Part 16

– és ha olyan rím is, a mi nem való minden fülnek.

Már rég letettem arról, hogy kiméljem a hosszú füleket. Nosza, rajta!

(Itt pedig megesék, hogy a szamár is szóhoz juta: s érthetően és gonoszúl monda reá igent „i-á“).

„Egyszer – az üdv első évében tán – Panasz kélt Sibylla mámoros ajkán – Látni se látott bort szegény –: „Óh jaj, hogy elhagy minden remény, Nézvén, hogy itten Mint gördül és sülyed fenékig mínden! Róma ríma lőn és ríma-fészer Caesarja barom s az isten is – héber!

2.

És a királyok gyönyörködének Zarathustra rigmusában és a jobb oldali király így szóla: „Óh Zarathustra, mily okosan cselekedtünk, a mikor kivonultunk, hogy téged látnánk!

Mert ellenségeid képedet az ő tükrükben mutaták nékünk! s onnan rém-képen, sátáni vigyorgással néztél reánk: úgy, hogy félénk tőled.

De mihaszna! Igéid egyre fülünkbe és szivünkbe hatolának. Ekkor végre így szóltunk: ki bánja, milyen az ábrázatja!

_Hallanunk_ kell őt, a ki hirdeti: „szeressétek a békét de csak mint uj háború eszközét és jobban szeressétek a rövid békét, mint a hosszút!“

Senki sem mondott még ilyen harcias szavakat: „Mi jó? Bátornak lenni jó dolog. A jó háború az, a mi mindeneket szentesít.“

Óh Zarathustra, apáink vére pezsdűlt meg testünkben e szavakra: mikéntha kikelet szól vala öreg boros hordókhoz.

Ha a kardok vöröspettyes kigyókhoz hasonlatosan fonódtak egybe, akkor apáink szépnek találták az életet: minden béke napja lagymatag és bágyasztó volt nékik, és a hosszú béke szégyent keltett bennök.

Hogy sopánkodának apáink, ha villámfényű kardokat kiszáradva látának a falon! S mint ezek, ők is szomjúhozák a háborút. Mert a kard vért akar inni és villog a vágytól.“ – –

– Midőn a kírályok ilyeténképen hévvel fecsegének-locsogának apáik boldogságáról, Zarathustrának nagy kedve kerekedék, hogy kigúnyolja hevüket: mert szemlátomást nagyon békés királyokkal állott szemben, vén és finom ábrázatú királyokkal. De erőt vett magán. „Rajta“ – mondá – „ott megy az út Zarathustra barlangjához; s ennek a napnak legyen hosszú az estéje! De most hamarosan vészkiáltás szólít el tőletek.

Tisztesség a barlangomnak, ha királyok ülnek és várnak benne: de, persze, soká kell majd várnatok!

De, ez nem baj! Az ember manapság hol tanul meg jobban várni, mind az udvarnál? Mi a királyok minden erénye, a mi még megmaradt – nemdenem így hivatik: _várni – tudni?_“

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A pióca.

És Zarathustra gondolatokba mélyedve ment tovább és mélyebbre, erdőkön át, ingoványok mellett; de – a mint az már mindenkivel megesik, a ki nehéz dolgokon gondolkozik – közben váratlanúl egy emberre lépett. És íme, egyszerre egy jajkiáltás és két káromkodás és húsz ronda szó fröcscsent arcába: úgyhogy ijedtében botot emelt és még végig is vert azon, a kit megtaposott. De rögtön észretért és szíve nevetett balgaságán, a mit éppen elkövetett.

„Bocsáss meg“ – mondá a megtaposotthoz, a ki közben zordonan fölült vala – „bocsáss meg és hallj mindenekelőtt egy hasonlatot.

Mint a vándor, a ki távoli dolgokról ábrándozik, váratlanúl, magános úton alvó kutyába botlik, napon heverő kutyába:

– mint pattan föl erre mindkettő, mint támad egymásnak, halálos ellenség módjára ez a két halálra rémült: azonképen jártunk mi is.

És mégis! És mégis – mily kevés hijja volt, hogy kedveskedtek volna egymásnak ez a kutya és ez a magános vándor! Hisz mind a ketten – magánosak!“

– „Bárki légy“ – mondá még mindig zordonan a megtaposott – „te hasonlatoddal is bántasz, nemcsak lábaddal!

