Part 19

És ha valami nagy dolgotok célt vétett, célt vétettetek-e ezzel ti is? És ha magatok célt vétettetek – célt vétett-e ezzel – az ember is? És ha az ember célt vétett: ám legyen! rajta!

* * *

15.

Mennél magasabb fajtájú valami, annál ritkábban sikerűl. Ti fennsőbbrendű emberek, nem vagytok-e valahányan „nem sikerűltek“?

Ne bánkódjatok, baj is ez! Mennyi maradt még lehetséges! Tanuljatok meg magatokon nevetni, a hogy nevetni kell!

S csoda-e, hogy balúl sikerültetek s csak félig sikerültetek, ti félig-meddig összetörtek! Avagy nem tolong és törődik bennetek – az ember _jövője?_

Mindaz, a mi az emberben legtávolibb, legmélyebb, a mi legmagasabb reménységének csillaga, az ő roppant ereje: nem habzik-e mindaz egymásra a fazékban?

Csuda-e hát, ha olyik fazék szétreped? Tanuljatok meg magatokon nevetni, ahogy nevetni kell! Fennsőbbrendű emberek, óh, mennyi lehetséges még!

És valóban, mennyi sikerűlt már! Mily dús ez a föld apró, jó, tökéletes dolgokban, jól sikerűlt dolgokban!

Vegyétek magatokat körűl jó, tökéletes dolgokkal, fennsőbbrendű emberek! Ezek aranyos érettsége meggyógyítja a szívet. A tökéletes megtanít remélni.

* * *

16.

Mi volt eleddig itt e földön a legnagyobb bűn? Nemdenem annak a szava, a ki mondá: „Jaj azoknak, a kik imhol nevetnek!“

Hát ő maga nem talált okot a nevetésre a földön? Úgy rosszul keresett; még a gyermek is talál itt arra okot.

Ám ő – nem szeretett eléggé: más különben szeret vala minket is, minket, nevetőket! De ő gyülölt és csúfolt minket, s sírás-rívást és fogak csikorgatását igéré nékünk.

Avagy mindjárt káromkodni kell-e, ha nem szeretünk? Úgy tartom, ez rossz gusztusra vall. S ő ezt cselekedte ő, a Föltétlen. A csőcselékből való volt.

De ő nem szeretett eleget: máskülönben nem haragszik vala annyira, hogy nem szeretik őt. A nagy szeretet _nem akar_ szeretet: – az többet akar.

Térjetek ki minden ilyen föltétlennek! Szegény, beteg szeretet az, csőcselék-fajzat: sandán nézi ezt az életet, tekintetével _veri_ ezt a földet.

Térjetek ki minden ilyen föltétlennek! Lábuk ólmos, szivük fülledt: – nem tudnak táncolni: Hogyan lehetne az ilyeneknek a föld könnyű!

* * *

17.

Minden jó dolog tekeregve közelíti meg célját. Macskamódra domborítja a hátát, magában dorombol közeli boldogságát sejtő érzetében, – minden jó dolog nevet.

A lépés árulja el, vajjon valaki már a _maga_ utján lépked-e már, lássátok, úgy jártam én! Mi pedig céljához közel ér, az táncol.

És, bizony, bizony, nem váltam szoborrá, nem állok még merevülten, némán, megkövülve, mint az oszlop: én szeretem a gyors futást.

És ha a földön van ingovány és mély búbánat is: a kinek könnyü a lába, az még az iszap fölött is elfut és eltáncol akár simára söprött jégen.

Föl a szivekkel! Véreim! Föl! Följebb! És ne feledjétek lábatokat sem! Emeljétek a lábatokat is, jó táncosok és még jobb ha – fejetekre álltok!

* * *

18.

A nevetőnek ezt a koronáját, ezt a rózsakoszorú-koronát: magam tevém fejemre, magam nyilvánítám szentnek nevetésemet. Ma még senki mást nem találék erre elég erősnek.

Zarathustra a táncos, Zarathustra a könnyű, a ki szárnyaival int, a röpülésre kész, minden madárnak intő, röpülésre hajlandó és könnyű, a boldogan könnyelmű:

Zarathustra az igazmondó, Zarathustra az igaz nevető, a nem-türelmetlen, a nem-okvetetlen, valaki, a ki szereti az ugrást és félreugrást: magam tevém föl fejemre ezt a koronát!“

* * *

19.

