Part 2

Vele-teremtőket keres Zarathustra, vele-aratókat és vele-ünneplőket keres Zarathustra: ugyan mitévő legyen nyájakkal, pásztorokkal és holttestekkel!

Én első társam, béke veled! Jól eltemetélek kivájt fatörzsedbe, jól elrejtélek a farkasok elől.

Ámde én megválok tőled, az idő beteljesedett. Hajnalhasadás és hajnalhasadás közt uj igazságot fedeztem föl.

Ne pásztor legyek, ne sírásó. Többé még beszélni sem akarok a néppel: utólszor szólottam halotthoz. A teremtőkhöz, az aratókhoz, az ünneplőkhöz akarok szegődni: a szivárványt akarom nékik megmutatni s minden lépcsőfokát az emberfölötti emberhez vezető útnak.

A maguknak-lakóknak akarok dalolni és a párosan lakóknak: s a kinek még van füle a hallatlan dolgok számára, annak szivét nehézzé akarom tenni boldogságommal.

Célomnak tartok, a magam útján járok; a habozókat és tétovákat majd általugrom. Im-ígyen menésem légyen az ő tönkremenésök!

* * *

10.

Ezeket mondotta vala Zarathusra szívében, midőn delelőjén állott a nap: akkoron kérdezőleg nézett a magasba – mert egy madár éles szavát hallotta feje fölött. És ime, sas keringett tágas körökben a levegőégben és kigyó csüngött rajta, nem zsákmányképen, hanem baráthoz hasonlatosan: mivelhogy a sas nyaka köré gyürüzve tartotta magát.

„Az én állataim!“ mondá Zarathustra és örvendezék szívében.

A legbüszkébb állat a nap alatt és a legbölcsebb állat a nap alatt – kivonultak hírszerezni.

Hirét akarják szerezni, vajjon Zarathustra él-e még. Hát csakugyan élek-e még?

Veszedelmesebbnek találtam az életet emberek, semmint állatok között, veszedelmes utakon jár Zarathustra. Hadd vezessenek állataim!“

Mikoron Zarathustra ezeket mondotta, eszébe jutának az erdei szent szavai, sóhaj szálla kebléből és im-ígyen szóla szivében:

Vajha bölcsebb lennék! Vajha bölcseségem oly mélységes volna, miként kigyómé.

Ámde lehetetlent kérek: kérem tehát büszkeségemet, hogy mindég együtt menjen bölcseségemmel!

És ha egykoron elhagy bölcseségem – óh, nagyon szeret elröppenni! – hadd repüljön büszkeségem még balgaságommal is! –

Im-ígyen kezdődék Zarathustra _le_szállása.

* * *

Zarathustra beszédei.

A három változásról.

A szellem három szineváltozását mondom néktek: hogyan válik a szellem tevévé, oroszlánná a teve és végezetre gyermekké az oroszlán.

Sok nehéz dolog rendeltetett a szellemnek, az erős teherbíró szellemnek, a melyben tisztelet lakozik: a nehezet és legnehezebbet áhítja ereje.

Mi nehéz? kérdezi a teherbíró szellem s letérdel, hasonlatosan a tevéhez és szereti, ha jól telerakják.

Mi a legnehezebb, ti hősök? kérdezi a teherbíró szellem, hadd vegyem magamra, hadd örvendeztessem erőmet.

Nemdenem ez-e: önmagunkat megaláznunk, hogy dölyfösségünkön sebet üssünk? Balgaságunkat kitüntetnünk, hogy bölcseségünkből gúnyt üzzünk?

Vagy talán ez: dolgunktól megválnunk, mikoron diadalt ül? Magas hegyre hágnunk, hogy a kisértőt kisértetbe vigyük?

Avagy talán ez: a megismerés makkján és fűvén élnünk és az igazság kedvéért lelkünket éheztetnünk?

Avagy talán ez: betegeknek lennünk, hazaküldenünk a vigasztalókat és barátságot kötnünk a süketekkel, a kik sohasem hallják, mit akarsz?

Avagy talán ez: szennyes vízbe mennünk, ha az az igazság vize és hideg békákat és meleg varangyosokat megtürnünk magunk mellett.