„Tán kutya vagyok?“ – Ezzel fölkelvén kihúzá meztelen karját a mocsárból. Előbb ugyanis hason fekve lapúlt a földön, elrejtőzve és fölismerhetetlenül, mint a ki mocsári vadra les.

„Ugyan mit mívelsz!“ – kiálta Zarathustra ijedten, mert látá, hogy a meztelen karon sok vér csorgott végig – „mi baj ért? Talán vad állat mart meg, szerencsétlen?“

A vérző ember nevetett, de még mindig haragosan. „Mi közöd hozzá!“ – mondá és tovább akart menni. „Én itt itthon vagyok és a magam területén. Kérdezzen, a ki akar, de fajankónak aligha felelek.“

„Csalódol“ – mondá Zarathustra résztvevően és megfogá őt – „csalódol: itt nem vagy otthon, hanem az én birodalmamban és itt senkinek se essék bántódása.

Nevezhetsz annak, a minek akarsz, – én az vagyok, a kinek lennem kell. Zarathustrának hívom magam.

Nosza! Ott megy az út Zarathustra barlangjához, nincs az messze –, nem akarod-e nálam sebeid gyógyítani?

Pórúl jártál, boldogtalan, ebben az életben: először megmart az élet, azután – megtaposott az ember!“

Mikoron azonban a megtaposott Zarathustra nevét hallá, elváltozék. „Mi történik vélem!“ – kiáltá – „_kivel_ törődöm még világéletemben, hanemha egyetlen emberrel: Zarathustrával és azzal az egyetlen állattal, a mely vérből él, a vérszopó piócával?

A pióca kedvéért fekűvém itt a mocsár szélén, halászmódra és kinyujtott karom már tízszer harapta a pióca és íme, még szebb pióca kap vérem után, maga Zarathustra!

Óh boldogság! Óh csoda! Áldott légyen a nap, a mely ebbe a mocsárba csalogatott! Áldott a legjobb, legelevenebb köpűlyöző, a ki ma él, áldott légyen a lelkiösmeret nagy piócája: Zarathustra!“

Im-ígyen szólott a megtaposott; és Zarathustra megörült beszédének és finom, tisztességes módjának. „Ki vagy?“ – kérdezé és kezét nyujtá neki – „Közöttünk sok a fölvilágosítani, földeríteni való: ámde, úgy látom, már tiszta, világos nap derűl.“

„Én vagyok a _leglelkiismeretesebb lélek_“ – válaszolá a kérdezett – „és alig akad, a ki lélek dolgaiban szigorúbb, keményebb volna mint én, kivévén azt, a kitől én tanulám el, magát Zarathustrát.

Jobb, ha az ember semmit sem tud, mintha sokat tud, de csak félig-meddig! Jobb, ha az ember bolond, de a maga feje szerint, mint bölcs, de a más esze szerint! Én – a föld mélyére szállok:

– akár nagy, akár kicsiny, ki bánja! Akár mocsár, akár ég a neve? Egy tenyérnyi föld elég nékem: csak ha igazán föld és talaj!

– egy tenyérnyi föld: azon már lehet állani. Ha az ember a megismerést igazán lelkiösmeretesen veszi: ott nincs semmi nagy és nincs semmi kicsiny.“

„Akkor talán a pióca megismerője vagy?“ – kérdezé Zarathustra – „és kutatod a piócát fenékig, te lelkiismeretes?“

„Óh, Zarathustra“ – felelé a megtaposott – „az óriás dolog volna; hogy fognék ilyenbe!

A minek azonban mestere és ismerője vagyok, az a pióca _agyaveleje:_ – az az _én_ világom!

És az is világ! De bocsáss meg, hogy erre büszke vagyok, mert itt nem akad párom. Azért mondám, hogy itt „itthon vagyok“.

Milyen régóta kutatom már ezt az egyet, a pióca agyavelejét, hogy a csuszamlós igazság ne csúszék ki kezemből! Itt az _én_ birodalmam van!

– ezért veték el minden mást magamtól, ezért lévék közömbös minden más iránt; és tudásom tőszomszédságában tanyászik sötét tudatlanságom.

A lélek-ösmeretem kivánja tőlem, hogy ezt az egyet ismerjem, és semmi egyebet ne ismerjek; utálok minden felemás-lelket, minden ködös, imbolygó, rajongó lelket.