Föl a szívetekkel, véreim! Föl, följebb! És ne feledjétek lábatokat sem! Emeljétek lábatokat is, jó táncosok, és még jobb, ha – fejetekre álltok!

Van, a ki boldogságában is medve, olyik eredettől fogva esetlen lábú. Furcsa módon erőlködik, miképen az elefánt, a mely tótágast állni igyekszik.

De még jobb, ha boldogságtól vagytok mámorosok, semmint a boldogtalanságtól: jobb esetlenül táncolni, mint bénán járni. Tanuljatok hát tőlem bölcseséget: még a legrosszabb dolognak is két jó oldala van:

– a legrosszabb dolognak is jó táncos lába van; tanuljátok meg hát, emberebb emberek, a jó lábra állást!

Tegyetek hát le a sopánkodásról és minden csőcselék-búsongásról! Óh, mennyire szomorúnak látom ma még a csőcselék bohócait is! Ámde ez a „ma“ a csőcseléké.

* * *

20.

Legyetek hasonlatosak a hegyi barlangból kirohanó szélhez: az a maga fütytyére akar táncolni, a tengerek megremegnek és ugrándoznak léptei nyomán.

Üdvöz légyen az a jó, féktelen szellem, ami szamárnak szárnyat ád, nőstény-oroszlánt megfej, s a mi minden „má“-ra és minden csőcselékre „viharos szélként jő“, – a mely ellensége a bogáncs- és bogaras fejűeknek és minden fonnyadt levélnek és dudvának: üdvöz légyen ez a vad, jó, szabad viharszellem, amely ingoványokon és búbánatokon úgy táncol, mintha rét volnának!

A mely gyülöl csikasz kutya-csőcseléket és minden nyomorék komor szerzetet: űdvöz légyen minden szabad szellemnek ez a szelleme, a kacagó vihar, amely minden feketén látónak, minden poklosnak port fú a szemébe!

Emberebb emberek, az a legnagyobb hibátok: egyiktek sem tanult úgy táncolni, ahogy táncolni kell – _el_táncolni magatok fölött! Baj is az, hogy nem sikerültetek!

Mennyi lehetséges még! _Tanuljatok_ hát magatok fölött eltáncolni! Föl a szívetekkel, jó táncosok, föl, följebb! És ne feledjétek a jóizű nevetést sem!

A nevetőnek ezt a koronáját, ezt a rózsakoszorú-koronát: néktek vetem ezt a koronát, én véreim. Szentnek nyilvánitám a nevetést; fensőbb emberek, _tanuljatok_ meg hát – nevetni!

* * *

A búskomorság dala.

1.

Mikoron Zarathustra ezeket mondá, a barlang bejáratánál állt, azonban alig fejezé be szavait, máris elillant vendégei elől és kis időre a szabadba futott.

„Óh tiszta illatok körülöttem – kiálta – „óh üdvözítő csönd körülöttem! De hol vannak állataim! Jertek, sasom és kigyóm!

Mondjátok, állataim: vajjon ezek az emberebb emberek talán valamennyien – nem jó _illatúak?_ Óh, tiszta állatok körűlöttem! Csak most tudom és érzem, mennyire szeretlek titeket, állataim.“

– És Zarathustra még egyszer ismétlé: „szeretlek titeket, állataim!“ S a sas és a kigyó hozzá simulának, midőn ezeket mondá és fölpillantának reá. Ilyeténkép csöndesen valának hármasban és együtt szimatolák és szürcsölék a jó levegőt. Mivelhogy a levegő ide künn jobb vala, mint a fennsőbbrendü emberek közelében.

* * *

2.

Alig hagyta el azonban Zarathustra barlangját, fölkelt a vén bűbájos és ravaszul körülnézvén így szóla:

„Kiment!

És fensőbbrendű emberek – hogy ezzel a dicsérő és hízelgő névvel csiklandozzalak titeket, miképen ő – már is megszáll gonosz szemfényvesztő és bűbájos szellemem, az én búskomor ördögöm,

– a ki Zarathustrának esküdt ellensége: bocsássátok meg néki! Ime varázsolni _akar_ szemetek láttára, ép most van az _ő_ órája; hiába harcolok ezzel a gonosz szellemmel.