Avagy talán ez: szeretnünk azokat, a kik megvetnek bennünket és kezet nyujtanunk a kisértetnek, ha meg akar borzongatni?

Mindezeket a nehézségeket magára veszi a teherbíró szellem: valamiképen a teve, a mely telerakva a sivatagba siet, azonképen siet ő is tulajdon sivatagába.

Ámde a legmagánosabb pusztában másodszor változik a színe: oroszlánná lesz itt a szellem, szabadságot akar zsákmányúl ejteni és úrrá lenni tulajdon sivatagában.

Utolsó urát keresi itt: ellensége akar lenni utolsó istenének, diadalért akar küzdeni a nagy sárkánynyal.

Melyik a nagy sárkány, a kit a szellem nem akar többé urának és istenének hívni? „Neked _kell_“: így hivják a nagy sárkányt. Ámde az oroszlán szelleme azt mondja „én _akarok!_“

„Neked _kell_“ ez áll útjában aranyragyogással, pikkelyes állatképen és minden pikkelyen aranybetűkkel ragyog: „neked _kell!_“

Ezeréves értékek ragyognak ezeken a pikkelyeken és im-ígyen szól a minden sárkányok leghatalmasabbja: „a dolgok minden értéke – ez ragyog rajtam.“

„Minden érték meg lőn már teremtve és minden megteremtett érték – ez vagyok én. Valóban, ne legyen már több: „én akarok!“ Im-ígyen szól a sárkány.

Én véreim, mi szükség van, hogy oroszlán légyen a szellemben? Avagy nem elég-e a megterhelhető állat, a mely lemond és tisztel? Uj értékeket teremteni – ezt még az oroszlán sem bírja: ámde szabadságot teremteni magának uj teremtésre – ezt bírja az oroszlán ereje.

Szabadságot teremteni magának és szent „_nem_“-et mondani még a kötelességgel szemben is: erre kell, óh én véreim, az oroszlán.

Jogot venni magának uj értékek számára – ez a legborzasztóbb vétel a teherbiró és tisztelő szellemnek. Bizony, rablás az néki és ragadozó állat dolga.

Legszentebbjeként szereté egykoron a maga „_kell_“-jét: íme, őrületet és önkényt kell találnia még a legszentebben is, hogy szabadságot raboljon szeretetéből: oroszlán kell ahhoz a rabláshoz.

De mondjátok, én véreim, mit bír még többet a gyermek, a mit még az oroszlán sem bírt? Minek kell, hogy a ragadozó oroszlán még gyermekké is légyen?

Ártatlanság a gyermek és felejtés, ujrakezdés, játék, magából kigördülő kerék, első mozgás, szent _igent_-mondás. Valóban, én véreim, a teremtés játékára kell a szent igent-mondás: íme _tulajdon_ akaratát akarja a szellem, _tulajdon_ világát nyeri magának a világját vesztett.

A szellem három színeváltozását mondám néktek: hogyan lesz a szellem tevévé, és oroszlánná a teve és az oroszlán végezetre gyermekké.

Im-ígyen szóla Zarathustra. És akkoron a városban mulatott, a mely „tarka tehén“-nek neveztetik vala.

* * *

Az erény pulpitusairól.

Zarathustra hallá egy bölcs dicséretit, a ki jól tudna beszélni álomról, erényről: az a hire, hogy nagy a tisztelete és jutalma érette és minden ifjak körülülik pulpitusát. Hozzá méne Zarathustra és az ifjak gyülekezetében pulpitusa előtt ül vala. És im-ígyen szóla a bölcs:

Tisztesség és szemérem adassék az álomnak! Ez az első! És mindenkinek térjetek ki, a kik rosszúl alszanak és éjjente virrasztanak!

Még a tolvaj is szemérmes az álommal szemben: mindenkor halkan lopja magát az éjszakán át. De orcátlan az éjnek őre, orcátlanul hordozza a kürtjét.

Nem kis művészet aludni: bizony jó e végre egész nap virrasztani.

Tízszer kell magad nappal lebírnod: ez jól elfáraszt és a lélek mákja.

Tízszer kell viszont magaddal megbékülnöd: mert a lebírás keserü és rosszul alszik, a ki nem békült meg.

