Part 17

És Zarathustrát sietős lába megint tovább vivé hegyen-erdőn és szeme keresett és egyre keresett, de sehol sem látta azt, a kit szeretett volna látni, a nagy veszedelemben forgót és vészkiáltót. S egész utján ujongott a szíve és hálával telt el. „Mily jókat ajándékozott nékem ez a nap“ – úgymond – kárpótlásúl azért, hogy oly balúl kezdődék! Milyen furcsa beszélgető-társaim akadtak!

Szavaikon még soká rágódom majd, mint jó magokon; fogaim hadd morzsolják és őröljék, valamig tejként folynak lelkembe!“

Midőn azonban az út ismét szikla köré kanyarodott, egyszerre megváltozott a vidék és Zarathustra a halál birodalmába lépett. Itt fekete és vörös szirtek meredeztek: se fű, se fa, se madárhang. Ezt a völgyet minden állat kerülé, még a ragadozók is; csak egy fajta undok, vastag, zöld kigyó jött ide, ha elvénhedett, meghalni. Ennek okáért a pásztorok ezt a völgyet „kigyó-halál“-nak hívák.

Zarathustra pedig sötét emlékekbe merült, mert úgy érzé, hogy már egyszer volt ebben a völgyben. És sok minden nehezedék lelkére: úgy, hogy lassan ballagott és egyre lassabban, míg végezetre megállott. S ekkor, fölpillantva, meglátott valamit, a mi az úton ült, emberformájút, de alig embert, valami kimondhatatlant. És egyszerre elfogta Zarathustrát a nagy szégyen, hogy ilyesmit lát: elpirulva egészen ezüstös hajáig, elfordítá tekintetét és ezt a gonosz helyet már elhagyni készült. Ekkor azonban hangos lőn a holt pusztaság: a földből valami fölbugygyant bugyborékolva, hörögve, mint a hogy éjjente a víz bedugult csöveken át bugyborékol és hörög; és végtére emberi hang és emberi beszéd lőn belőle, s ez így hangozék:

„Zarathustra! Zarathustra! Találd ki talányom! Szólj, szólj! _Milyen bosszú vétetik a tanún?_

Visszacsallak, itt tükörsima a jég! Vigyázz, vigyázz, hogy büszkeséged itt ne törje lábát!

Bölcsnek állítod magad, büszke Zarathustra! Hát találd ki a talányt, kemény diótörő – a talányt, a ki vagyok! Szólj hát: ki vagyok _én!_“

– Midőn azonban Zarathustra e szavakat hallotta vala, – mit gondoltok, mi ment végbe lelkében? _Szánalom szállá meg_, s egyszerre lebukék, valamiképen a tölgyfa lebukik, a mely soká állott vala ellen a sok fejszésnek, lebukik tompa zuhanással, nagy hirtelen, megijesztvén még azokat is, a kik ledönteni akarták. De íme megint felugrék és ábrázata kemény lőn.

„Megísmerlek“ – mondá érces hangon – „_te az isten gyilkosa vagy!_ Hagyj utamra mennem.

Nem _viseléd_ el, a ki téged látott, – a ki át meg át látott rajtad, te undokok undoka! Bosszút állottál ezen a tanun!

Im-ígyen szóla Zarathustra és elindult; ám a kimondhatatlan megragadá köntöse csücskét és elkezde ujból bugyborékolni és szavakat keresni: „Maradj!“ mondá végre –

– maradj! Ne menj el mellettem! Eltaláltam, milyen fejsze döntött le: Légy üdvöz, hogy ujra állasz!

Jól tudom, eltaláltad, mi nyomja annak a lelkét, a ki őt megölé, az isten gyilkosának lelkét. Maradj! Ülj mellém, nem kérem híába.

Kihez törekedhettem, ha nem hozzád? Maradj, ülj le! De ne nézz reám! Becsüld meg im-ígyen – rútságomat!

Üldöznek: íme, _te_ vagy utolsó menedékem. _Nem_ gyülöletükkel, _nem_ „fogdmeg“-eikkel; – óh, az ilyen nyomon-követést kígúnyolnám, büszke és vidám lennék!

