Part 7

Ámde a ki a népnek gyűlöletes, miként a farkas az ebeknek: az a szabad szellem, a bilincs ellensége, a nemimádó, az erdőkben lakozó.

Őt kiugrasztani lyukából – ez volt mindig a népnek az „igaz iránti érzéke“: ellene uszítja még mindig legélesebb fogú kutyáit.

„Imhol az igazság, hisz a nép is itt vagyon! Jaj, óh jaj a keresőknek!“ – ez a szó hangzék kezdettől fogva.

Népetek tiszteletét akarátok igazolni: ezt hívátok „az igazság akarásá“-nak, ti híres-neves bölcsek!

És szívetek mindenha így szóla magához: „a népből származám: onnan származa reám isten szava is.“

Szamárhoz hasonlatosan csökönyesek és bölcsek valátok ti mindig, nép szószólóí.

És sok hatalmas, a ki jól akara járni a néppel, paripája elé fogott még, szamárnak, egy-egy híres-neves bölcset.

És most szeretném, ti híres-neves bölcsek, ha végre egészen ledobnátok magatokról az oroszlán bőrét!

A ragadozó állat bőrét, a tarkát-foltost, és a kutató, kereső, hódító cafrangját!

Óh, hogy a ti igaz voltotokban higygyek, előbb össze kell törnötök tisztelő akaratotokat.

Igaznak hívom azt, a ki istentelen pusztákba megy és tisztelő szivét összetörte vala.

Sárga homokban, naptól megégve persze szomjasan kancsalít a forrásdús oázisok felé, a hol élők pihennek sötét fák alatt.

De szomjusága azért nem viszi rá, hogy ezekhez a jólélőkhöz legyen hasonlatos: mert valahol oázis vagyon, ott faragott képek is vannak.

Éhesnek, erőszakosnak, magánosnak, istentelennek akarja magát az oroszlán-akarat.

Hogy szabad legyen a szolgák boldogságától, megváltva istenektől és imádatuktól, félelem nélküli és félelmetes, nagy és magános: ez az igaz akarata.

Eleitől fogva pusztában lakának az igazak, a szabad szellemüek, a puszta urai; ám városban laknak a jól táplált, híres-neves bölcsek – az igavonók.

Mert ők mindenha, mint szamarak, húzzák – a _nép_ talyigáját!

Nem, mintha ezért haragunnám reájuk: de őket akkor is szolgáknak és szerszám-hordóknak látom, ha aranyos szerszám fénylik rajtok.

És gyakorta jó szolgák és olcsók valának. Mivelhogy így szól az erény: „ha már szolgának kell lenned, keresd azt, kinek szolgálatod legtöbbet használ!

Urad szelleme és erénye növekedjék az által, hogy szolgája vagy: ekkép magad is nőszsz az ő szelleme és erénye révén!“

És valóban, híres-neves bölcsek, nép szolgái, ti magatok is növekedétek a nép szelleme és erénye által és a nép ti általatok! Dicsőségtekre mondom ezt!

De nép vagytok ti szememben még erényetekkel is, nép bárgyu tekintettel – nép, amely nem tudja, mi a _szellem!_

Szellem az élet, a mi maga vág belé az életbe: önnönkínjától öregbedik a maga tudása – tudtátok-e már?

És a szellemnek is boldogságot ád, ha fölkenetik és könnyekkel fölszenteltetik áldozati baromnak – tudtátok-e már?

És még a vak vaksága és keresése és tapogatozása is kell, hogy tanuságot tegyen a nap hatalmáról, amelybe pillantott – tudtátok-e már?

És kell, hogy a megismerő tanúljon meg hegyekkel _építeni!_ Kis dolog az, hogy a szellem hegyeket helyhez át – tudtátok-e már?

Ti a szellemnek csak szikráit ismeritek; de nem látjátok az üllőt, a mi ő, és nem látjátok pörölye kegyetlenségét!

Valóban, nem ismeritek a szellem büszkeségét! De még kevésbbé birnátok elviselni a szellem szerénységét, ha egyszer megszólalna!

És még sohasem adatott néktek szellemeteket havas gödörbe vetnetek: nem vagytok erre elég melegek: így hát hidegsége gyönyöreit sem ösméritek. S úgy tartom, hogy mindenben kelleténél bizalmasabb lábon álltok a a szellemmel; és a bölcseséget gyakorta szegényházzá és és kórházzá tevétek rossz költők számára.