De titeket mindnyájatokat, – bármily névvel tisztelitek meg magatokat, akár „szabad szellemek“-nek, akár „igazak“-nak, akár a „szellem vezeklőinek“, akár a „fölszabadultak“-nak, akár a „nagy vágyokozók“-nak hívjátok is magatokat – titeket mind, a kik a _nagy utálatban_ szenvedtek, miképen én szenvedek, a kiknek régi istene meghalt és még nem fekszik számotokra bölcsőben, pólyában új isten – titeket mindnyájatokat kedvel az én gonosz szellemem és bűbájos manóm.

Ismerlek titeket, fensőbbrendü emberek s ismerem őt, akit akaratom ellenére szeretek, ezt a Zarathustrát: őt sokszor hasonlatosnak látom egy szép szent-álarchoz – hasonlatosnak egy uj, furcsa maskarához, a melynek szinében gonosz szellemem, a búskomor ördög tetszeleg: Zarathustrát, – úgy érzem gyakorta – gonosz szellemem kedvéért szeretem.

De már is megszáll engem _az_ és kényszerít a búskomorságnak ez a szelleme, ez az esti szürkület ördöge: és, valóban, fennsőbb emberek – kedve kerekedik

– nyissátok tágra szemeteket – kedve kerekedik, hogy _mez nélkül_ jőjjön. Hímként? nőstényként? még nem tudom: de jő, kényszerít, óh jaj! figyeljetek!

A nap elhangzik, minden dologra rászáll az est, rászáll a legjobb dolgokra is; halljátok, lássátok ím, fennsőbbrendű emberek, micsoda ördög, hím-e? nőstény-e? az esti szürkűlet komorságának ez a szelleme!“

Im-ígyen szóla az öreg bűbájos, ravaszul körülnézett és azután hárfájához nyúlt.

* * *

3.

Fénytelenedő ég alatt, Hahogy a harmat vígasza Hull már a földre, Láttatlanúl – hallatlanúl – Mert fínom Czipellőt hord a harmat, Mint a szelíd vigasztalók szokása –: Gondolsz ilyenkor, hő kebel, Gondolsz-e arra, _Hogy_ szomjazál te egykor Mennybéli könnyeket és harmat- Csöppeket! _Hogy_ szomjazál, elégve, elalélva, Miközben a sötét Fák lombján át, Leáldozó nap-pillantások Incselkedének véled sárga pázsiton Körülötted kergetőzve, Vakító izzó nap-tekintetek, a Kárörvendők?

„Te lennél az _igazság_ Kérője? Ha! Igy kaczagának ők – Nem! Nem! Csak költő! Ravasz, sompolygó fenevad Minek Hazudni kell, Tudván-akarván kell hazudni: Zsákmány-sováran, Iromba álczában. Magának is álcza, Magának is zsákmány – _Ez_ lenne az igazság Kérője. Nem! Csupán bolond! Csak költő! Csak tarkát fecsegő, Bolond-álarcból tarkán bőgő, Hazug szók hídjain csavargó, Iromba szivárványhídon Hamis menny és hamis föld Között tekergve, ide- s tova lengve Csupán bolond! Csak költő!

Mit? Ez igazság vőlegénye? Ki nem nyugodt, sima, merev Hideg szobor, Istennek oszlopa, Nem áll az isten háza előtt, Istennek ajtónállója: Nem! Ellensége ily igazság-oszlopoknak, Ki otthonosb bármely vadonban, Macskakölyök kedvével Ugrik ki minden ablakon – Huss! Minden véletlenben, Ez őserdőkben szímatolva Éh-vágygyal szímatolva, Az őserdőkben A pettyes ragadozók közt Bűnösen épen, irombán szépen, Futál a vágytól lelkendezve, Boldog kaczajjal, boldog sátánként, boldog vérszomjjal Rabolva, sompolyogva futkosál: –

Avagy valál hasonló A sashoz, mely soká, soká Kémli merev szemmel a Mélységet, a _maga_ mélységét: – – Óh mint tekerődznek Imhol le, le, most be Egyre csak mélyebb mélységekbe! – Majd, Nagy hirtelen, egyenesen, Nyílként röpülve, _Bárányra_ csapnak Vad éhesen, bárányt éhezve, Bárány-lelkek haragosai Mord haragosai Mindennek mi juh-fajta, Bárányszemű, minek fodros A gyapja, – a mi szürke, juh jó indulatú! – Im-ígyen Sasos, párduczos A költő vágya És a _te_ vágyad ezernyi álcza közt, Te bolond, te költő!