Avagy nem diadalmaskodott – eleddig mindig az, a kit nyomomon üldöztek? És a ki jól követ nyomon, az könnyen megtanúl _követni:_ – hisz már a dolognak nyomában van! De _részvétük_ az –

részvétük az, a mi elől menekülök és hozzád menekülök. Óh Zarathustra, védj meg te, utolsó menedékem, te egyetlen, a ki kitaláltál engem:

– kitaláltad, mi nyomja a lelkét, annak, a ki _őt_ megölte. Maradj! És ha már menni akarsz, türelmetlen: ne menj azon az úton, a melyen én jövék. _Az_ az út rossz.

Haragszol reám, hogy már nagyon is soká töröm a szót? Hogy tanácsot adok néked? De tudd meg, én adom, én a legrútabb ember, a kinek lába is a legnagyobb, legnehezebb. Minden utat agyontaposok, pocsékká taposok.

Hogy azonban te elhaladtál mellettem, s némán, hogy elpirultál – jól látám –: arról rád ismerék, Zarathustra.

Bárki más alamizsnáját dobja vala nékem, részvétét szemmel, szóval. De erre nem vagyok eléggé kedves, ezt kitaláltad –

– erre tulságosan _gazdag_ vagyok, gazdag nagy borzasztó, rút és kimondhatatlan dolgokban! Szégyenkezésed, Zarathustra, _megtisztelt_ engem!

Csak ügygyel-bajjal kerűlék ki a szánakozók tolongásából – hogy megtaláljam az egyetlent, a ki ma hirdeti „szánakozni tolakodás“, – hogy megtaláljalak téged, óh Zarathustra!

– akár isteni, akár emberi részvét: a részvét a szemérmet sérti. És segíteni nem akarni, úgy lehet, előkelőbb dolog, mint az az erény, a mi segítségre siet.

Ma azonban minden legkisebb ember is erénynek hivja a részvétet: – ezek nem tisztelik a nagy szerencsétlenséget, a nagy rútságot, a nagy nem-sikerűlést.

Míndezeket semmibe sem véve tekintek tova, miként a kutya tovatekint a nyüzsgő juhnyáj háta fölött. Apró, jó gyapjas, jó akaratú szürke emberkék ők.

Miképen a kócsag megvetve néz el, tova, sekély tavak fölött, hátravetett fejjel: azonképen nézek én el, tova kis hullámok, kis hajlamok, kis akaratok és lelkek fölött.

Nagyon is soká adának igazat nékik, ezeknek a kis embereknek: _így_ végre a hatalmat is megadák nékik s ők most azt tanítják: „csak az a jó, a mit kis emberek hagynak jóvá“.

És „igazság“ ma az, a mit a prédikátor is mondott a ki maga is közülök eredt vala, az a különös szent és a kis emberek szószólója, a ki magáról ezt a bizonyságot tette: „én – vagyok az igazság“.

Ez a szerénytelen ember már régóta duzzasztja a kis embereket, – ő, a ki nem csekély tévedést tanított, tanítván: „én vagyok az igazság“.

S kapott-e a szerénytelen valaha udvariasabb feleletet? – Te pedig, Zarathustra, elmenél mellette és mondád: „Nem! Nem! Háromszor nem!“

Óva-intél tévedésétől, óva-intél s mint első, a szánalomtól – nem mindenkit, nem senkit, hanem téged és a magadfajtáját.

Szégyelled a nagyon szenvedő szégyenét; és valóban, ha így szólsz: „a szánalomtól nagy felhő borúl reánk, vigyázzatok, emberek!“ – ha azt tanítod „minden teremtő kemény, minden nagy szeretet fölülemelkedik szánalmán“: óh, Zarathustra, mennyire betanulád a vihar-jeleket!

De te magad – magad is intsed-óvjad _tulajdon_ szánalmadtól is! Mert sokan készűlnek feléd; sok szenvedő, kétkedő, kétségbeeső, fuldokló, fázó-didergő.

Magam elől is óva intelek. Kitaláltad legjobb, legrosszabb talányomat, enmagamat és azt, hogy mit tevék. Ismerem a fejszét, a mely megejt téged.

De ő neki – meg _kellett_ vala halnia: _mindent_ látó szemével látá az emberlélek mélységeit és fenekét, minden rejtett gyalázatot és rútságot.

Szánalma nem ismert szégyent: belebujt legrondább zugolyaimba is. Ennek a fölötte-kiváncsinak, fölötte-tolakodónak, fölötte-szánakozónak meg kellett halnia.

Mindig _engem_ látott: az ilyen tanún bosszút akarék állani – vagy inkább magam sem élek.