Tíz igazságot kell nappal találnod: különben még éjszaka is igazságot keresel és lelked majd éhen marad.

Tízszer kell nappal nevetned és vígadnod, különben megzavar éjszaka a gyomrod, a szomorúság apja.

Kevesen tudják ezt: minden virtusod összeszedd, hogy jól alhass. Hamis tanuságot teszek? Paráználkodom?

Bűnre kívánom felebarátom szolgálóját? Mindez rosszúl férne meg a nyugodt álommal.

És még ha meg van is minden virtusod: kell, még egyhez érts: hogy a virtusokat is tudd jókor aludni küldeni.

Nehogy egymással civódjanak, ezek a takaros fehér népek? És rajtad, óh boldogtalan!

Béke istennel és felebarátoddal és a szomszéddal: úgy kivánja a jó álom. S béke még a szomszéd ördögével is! Mert különben éjnek idején meglátogat téged.

Tisztesség és engedelmesség adassék az előljáróknak s még a görbe előljáróknak is! Igy kivánja a jó álom. Avagy tehetek-e arról, hogy a hatalom szeret görbe lábakon járni?

Mindenkoron azt hívom legjobb pásztornak, a ki juhait a legzöldebb mezőre viszi: ez egyezik a jó álommal. Nem kell nékem sok dicsőség, sem nagy kincs: ez meggyulasztja a lépet. De rossz alvás esik jó hírnév és egy kis kincs nélkül.

Kis társaságot szívesebben látok, mint rossz társaságot: de idejében kell jönnie-mennie. Igy egyezik a jó álommal.

Nagyon gyönyörködtetnek a lelki szegények is: előmozdítják az álmot. Boldogok ezek, különösen, – ha mindig igazat adunk nékik.

Igy telik az erényes napja. S ha az éj beköszönt, óvakodom, hogy ne hívjam az álmot! Nem kell néki hívás, az álomnak, az erények urának! Hanem arra gondolok, amit nappal tettem és gondoltam. Kérődzve, türelmesen, valamiképen a tehén, kérdezem: ugyan mi is volt tíz magad-legyőzésed?

S mi volt tíz kibékülésed és tíz nevetésed, mikkel szívem örömet szerzett magának?

Ezeket és másokat megfontolva és negyven gondolattól ringatva, egyszerre meglep az álom, a hivatlan, az erények ura.

Az álom ujja megérinti szememet: ekkor elnehezül az. Az álom érinti ajkamat: akkor nyitva marad az.

Valóban, halk lábon jön hozzám a legkedvesebb tolvaj és ellopja gondolataimat: s üres fejjel állok, mint az a pulpitus.

De azután már nem sokáig állok: íme már fekszem.

Mikoron Zarathustra a bölcset ilyeténkép beszélni hallá, mosolygott szivében, mert közben így szólt szívéhez:

Bolondnak tartom ezt a bölcset az ő negyven gondolatával: de, úgy hiszem, jól tud az álomhoz.

Már az is boldog, a ki ennek a bölcsnek közelében lakozik! Az ilyen álom ragadós, s még vastag falon át is rád ragad.

Még pulpitusában is van varázs. S az ifjak nem hiába ülének az erény prédikátora előtt.

Bölcsesége ez: virrassz, hogy jól aludj! S bizony, bizony, ha az életnek nem volna értelme és az értelmetlenséget kellene választanom, én is legméltóbbnak tartanám a választásra ezt az értelmetlenséget.

Immáron jól értem, mit kerestek egykoron mindenek fölött, amikor az erény tanitóit keresték. Jó álmot kerestenek maguknak és hozzája mákvirágos erényeket!

Álomnélküli alvás vala a bölcseség: a pulpitusok minden dicsőitett bölcsei nem ismerték az élet jobb értelmét.

Bizony, bizony még ma is akadnak az erény e prédikátorához hasonlók, s nem mindig oly becsületesek mint ő –: ámde idejük elmúlt. S nem állanak már soká, immár fekszenek.

Boldogok ezek az álmosak: mivelhogy nemsokára elszunnyadnak.

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A másvilágról álmodozókról.

Egykoron Zarathustra is az emberen túl szőtte az álmát, mint minden másvilágról álmodozó. Az-idétt szenvedő és agyonkínzott isten művének láttam a világot.