Nem vagytok sasok: így hát nem tapasztaltátok a szellem boldogságát az ijjedtség közepette. És a ki nem madár, ne tanyázzék mélységek fölött.

Langyosoknak látlak: ám minden mély megismerés hidegen buzog. Jéghidegek a szellem legbelső kutai: üdítői meleg kezeknek és a tett embereinek.

Tisztesen álltok előttem és mereven és egyenes háttal, ti híres-neves bölcsek! – titeket nem hajt erős szél és erős akarat.

Avagy sohasem láttatok vitorlát siklani a tengeren, dagasztva, fölfúva, reszketve a szél rohamától?

A vitorlához hasonlatosan, reszketve a szellem rohamától, siklik bölcseségem a tengeren által, – az én bősz bölcseségem!

De ti a nép szolgái, ti híres-neves bölcsek – miképen _tudnátok_ ti velem menni! –

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

Az éjjeli ének.

Éj vagyon: íme hangosabb a szava minden szökőkútnak. És lelkem is szökőkút.

Éj vagyon: íme csak most ébred a szerelmesek minden éneke. És az én lelkem is egy szerelmes éneke.

Valami oltatlan, el nem oltható vagyon én bennem; ez akar megszólalni. Sóvárgás vagyon bennem a szerelem után, ez maga is a szerelem szaván beszél.

Fényesség vagyok: bárcsak volnék sötét éjjel! De az a magánosságom, hogy fényesség ővez engem.

Óh, bárcsak volnék sötét és éjszakázó! Hogy szívnám akkor – a fényesség emlőit!

És még titeket is áldanálak, ti apró fénylő csillagok és világító bogarak odafent! – és mi boldog lennék fényajándéktoknak miatta.

De a magam fényében élek, visszaiszom magamba a lángokat, mik belőlem kitörnek.

Nem ösmérem az elfogadó boldogságát; s nem egyszer mondtam, hogy lopni még nagyobb boldogság lehet, mint kapni

Az az én szegénységem, hogy kezem sohasem piheni ki az ajándékozást; az az én irígységem, hogy váró szemeket látok és világított éjszakáit.

Óh, minden ajándékozó boldogtalansága! Óh, napom elborulása! Óh, mohó vágy a kivánság után! Óh farkaséhség a jóllakás után!

Elfogadnak tőlem egyet s mást: de vajjon hozzáférek-e szíveikhez is? Szakadék vagyon adás és elfogadás között s a legkisebb szakadékot legnehezebb áthidalni.

Éhség nő szépségemből: szeretném bántani azokat, a kiknek ragyogok; szívesen megrabolnám azokat, a kiket megajándékoztam: – im-ígyen éhezem a gonoszságot.

Visszavonva kezem, ha már kéz nyúl feléje; habozva, miként a vízesés, a mely még zuhogva is habozik: – im-ígyen éhezem a gonoszságot.

Ilyen bosszút eszel ki bőségem: ilyen alattomosság fakad magános voltomból.

Boldogságom, hogy ajándékozhatok, elhalt az ajándékozásban, erényem belefáradt bőségébe!

Ha ki mindig ajándékoz, annak az a veszedelme, hogy elveszíti szemérmét; ha ki mindig osztogat, annak keze-szíve hólyagos lészen csupa osztogatástól.

Szememnek nem csordúl már könnye a kérők szemérmétől; kezem tulságosan megkérgesült, hogy reszkessen, ha tele vagyon.

Hová lőn szemem könnye és szívem hamvassága? Óh, milyen magános minden ajándékozó! Óh, milyen néma minden ragyogó!

Sok nap kering az üres térben: mindenhez, mi sötét, szólnak fényességükkel, – nekem hallgatnak.

Óh ez a fényesség ellenségeskedése a világító ellen: könyörület nélkül megy a pályáján.

Szíve mélységében méltányosság nélkül minden ragyogó iránt, hidegen napok iránt – im-ígyen kering minden nap.

Viharhoz hasonlatosan repülnek a napok pályáikon, ez az ő _járásuk_. Kérlelhetetlen akaratukat követik, ez az ő hidegségük.