Valahol becsületességem megszűnik, vak vagyok és az is akarok lenni. Valahol azonban tudni akarok, ott becsületes is akarok lenni, tudniillik kemény, szigorú, kegyetlen, kérlelhetetlen.

Hogy _te_ mondád egyszer, óh Zarathustra: „Lélek az élet, a mely maga vág az életbe“ – ez vezetett és vonzott engem tanításodhoz. És valóban, envéremmel öregbítém tudásomat!“

– „Ahogy a szemlátomás is tanítja“ – veté közbe Zarathustra: mert még mindig csorgott a vér a Lelkiismeretes meztelen karjából. Mivelhogy tiz pióca szopdosá azt.

„Óh, furcsa fickó, mennyire tanít engem ez a szemlátomás, azaz te magad! És talán nem is volna szabad mindent szigorú füledbe öntenem!

Jó hát! Váljunk el! De szeretnék veled ujra találkozni. Ott megy az út barlangomhoz: ma éjjelre légy ott kedves vendégem:

szeretném testeden is jóvá tenni azt, hogy Zarathustra megtaposodott: ezen tünődöm. Most azonban egy vészkiáltás hamarosan elszólít tőled.“

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A varázsló.

1.

Midőn pedig Zarathustra sziklák közé került, nem messze, ugyanazon az úton egy embert pillantott meg, aki úgy őrült módjára hadonászott és végre hasra esett.

„Megállj“ – szóla Zarathustra szívéhez – „annak kell a fensőbbrendü embernek lennie; tőle jött ez a jajkiáltás – hadd lám, lehet-e rajta segíteni.“ Midőn pedig odafutott, ahol az ember a földön feküdt, reszkető öreg embert pillanta meg, merev nézésüt: és bárhogyan erőlködék Zarathustra, hogy fölemelje és lábra állítsa, hiába volt az erőlködése. S úgy látszik, a szerencsétlen észre sem vevé, hogy valaki mellette van, sőt inkább egyre, meghatóan, kérlelően hadonászva tekintgetett maga köré, mint a ki mindenkitől elhagyatott, magára hagyatott. Végezetre mégis, sok reszketés, rángatózás és gubbaszkodás után ily panaszra jajdúla:

„Jaj, ki melenget, ki szeret engem? Forró kezeket! Szív parazsát nékem! Földreterítve, borzadva-fázva, Halálraválva, kinek lábát melegítik – Rázatva idegen láztól, Reszketve hegyes, jeges dér-nyílaktól, Üzetve tőled, Gondolat! Te mondhatatlan, beburkolt, szörnyűséges! Te felhők mögé bújt vadász! Lesujtatva villámidtól, Gúnyosan kacagó, sötétből rámmeredö szem: – im-ígyen feküszöm én, Csavarózom, tekerőzöm, gyötretvén Minden örök gyötrelmektől, Megsebezve Tőled, kőszivű vadász, Te ismeretlen – isten!

Mélyebbre döfj! Döfj még egyszer! Törd-zúzd e szívet! Mi haszna tompafogú Nyilakkal kínzásnak? Mit nézel rám ismét, – Bé nem telve emberi kínnal, Kárörvendő isteni villámszemeddel? Nem ölni akarsz, Csak gyötörni, gyötörni? Gyötörni _engem?_ Minek, te kárörvendő ismeretlen isten? – Hah! Hozzám lopózol? Ilyen éjszaka! Szólj, mit akarsz! Hajtasz, űzöl – Jaj! már sarkomon vagy! El! El veled! Hallod lélekzetem, Kihallgatod szívem, Te féltő-írigy – Mire vagy féltő-írigy? El! El! Minek a létra? Belé akarsz mászni Szivembe, Legtitkosabb gondolatimba? Orcátlan! Ismeretlen – tolvaj! Mit akarsz kihallgatni? Mit akarsz kigyötörni belőlem, Bakó! Te hóhér-isten! Avagy eb-módon Fetrengjek előtted a porban? Odaadva, lelkendezve Fejemet vesztve Csóváljak szeretetet feléd?

Hiába! Csak döfj tovább, Kegyetlen tövis! Nem, nem vagyok ebed – csak vadad, Kőszivű vadász! Legbüszkébb foglyod, Felhő mögötti rabló! Szólj végre! Mit akarsz, utonálló, _tőlem?_ Te rejtett villám! Ismeretlen, mondd, Mit _akarsz_, ismeretlen – isten? – –

Mit? Váltságot? Mennyit követelesz? Sokat – büszkeségem tanácsa ez! És röviden – ez másik büszkeségemé!