Álomnak láttam az-idétt a világot és egy isten költeményének; színes füstnek, ami egy elégedetlen isten szeme előtt bodorog.

Jó és gonosz, – öröm és szenvedés – én és te: mindez színes füstnek tetszett nekem, alkotó szemek előtt bodorgónak. A teremtő el akarta szemét fordítani enmagáról, ekkor megteremté a világot.

Mámoros kéj a kínlódónak: elfordítani szemét tulajdon kínjától és elveszíteni önmagát. Mámoros kéjnek és maga-vesztésnek tetszett nékem egykoron a világ.

Ez a világ, az örökké tökéletlen, örök ellentmondás képmása és _tökéletlen_ képmása – mámoros öröme tökéletlen teremtőjének: ilyennek tetszett nékem egykoron ez a világ.

Ezenképen szövém én is egykoron álmomat az emberen túl, mint minden másvilágról-álmodozó. Valóban az emberen _túl?_

Óh, én véreim! A kit én teremték, ez az isten emberi délibáb vala, mint minden isten!

Ember vala ő, s csak nyomorult töredéke az embernek és énemnek: tulajdon hamvamból és parazsamból kelt vala elém, ez a kisértet és bizony-bizony nem jöve _túlról!_

Vajjon mi történt azután, én véreim? Legyőzém magamat, a szenvedőt, tulajdon hamvamat vivém a hegybe, nagyobb lángot találék fel magamnak. És ime, ekkor _eltávozék_ tőlem a kisértet!

Kín volna az most nékem és gyötrelem a meggyógyultnak, ilyen kisértetekben hinni: kín volna az most nékem és megalázás. Im-ígyen szólok a másvilágról-álmodozókhoz.

Kín vala és tehetetlenség – ez teremte meg minden másvilágot és az a rövid mámora a boldogságnak, a melyet csak a nagyon szenvedő ismer meg.

Kimerülés, a mely egyetlen ugrással akar végezni, – halálugrással, a szegény tudatlan kimerülés, a mely már akarni sem akar: ez teremte minden istent és másvilágot.

Higgyetek nékem, én véreim! A test vala az, a mely a testen kétségbeesett, – tapogatva kereste kezével, az eszeveszett szellem újjaival az utolsó falakat.

Higgyetek nékem, én véreim! A test vala az, a mely a föld során kétségbeesett, – és hallá a lét hasának szózatát.

És ekkoron fejével át akart jutni az utolsó falakon és nemcsak fejével, – át, a másvilágra.“

Ámde az a „másvilág“ jól el van rejtve az ember elől; az az embertelenített embertelen világ, a mely egy isteni semmi; és a lét hasa nem szól az emberhez, hanemha embermódra.

Bizony, bizony, nehéz bebizonyítani minden létet és nehéz megszólaltatni. Mondjátok, én véreim, vajjon minden dolog közt nincs-e legjobban bebizonyítva a legcsodálatosabb dolog?

Valóban ez az „én“ és az „én“ ellentmondása és zűrzavara még a legbecsületesebben beszél a maga létéről, ez a teremtő, akaró, értékelő „én“, a mely a dolgok mértéke és értéke.

És ez a legbecsületesebb lét, az „én“ – az beszél a testről, s kívánja a testet még akkor is, mikor költ és rajong és szárnyaszegetten repes.

Megtanul egyre becsületesebben beszélni, ez az „én“ és mennél többet tanulja, annál több magasztalni valót talál a testen és a földön.

Uj büszkeségre tanított engem az én „én“-em, ezt tanítom az embereknek: ne dugják többé fejüket a mennyei dolgok homokjába, hanem hordozzák szabadon, ezt a földi főt, a mely a földnek értelmét teremt!

Uj akaratra tanítom az embert: _akarják_ ezt az utat, a melyet az ember vakon megtett, tartsák jónak azt és lopva ne térjének le többé róla, valamiképen a betegek, halódók!

Betegek és halódók valának ők, a kik megveték a testet és a földet és kitalálák az égieket és a megváltó vércsöppet: ámde még ezt az édes és sötét mérget is testtől és földtől vevék kölcsön!