Az istennek, aki mindent látott, _még_ az _embert_ is, ennek az istennek meg kellett halnia! Az ember nem _viseli_ el, hogy ilyen tanu éljen.“

Im-ígyen szóla a legrútabb ember. De Zarathustra fölállt és útnak indúlt: mivelhogy velőkig vacogott.

„Te kimondhatatlan“ – úgymond – „óva-intél utadtól. Hálából dicsérem néked az enyémet. Lásd, ott fönn fekszik Zarathustra barlangja.

Barlangom nagy és mély, és sokzugolyú; az is, a ki nagyon szeret bujkálni, elbujhat ott. És tőszomszédságában száz búvólyuk és üreg van csúszó-mászó, repeső, ugró állatok számára.

Te kiközösített, te, a ki _magadat_ kiközösítetted, nem akarsz emberek és emberi szánalom közt lakni? Nosza hát, tégy úgy, mint én! Igy tőlem is tanulsz; csak a tettes tanúl.

És mindenek előtt beszélj állataimmal! A legbüszkébb állat és a legbölcsebb állat – ők bizonyára mindkettőnk igazi tanácsadói lehetnek!“

Im-ígyen szóla Zarathustra és utjára ment, még jobban elmerűlve és lassabban ballagva, mint annak előtte: mivelhogy sokon tanakodék és nem talált egykönnyen feleletet.

„Mily szegény az ember!“ – gondolá szívében – „mily rút, mily hörgő, mennyire eltelve titkos szégyennel!

Azt hallom, hogy az ember szereti önmagát: óh, mily nagynak kell ennek a maga-szeretetnek lennie! Mennyi megvetés az ellenese!

Ez is szereté magát, a hogyan megveté magát – nagy szeretőnek és nagy megvetőnek tartom.

Nem találék még senkit, a ki magát mélyebben megvetette volna: _ez_ is magasság. Óh, jaj, avagy talán _ez_ vala a fensőbbrendű ember, a kinek kiáltását hallám?

Szeretem a nagy megvetőket. Az ember olyas valami, a minek fölébe kell kerülni.“ – –

* * *

Az önkénytes koldús.

Midőn Zarathustra elhagyta volt a legrútabb embert, didergett és elhagyatva érezé magát: mivelhogy sok hidegség és magánosság ment át a lelkén, úgyhogy tagjai is áthülének tőle. Miközben azonban tovább ment és ismét tovább, föl, le, majd zöld legelők mellett el, majd vad, köves ösvényeken át, a hol valaha bizonyosan nyugtalan patak feküdt vala ágyába: ekkor hirtelen megint melegebb lőn és megnyílék a szíve:

„Mi történék vélem?“ – Kérdé enmagától, valami meleg és eleven üdít föl, minek közelemben kell lennie.

Már kevésbbé vagyok magános; tudattalan bajtársak és testvérek keringenek körülöttem; meleg lehelletük megindítja a lelkem.“

Mikoron pedig szeme szertekémlelt és vigasztalást keresett a magánosságban: íme, tehenek állának egymás mellett egy magaslaton; ezek közelsége és szaga melegítette föl szivét. S úgy látszék, ezek a tehenek buzgón hallgatják valaki beszédét és nem ügyelnek arra, a ki közeledik. Midőn pedig Zarathustra egészen közelükbe ért, világosan hallá, hogy emberszó beszélt a tehenek köréből; és ők valahányan szemlátomást a beszélő felé fordíták fejüket.

Ekkor Zarathustra nekik rohant és széllyelkergeté az állatokat, félvén, hogy itt valakinek baja esett, a kin tehenek részvéte aligha segíthet. De ebben csalatkozott; mert, íme, agg ember ült a földön és rábeszélni látszék a teheneket, hogy ne féljenek tőle; békés ember és hegyi prédikátor vala, a kinek szeméből maga a jóság prédikált. „Mit keressz itt?“ – kérdezé Zarathustra megütközve.

„Hogy mit keresek itt?“ – felelé az – „Ugyanazt, a mit te keresel, te békebontó! Tudniillik a földi boldogságot.

S e részt ezektől a tehenektől szeretnék tanulni. Mert, tudd meg, már fél délelőtt beszélek nékik és éppen most akartak felelni. De miért zavarod őket?

És ha nem fordulunk meg és nem leszünk olyanok, mint a tehenek, nem jutunk a mennyeknek országába. Mert egyet kellene tőlük tanulnunk: a kérődzést.