Haha! Engem – akarsz te? Engem? Engem – egészen?

Haha! És kínzol engem, bolond aki vagy, Halálra kinzod büszkeségem? Szeretetet nékem! – ki melenget engem? Ki szeret engem? – Forró kezet, Adj szív-parazsat, Adj nékem a legmagánosabbnak, Kit jég, óh jaj, jég hétszeres kérge Megtanított még ellenséget is Epedve – várni! Add, igen, add meg Kegyetlen ellenség, Add meg _magad_ – nékem! – –

El-tovament! Elmenekült Utolsó, egyetlen társam, Esküdt ellenségem, Ismeretlen Hóhér-istenem! –

– Nem! Jövel vissza, Minden gyötrelmeddel! Az árvák árvájához, Jövel vissza! Minden könnypatakom _Feléd_ folyik! Szívem utolsó lángja – _Reád_ lobog! Jövel vissza, Ismeretlen istenem! Jajjom! Utolsó – boldogságom!

* * *

2.

– Ekkor azonban Zarathustra nem tudta magát tovább tartóztatni, fölemelte botját és teljes erejéből ütni kezdé a jajgatót. „Hallgass el! – kiálta rá bőszült kacagással:

– „hallgass el, komédiás! Te pénzhamisító! Te hazug májú, hamis zúzájú! Jól átlátlak már!

Majd megmelengetem lábadat, gonosz bűbájos, jól tudok hozzá, mint kell az ílyen szerzetnek – befűteni!“

– „Hagyd abba“, – mondá az öreg ember és fölugrott – „ne üss többet, Zarathustra! Csak játékot űzök ezzel!

Ez mesterségemhez tartozik; próbára akartalak tenni, a midőn ezt a próbát mutatám néked! És, csakugyan, jól átláttál a szitán!

De te, – te is nagy próbát adtál magadról: _kemény_ vagy, bölcs Zarathustra! Keményen dorongolsz „igazságaiddal“, furkósbotod kikényszeríti belőlem – _ezt_ az igazságot.

– „Ne hizelegj“ – felelé Zarathustra, még mindig izgatottan és sötét nézéssel, – „te tetőtől-talpig komédiás! Hamis vagy: mit beszélsz te – igazságról!

Te pávák pávája, hiuság tengere, _mit_ játszol előttem, gonosz bűbájos, _kit_ higygyek magam előtt, midőn ilyen alakban jajgatál?“

„_A szellem vezeklőjét_“ – felelé az öreg ember, _azt_ – játszám: magad találád ki egykoron ezt a szót –

– a költőt és varázslót, a ki végre maga ellen fordítja szellemét: az átvedlettet, a kit rossz lelkiismerete megfagyaszt.

És valld meg Zarathustra: ugy-e soká tartott, míg átláttál mesterkedésemen és hazugságomon! Te _hittél vala_ szükségemben, a midőn két kézre fogád fejemet:

– hallálak jajgatni „nagyon is kevéssé szerették, nagyon is kevéssé szerették őt!“ Hogy ennyire sikerült vala megcsalnom téged, ezen ujongott benső gonoszságom“.

„Lehet, hogy csalafintábbakat is megcsalál“ – mondá Zarathustra keményen. – „Én nem vagyok résen a csalafurdiak ellen; _kell_, hogy vigyázatlan legyek: így akarja a sorsom.

Neked viszont – _kell_ csalnod: úgy ismerlek! Neked mindig két-három, négy- és öt értelműnek kell lenned! S a mit most megvallál, azt sem tartom távolról sem elég igaznak, sem elég hamisnak!

Te gonosz pénzhamisitó, miképen cselekedhetnél mást! Még betegséged is kendőznéd, ha orvosodnak mez nélkül mutatkoznál.

Épúgy kendőzéd előttem hazugságodat, mondván: „_csak_ játékot űzék ezzel!“ Mert valami _komoly_ valóság is volt ebben, benned _van_ valami a szellem vezeklőjéből!

Jól átlátok rajtad: varázsolója lettél mindeneknek, de magad ellenében már nem maradt hazugságod és cseleiden megtört a bűbáj!