Óh, csak ti, ti sötétek, éjszakások, teremtetek meleget a ragyogóból! Óh, csak tejet és üdülést a fényesség emlőiből!

Óh, jég vagyon körülöttem, kezem megég a fagytól! Óh, szomjuság vagyon bennem, az a ti szomjuságtokat sóvárogja!

Éj vagyon: óh, miért, hogy fényességnek kell lennem. És hogy az éjszaka dolgait szomjuhozom! És hogy magános vagyok!

Éj vagyon: íme forrásként fakad belőlem kivánságom – a beszéd után kivánkozom.

Éj vagyon: íme hangosabb a szava minden szökőkútnak. És lelkem is szökőkút.

Éj vagyon: íme most ébred a szerelmesek minden éneke. És az én lelkem is egy szerelmes éneke.

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A táncdal.

Egy este Zarathustra tanítványaival az erdőben barangolt s kutat keresvén, néma fáktól, bokroktól környezett zöld rétre ért. A réten leányok táncolának egymással. Mihelyest a leányok Zarathustrát megismerték, abbanhagyák a táncot; Zarathustra azonban nyájasan intve hozzájuk lépett és e szókat mondá:

„Ne hagyjátok abba a táncot, kedves leánykák! Nem horgas szemű játékrontó jött közétek; nem vagyok a leányok ellensége.

Isten szószólója vagyok a sátánnal szemben: ez pedig a nehézség szelleme. Miképen lehetnék én, ti könnyüek, isteni táncok ellensége? Avagy ellensége szépbokáju leánylábaknak?

Igaz, erdő vagyok és sötét fák éjszakája: de ha ki nem riad meg sötétségemtől, rózsás lankákat is talál ciprusaim alatt.

És megtalálja a kis istent is, a kit a leánykák legjobban kedvelnek; a kút mellett fekszik, csöndesen, behunyt szemmel.

Valóban, fényes nappal elaludt mellettem, ez a naplopó! Vagy talán szerfölött sokat kergette a pillangókat?

Ne haragudjatok reám, ti szép táncolók, ha a kis isten egy keveset kikap tőlem! Igaz, kiabál majd és sír, – ámde nevetésre gerjeszt még sírásában is!

És könnyes szemmel kérjen föl titeket egy táncra és magam akarok dalt énekelni táncához:

Táncdalt, csúfondáros nótát a nehézség szellemére, az én legfensőbb, legnagyobb hatalmi ördögömre, kiről azt mondják, hogy ő a világ ura!

És ez a dal az, a melyet Zarathustra énekelt, mikoron Kupido és a leánykák egymással táncot ropnak vala:

Szemedbe nézék az imént, élet! És úgy tetszék nékem, hogy feneketlen mélységbe bukom.

Ámde te kihúztál engem aranyos horgoddal, csufolkodva kacagtál, midőn feneketlen mélységnek hívtalak.

„Igy fecseg minden hal, – mondád – a miknek nem bir a fenekére jutni, azt hívja feneketlennek.

Pedig csak változékony vagyok és vad és mindenekelőtt nőstény és pedig nem erényes:

Bárha nálatok, óh férfiak, „mélység“ a nevem vagy „hűség,“ „az örök“, „a titokzatos.“

De ti, férfiak, mindig a magatok erényeivel ajándékoztok meg – óh, ti erényesek!

Im-ígyen kacagott ő, a hihetetlen; én azonban sohasem hiszek néki és nevetésének, ha rosszat beszél maga felől.

És mikoron bősz bölcseségemmel négyszemközt beszélék, mérgesen mondá nékem: „Te akarsz, te kivánsz, te szeretsz, s csak ezért _magasztalod_ az életet!“

Majd, hogy keményen válaszoltam és megmondtam volna az igazat a mérgesnek; s az ember nem válaszolhat keményebben, mintha bölcseségének „megmondja az igazat.“

Mert ez a hármunk viszonya. Lelkemből csak az életet szeretem – és, valóban, a legjobban akkor, ha gyülölöm!

Hogy pedig a bölcseség iránt jó szívvel vagyok és gyakran nagyon is jó szívvel: azért van, mivel nagyon, de nagyon emlékeztet az életre!

Megvan a maga szeme, nevetése, sőt még arany horgászó botocskája is:

És midőn egyszer az élet kérdezé tőlem: „Ki is az, a bölcseség?“ – lobbal felelém: „Óh igen a bölcseség!