Te ki az embert Majd istennek tekintéd, Majd juhnak: – Az istent szélylyel tépni Emberkebelben miként a juhot is És tépve _kacagni_ –

_Ez, az_ a boldogságod! Párduc, sas boldogsága! Költő,-bolond-boldogság!“ – –

Fénytelenedő ég alatt Ha már a hold sarlója Irígyen-zölden sompolyog: – a napnak ellensége, – Minden léptével titkon Szeldesve rózsák láncait, Mignem lehullnak Holt-halaványan lehullnak éj ölébe: –

Im-ígyen estem én is egykoron Igazság-lázálmomból, Nappali vágyaimból, Naptól fáradtan, fénytől betegen – estem le alkonyat felé, est-árnyék irányában: Egyetlen igazságtól Elégve, szomjasan: – emlékszel még, emlékszel hő kebel, _Hogy_ szomjazál te akkoron? – _Hogy minden igazságtól_ _Száműzve látom magamat,_ _Csupán bolond!_ _Csak költő!_

* * *

A tudományról.

Im-ígyen dalolt a varázsló; és valahányan együtt valának, madarak módjára észrevétlenül ravasz és búskomor kéjének hálójába kerültek. Csak a „lelkiismeretes szellemű“ nem fogódott be: röptében elkapta a varázsló hárfáját és így kiáltott: „Levegőt! Ereszszetek be jó levegőt! Ereszszétek be Zarathustrát. Fűlledté teszed, megmérgezed ezt a barlangot, gonosz vén varázsló!

Te hamis, ravasz, ismeretlen vágyakra és vadságokra csábitasz. És jaj, a magad-fajta _igazságról_ beszél és nagyképűsködik!

Jaj minden szabad szellemnek, aki nincs résen az _ilyen_ varázsló ellen! Oda szabadságuknak: igéddel visszigézed őket a fogságba –

– te vén, buskomor ördög, panaszodból csalogató síp hangzik, olyan vagy, mint a kik a szűzesség dicséretivel titkon kéjre hivogatnak!“

Im-ígyen szóla a lelkiismeretes; a vén bűbájos pedig körülnézvén, élvezé győzedelmét és ezért lenyelé a bosszúságot, amelyre a lelkiismeretes gerjesztette. „Hallgass el!“ mondá szerényen, „jó dalnak jó visszhang kell; jó dal után soká kell hallgatni.

Lásd, a fennsőbbrendű emberek mind ezt teszik:

De te – ugy-e – keveset értettél dalomból? Benned kevés bűbájos szellem lakozik“.

„Te, dicsérsz“ – felelé a lelkiismeretes viszontag – „amidőn elválasztasz magadtól. Ám jó! De, mit látok, ti többiek? Még valahányan kéjsóvár szemekkel űltök itt:

Ti szabad lelkek, hová lőn szabadságtok? Majdnem azt hinném, azokhoz vagytok hasonlatosak, akik soká nézének csintalan, táncoló, meztelen leányokat: lelketek is táncol:

Bennetek, fennsőbbrendü emberek, kell, hogy több legyen abból, a mit a varázsoló az ő gonosz, igéző szellemének neve:

– mi bizonyosan különbözünk egymástól.

És valóban, eleget beszélénk és gondolkozánk egymással, – mielőtt Zarathustra hazatért barlangjába – hogy tudjam: mi _csakugyan_ különbözünk egymástól.

Ti is, én is mást és mást _keresünk_ itt fönn. Mert én több _biztonságot_ keresek, ezért jövék Zarathustrához. Mert ő még a legerősebb torony és akarat –

– ma, midőn minden inog, midőn minden föld reng. De ha a ti tekinteteket nézem, majdnem azt hinném, hogy ti _több bizonytalanságot_ kerestek,

– több borzadást, több veszedelmet, több földrengést. Majdnem azt hinném, – bocsássátok meg tévhitemet – fensőbbrendű emberek, hogy ti – hogy ti a legrosszabb, legveszélyesebb életre vágytok, a mitől _én_ a legjobban félek, a vadállatok életére, erdőkre, barlangokra, meredek hegyekre és útvesztő szorosokra.

S nem azok a kalauzok tetszenek néktek legjobban, akik a veszélyből _el-ki_vezetnek titeket, hanem azok, akik minden útról levezetnek, a félrevezetők. Ámde, bárha _csakugyan vagyon_ ilyetén vágyakozás bennetek, mégis _lehetetlennek_ állítom.