Utálatot aratál, egyetlen igazságodúl. Egy íz sincs rajtad már valódi, hanemha a szád: vagyis az utálat, a mely szádon tapad.“ –

– „De ki vagy te!“ – kiáltá ekkor az öreg varázsló dacosan, – „kinek szabad _velem_ im-ígyen beszélnie, velem, a legnagyobbal az élők között?“ – és zöld villám lövellt szeméből Zarathustra felé. De mindjárt elváltozék és búsan mondá:

„Óh Zarathustra! Megunám, utálom praktikáimat, én nem vagyok elég _nagy_, minek alakoskodom! De te jól tudod, – én _keresém_ a nagyot.

Nagy embert akarék ábrázolni és sokakkal elhitetém: ámde ez a hazugság meghaladta erőmet. Összetör engem.

Óh Zarathustra, rajtam minden hazugság; de hogy összetörök – ez az összetörésem _igaz!_“ –

„Becsületedre válik“ – mondá Zarathustra, komoran félrepillantva – „becsületedre válik, hogy nagyságra törekedél, de ez el is árul téged. Nem _vagy_ nagy.

Gonosz, vén varázsló, _az_ rajtad a legjobb és legbecsületesebb, a mit tisztelek benned, hogy megunád magad és kimondád: „nem vagyok nagy!“

_Ezt_ becsűlöm benned, a szellem vezeklőjében: és ha csak egyetlen röpke szempillantásra is – igaz valál.

De mondd, mit keresel itt az _én_ erdőmben és szikláim között? És ha az én utamat állád, milyen próbát kivánál tőlem? –

– mit kisértél meg _bennem?_ –

Im-ígyen szóla Zarathustra és szemei szikráztak. Az öreg varázsló hallgatott egy ideig, ezután mondá: „Kísértélek? Én csak – keresek.

Óh Zarathustra, keresek egy igaz, derék, egyszerű, egyértelmű embert, a minden becsűletesség emberét, a bölcseség edényét, a megismerés szentjét, keresek egy nagy embert!

Hát nem tudod? Óh Zarathustra? _Zarathustrát keresem_“.

– És erre hosszú hallgatás támadt közöttük; Zarathustra pedig mélyen összegubbaszkodott azonképen, hogy szemét is behunyá. Utóbb azonban ujra eszmélve beszélgető társára, megragadá a varázsló kezét és így szóla, illemmel teljesen és ármányosan:

„Rajta! Ott fönn vezet az út Zarathustra barlangjához. Benne szabad keresned, a kit szeretnél megtalálni.

És kérj tanácsot sasomtól és kigyómtól: hadd segítsenek néked keresni. Mert barlangom nagy.

Én magam persze – én még nem láték nagy embert. A mi nagy, azt fölfedezni még a legfinomabbak szeme is durva manapság. A csőcselék birodalmát éljük.

Már nem egyet találék, a ki terpeszkedett és fuvalkodott és a nép kiáltá: „Ime, nagy ember!“ De mit használ minden fujtató! Végezetre is kiillan belőle a szél.

Végezetre szétpukkad a béka, a mely nagyon fölfútta magát: a szél kiillan belőle. Puffadt hasút hasba szúrni derék mulatság! Halljátok azt, fiúk!

A „ma“ a csőcseléké: avagy ki _tudja_ még, mi a nagy, mi a kicsi! Ki keresett – és talált itt nagyságot. Csak a bolond: bolondnak bolond a szerencséje.

Nagy embert keresel, fura bolond? Ki _tanított vala_ erre? Ma volna ennek az ideje? Óh gonosz kereső-kisértő, miért – kisértesz engem? –

Im-ígyen szóla Zarathustra megvigasztalódott szívvel és nevetve folytatá útját.

* * *

Szolgálaton kivűl.

Nemsokára azután, hogy Zarathustra megszabadúlt vala a bűbájostól, ismét meglátott valakit útján: sovány, álmos arcú, fekete, hórihorgas embert: _ez_ nagyon megbosszantá. „Óh jaj, – mondá szivének, – álarcos keserűség gubbaszt ott, – úgy látom – csuhásokhoz hasonló, mit keresnek _ezek_ az én birodalmomban?