Szomjuhozzuk és nem lakunk jól; fátyolon át nézünk, hálón át kapkodunk.

Vajjon szép-e! Mit tudom én! De este még a legvénebb potykákat is hálóba csalja.

Változékony ő és dacos; nem egyszer láttam, hogy harap ajkába és mint tolja fésűjét haja növésének ellenébe.

Lehet, hogy rossz és hamis, és egészben véve asszonyi állat, de ha maga-magáról beszél rosszat, éppen akkor csábít leginkább.“

Midőn ezeket mondtam az életnek, gonoszul nevetett és lehunyta szemét. „Vajjon kiről beszélsz? – mondá – talán rólam?

És ha igazad is volna, szabad ezt így szemembe mondanod? De most beszélj a te bölcseségedről is!“

És akkor újra felnyitád szemed, oh szeretett élet!

És ujra úgy tetszék nékem, hogy megint feneketlen mélységbe bukom.

;

Im-ígyen dalola Zarathustra. Mikoron pedig a táncnak vége lőn és a leányok távozának, elszomorodék szívében.

„A nap már rég lement“ – mondá végre – „a rét nedves, az erdők felől hűvösség csap meg.

Valami ismeretlen környékez és tünődve néz reám. Mit! Te még élsz, Zarathustra?

Mely okból? Miért? Mi által? Hova? Hol? Hogyan? Avagy nem boldogság-e még élni?

Óh, barátim, az este kérdez így belőlem. Nézzétek el szomorúságomat!

Beesteledett: nézzétek el nékem, hogy beesteledett!“

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A síri dal.

„Ott van a sírok szigete, a néma; ott vannak ifjuságom sírhantjai is. Oda viszem az élet örökzöld koszorúját.“

Szívemben ezt határozván: szállék tengeren túlra. Óh, ifjúságom látományai és jelenései! Óh, ti a szeretet megannyi pillantásai, óh, ti isteni szempillanatok! Mi hamar haltatok el számomra! Ma már mint halottaimról emlékezem rólatok!

Tőletek, legkedvesebb halottaim, édes illat száll felém, szívet és könnyeket oldó. Valóban, megrázza és feloldja a magánosan hajózó szivét.

Még mindig én vagyok a leggazdagabb és irígylésre legméltóbb – én a legmagánosabb! Hisz ti enyéim _valátok_ és én még tietek vagyok: mondjátok, vajjon estenek-e a fáról valaki elébe olyan rózsás almák, mint az enyémek?

Még mindig szerelmetek örököse és dús talaja vagyok, emléketekre tarka, vadon nőtt erényekkel virágzó, óh ti lelkemtől lelkezettek!

Óh, mi arra teremttettünk, hogy egymás mellett maradjunk, ti bájos, idegen csodák; és nem bátortalan madarakhoz hasonlatosan jövétek hozzám és vágyamhoz, nem: mint bizodalmashoz!

Igen, hűségre teremtve, miképen én, és gyöngéd örökkévalóságokra: s most hűtlenségtekről kell neveznelek titeket, isteni pillantások és szempillanatok: még nem tanultam más nevet.

Bizony, bizony túlontúl korán esett nékem halálotok, ti szökevények. Mégis, ti nem futátok el tőlem, sem én nem futék el ti tőletek: ártatlanok vagyunk mi egymással szemben hűtlenségünkben.

Hogy _engem_ megöljenek, ezért fojtottak meg titeket, óh reménységeim dalos madarai! Igen, reátok, kedvenceim, reátok ajzotta nyilait a kajánság – hogy szívembe találjon.

És bele talála! Hisz ti valátok mindig szívem kedvencei, birtokom és birva-tartatásom: ezért kellett fiatalon meghalnotok és túlontúl korán!

Legsebezhetőbb birtokomra ajzották nyilaikat: ti valátok az, kiknek bőre pehelyhez hasonlatos s még inkább a mosolygáshoz, a mely elhal egyetlen tekintetre!

Ellenségeimnek pedig ezt mondom: mi minden embergyilkolás ahhoz képest, a mit ti rajtam elkövettetek!

Gonoszabbat követtetek el rajtam, mint minden embergyilkolás: visszaadhatatlant vettetek el tőlem: – ezt mondom néktek, óh ellenségeim!

