Part 15
Mindketten igazi mihasznák vagyunk. Túl a jón és gonoszon találók szigetünket és zöld mezőnket – mi ketten egyedül! Ezért hát már jóknak kell lennünk egymáshoz!
És ha nem is szeretjük egymást szívből, – kell-e, hogy haragudjunk egymásra, ha nem is szeretjük egymást szívből?
És hogy jó vagyok hozzád és gyakorta kelleténél jobb is, tudod jól: és pedig azért, mert bölcseségedre féltékeny vagyok. Óh, bölcseség, ez a vén bolond!
Ha bölcseséged egyszer elfutna tőled, óh, akkor szeretetem is gyorsan elszöknék.“
Az élet erre gondolatokba mélyedve pillantott maga mögé és maga köré és halkan mondá: „Óh, Zarathustra, nem vagy hozzám elég hű!
Nem szeretsz engem annyira, a hogy mondod; tudom, arra gondolsz, hogy csakhamar elhagyj engemet.
Van egy régi, súlyos, súlyos kongó harang: fölkong-fölbong éjjente egészen barlangodig: – ha hallod, hogy ez a harang éjfélt üt, akkoron egy és tizenkettő között arra gondolsz –
– arra gondolsz, óh Zarathustra, jól tudom: hogy csakhamar elhagyj engemet!“
„Igen“ – felelém habozva – „de azt is tudod –“ És valamit sugék fűlébe, boglyas, sárga, bohó hajtincsei közé.
„Te _tudod_ ezt, óh Zarathustra? Ezt senki sem tudja – –“
És egymásra nézénk és a zöld rétre nézénk, a melyen éppen hideg alkonyat futott végig és sírdogálánk egymással. – Akkoron pedig kedvesebb vala nékem az élet, mint minden bölcseségem valaha.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
_Egy!_
Ember! Figyelj a szóra!
_Kettő!_
Mit mond az éjji óra?
_Három!_
Mélységes álmom
_Négy!_
Váltotta virradóra –
_Öt!_
Létünk mi mély!
_Hat!_
Nap nem gondolta volna.
_Hét!_
Fájdalma mélyre nyúl –
_Nyolc!_
Mélyebbre az örömvágy:
_Kilenc!_
Bú mondja: „Múlj!“
_Tíz!_
A _kéj_ örökkön élni vágy –
_Tizenegy!_
Örökké élni vágy!
_Tizenkettő!_
* * *
A hét pecsét.
(Vagy: az Igen és Ámen dala.)
1.
„Ha jós vagyok, s telve azzal az igazmondó szellemmel, a mely magas hegyek nyergén két tenger közt vándorol:
Mult és jövő közt vándorol mint nehéz felhő, – tikkasztó völgyeknek ellensége s mindennek, a mi fáradt s nem tud se élni, se halni:
villámra s megváltó fénysugárra készen, sötét méhében villámokkal terhesen, a melyek Igen-t mondanak, Igen-t nevetnek, igazmondó jós-villámsugarakra készen:
– s boldog az im-ígyen terhes! S valóban soká kell annak nehéz viharfelhőként hegyek fölött csüngenie, a ki egykor a jövendő fényét akarja meggyujtani!
Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük nászgyűrüje után – s a visszatérés gyűrüje után?
Még sohasem lelém meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, ha csak nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.
_Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!_
* * *
2.
Ha haragom valaha sirokat bonta, határköveket elmozgata, s ódon táblákat összetörve meredek mélységekbe guríta:
Ha gúnyom valaha elporhadt szavakat szétfúva és seprője levék a keresztes pókoknak s tisztító szele ódon, dohos sirboltoknak:
Ha valaha ujjongva ülék régi istenek sirhalmain, világot-áldóan, világot szeretőn a vén világ-rágalmazók emlékoszlopai mellett:
– mert még a templomokat s az istenek sirjait is szeretem, ha az ég tiszta szemével bepillant összetört tetőikön; örömest ülök, fűhöz, pipacshoz hasonlatosan templomok romjain –
Óh, hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük nászgyűrüje után – a visszatérés gyűrüje után?
Még sohasem lelém meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, ha csak nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.
_Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!_
* * *
3.
Ha valaha lehellete jőve hozzám a teremtő lehelletnek s annak az égi szükségnek, a mely még véletleneket csillagtáncra kényszerit:
Ha valaha kacagék a teremtő villámkacajával, a melyet a tett hosszu dörgése dübörögve, de engedelmesen követ:
Ha valaha a föld isteni asztala mellett istenekkel kockázék, hogy a föld renge, és megszakada és tűzfolyamokat fúva,
– mert isteni asztal a föld s remeg a teremtő uj szavaktól és isteni kockavetésektől:
Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük nász-gyűrüje után, a visszatérés gyűrüje után?
Még sohasem lelém meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, ha csak nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság!
_Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!_
* * *
4.