Nyomoruságuktól akarának elfutni, a csillagok pedig igen távol valának nékik. Ekkor így sóhajtozának: „Vajha volnának isteni utak, a melyeken más, jobb létre lehetne lopódzkodni!“ Ekkor kitalálák álutaikat és véres itókáikat!

Hogy testüktől és a földtől immár elragadtatának, azt hivék ők, ezek a háládatlanok. De vajjon kinek köszönhették elragadtatásuk görcsös kéjeit? Testüknek és ennek a földnek.

Töredelmes szívű Zarathustra a betegek iránt. Bizony bizony nem gerjed haragra vigasztalásuk és hálátlanságuk nemein. Hadd gyógyúljanak, hadd győzedelmeskedjenek és hadd teremtsenek maguknak magasabb rendű testet!

Azért sem gerjed haragra Zarathustra a gyógyuló ellen, ha gyöngéden pillant csalóka álma után és éj közepén istene sírhalma körül leselkedik: ámde még könnyeiben is betegséget és beteg testet látok.

Sok beteges szerzet akadt mindig azok között, a kik költenek és az istent szomjuhozzák; őrülten gyűlölik a megismerőt és ama legfiatalabb erényt, a melynek neve: becsületesség.

Egyre hátra pillantanak, sötét idők felé: akkoron persze őrület és hit még más dolgok valának: az értelem őrjöngése istenhez hasonlóság és a kételkedés bűn.

Nagyon is jól ismerem ezeket az istenhez hasonlókat: azt akarják, higgyünk bennök és hogy a kételkedés bűn legyen. És azt is nagyon jól tudom, miben hisznek ők legerősebben.

Bizony, bizony, nem másvilágban és megváltó vércsöppekben, hanem – a testben hisznek ők is legerősebben és tulajdon testük nekik a „magánvaló.“

Ámde beteges dolognak tekintik azt és szeretnének bőrükből kibújni. Ennek okáért figyelik a halál prédikátorait és prédikálnak maguk is másvilágról.

Ti pedig, én véreim, hallgassatok inkább az egészséges szavára: becsületesebb és tisztább szava van ennek.

Becsületesebben és tisztábban beszél az egészséges test, a tökéletes és egyenes szögü: és a föld értelméről beszél.

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A test megvetőiről.

A test megvetőihez van mondókám. Nem akarom, hogy ezentúl mást tanuljanak és tanítsanak, hanem csak hogy vegyenek búcsút tulajdon testüktől – és im-ígyen némuljanak el.

„Test vagyok és lélek“ – így beszél a gyermek. S miért ne beszéljen az ember gyermek módjára?

Ámde, a ki felserkent, a tudó így szól: test vagyok egészen, s kivüle semmisem; és a lélek csak szó meg-megjelölni egy valamit a testen.

A test nagy értelem, sokféleség egynemű értelemmel, háború és béke együttesen, egy akol és egy pásztor.

Én vérem! Tested szerszáma a te kis értelmed is, a melyet „elmé“-nek hívsz, kis szerszáma és játékszere nagy értelmednek.

Azt mondod: „én“ – és büszke vagy erre a szóra. De nagyobb az, a miben nem akarsz hinni – a te tested és annak nagy értelme: az _nem mondja_: „én“, de _cselekszik_ mint „én“.

A mit az érzék érez, a mit az elme megismer, annak sohasincs vége önmagában. Ám az érzék és elme szeretnének rábeszélni, hogy ők minden dolog végső céljai: annyira hívságosak.

Szerszám és játékszer az érzék és elme: s még mögöttük vagyon a „magad“. A „magad“ az érzékek szemével keres, ő is a szellem fülével hallgat.

Egyre hallgat a maga és keres: összehasonlít, legyőz, hódit, rombol. Uralkodik és az „én“-eden is uralkodik. Gondolataid és érzelmeid mögött, én vérem, áll egy hatalmas uralkodó, egy ismeretlen bölcs – kinek neve „magad“. Testedben lakik, maga a tested.

Több értelem van testedben, mint legjobb igazságodban. S vajjon ki tudja, mire kell testednek legjobb igazságod?

A „magad“ nevet „én“-eden és büszke ugrándozásain. „Mit nekem a gondolat ez ugrásai és röptei? – mondja magának. Kerülő utak az én célomhoz. Én vagyok az „én“ póráza és eszméinek sugalmazója.