És bizony, bizony, ha az ember az egész világot elnyerné és nem tanulná meg az egyet: a kérődzést: mi haszna! Nem szabadúlna meg búbánatától –

– nagy búbánatától: ezt pedig ma úgy hivják, hogy undor; kinek szíve, szeme, szája, ne volna ma undorral telve? Te néked is! Te néked is! De nézd csak ezeket a teheneket!“

Im-ígyen szóla a hegyi prédikátor és azután Zarathustra felé fordítá tekintetét – mert az eddig szeretettel csüngött a teheneken –: ekkor azonban elváltozék. „Ki az, a kivel beszélek?“ – kiáltá megriadva és felugrék a földről.

Ez az utálat nélkül való ember, ez maga Zarathustra, a nagy utálat legyőzője, ez a szeme, ez a szája, ez a szíve magának Zarathustrának.“

És im-ígyen szólván könnye-árja közben megcsókolá annak a kezét, a kihez beszélt és egészen úgy viselkedék, mint a kinek váratlanul értékes ajándék és klenódium esett ölébe. A tehenek pedig mindennek tanui valának és bámulának. „Ne beszélj rólam, te csodálatos! Te kedves!“ – mondá Zarathustra és szabadkozott gyöngédsége elől, – „beszélj előbb magadról! Vajjon nem te vagy-e az önkénytes koldus, a ki egykoron nagy gazdagságot vetett el magától. –

– a ki gazdagságát és a gazdagokat szégyellé és a legszegényebbekhez menekült, hogy nékik ajándékozza bőséges szivét? De ők nem fogadák el.“

„De nem fogadának el engem“ – mondá az önkénytes koldus – „hisz te tudod. Igy hát végtére a barmokhoz és ezekhez a tehenekhez jövék.“

„Ekkor megtanulád“ – szakítá félbe beszédét Zarathustra – „mennyire nehezebb igazat adni, mint igazat venni és hogy jól ajándékozni _művészet_ és a jóság végső, legfinomabb remekelése.“

„Különösen manapság“ – felelé az önkénytes koldus: „manapság, a midőn minden alacsony föllázadt és neki vadúlt és a maga módjára úrhatnám lőn: tudniillik csőcselék-módra.

Mert itt az ideje, hisz te tudod, a nagy, gonosz, hosszú, lassú csőcselék- és rabszolga-lázadásnak: nőttön-nő az!

S íme az alacsonyrendüeket föllázít minden jótevés és kis ajándok; és a dúsgazdagok legyenek résen!

A ki ma hasas üveg módjára túlszűk nyakból csöpög: – az ilyen üvegnek ma szeretík nyakát törni.

Kéjvágyó mohóság; epés írígység, megkeseredett bosszúvágy, csőcselék-dölyf: ez mind orcámba frecscsent. Ma már nem igaz, hogy boldogok a szegények. A mennyeknek országa pedig a teheneknél vagyon.“

„És miért nincs a gazdagoknál?“ – tapogatózott Zarathustra, miközben elkergeté a teheneket, amelyek bizalmasan rászuszogtak a béke barátjára.

„Mit kísértesz engem?“ – válaszolá ez. – „Hisz magad jobban tudod, mint én. Mi hajtott engem a legszegényebbekhez, Zarathustra? Nemdenem a leggazdagabbjaink iránt való utálat?

– az utálat a gazdagság fegyencei iránt, a kik hasznukat minden szemétből fölszedegetik, hideg szemmel, sóvár agygyal, – az utálat ez iránt a csőcselék iránt, a melynek bűze égbekiált, – ez iránt az aranyfüstbe göngyölt, meghamisított csőcselék iránt, a kinek apái enyves újjuak vagy dögre szálló keselyük vagy rongyszedők valának, ezek az asszonyi állatok módjára engedékenyek, kéjvágyók, feledékenyek: mert egyikök sem esett messze a rimától. –

– Csőcselék fenn, csőcselék lenn! Mi ma még ez: „szegény“, „gazdag!“ Letevék erről a különbségről – és ekkor el-tovafutottam, egyre messzebb, valamig ezekhez a tehenekhez értem.“

Im-ígyen szóla a béke-barátja és maga is szuszogott és ízzadt e szavaknál: úgy, hogy a tehenek ujra bámulának. Zarathustra azonban folyton mosolyogva nézett arcára, a midőn ilyen keményen beszélt és közben némán rázá a fejét.

