így csábítja el magát az elcsábított – „ha a földet úgy szeretném, mint a hogy a hold szereti és csak szememmel érinteném szépségét.“

„És azt tartanám minden dolgok _szeplőtelen_ megismerésének, hogy ne akarjak a dolgoktól semmit, hanemha úgy legyen szabad előttük fekünnöm, mint egy százszemű tükör fekszik.“

Oh, ti érzékeny képmutatók, kéjvágyók! Belőletek hiányzik a vágy ártatlansága: s íme, ezért rágalmazzátok a vágyat!

Valóban, nem mint teremtők, nemzők, a létesülésnek örvendők szeretitek a földet!

Hol van ártatlanság? Valahol nemző akarat vagyon. És a ki magán túl akar teremteni, annak akaratát tartom a legszentebbnek.

Hol van szépség? Amikor minden akaratommal _akarnom kell;_ amikor szeretni akarok és tönkremenni; hogy egy kép ne maradjon csak kép.

Szeretni, tönkremenni: ez rímre jár már öröktől fogva. Szeretni akarni: ez annyi, mint késznek lenni a halálra is. Im-ígyen szólok hozzátok, gyávák!

S kiherélt sandítástok szeretne „szemlélődésnek“ hivatni! S a mit gyáva szemekkel meg lehet érinteni, az „szépnek“ kereszteltessék! Óh, ti nemes nevek megszeplősítői!

Ámde az legyen átkotok, ti makulátlanok, ti „tisztán megismerők“, hogy sohase szüljetek: még ha terpeszkedve, s viselősen feküsztök is a szemhatáron!

Valóban, szájatok tele van nemes szókkal: s elhigyjük, hogy szívetek árad túl, ti hazugok?

Az _én_ szavaim pedig szegényes, megvetett, nyomorék szók: szívesen szedegetem lakomátok lehullott morzsáit.

Velök még mindig megtudom mondani az igazat a képmutatóknak! Igen, szálkáim, kagylóim és tüskés leveleim hadd csiklandozzák a képmutatók orrát!

Rossz szag környékez mindig titeket és ebédeiteket: hisz kéjvágyó gondolataitok, hazugságaitok és rejtett dolgaitok szállingóznak a levegőben!

Merészkedjetek előbb magatoknak hinni – magatoknak és beleiteknek! Mert ki önnönmagának nem hiszen, mindig hazudik.

Egy isten álarcát akasztottátok magatok elé, ti „tiszták“, egy isten álcájába mászott el a ti megfogható, gyűrűző férgetek.

Valóban, csaltok, ti „szemlélődők“! Zarathustra is egykoron bolondja vala isteni bőrötöknek; s nem ismeré meg a kigyó-tekervényt, mely bőrötöket kitömte.

Egykoron azt hívém, egy isten lelkét látom játszani játékaitokban, ti tisztán-megismerők! Egykoron azt hivém, nincs jobb művészet a tieteknél!

A kigyó rondaságát és rossz szagát elrejté előttem a távolság: és azt, hogy gyík csele csúszkál itt kéjsóváran.

De közeletekbe jövék: följő a napom, – íme néktek is följön – véget ért a hold szerelme!

Nézzétek csak! Rajtakapatva és sápadtan áll itt – a hajnalhasadással szemben!

Mert már jő, az izzó – az _ő_ szeretete a földhöz közelg! Ártatlanság és teremtésvágy vagyon minden nap-szerelemben!

Nézzetek csak, mily türelmetlenül jő föl a tenger fölött! Nem érzitek szerelme szomjuságát és meleg lehelletét?

A tengert akarja szívni, mélységét magához fölinni a magasba: ekkor a tenger vágya ezer emlővel emelkedik.

Csókoltatni és szopatni _akar_ ő a nap szomjától; léggé _akar_ lenni, és magassággá és a fényesség ösvényévé és maga is fényességgé!

Bizony, bizony, a naphoz hasonlatosan szeretem én az életet és minden mély tengereket.