Mert félelem az ember eredendő és gyökeres érzelme; félelem a magyarázatja mindennek: eredendő bűnnek és eredendő erénynek. A félelemből nőtt ki az _én_ erényem is, minek neve: tudomány.

A vad állattól való félelmet tenyésztették legtovább az emberben, beleértve azt az állatot is, mit a maga bensejében rejt és fél: Zarathustra a „belső marhának“ hívja.

Az ilyen hosszas félelem, végre átfinomúlva, lelkivé[2], szellemivé válva – ma, úgy vélem, _tudománynak_ hivatik“. –

Im-ígyen szóla a lelkiismeretes; Zarathustra pedig, aki éppen visszatért barlangjába és hallotta és eltalálta az utolsó beszédet, egy marék rózsát vetett a lelkiismeretesnek és nevetett „igazságain“. „Hogyan!“ – kiáltá – „mit hallék éppen? Valóban azt hiszem, bolond vagy, vagy pedig én magam vagyok az: és „igazságod“-dal menten és röptiben tótágast állatok.

Mert a _félelem_ – a mi kivételünk. Ellenben a bátorság és kaland és a bizonytalan a még-meg-nem-merészelt gyönyöre, _bátorság_, ebből áll szerintem az ember egész ősi története.

A legvadabb, legbátrabb állatoktól leste és rabolta el minden virtusokat: csak ezzel lőn azután – ember.

_Ez_ a bátorság, végre átfinomúlva lelkivé, szellemivé válva, ez a sasszárnyú, kigyó-bölcseségü emberi bátorság: úgy vélem _ennek_ a neve _ma_ –

„_Zarathustra!_“ kiálták mindnyájan, a kik együtt ülének, szinte egy szájból és nagy hahotával. De tőlük valami, nehéz felhőhöz hasonlatos szálla föl. A bűbájos is kacagott és bölcsen mondá: „Nosza! Eltávozott gonosz lelkem!

És nem intélek-e titeket magam is tőle, mondván, hogy csaló ő, hazug és szemfényvesztő szellem?

Különösen, ha mez nélkül mutatkozik. De mit tehetek én az ő alattomos cselekedeteiért! Avagy _én_ teremtettem-e őt és a világot?

Nosza! Béküljünk meg és vigadjunk megint! És bárha Zarathustrának horgas a tekintete – nézzétek csak – haragszik reám –;

– mielőtt az éjszaka beköszöntene, megint megszeret és magasztal engem, mert nem tud soká élni, anélkül, hogy ilyen botorságokat ne cselekednék.

Ő – szereti ellenségeit: ezt a művészetet ő érti legjobban mindazok között, akiket valaha láttam. De bosszút vesz érette – barátaim!“

Im-ígyen szóla az öreg bűvös-bájos, és a fennsőbbrendü emberek helyeslék beszédét: úgyhogy Zarathustra körüljárkálván, hamissággal és szeretettel rázá meg barátai kezét, – valamiképen az, akinek mindenkinél vagyon valami jóvátenni és kérlelni valója.

Midőn pedig eközben barlangja ajtajához ért, íme, megint megkivánta a jó levegőt oda künn, vágyakozék állatai után – és kiakart osonni.

A sivatag leányainál.

1.

„Ne menj el!“ – mondá ekkor a vándor, a ki Zarathustra árnyékának hívá magát, – „maradj nálunk – különben megint reánk jöhet a régi nyomasztó szomorkodás.

Már az a vén bűbájos ugy is elénk tálalta legrosszabb étkét és íme, a jó, jámbor pápa is könyezik és megint egészen a búskomorság tengerén hajóz.

Igaz, hogy ezek a szemközt lévő királyok talán még jó arcot vágnak: _ők_ ezt legjobban értik mindnyájunk között! De ha nem volnának tanuik, fogadom, ő náluk is ujra kezdődnék a gonosz játék –

– a vándorfelhők, a nyirkos búskomorság, a beborult egek, a lopott napsugarak, a vonító őszi szelek gonosz játéka,

– vonításunk és vészkiáltásunk gonosz játéka: maradj nálunk Zarathustra! Itt sok a rejtett nyomorúság, mi meg akar szólalni, sok az esti homály, sok a felhő, sok a dohos levegő!