Hogyan! Alig menekülék attól a varázslótól: s íme ismét más szemfényvesztő akad az utamba, –

– valami kézföltevéssel hókusz-pókuszozó, valami isten kegyelméből való, sötét, csodatevő, kenetes világócsárló, a kit hadd vinne el az ördög!

De az ördög soha sincs helyén, a hol helyén való volna: mindig későn jő ez az átkozott törpe és lőcslábú!“ –

Im-ígyen káromkodék Zarathustra indulatos szívvel és azon törte a fejét, hogy félrefordított tekintettel elsuhan a fekete ember mellett: de, lám másként történt a dolog. Mert ugyanabban a percben már észrevette őt az ülő: és, mint a kit váratlan szerencse ér, felugrott és Zarathustrának indult.

„Bárki vagy is, vándor“ – mondá – „segíts egy eltévedten, egy keresőn, egy aggastyánon, a kit könnyen érhet baleset!

Ez a világ itt vad idegen nékem; vadállatok ordítását is hallám; és az a ki megoltalmazhatott volna, már nem él.

Keresém az utolsó jámbor embert, a szentet és remetét; csak ő nem hallott még itt, erdejében arról, a mit ma már az egész világ tud.“

„_Mit_ tud ma már az egész világ?“ – kérdezé Zarathustra. – „Talán azt, hogy az öreg isten már nem él, kiben egykor az egész világ hitt vala?“

„Te mondod“ – felelé búsan az aggastyán. –

„És én szolgálám ezt az öreg istent utolsó órájáig.

Most azonban már „szolgálaton kivűl“ vagyok, gazda nélkűl és mégsem szabad, s egy órára sem vidulok föl többé, hanemha emlékezem.

Azért vonulék föl ezekbe a hegyekbe, hogy végre megint ünnepet űljek, a minő egy öreg pápát és egyházatyát megillet – mert tudd meg, én vagyok az utolsó pápa! – hogy a kegyes emlékek és istenitiszteletek ünnepét űljem.

Immár azonban ő is meghalt, a legjámborabb ember, az az erdei szent, a ki istenét szüntelenűl énekelve-dörmölészve dicséré.

Nem találám őt magát, bár kunyhóját megtalálám – de rábukkanék két farkasra, a melyek halálán vonítának – mivelhogy minden állat szereté őt. Ekkor elfuték.

Hát hiába jövék ezekbe az erdőkbe és hegyekbe?

Ekkor elhatározá a szívem, hogy más valakit keressek, a legjámborabbat azok közűl, a kik nem hisznek istent – hogy Zarathustrát keressem!“

Im-ígyen szóla az agg és élesen ránézett arra, a ki előtte állott. Zarathustra pedig megragadá az öreg pápa kezét és soká szemlélé csodálattal.

„Lám, tisztelendő“, – mondá aztán – „milyen szép, hosszú kéz! Olyannak a keze, a ki mindig áldást osztott. Ime azonban azt tartja, a kít keressz, engem, Zarathustrát.

Én vagyok, az istentelen Zarathustra, a ki mondja: „Hol van az, a ki istentelenebb nálam, hadd élvezzem tanítását!“

Im-ígyen szóla Zarathustra és tekintetével keresztűl fúrá az öreg pápa gondolatait és hátsógondolatait. Végezetre emez így kezdett beszélni:

„A ki legjobban szerette és bírta őt, íme az veszté el legjobban:

– íme, kettőnk közűl bizonyosan én vagyok az istentelenebb? de vajjon ki örvendhetne ennek!“

– „Végsőkig szolgáltál néki – kérdezé Zarathustra mély hallgatás után, – te tudod, _mi módon_ halt meg? Igaz-e, a mit mondanak, hogy a részvét fojtá meg, – hogy látá, mint függ az _ember_ a kereszten és nem viselé el, hogy az emberhez való szeretete pokla és utoljára halála lőn?“ –

Az öreg pápa nem felelt, hanem vad, és fájdalmas komor arccal félrenézett.

„Hadd el!“ – mondá Zarathustra hosszas gondolkozás után, még mindig egyenesen szemébe nézvén az öreg embernek.

„Hadd el, neki vége! És bár becsületedre válik, hogy jót mondasz erről a halottról, époly jól tudod, mint én, _ki_ volt ő és hogy különösek voltak az ő útjai“.

„Három szem közt mondva“ – viszonzá a pápa felderűlve (mert félszemére vak vala), – a mi az istent illeti, fölvilágosodottabb vagyok mint maga Zarathustra és – szabad is annak lennem.