És ez _nékem_ a megismerés: minden mélység jőjjön föl – az én magasságomhoz! –

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A tudósokról.

Aludtam, s íme juh rágdosta fejem borostyán-koszorúját – rágdosta és ezt mondta: „Zarathustra nem tudós többé.“

Szólt és büszkén elballagott. Egy gyermek beszélte el nékem.

Örömest fekszem itt, hol gyermekek játszanak, az elomlott kőfal mellett, bogáncsok és piros pipacsok közepette.

Tudós vagyok én még a gyermekeknek és a bogáncsoknak és piros pipacsoknak. Ártatlanok ők még gonoszságukban is.

De a juhoknak már nem vagyok tudós: így akarja sorsom – áldott légyen az!

Mivelhogy ez az igazság: kiköltöztem vala a tudósok házából és az ajtót becsaptam hátam mögött.

Túlsoká ült a lelkem éhesen asztaluknál: nem vagyok hozzájuk hasonlóan kitanúlt, diót törni.

Szabadságot szeretek és friss föld fölött fuvaló levegőt; s még inkább szeretek ökörbőrökön aludni, mint az ő méltóságaikon és tisztességeiken.

Izzóvá hevítnek a magam gondolatai: gyakorta mintha lélekzetem vennék! Ilyenkor ki kell mennem a szabadba és el minden poros szobából.

Ők azonban hüvösen ülnek a hüvös árnyékban: mindennek csak nézői akarnak lenni és óvakodnak, nehogy ott üljenek, a hol nap égeti a lépcsőket.

Miként azok, kik utcaszerte állonganak és a járókelőkre bámészkodnak: azonképen várakoznak ők is és bámészkodnak gondolatokra, miket mások gondoltak vala.

Ha hozzájuk nyúlsz: porzanak, miként a lisztes-zsákok és akaratlanúl: de vajjon ki gondolná, hogy poruk gabonától való és nyári földek sárga gyönyörüségétől?

Ha hogy bölcseknek mutatják magukat, kis mondásaik és igazságaik megborzongatnak: bölcseségük olykor úgy szaglik, mikéntha mocsárból származnék és csakugyan már a béka kuruttyolását is kihallani belőle!

Ügyesek ők és okos ujjúak: mit keres az _én_ együgyüségem az ő sokügyüségüknél! Minden füzéshez és csomózáshoz és szövéshez értenek ujjaik: im-ígyen kötik ők a szellem harisnyáit!

Jó órák ők: csak arról gondoskodj, hogy jól felhuzzad őket! Akkor azután hiba nélkül mutatják az órát s szerény lármát csapnak ezenközben.

Malmokhoz és nyomtatókhoz hasonlatosan dolgoznak ők: csak vessed nékik magjaidat! – ők azután tudnak hozzá, hogy a gabonát megőröljék és fehér port csináljanak belőle.

Jól vigyáznak egymás ujjaira és nem valami nagyon biznak egymásban. Apró csalafintaságokban találékonyok s olyanokra leselkednek, akiknek tudása bénalábú, – pókokhoz hasonlatosan leselkednek.

Mindig úgy látám, hogy óvatosan kotyvasztják a mérget; s ezenközben mindig üvegkeztyüket húznak ujjaikra.

Hamis kockával is tudnak játszani; s látám őket olyan buzgalommal játszani, hogy beléizzadának.

Idegenek vagyunk egymásnak és erényeik még jobban undorítanak, mint hamisságaik és hamis kockáik.

S midőn náluk lakám, _fölöttük_ lakám. Ezt vevék tőlem zokon.

Mitsem akarnak hallani arról, hogy valaki fejük fölött járkáljon, így hát fát és földet és ganajt rakának közém és fejük közé.

Ilyeténképen tompíták lépteim hangját: és eleddig legrosszabbul hallának engem a legtudósabbak.

Minden hibájukat és gyöngeségüket rakák maguk közé és közém: – „ál-menyezet“-nek hívják ők ezt házaikban.