Erős férfi-koszttal és erősítő igékkel táplálsz minket! ne engedd, hogy ebédvégi csemegéül ismét lágy, asszonyos szellemek vegyenek rajtunk erőt!

Csak te tészed a levegőt körülötted erőssé, üdévé! Találtam-e valaha olyan jó levegőt, mint nálad, barlangodban?

Sok fajta országot láték, sok fajta levegő illatát tanulám vizsgálni és becsülni: ámde nálad találja szimatom legnagyobb gyönyörüségét!

– Ha csak nem – ha csak nem – bocsáss meg nékem egy régi emléket! Bocsáss meg nékem egy régi ebédvégi éneket, mit egykor a sivatag leányai között költék:

nálunk szintoly jó, derűs, napkeleti levegő vala; s ott legtávolabb valék a felhős, nyirkos, búskomor öreg Európától!

Akkoron kedvelém az ilyen napkeleti leányokat és egyéb kék menyországot, amely fölött nem boronganak felhők és gondolatok,

Nem is hiszitek, milyen kedvesen, ha nem táncolának, elmélyedve, de gondolatok nélkül, mint apró titkok, mint szalaggal ékesített talányok, mint csemegediók –

valóban tarkán és idegenül, de felhők nélkül: talányok, melyek engedik, hogy kitalálják őket; az ilyen leányok kedvére gondolék ki akkor egy ebédvégi – zsoltárt.“

Im-ígyen szóla a vándor és árnyék: és mielőtt még valaki felelt volna, máris megragadta az öreg bűbájos hárfáját, keresztbe tevé lábát és nyugodtan, bölcsen maga köré tekintett; – orrcimpáival pedig lassan és kérdezve szívá be a levegőt, mint aki uj országokban uj, idegen levegőt ízlel.

Azután ordításhoz hasonlatosan kezde énekelni:

* * *

_A puszta nő: jaj annak,_ _Ki pusztaságot rejteget!_

– Ha! Ünnepélyes! Valóban ünnepélyes! Kezdetnek méltó! Afrikai módra ünnepélyes! Méltó oroszlánokhoz Avagy morális bőgő Majmokhoz – óh de nem Hozzátok gyöngyeim, Akiknek apró lába mellett Pálmák alatt ülhetni Európa fiai közül Először nékem van szerencsém. Sela![3]

Valóban ez mesés! Im-itt ülök, A pusztaság határán és megint Oly messzeségben tőle, Miben sem elpusztulva még: Mivelhogy elnyele Ez a picinyke pirinyó oázis –: – ásítva tárta ki éppen Kedves kis száját, Minél nincs illatosb’ száj: És ím’ belé esém, Le, rajta át – közétek Kedves kis gyöngyeím! Sela!

Üdv néked, üdv te cethal! Ha ily jól tartád egykoron te is Vendégedet! – hisz értitek Mire célzok nagy tudósan! – Üdv, üdv, gyomrának, Ha ilyen kedves Oáz-gyomor vala, miként Ez itt, ámbátor Tamás vagyok benne – Im nem hiába jöttem én Európából, a mi Tamásabb minden Vénecske feleségnél. Fordítsa jobbra isten! Amen.

Im itt ülök, A legpirinyóbb oázis Ölén, miként megbarnúlt Cukros, dagadt, arany Datolya, sóvárogván Kerekded, lányajk bársonya Vagy inkább még leányok Fagyos, friss hófehér metsző Fogát, mivelhogy ezután eped Minden forró datolya-szív. Sela!

Im itten fekszem Hasonlón a fenttisztelt Déli gyümölcshöz, túlontúl-hasonlón; Körülszimatolnak Keringve apró Bogárkák és még Apróbb bohóbb Bűnös vágyak megöltetek, – Körültem őrködtök ti Sejtelmes néma macskaszemek: Zulejka és Dudu – – imitten fekszem Körülsz_finkszelve_, – ho _Egy_ szóba sok-sok érzést tömjek: (Bocsássa isten Nyelv-bűnömet!) – Szürcsölve a legtisztább levegőt, Valóban paradicsomit, Arany-verőfény súgarast, Nem hulla mennyből jobb soha – Véletlen ez eset vagy inkább Pajkosság, a miként Öreg költők regélik. De én kételkedő Tamás Vagyok benne megint – Hisz nem hiába jöttem Európából, ami Tamásabb minden Vénecske feleségnél Fordítsa jobbra isten! Amen!