Hisz ifjúságom látományait és legkedvesebb csodáit gyilkoltátok meg! Játszó pajtásaimat vettétek el tőlem, a megboldogúlt lelkeket! Emléköknek szentelem ezt a koszorút és ezt az átkot.

Ezt az átkot ellenetek, óh ellenségeim! Hisz ti megrövidítétek örökkévalómat, miképen egy hang megtörik hideg éjszakán! Alig jőve hozzám, mint isteni pillantás megvillanása, – mint szempillanat!

Im-ígyen szóla egy jó órában tisztaságom: „isteni légyen nekem minden lény“.

S íme szennyes kisértetetekkel támadtatok reám, óh hová menekült akkor az a jó óra!

„Minden napom légyen szent“ – ez volt egykoron ifjuságom bölcseségének szózata: valóban, vidám bölcseség szózata!

S íme, ellenségeim, ti elloptátok éjszakáimat és álmatlan kínokra váltátok: óh, hová menekült akkor az a vidám bölcseség?

Egykoron kedvező madárjelekre vágyódtam: s íme ti undok bagoly-rémet vezettetek utamra. Óh, hová menekült ekkor az én gyöngéd vágyódásom?

Egykoron megfogadtam, hogy leteszek minden utálatról: s íme azokat, kik hozzám közel és legközelebb állának, mérges kelevényekké változtatátok. Óh, hová menekült ekkor legnemesebb fogadalmam?

Egykoron vakon boldog utakon járék: s íme rondaságot dobátok a vak ösvényére; s most utálja a régi vakösvényt.

És mikoron megtettem a legnehezebbet és magam-lebírásom győzedelmét ünnepeltem: íme, ti azokat, akik szeretének engem, arra a kiáltásra birtátok, hogy nékik okozok legnagyobb fájdalmat.

Valóban, mindig ekkép cselekedtetek: megmérgeztétek java-mézemet és java-méheim szorgalmát.

Jótékony szívemhez mindég a legarcátlanabb koldusokat küldtétek; könyörületességemhez mindig a leggyógyíthatatlanabb szemérmetleneket tologattátok. Igy sebeztétek meg erényem reménységét.

És ha még legszentebbemet is az áldozat oltárára tevém: a ti „jámborságotok“ tüstént zsírosabb ajándékokat tőn melléje: azonképen, hogy a ti zsírotok gőzébe fúlt még legszentebbem is.

És egykoron táncolni akartam, ahogyan még sohasem táncolék: minden egek fölött akartam eltáncolni. Ekkor rábeszéltétek legkedvesebb dalnokomat.

És íme borzalmas, tompa nótába kezdett; óh, mint valami mogorva kürt úgy tülkölt fülembe!

Gyilkos dalnok, a kajánság eszköze, te ártatlanok ártatlana! Már kiállottam a legjobb táncra: ekkor hangoddal meggyilkoltad elragadtatásomat:

Egyedül a tánccal tudom a legmagasabb dolgok mását mondani: – s íme legmagasabb hasonlatok kimondatlanul maradának tagjaimban!

Mondatlanul, megváltatlanul maradt legmagasabb reménységem! És meghala minden látományom és ifjúságom vigasztalása!

Hogy is viseltem el? Hogyan birtam ki és birtam le ilyen sebeket? Hogyan kelt ismét életre lelkem ezekből a sirokból?

Igen, sebezhetetlen, eltemethetetlen van bennem, sziklákat repesztő: ennek neve az _én akaratom:_ Hallgatagon halad és változatlanúl az éveken át.

Enlábamon akarja megtenni útját az én öreg akaratom; keményszivü és bátor a szándéka és sebezhetetlen.

Csak sarkomon vagyok sebezhetetlen. Még mindig élsz és hű vagy magadhoz, te leghosszabb türelmű! Még mindig minden síron keresztültöréd magad!

Te benned él még ifjúságom megváltatlanja is, és mint élet, mint ifjúság ülsz itt reménykedve sárga síromladékokon.

Igen, még minden sír szétrombolója vagy nékem: légy üdvöz, akaratom! És csak ahol sír vagyon, vagyon föltámadás is. –

Im-ígyen dalola Zarathustra,

* * *

A maga-legyőzésről.