Mindazonáltal gondolataimmal az ő fejük _fölött_ járok, és még ha enhibáimon is akarnék járni, még akkor is fölöttük lennék és fejük fölött.

Mivelhogy az emberek _nem_ egyenlők: így szól az igazságosság. És a mit én akarok, azt _nékik_ nem szabad akarniok.

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A költőkről.

„Mióta jobban ismerem a testet“ – mondá Zarathustra egyik tanítványának – „a szellem nékem már csak mintegy szellem: és minden „el nem múló“ is csak hasonlat,“

„Ezt már hallottam egyszer ajkadról“ – felelé a tanítvány; – de akkor hozzátetted: „és a költők nagyon is sokat hazudnak.“ Miért mondottad vala, hogy a költők nagyon is sokat hazudnak?

„Miért?“ – mondá Zarathustra. – „Miért? kérdezed. Nem vagyok azok közül való, akiktől szabad miértjüket tudakolni.

Avagy éleményem talán tegnapról való? Régen volt az, hogy nézeteim okait megéltem.

Nem volna-e valóságos hordó az emlékezetem, ha okaimat is magamnál akarnám tartani?

Már azt is sokallom, hogy nézeteimet megtartsam; és nem egy madaram elrepül.

És galambdúcomban néha odatévedt madarat is találok, mely idegen nékem és reszket, ha kezemet ráteszem.

De mit is mondott vala néked Zarathustra egykoron? Hogy a költők nagyon is sokat hazudnak? De hisz Zarathustra is költő.

Hiszed-e, hogy itt igazat mondott? Miért hiszed ezt?“

A tanítvány felele: „Hiszem Zarathustrát“. Zarathustra azonban rázá a fejét és mosolyga.

„A hit nem űdvözít engem“, – mondá – „s legkevésbbé a belém vetett hit.

De hahogy valaki egészen komolyan mondaná, hogy a költők nagyon is sokat hazudnak: igaza van, – _mi_ nagyon is sokat hazudunk.

Mi túlságosan keveset is tudunk és rossz tanulók vagyunk: azért hát hazudnunk kell.

És melyik költő nem hamisítja meg borát? Nem egy mérges kotyvaszték kevertetett pincéinkben, nem egy leirhatatlan dolog esett meg ottan.

S mivelhogy keveset tudunk, ezért tetszenek szívünknek a szellemi szegények, – ha fiatal fehérnépek.

És még azokat a dolgokat is megkivánjuk, miket estenden vén asszonyok mesélnek egymásnak. Ezt hivjuk önmagunkon az „örök nőinek“.

És mikéntha volna a tudáshoz külön titkos bejárat, mely _elöntetik_ azoknak, a kik valamicskét tanulnak: hiszünk a népben és az ő bölcseségében.

S ezt minden költő hiszi: hahogy valaki a fűben vagy elhagyatott bokorban fekve fülel, megtud valamit a dolgokról, mik föld és ég között lebegnek.

És ha gyöngéd gerjedelmeik támadnak, a költők mindig azt hiszik, hogy maga a természet szerelmes beléjök.

És fülükhöz lopózkodik, hogy titkot súgjon belé s szerelmes hízelgéseket: ezzel hivalkodnak, páváskodnak minden halandó előtt!

Óh, annyi minden van ég és föld között, amikről csak a költők álmodoztak valamit!

És kivált az ég _fölött_, mert minden isten: költők hasonlata, költők leleménye.

Valóban, mindig vonz minket valami – a felhők birodalmához: ezekre rakjuk tarka léggömbjeinket és azután isteneknek és emberfölötti embereknek hívjuk őket.

Hisz ülhetnek felhőkön: elég könnyűek mindezek az istenek és emberfölötti emberek.

Óh, mennyire megelégeltem mindazt a ki nem elégültet, mindazt a ki nem elégítőt, a mi mindenáron esemény akar lenni! Óh, mennyire megelégeltem a költőket!