A „magad“ így szól az „én“-edhez: „itt érezz fájdalmat“. S akkor szenved és gondolkozik azon, hogy miképen szüntethetné meg szenvedését – és épen e végre _kell_, hogy gondolkozzék.

A „magad“ így szól az „én“-edhez: „itt érezz örömöt!“ S akkor örül és gondolkozik azon, hogy még sokat örüljön – és épen evégre _kell_, hogy gondolkozzék.

Egy szavam van a test megvetőihez. Hogy ők megvetnek, ebben áll a tiszteletük. Ugyan mi az, a mi tiszteletet és megvetést és értéket és akaratot teremt?

A teremtő „magatok“ teremté magának a tiszteletet és megvetést, teremte magának örömöt és jajt. A teremtő test teremté magának a szellemet, akarata egyik karjáúl.

Testnek megvetői! Még boldogságtokban és megvetéstekben is a „magatok“ valóságát szolgáljátok. Mondom néktek: a „magatok“ akar meghalni és az fordúl el az élettől.

Nem bírja már azt, a mit legjobban szeret: magán túl teremteni. Ezt szereti legjobban, ez minden égő vágya.

De immár későnek látja erre az időt: – ezért a „magatok“ valósága le akar tünni, óh testnek megvetői!

Le akar tünni, s ezért levétek a testnek megvetői. Mivelhogy nem bírtok már magatokon túl teremteni.

S ime! ezért vagytok az élet és a föld haragosai. Tudattalan írígység vagyon megvetéstek sanda pillantásában.

A ti utatok nem az én utam, óh testnek megvetői! Nem vagytok nékem hidak az emberfölötti ember felé!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

Az örömökről és indulatokról.

Én vérem, ha van erényed és az a te erényed, úgy az nem közös birtokod senki mással.

Persze, te nevén akarod szólítani és becézni; meg akarod cibálni a fülét és szórakozni akarsz véle.

És ime, nevét közösen bírod a néppel és magad is néppé és csordává lettél erényeddel együtt.

Jobb volna azt mondanod: „kimondhatatlan és megnevezhetetlen, a mi lelkem kínja és édessége s még beleimnek is éhessége“.

Erényed álljon magasabban, semhogy a nevek bizalmaskodhassanak véle: s ha beszélned kell róla, ne szégyeld, ha dadogva teszed.

Szólj hát és dadogj: „Ez az én „jóm“, ezt szeretem, így tetszik nékem igazán, csak így akarom én a jót.

Nem kell nékem, mint isten törvénye, nem kell nékem mint emberi szabály és szükség: nem kell nékem, hogy mutassa az utat földfeletti földek és paradicsomok felé.

Földi erény az, melyet én szeretek: kevés benne a bölcseség és legkevesebb a mindenek értelme.

Ámde ez a mondás nálam rakott magának fészket: ezért szeretem és bubusgatom – íme nálam ül aranyos tojásain.“

Igy kell dadognod és erényedet dicsérned.

Egykoron indulataid valának és gonoszaknak nevezéd őket.

Most pedig csak erényeid vannak meg: ezek indulataidból nőttenek.

S származzál bár a hirtelen haragúak neméből, avagy a buják vagy a dühös hivők vagy bosszúszomjazók fajtájából:

Végezetre minden indulatod erénnyé vált és minden ördögöd angyallá.

Valamikor vad kutyák valának pincédben, de végezetre madarakká és kedves éneklőkké váltak. Mérgeidből főzéd balzsamod; búbánat-tehenedet fejéd, íme emlői édes tejét szívod.

S ezentúl nem nő belőled gonosz, hanemha a gonosz, a mi erényid harcából nő.

Én vérem, ha szerencsés vagy, úgy egy erényed van és semmi több: im-ígyen könnyebben mégy át a hídon.

Kitüntető dolog, ha sok erényed van, ámde nehéz sors; és sokan mentek a pusztába és megölték magukat, mert belefáradtak, hogy erények csatái és csataterei legyenek.

Én vérem, vajjon rossz dolog-e a háború s a csata? De szükséges ez a rossz, szükséges az irígység és a bizalmatlanság és a rágalmazás erényeid között.