„Az igazság akarása“ ennek hívjátok, bölcsek bölcsei azt, a mi titeket hajt és ösztönöz?

„Minden létező elgondolhatásának akarása“: im-ígyen hívom _én_ a ti akaratotokat!

Minden létezőt először elgondolhatóvá akartok _tenni:_ mivelhogy derék bizalmatlansággal kételkedtek, elgondolható-e már?

De kell, hogy engedelmes és hajlékony legyen néktek! Igy akarja akaratotok. Simává kell lenníe és a szellem szolgálatára, mint annak tükre és tükörképe.

Ez minden akaratotok, ti bölcsek bölcsei: a hatalom akarása; s még akkor is, ha jóról avagy gonoszról beszéltek és értékelésekről.

Meg akarjátok teremteni a világot, mely előtt térdelhettek: ez végső reménységtek és mámorotok.

Persze az oktalanok, a nép, hasonlatosak a folyóhoz, min csónak uszkál: s a csónakban beburkolva s ünnepélyesen ülnek az értékek.

Akaratotokat és értékeiteket rátevétek a létesülés folyamára; a hatalom ősrégi akarását árulja el nékem az, mit a nép jónak és gonosznak hiszen.

Bölcsek bölcsei, ti tettetek ilyen vendégeket ebbe a csónakba és ti adtatok rájok cicomát és büszke neveket, – ti és uralkodó akaratotok!

S a folyó most tovább viszi csónaktokat: tovább _kell_ vinnie. Mit használ, hogy a megtört hullám habzik és haragosan szegül ellene a csónak orrának!

Nem a folyó a ti veszedelmetek és jótok-gonosztok vége, óh bölcsek bölcsei: hanem maga az az akarat, a hatalom akarata, – a ki nem merített, nemző életakarat.

Ám, hogy jobban értsétek szavamat a jóról és gonoszról: egy szót mondok még néktek az életről s minden élő minémüségéről.

Fürkésztem az élet nyomát, utána jártam a legkisebb és legnagyobb utakon, hogy minémüségét megismerjem.

Százszoros tükörrel fogtam föl tekintetét, ha ajka zárva volt: hogy szeme legyen nékem beszédes. És szeme beszédes vala nékem.

De, valahol csak élőt találék, mindenütt hallám az engedelmesség szavát. Minden élő engedelmes.

És ez a második: annak parancsolnak, a ki önmagának nem tud engedelmeskedni. Ez az élő sajátsága.

Ez pedig a harmadik, a mit hallék: parancsolni nehezebb mint engedelmeskedni. És nemcsak hogy a parancsoló minden engedelmeskedő terhét viseli, és hogy ettől a tehertől könnyen agyonnyomatik: –

Kisértésnek, kockázatnak tartok minden parancsolást; és valahányszor az élő parancsol, önmagát kockáztatja.

S még ha magának parancsol is: még akkor is meg kell bünhődnie parancsolatáért. Önnön törvényének kell birájává, bosszulójává, áldozatává lennie.

Hogyan történik ez? kérdezém. Mi beszéli rá az élőt, hogy engedelmeskedjék és parancsoljon és még parancsolva is engedelmességet gyakoroljon?

Halljátok hát szómat, bölcsek bölcsei! Vizsgáljátok szorgosan, nemdenem férkőzém az életnek szivébe és szivének egész gyökeréig?

Valahol élőt találtam, ott a hatalom akaratát is találtam; és még a szolgáló akaratában is megleltem az akaratot, hogy úrrá legyen.

Hogy az erősebbnek szolgáljon a gyöngébb, arra beszéli rá akarata, amely egy más, még gyöngébben akar urrá lenni: erről az élvezetről nem akar lemondani.

S valamint a kisebb odaadja magát a nagyobbnak, hogy élvezete és hatalma legyen a legkisebben: azonképen a legnagyobb is odaadja magát és a hatalom kedvéért – életét teszi kockára.

Ez a legnagyobb odaadása, hogy kisértés és veszedelem és a halálért való kockajáték.

És valahol feláldozó és szolgálat és szerelmes pillantások vannak: ott is megvagyon az urakodás akarata. Álutakon lopózkodik a gyöngébb a várba és be a hatalmasabb szivébe – és ott hatalmat lop.