Szürcsölvén ezt a szép levegőt Serleggé duzzadt orrcimpával Jövő nekül, emlék nekül Ülök ím itten Drágáim, gyöngyeim, És nézem a pálmát, Ahogy táncosnő-módra Hajtong, símul, csipőjén ringatózik Soká ha nézed, véle tészed! – Táncosnő-módra, aki – úgy hiszem – Már túlsoká, mindig csak, egyre csak Fél-lábon álldogála vala? – Mennek miattá aztán – úgy hiszem – Felejté másik lábát? Legalább hiába Kerestem a hiányzó Iker-klenódiumot – tudniillik másik lábát – Legaranyosabb, legtorkosabb Libegő, legyező-légi Rokolyája szent közelében. Sőt, ha Egészen hinni Hajlandók vagytok a szavamnak: Csakugyan elveszíté! Odavan Örökre odavan, A másik félláb! Mi kár ezért a másik kedvesért! Hol-hol lehet, hol búsul egyedül? Ez a magános félláb? Talán remegvén Mord, sárgasörényes oroszlán Bőgését hallva; vagy talán Már szétharapva és lerágva – Nyomorultúl, irgalom, lerágva! Sela.

Ne sírjatok Lágy szívek! Ne sírjatok ti Datolya szívüek! Tej-kebelüek Édesgyökér-szívzacskók! Ne sírj többet Te sápadt Dudu! Zulejka légy férfi, merész, bátor! – Avagy szükség van imhol egy kis Erősítőre, szíverősítőre Kenetes igére? Ünnepélyes biztatásra? – Hah! Rajta, méltóság! Erény-méltóság! Európai! Fújd újra, fújd megint Erények fujtatóját! Hah! Ordíts megint, Ordíts morálisan, Morális-oroszlánként Ordíts a puszta leányai előtt! – Mivelhogy édes gyöngyeim, Erény-bőgés az, amit Mindennél inkább Buzgón sóvárog és szomjuhoz Európa népe! S ím itten állok máris Mint európai, S isten segíts! nem birok Mást tenni! Amen.

_A puszta nő, jaj annak_ _Ki pusztaságot rejteget!_

* * *

A fölébredés.

1.

A vándor és árnyék dala után a barlang egyszerre lármával és hahotával telt be és mivel az összegyült vendégek mindnyájan egyszerre beszélének s ezen fölbátorodva a szamár sem maradt nyugton, Zarathustrát gyönge undor és csúfondáros kedv szállá meg vendégei ellen: jóllehet megint örvende ujonti vidámságukon. Mivelhogy azt gyógyulásuk jelének vevé. Igy hát ki osont a szabadba és mondá állatainak:

„Ime, hová lőn szükségük?“ – és már maga is kifúvá kis bosszuságát – „nálam, úgy alítom, letettek a vészkiáltásról!

– bár, sajna, a kiáltozásról még nem“. Zarathustra befogta fülét, mert éppen akkor a szamár iá-zása furán vegyült az emberebb emberek ujongó lármájába.

„Vigadnak!“ – kezdé ujra – „és ki tudja, talán a gazda számlájára! és jóllehet tőlem tanultak nevetni, még sem az _én_ nevetésem, amit eltanultak.

De baj is ez! Ők öreg emberek: a maguk módjára gyógyulnak meg, a maguk módjára nevetnek; fülem már tűrt rosszabbat is és még sem bőszült föl.

Ez a nap győzelem: már enged, már menekül ő, a _nehézség szelleme_, öreg ősi ellenségem! Mily jól fog ez a nap végződni, amely oly rosszul és nehezen kezdődött vala! És _akarja_, hogy végződjék. Ime már közeleg az est: a tengeren át _üget_ a jó lovas! Hogy himbálódzik a boldog, hazatérvén, biboros nyergében!

A menny derülten nézi; a világ mélyen fekszik: óh ti csodálatosak, valahányan hozzám jövétek, bizony érdemes nálam élni!“

Im-ígyen szóla Zarathustra. És ujra kihallszék a barlangból a fensőbbrendü emberek kiabálása és hahotája: akkor ujra megszólala:

„Beléharapnak, csalogató étkem használ, tőlük is enged már a nehézség szelleme. Már megtanulják, hogy magukon is nevessenek: csak jól hallom?