Lám, mint sóvárog mindegyik erényed a legmagasabb után: egész szellemed kivánja, hogy az _ő_ hirnöke legyen, minden erőd kivánja haragban, gyűlöletben és szeretetben.

Féltékeny minden erény a másikra s a féltékenység borzasztó dolog. S erényeket is tönkre tehet a féltékenység.

A kit a féltékenység lángja körülveszen, az végezetre skorpió módjára maga ellen fordítja mérgezett fullánkját.

Óh, én vérem, avagy nem láttad-e még, hogy az erény önmagát rágalmazza és szúrja agyon?

Az ember olyas valami, a minek fölébe kell kerülni s ezért szeretned kell erényeidet: mivelhogy miattuk mégy majd tönkre.

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A halovány gonosztévőről.

Birák és áldozópapok! Nem akartok előbb ölni, mignem az állat lehorgasztotta fejét? Ime, a halovány gonosztevő lehorgasztotta fejét: szeméből a nagy megvetés szól.

„Énem olyasvalami, a mit le kell győzni; énem az ember nagy megvetése“: ez szól ebből a szemből.

Hogy önmagát elitélte, ez vala legmagasabb pillanata: ne engedjétek vissza a fenköltet alacsonyságába!

Nincs megváltás annak, a kit énje szenvedtet, hanemha a gyors halál.

Öléstek, birák, irgalom legyen és ne bosszú. S miközben öltök, vigyázzatok, hogy magát az életet igazoljátok!

Nem elég kibékülnötök azzal, akit megöltök. Szomoruságtok legyen az emberfölötti ember szeretete: im-ígyen igazoljátok azt, hogy _még_ éltek!

„Ellenség“, – ezt mondjátok, de azt ne, hogy „gonosztévő“; „beteg“, – ezt mondjátok, de azt ne, hogy „gaz“; „botor“, – ezt mondjátok, de azt ne, hogy „bűnös“.

És te, vörös bíró, ha hangosan mondanád, mi mindent tettél már gondolatban: minden kikiáltaná: „Pokolba a fertővel és a mérges féreggel!“

Azonban más a gondolat, más a tett és más a tett képe. Az ok kereke nem gördül közöttük.

Egy kép sápasztotta el ezt a sápadt embert. Egyforma nagyok valának, mikor elkövette, ő és a tett: ámde nem tudta elviselni képét, miután elkövette.

Immár mindig egy tett tettesének látta magát. Őrültségnek nevezem ezt: a kivétel lényeggé változék szemében.

A mért vonal lebűvöli a csirkét; a csapás, melyet ő mért, lebűvölé szegény eszét – a tett _utáni_ őrületnek hívom ezt.

Halljátok, ti birák! Van még más őrület is: a tett előtti. De ti nem bujtatok eléggé mélyen ebbe a lélekbe!

Igy szól a vörös biró: „Ugyan minek ölt ez a gonosztévő? Rabolni akart.“ Ámde én azt mondom néktek: lelke vért kívánt, nem ragadományt: a kés boldogságát szomjuhozá!

Szegény esze azonban nem fogta föl ezt az őrültséget és rábeszélte őt. „Mit az a kis vér!“ – mondá – „nem rabolnál is egyúttal egy keveset? Nem állnál egy kicsit bosszút is?“

És ő hallgatott szegény értelmére: ólomként nehezedett reá szava – s gyilkolván, rabolt. Nem akarta szégyelleni őrültségét. És ime, bűnének ólma ránehezedik és szegény esze ismét oly merev, oly bénúlt, oly nehéz. Ha csak meg tudná rázni a fejét, úgy legördülne terhe: ámde ki tudná megrázni ezt a fejet?

Mi ez az ember? Raja a betegségeknek, a melyek a szellem által világszerte terjednek: így akarnak zsákmányt ejteni.

Mi ez az ember? Gomolyaga vad kigyóknak, a melyek ritkán vannak békén egymás mellett – így hát szétválva mennek zsákmányt keresni világszerte.

Nézzétek ezt a szegény testet! Amit szenvedett és kivánt, azt magyarázta magának ez a szegény lélek – és gyilkos örömnek és a kés boldogsága után való sóvárgásnak magyarázta.