És ezt a titkot mondá nékem maga az élet: „Lásd“, – szólt – „én az vagyok, _a minek mindig magamagát kell legyőznie_.“

„Ti persze a nemzés akarásának avagy a célra, magasabbra, távolabbira, sokszerübbre való ösztönnek hívjátok: de mindez egy és titok.

„S még inkább letűnöm, semhogy erről az egyről lemondjak; s valóban, a hol letűnés vagyon és levélhullás, íme, ott élet áldozódik föl – a hatalomért!

„Hogy nékem harcnak kell lennem és létesülésnek és célnak és a célok ellenmondásának: óh, a ki akaratomat kitalálja, azt is kitalálja, mi _görbe_ utakon kell annak járnia!

„Bármit is alkotok és bármint is szeretek valamit, – mihamar szembe kell kerülnöm vele és szeretetemmel: így akarja az én akaratom.

És te is, megismerő, te is csak ösvénye és lábnyoma vagy akaratomnak: bizony, bizony, hatalom-akarásom lépked a te igazság-akarásod lábán is!

Az persze nem találta el az igazságot, a ki ráröpítette ezt a szót „a lét akarása“: mert ilyen akarat – nincs!

„Mert, a mi nincs, az nem is akarhat; a mi pedig már létezik, hogyan akarhatna az még a létre törekedni!

„Csak, hol élet vagyon, vagyon akarat is; de nem az élet akarása, hanem – így hirdetem néked – a hatalom akarása!

„Az élők sok dolgot nagyobb kincsnek tartanak magánál az életnél; de még e kincsekből is kitetszik – a hatalom akarása!“

Erre tanított egykoron az élet: és innen, óh bölcsek bölcse, megfejtem néktek szivetek rejtélyét.

Bizony, bizony, mondom néktek: „jó“ és „gonosz“, mi nem volna mulandó – nincsen! Önmagából kell néki magát folyton-folyvást legyőznie.

A jóról, gonoszról szóló értékeléstek és szótok erőszakot mível, ti értékelők: és ez a ti titkos szerelmetek és lelketek csillogása, reszketése és túlbuzgósága.

Ám erősebb erőszak nő értekeléstekből és uj lebírás: az töri föl a tojást és tojáshéjat.

És a kinek sorsa, hogy teremtő legyen jóban, gonoszban: valóban annak előbb megsemmisítőnek kell lennie és értékeket kell széttörnie.

Im-ígyen a legfőbb gonosz hozzátartozik a legfőbb jósághoz, ez pedig a teremtő jóság.

_Beszéljünk_ csak róla, óh bölcsek bölcse, bár ez kényes dolog.

De hallgatni róla még rosszabb; minden elhallgatott igazságba méreg gyülemlik.

És hadd törjön össze minden, a mi igazságainkon összetörhet! Még sok ház van építendő!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A fenségesekről.

Tengerem feneke csöndes! vajjon ki gondolná, hogy tréfás szörnyetegeket rejteget!

Rendíthetetlen a mélységem: de uszó rejtélyektől és mosolygástól ragyogó.

Ma fenséges, ünnepélyes embert láttam, a szellem vezeklőjét: óh, mint nevetett lelkem az ő csúnyaságán!

Peckes mellel és hasonlatosan azokhoz, a kik visszafojtják lélekzetüket: így állott ő, a fenséges, némán:

Teleaggatva rút igazságokkal, vadász-zsákmányával és gazdagon rongyos ruhákban; sok tövis is lógott rajta – de rózsát még nem láttam közte.

Még nem tanulta meg a nevetést és a szépséget. Komor arccal tért haza ez a vadász a megismerés erdejéből.

Vad állatokal való harcból tért haza, ám még komolyságából is vadállat tekint ki – le nem győzött vadállat!

Ugrásra kész tigrishez hasonlatosan áll még mindig; ámde nem szívelem a megfeszült lelkeket, izlésem nem kedvez mindezeknek a visszahuzódottaknak.

És még azt mondjátok barátim, hogy nem lehet vitatkozni izlésen és izlelésen? Hisz minden élet harc az izlés és izlelés körül.

Izlés: ez ép úgy súly, mint mérő serpenyő és mérő ember; és jaj minden élőnek, a mi a nélkül akarna élni, hogy súlyon, mérőserpenyőn és mérő embereken vitatkozzék!