Szeretetem évek hosszú során szolgálá őt, akaratom mindenben követé az ő akaratát. A jó szolga pedig tud mindent és még sokat, a mit ura még önmaga előtt is rejteget.

Bujkáló isten vala, titokzatossággal teljes. Bizony, bizony még fiához is csak titkos utakon jutott. Hitvallása küszöbén a házasságtörés áll.

A ki őt a szeretet istenének magasztalja, nem gondolkozik elég fennkölten magáról a szeretetről. Nem akart-e ez az isten biró is lenni? Ámde a szerető szeretete túl van jutalmon és megtorláson.

Midőn ifjú volt, ez a napkeleti isten, akkor még kemény volt és bosszúálló és poklot épített kedvencei gyönyörűségére.

Végezetre elvénhedett és megpuhult és porhanyó és résztvevő szivű lőn, hasonlatosabb egy nagyapához, mint egy apához, de leghasonlatosabb egy roskatag öreg nagyanyához.

Ott üle – bánkódván lába gyengeségén – a suton, fonnyadtan, életunottan, kimerűlt akarattal, s egy szép napon megfojtá őt túlságos szánalma.“

„Te vén pápa“ – veté közbe Zarathustra – „s _ezt_ tulajdon szemeddel láttad volna? Lehet, hogy így történt: így _és_ máskép. Ha az istenek meghalnak, mindig sokfajta halállal halnak.

De mindegy! Akár így, akár úgy, – neki vége! Nem tetszett se fülemnek, se szememnek, egyéb rosszat nem szeretnék róla mondani.

Szeretek mindent, ami nyílt szemű és becsűletes beszédű. De ő – hisz te tudod, öreg pap, – volt benne valami a fajtádból, a papfajtából – sokértelmű vala.

És nem is vala érthető. Mennyire dühöngött reánk, ez a dűhtől fúvó, hogy rosszúl értjük őt! De miért nem beszélt tisztábban?

És ha fülünkben volt a hiba, miért adott nékünk füleket, a melyek rosszúl hallák őt? S ha iszap vala fülünkben, vajjon ki tette belé?

Sokat elfuserált ez a kontár fazekas! Hogy azonban fazekain és teremtményein áll bosszút, azért hogy nem sikerűltek, – ezzel a _jó ízlés_ ellen vétett.

A kegyességben is van jó ízlés: s _ez_ utoljára így szólt: „el az _ilyen_ istennel! Inkább ne legyen isten, inkább legyünk a sorsunknak magunk a kovácsai, inkább legyünk bolondok, inkább legyünk magunk az isten!“

„Mit hallok!“ – mondá az öreg pápa fülét hegyezve – „óh Zarathustra, jámborabb vagy, mint hiszed, ezzel a hitetlenségeddel! Valami bensődben lakozó térített istentelenségedre.

Avagy nem maga jámborságod az, a mi nem engedi többé, hogy istent higyj! És nagyon is nagy becsületességed egyszer még túlvezet jón és gonoszon!

Ime, mi várakozik még reád? Van szemed, kezed, szád; öröktől fogva áldásra teremtvék. Nemcsak kézzel áld az ember.

Közeledben, jóllehet a legistentelenebbnek mondod magad, hosszú áldás titkos tömjén-illatát szimatolom: édesbús érzés száll meg tőle.

Hadd legyek vendéged, Zarathustra, egyetlen éjszakára! Most sehol a földön nem érezném magam jobban, mint nálad!“

„Ámen! Úgy legyen!“ – mondá Zarathustra elbámulva, – „oda föl vezet az út Zarathustra barlangjához.

Valóban nagyon szeretnélek magam oda kisérni, tisztelendő atyám, mivelhogy szeretek minden jámbor embert. De most vészkiáltás szólít el tőled hamarosan.

Területemen ne essék bántódása senkinek; barlangom jó rév. És legjobban szeretnék minden szomorú embert ujra szilárd földre s szilárd lábra állítani.

De ki venné le a _te_ búbánatodat válladról? Erre én nagyon is gyönge vagyok: Valóban soká kellene várnunk, míg valaki megint felköltené istenedet.

Mivelhogy ez az öreg isten már nem él: az halott, mint annak a rendje!“

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A legrútabb ember.