„Erőszakot tész magadon, te hegyi prédikátor, ha ilyen kemény beszédekkel élsz. Az ilyen keménységre nem termett rá sem szád, sem szemed.

Sőt, úgy látom, gyomrod sem: _az_ föllázad az ilyen harag, gyűlölet túláradása ellen. Gyomrod szelidebb dolgokra vágyódik: nem vagy mészáros.

Sőt inkább növény- és gyökérevőnek tartalak. Talán magot őrölsz. De bizonyos, hogy nem vagy a hús gyönyöreinek barátja és szereted a mézet.“

„Jól eltaláltad mivoltom“ – felelé az önkénytes koldus könnyült szívvel. – „Szeretem a mézet, magot is őrölök, mert azt kerestem, a mi kellemesen izlik és tisztítja a lehelletet:

– s a minek hosszú idő kell, napi és szájmunka szelid semmittevőknek és naplopóknak.

Persze a legtöbbre vitték ezek a tehenek: kitalálták maguknak a kérődzést és a napon heverést. S minden nehéz gondolattól is tartózkodnak, amelyek a szívet fölfújják.“

– „Nosza!“ mondá Zarathustra – „látnod kellene az _én_ állataimat is, sasomat és kigyómat, – nincsen párjuk manapság a föld kerekségén.

Ime, ott vezet az út barlangomhoz: légy ma éjjel vendégem. S találsz nálam uj mézet is, jéghideg aranyos, lépes mézet: azt egyed!

De most szaporán végy búcsút teheneidtől, te furcsa! Mert ők legmelegebb barátaid és tanítóid!“

„– Kivéve egyet, a kit még jobban szeretek“ – felelé az önkénytes koldus. „Te magad jó vagy és még tehénnél is jobb, óh Zarathustra!“

„El, el veled! Te hizelgők hizelgője!“ – kiáltá Zarathustra dühösen – „mit rontasz meg ilyen mézes-mázos dicsérettel?

El, el tőlem!“ kiáltá még egyszer és a kedveskedő koldús felé suhintott botjával: ez pedig szaporán elillant.

* * *

Az árnyék.

Alig illant el az önkénytes koldús és maradt magára Zarathustra, uj hangot hallott háta mögött, a mely így kiáltott: „Állj meg Zarathustra! Várj hát! Hisz én vagyok, Zarathustra, az árnyékod!“ De Zarathustra nem várt, mert hirtelen bosszúság szállotta meg, hogy annyian tolúltak és tolakodtak hozzá hegyeiben. „Hová lőn magánosságom?“ – monda.

Valóban sokallom; ez a hegység nyüzsög, az én országom már nem erről a világról való, uj hegyek kellenek nékem. Árnyékom szólít? Mit bánom árnyékomat! Hadd fusson utánam! én – elfutok előle.“

Im-ígyen szóla Zarathustra szivéhez és elfutott. De az, a ki háta mögött vala, követé; úgy hogy nem sokára három futó kergette egymást: elől az önkénytes koldus, utána Zarathustra, és harmadikúl, leghátúl árnyéka. Nem soká futottak így, a mikor Zarathustra ráeszmélt botorságára és egyet rázkódván, lerázott magáról minden bosszúságot, csömört.

„Hogyan!“ – mondá – „nem történének-e a legnevetségesebb dolgok mindenkoron nálunk, öreg remetéknél és szenteknél?

Valóban, botorságom nagyra nőtt a hegyekben! Ime hat vén bolond-lábat hallok egymás után zörögni!

De szabad-e Zarathustrának egy árnyéktól félnie? Azután azt hiszem, a lába hosszabb is, mint az enyém.“

Im-ígyen szóla Zarathustra, szívből nevetve, megállott, hirtelen megfordult – és lám, ezzel majd földhöz vágta utódját és árnyékát: annyira sarkában vala már az és annyira elgyöngült.

Midőn ugyanis tekintete megvizsgálta, megijedt tőle, mint valami hirtelen kisértettől: oly vékony, feketéllő, üres és kiélt volt utódja színe.

„Ki vagy te?“ – kérdezé Zarathustra hevesen, – „mit űzöl imitten? És miért hívod magad árnyékomnak? Nem tetszel nékem.“

„Bocsáss meg“ – felelé az árnyék – „hogy én vagyok; és ha nem tetszem néked, lásd Zarathustra, ezért dicsérlek téged és dicsérem jó gusztusodat.