Zarathustra beszédét zokon vette az ífju, de hallgatott. És Zarathustra is hallgatott; és szeme befelé fordult, mikéntha messze távolba nézne.

Végtére sóhajta és lélegzetet vőn.

Azután mondá: Máról és hajdanról való vagyok, de van bennem valami, az holnapról és holnaputánról és valamikorról való.

Megelégeltem a költőket, a régieket valamiképen az ujakat: felszínesek ők nekem, valahányan és sekély tengerek.

Nem gondolkoztak eléggé a mélybe: ezért van, hogy érzésük nem sülyedt fenékig.

Egy kis kéj, egy kis unalom; ez vala tünődésük.

Kisértetek lehe és suhanása: ennek tartom minden hárfa-pengésüket; ugyan mit tudának eleddig a hangok bensőségéről!

S nem is eléggé tiszták nékem: felzavarják vizeíket, hogy mélyeknek lássanak.

És ezzel szeretnek kibékítőként szerepelni, ám előttem csak középszer keresői és keverők maradnak, felemásak és tisztátalanok!

Óh, belevetém hálómat tengereikbe, jó halakat akarván fogni, de mindig valami öreg isten fejét húztam föl.

Igy az éhezőnek követ adott a tenger. És lehet, hogy maguk is a tengerből származnak.

Igaz, talál az ember gyöngyöt is bennök: annál hasonlóbbak ők maguk kemény kagylókhoz. És lélek helyett gyakran sós nyálkát találtam belsejükben.

És a tengertől eltanulták hívságát is: avagy a tenger nem a pávák pávája-e?

Még a legrútabb bivaly előtt is kibontja pávafarkát, sohasem telik be ezüstös selymes csipkelegyezőjével.

Dacosan nézi a bivaly, lelke közel van a homokhoz, még közelebb a sürüséghez, de legközelebb a mocsárhoz.

Mit neki szépség, tenger, páva ékessége! Ezt a hasonlatot mondom a költőknek.

Bizony, bizony, szellemük a pávák pávája és tengere a hívságnak!

Nézők kellenek a költő szellemének – még ha bivalyok is!

De megelégeltem ezt a szellemet: és eljőni látom az időt, mikoron megelégeli önnönmagát is.

Már elváltozva látám a költőket és önmaguk ellen szegzett tekintettel.

A szellem vezeklőit látám jőni: közülök jövének.

Im-ígyen szóla Zarathustra.

Nagy eseményekről.

Van egy sziget a tengerben – nem messze Zarathustra boldogságos szigeteitől – a melyen szüntelen tűzhányó hegy füstölög; erről mondják a népek, és különösen a vén anyókák a népből, hogy sziklatömbként az alvilág kapu elé vagyon helyheztetve: és magán a tűzhányón át lefelé vezet a szűk ösvény, a mely az alvilágnak ehhez a kapujához szolgál.

Akkortájt tehát, midőn Zarathustra a boldogságos szigeteken időzék, történt, hogy egy hajó horgonyt vetett a szigeten, amelyen a füstölgő hegy emelkedik; és legénysége kiszállott, hogy tengeri nyulakra vadásszon. Dél felé pedig, mikor a kapitány és emberei együtt valának, hirtelen egy embert látának a levegőn át közeledni és érthető szó hallék: „Siessetek! Itt az utolsó pillanat!“ De midőn az alak egészen közelükbe ért – gyorsan suhant el mellettük mint az árnyék, abban az irányban, a merre a tűzhányó feküvék – szörnyen megdöbbenve ismerék föl, hogy az Zarathustra; ugyanis mindnyájan látták vala már, – kivéve magát a kapitányt, – és szereték őt, a hogyan a nép szeret: hogy egyenlő részben van benne szeretet és félelem.