Ha valaha hosszan ivék abból a habzó fűszeres vegyítőkorsóból, a melyben minden dolog jól el vagyon vegyítve:
Ha kezem valaha hozzáönté a legtávolabbit a legközelebbihez és a tüzet a szellemhez és örömöt a fájdalomhoz és legrosszabbat a legjóságosabbhoz:
Ha magam is szeme vagyok annak a megváltó sónak, a mely elvégzi, hogy a vegyítő-korsóban mindenek jól vegyűljenek: –
– mert vagyon oly só, a mi a jót a rosszal összeköti, s még a legrosszabb is érdemes a füszerezésre s az utolsó túlhabzásra;
Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után s a gyűrük nászgyűrüje után – a visszatérés gyűrüje után?
Még sohasem lelém meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, hacsak nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.
_Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!_
* * *
5.
Ha kedvelem a tengert, s mindent, a mi tengerszerü, s legjobban azt, ha haragosan ellenem mond:
Ha bennem vagyon a kereső kedv, a mely a fölfedezetlen felé hajtja a vitorlákat, ha kedvemben benne vagyon a tengerjáró kedv:
Ha ujongásom valaha így kiálta föl: „a part eltünék, íme lehulla rólam az utolsó bílincs –
– a végtelen hullámzik körülöttem, messze – távolra ragyog tőlem a tér és idő, rajta! fel! öreg szív!“
Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük nászgyűrüje után – a visszatérés gyűrüje után?
Még sohasem lelém meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, ha csak nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.
_Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!_
* * *
6.
Ha erényem a táncos erénye, s én gyakran ugráltam mindkét lábammal aranysmaragd ujongással:
Ha kajánságom nevető kajánság, rózsabokrok és liliomok közt lakozó:
– a nevetésben tudniillik együtt vagyon minden gonosz, de megszentelve s fölmentve a maga boldogsága által;
S ha az az alfám és omegám, hogy minden nehéz könnyüvé, minden test táncossá, minden szellem madárrá váljék; pedig valóban ez az én alfám és omegám!
Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után s a gyűrük nászgyűrüje után – a visszatérés gyűrüje után?
Még sohasem leltem meg a nőt, a kitől gyermeket szerettem volna, ha csak nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.
_Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!_
* * *
7.
Ha valaha csendes egeket feszíték magam fölé s a magam szárnyaival röpködém a magam egeibe:
Ha játszva úszám mély fénytávolokba s szabadságom megtelék madár-bölcseséggel: –
– s a madár-bölcseség így szól: „Lám, nincs se fönt, se lent! Vesd magad ide s tova, ki, vissza, te könnyű! Énekelj! ne beszélj többé!“
– nem készült-e minden szó csak a nehezeknek? Nem hazudik-e minden szó a könnyü fülének! Énekelj! ne beszélj többé!“
Óh hogyne vágyódnám szerelmesen az örökkévalóság után, s a gyűrük nászgyűrüje után – a visszatérés gyűrüje után?
Még sohasem lelém meg az aszonyt, a kitől gyermeket szerettem volna, hacsak nem ez az a nő, a kit szeretek: mert szeretlek, óh Örökkévalóság.
_Mert szeretlek, óh Örökkévalóság!_
* * *
Im-ígyen szóla Zarathustra. Negyedik és utolsó rész.
„Óh, vajjon széles e világon hol történnek nagyobb balgaságok, mint a szánakozóknál? És széles e világon mi okozott több bajt, mint a szánakozók balgaságai?
Jaj minden szerető szívnek, kinek nincs magassága, amely részvéte fölött vagyon!
Im-ígyen szóla hozzám a sátán egykoron: „istennek is megvagyon a maga pokla; ez: az emberhez való szeretete“.
És a minap ezt a szót hallám tőle: „isten meghalt, az emberrel való együtt-szenvedése ölte meg az istent.“
_Im-ígyen szóla Zarathustra_ (II. rész 120. lap.)
A méz-áldozat.
És megint hónapok, évek suhanának el Zarathustra lelke fölött és ő nem vevé ezt észbe; haja azonban megfehéredék. Egy nap barlangja előtt kövön ülvén és hallgatagon pillantván ki maga elé – ott pedig a tengerre pillant ki az ember és el-tova tekervényes mélységektől –, állatai mélázva kerülgeték őt és végre eléje állának.