Vándor vagyok, a ki már sokat jártam sarkodban; mindig úton lévő, de céltalan, hontalan: azonképen, hogy kevés híjja, örök, bolygó zsidó vagyok, kivévén, hogy nem vagyok örök és nem vagyok zsidó.

Hogyan? Mindenha úton kell lennem? Minden széltől forgattatott, állhatatlan, tovaűzött legyek? Óh föld, nagyon is kerek lől nékem!

Minden felületen űlék már, fáradt porhoz hasonlatosan alvám tükrökön és ablaktáblákon: minden csak vesz tőlem, semmi sem ad nékem, elfogyok – majdnem árnyékhoz hasonlítok.

De te utánad röpültem és húztam legtovább, óh Zarathustra, és ha elrejtőzém előled, mégis legjobb árnyékod valék: s valahol csak ülél, ott ülék én is.

Veled vándoroltam a legtávolibb, leghidegebb földrészeken is, kisértethez hasonlatosan, a ki jó szántából téli havas tetőkön futkos. Veled törekedtem minden tilosra, veszélyesre, legtávolíbbra: és ha van mi rajtam erény, az: hogy nem ijedék meg semmiféle tilalomtól.

Veled vesztém hitem a szavakban és tevék le az értékekről és nagy nevekről, Ha az ördög vedlik, nem hull-e róla neve is? Mert az is bőr. Talán az ördög maga is – bőr.

„Semmi sem igaz; Minden szabad!“ – így állítám magam előtt. A leghidegebb vízekbe ugrám fejjel, szívvel. Óh, meztelenűl hányszor pirulék ezért rákmódra!

Óh, hová lőn mínden jóságom és minden szemérmem és minden hitem a jókban! Óh, hová lőn az a hazug ártatlanság, a mely egykor megvolt bennem, a jók és nemes hazugságaik ártatlansága!

Bizony, bizony, nagyon is gyakorta valék egészen sarkában az igazságnak: ekkor fejemre hágott. Sokszor azt hivém, hazudom, s íme, éppen csak ekkor bukkantam – igazságra.

Nagyon is sok világosodott föl előttem: s most már nincs közöm hozzá. Nem él már semmi, a mit szeretnék: – hogy szeretném még magamat?

„Élni kedvemre, vagy nem élni“ – úgy akarom, így akarja a legszentebb is. De, óh jaj! van-e még _nékem_ – kedvem?

Van-e még _nékem_ – célom? Révem, a mely felé fut az _én_ vitorlám?

Jó széllel? Óh, csak aki azt tudja, _hová_ hajózik, az tudja azt is, melyik szél jó néki, melyik az ő szele.

Mi vár még reám? Fáradt és vakmerő szív; állhatatlan akarat; repeső szárnyak; szegett hátgerinc.

Ez a keresés az _én_ otthonom után: óh Zarathustra, tudd meg, ez a keresés volt az _én_ kísértésem, ez fölfal engem.

„Hol van – az _én_ otthonom?“ Ezt tudakoltam, keresem és keresem; ezt nem találám. Óh, örök „mindenütt,“ óh örök „sehol“ – óh örök, „hiába való.“

Im-ígyen szóla az árnyék és Zarathustra ábrázata megnyúlt szavaira. „Árnyékom vagy!“ – mondá végre szomorúan.

Veszedelmed nem csekély, te szabad szellem és vándor! Rossz napod volt: vigyázz, hogy ne légyen még rosszabb estéd!

Az ilyen tefajtád állhatatlannak utoljára a börtön is boldogság. Láttad-e valaha, mint alszanak bebörtönzött gonosztévők? Nyugodtan alszanak, élvezik uj biztonságukat.

Vigyázz, hogy végtére ne ejtsen foglyúl valami szűk falú hit, valami kemény, szigorú hóbort! Mert téged csábít és kisért már minden, a mi szűk és szoros. Elvesztéd a célod: óh jaj, miként hevered ki ezt a veszteségedet? Ezzel – az utat is elvesztéd!

Te szegény kóborló, rajongó, te fáradt pillangó! Akarsz-e ma estére nyugalmat és otthont? Menj hát föl barlangomba.

Ott vezet az út barlangomhoz. És most megint gyorsan elfutok tőled. Már-már árnyék borúl reám.

Egyedűl akarok futni, hogy ujra minden világos légyen köröttem. Hozzá még soká fürge lábon kell lennem. Mert este nálam táncolnak!“

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

Délben.