„Nézzétek csak!“ – mondá az öreg kormányos – „Zarathustra poklokra száll!“

Ugyanakkor, hogy ezek a hajósok a tűzszigeten kikötöttek, híre ment Zarathustra eltünésének; és barátai megkérdeztetvén, azt beszélék, hogy éjjel hajóra szállott, a nélkül, hogy megmondotta volna, hová szándékozik utazni.

Ennek okáért nyugtalanság keletkezék; három nap múltán pedig ehhez járult a matrózok esete – s most már mindenki azt mondá, hogy Zarathustrát elvitte az az ördög. Tanítványai ugyan nevették ezt a mende-mondát, sőt egyikük azt mondá: „még előbb hiszem, hogy Zarathustra vitte el az ördögöt! De valójában mindnyájan nagyon aggódának és vágyakozának utána: nagy volt ezért örömük, mikor ötödnapra megjelent körükben Zarathustra.

És ez a története Zarathustra beszélgetésének, mit a tűzkutyával folytatott vala:

;

A földnek – mondá – bőre vagyon; és ennek a bőrnek betegségei. Egyiket például úgy hívják, hogy „ember.“

És egy másikat úgy hivnak, hogy „tűzkutya“, erről sokat hazudozának egymásnak az emberek és hagyták, hogy hazudjanak nékik.

Ezt a titkot kifürkészendő szállék át a tengeren: és meztelenül láttam az igazságot, valóban; nyakig mezitláb.

Immár tudom, mi a tűzkutya: és hasonlóképen minden hányó és fölforgató ördög, a kiktől nemcsak öreg anyókák félnek.

Ki veled! tűzkutya, mélységedből! – kiálték – és valld meg, milyen mély a te mélységed! Honan van az, a mit itt felénk fújsz?

Bőven iszol a tengerből: ezt elárulja sós bőbeszéded: és valahányszor fölforgató és hányó ördögöket hallék, hozzád hasonlónak találám őket: sós, hazug és sekély volt valahány.

Ti tudtok ahhoz, hogy kell bőgni és tűzzel elsötétíteni! Ti vagytok a legigazibb nagyszájúak és úntig megtanultátok a mesterséget, hogy kell az iszapot felkavarni.

Valahol vagytok, kell, hogy iszap legyen a közelben, és sok gombás, üreges és beszorúlt: ennek föl kell szabadúlnia.

„Szabadság“, ezt bőgitek mindnyájan a legszívesebben: én azonban letevék a „nagy események“-be vetett hitről, mihelyest sok bőgés és füst környékezi.

És hidd meg nékem, pokoli lárma-barátom:

A legnagyobb esemény – nem a mi leghangosabb, – hanem a mi legcsöndesebb óránk.

Nem az uj lárma kitalálói: uj értékek föltalálói körül forog a világ; _hallhatatlanúl_ forog.

És valld meg! Vajmi kevés történt, ha lármád és füstöd elvonúlt. Mert ki bánja, ha város lőn múmiává és oszlop hever a mocsárban!

És ezt az igét mondom még az oszlopok ledöntőinek. Bízonyosan legnagyobb balgaság sót dobni a tengerbe és oszlopokat a mocsárba.

Megvetéstek mocsarában feküdt az oszlop: de épen az a törvénye, hogy a megvetésből uj élet kél számára és eleven szépség!

Ime, istenibb arcvonásokkal áll föl és szenvedésre csábítóan; s bizony köszönetet mond még néktek azért, hogy ledöntöttétek, fölforgatók!

S ezt a tanácsot adom királyoknak, egyházaknak és mindannak, a mi gyöngült korú és erényű – tűrjétek csak, hogy ledöntsenek! A végre, hogy ujra éledjetek s ujra hozzátok költözzék – az erény!

Igy beszéltem a tűzeb előtt: ekkor azonban dühösen félbeszakított és kérdezé: „Egyház? Mi a csoda ez?“ „Egyház?“ – felelém – „az valami állam-fajta, még pedig a leghazugabb.“ De hallgass, képmutató eb! Hisz fajtádat bizonyosan úgy is jól ösméred!