– És Zarathustra futott, egyre futott. Nem talált már senkit, hanem folyton csak magát találá meg és élvezé és szürcsölé magánosságát és órákhosszat jó dolgokra gondola. Dél tájban, hogy a nap épen feje fölött állott, Zarathustra vén, görbe, görcsös fa mellett haladt el, a mely egy szőllőtőke gazdag szerelmétől ölelve önmaga előtt is elrejtőzék: róla sürű sárga fürtök csüngének és kinálkozának a vándornak.

Ekkor kedve támadt, hogy kicsit oltsa a szomjuságát és szakasszon egy fürtöt, midőn azonban már már utána nyúlt, más valamire még nagyobb kedve támadt: hogy tudniillik a fa alá feküdjék, midőn most a nap épen delelőn áll és aludjék egyet.

Ezt meg is cselekedé Zarathustra; és mihelyt a földön feküdt, a tarka-barka, csöndes és otthonos pázsiton, már el is feledte vala kis szomjuságát és elaluvék. Mert mínt Zarathustra igéje mondja: Egy szükségesebb, mint a másik. Csakhogy szeme nyitva maradt: – mert nem telék be a fa és a szőllőtő szerelmének látásával és dicséretivel. Elszunnyadozva im-ígyen szóla Zarathustra a szivéhez:

„Hallga! Hallga! Nem teljesedék-e be éppen most a világ? Mi történik vélem?

Miként lenge szellő, láthatatlanúl könnyedén, pehelykönnyűen táncol a tenger tükrén: úgy táncol az álom én rajtam.

Nem hunyat velem szemet, lelkem ébren hagyja. Valóban könnyű, pehelykönnyű.

Rábeszél engem, nem tudom, miként? – bensőm hizelgő kézzel érintgeti, kényszerít engem. Igen, kényszerit engem, hogy lelkem kinyújtózzék: – óh, hogy nyúlik és fárad, az én csudálatos lelkem! A hetedik nap estéje épen délben jöve rá? Talán már nagyon is soká időzött boldogan jó és érett dolgok között?

Kinyujtózik hosszan, hosszan – még hosszabban!

Csöndesen fekszik, az én csudálatos lelkem. Már nagyon is sok jót ízlelt, ez az aranyos szomorúság nyomja, félrehúzza az ajkát.

– Mint a hajó, a mely legcsöndesebb öblébe futott: – íme a szárazföldhöz támaszkodik, belefáradva a hosszú utakba és a bizonytalan tengerekbe. Vajjon nem hűbb-e a tenger?

A midőn egy ilyen hajó a szárazföldhöz támaszkodik, hozzá símúl: – elég, ha a szárazföld egy pókja hozzáfonja fonalát. Nem kell erősebb kötél.

Miképen az ilyen fáradt hajó a legcsöndesebb öbölben: íme azonképen nyugszom én is a földhöz közel, hűen, benne bízva, várva, a leghalkabb fonalakkal hozzákötve.

Óh boldogság! Óh boldogság! Bizonyosan énekelni szeretnél lelkem? A fűben fekszel. De ez most a titkos, ünnepélyes óra, a mikor nem fújja pásztor a sípját.

Vigyázz! Forró dél alszik a mezőkön. Ne énekelj! Csönd! A világ beteljesedett!

Ne énekelj, fűvi szárnyas lelkem! S ne is susogj; Lám – csönd! az öreg dél alszik, mozgatja a száját: nemdenem éppen egy csöpp boldogságot iszik. –

– az aranyos boldogság, aranyos bor egy vén, barna csöppjét? Elsuhan fölötte, boldogsága mosolyog, csak – egy isten nevet. Csönd! –

– „A boldogságra, – mily kevés elég boldogságra!“ Így szólék egykoron és bölcsnek alítám magam. De káromlás volt: _ezt_ tanulám meg most. Bölcs bolondok beszéde jobb.

Éppen a legkevesebb, a leghalkabb, legkönnyebb, gyík neszelése, lehellet, suhanás, szempillantás – a _kevés:_ a _legnagyobb_ boldogság java. Csönd!

– Mi történék vélem: Hallga! Talán elröpült az idő? Nem esem-e? Nem esém-e – hallga! – az örökkévalóság kútjába?

– Mi történik vélem? Csönd! Óh jaj, szívembe szúr? Szivembe! Óh szakadj meg, szakadj meg szív, az ilyen boldogság után, az ilyen szúrás után!