„Óh Zarathustra“ – mondák – „talán boldogságodat kémleli pillantásod?“ – „Mit nékem a boldogság!“ – felelé –, „már régóta nem törekszem boldogságra; mívemre törekszem.“ – „Óh Zarathustra,“ kezdék ujra az állatok, – „ezt olyaténkép mondod, mint a ki jóllakott a jóval. Avagy nem nyugszol-e a boldogság égszinkék tengerében?“ – „Óh, ti csélcsapok,“ – felelé Zarathustra mosolyogva – „mi jól választátok meg a hasonlatot! De azt is tudjátok, hogy boldogságom sulyos és nem folyékony hullám: nyom engem s nem akar tőlem távozni és hozzám ragad, mint a megolvadt szurok.“
Ekkor az állatok ujra mélázva kerülgeték és ujra eléje állának. „Óh Zarathustra“ – mondák – hát _ezért_ sárgulsz és barnulsz, egyre jobban, jóllehet hajad fehérül és fakúl? Lám, szurokba akadtál!“ – „Mit mondtok, állataim,“ – viszonzá Zarathustra nevetve, – „valóban káromlás volt, hogy szurokról beszélék. Sorsomra jut minden érő gyümölcs. _Méz_ az a mi ereim vérét sűríti és lelkem is csillapítja.“ – „Ez lehet, Zarathustra,“ – felelék az állatok és hozzá szorulának – „de nem akarsz ma magas hegyre mászni? A levegő tiszta és ma többet látni a világból, mint valaha.“ – „Igen, állataim“ – válaszolá ő – „tanácsotok kitünő és szívem szerint való: ma magas hegyre kivánok mászni! De gondoskodjatok, hogy ott méz várjon reám, sárga, fehér, jó, jéghideg aranyos lépesméz. Mert tudjátok meg, hogy ott fönn méz-áldozatot akarok bemutatni.“
Mikor pedig Zarathustra fölért vala a magaslatra, hazaküldé vezérlő állatait és immár egyedűl találá magát: – ekkor szíve mélyéből kacagott, körültekintett és im-ígyen szólott:
Hogy áldozatról beszélék és méz-áldozatról, csel vala csupán beszédemben és valóban, hasznos bolondság! Itt fenn már szabadabban beszélhetek, mint remete-barlangok és remete-háziállatok előtt.
Mit, áldozni! Tékozlom, a mi nékem adatik, én ezer kézzel tékozló: hogyan nevezhetném én ezt – áldozatnak!
És mikor mézre vágyódám, csak csalogató-étekre, édes mézgára vágyódám, a mire morgó medvéknek és furcsa morgó, gonosz madaraknak ís elfolyik a nyáluk:
– a legjobb csalogató-étekre, mi vadásznak, halásznak kell. Mert ha a világ vadaskert és minden vad vadász mulatsága, még inkább és szivesebben látom mélységes dús tengernek,
– tengernek telve tarka halakkal és rákokkal, mik után istenek is vágyódnának, hogy halászhatnák hálóikkal: úgy dúskál a világ a nagy és kis csodákban.
Különösen az ember-világ, az ember-tenger: – _erre_ vetem hát ki aranyos horgom és mondom: nyílj meg, emberi mélység!
Nyílj meg és vesd elém halaid és villogó rákjaid! Legjobb horgommal fogdosom ma a legkülönösebb ember-halakat!
– s magát boldogságomat vetem ki minden messzeségbe, napkelet és dél és napnyugat között, nem ráncigál-e és rángatózik-e sok ember-hal boldogságomon.
Valamig, beléharapva hegyes, rejtett horgomba, föl kell nékik jönniök az _én_ magasságomba, ezeknek a tarka fenék-halaknak, föl a leggonoszabb ember-halászhoz.
Mert _ez_ vagyok elejétől fogva, vonó, vonzó, fölhuzó, fölnevelő, nőttető, tenyésztő, fegyelmező, a ki nem hiába mondtam valaha: „Légy azzá, a ki vagy!“
Jöjjenek hát _föl_ hozzám az emberek: mivelhogy még várom a jelt, hogy órája üssön _le_menetelemnek; addig nem szállok alá az emberek között, a mi a sorsom.
Erre várok itt, csalárdúl és csúfondárosan magas hegyen, nem-türelmetlenkedve, senem türelmesen, hanem mint valaki, a ki a türelmet elfelejté – mivelhogy nem „tűr“ már többé.
Mert végzetem időt hágy nékem: talán bizony elfelejtett engem? Avagy árnyékban nagy kő mögött ül és legyeket fogdos?
Valóban, hálás vagyok örök sorsomnak, hogy nem űz és nem hajt és időt hágy nékem bohóságokra és csinyekre: im-ígyen hogy ma is hal-fogni hágék erre a magas hegyre.
Vajjon fogott-e már egyszer valaki magas hegyen halat? És ha bolondság is, a mire itt fönn készülök és a mit itt űzök, mégis jobb, mintha odalenn ünnepélyesen várnék és belezöldülnék, belesárgulnék a várakozásba –
– a várakozástól merevülten, dühösen fújva, szent, hegyi bömbölő-viharként türelmetlenkedve, aki lebömböl a völgyekbe: „Hallgassatok meg, különben megostorozlak az isten ostorával!“
Nem mintha haragudnám az ekkép dühöngőkre: hisz legalább kacaghatok rajtuk!
Tudom, hogy szükségkép türelmetlenkednek ezek a lármás nagy dobok, a kik vagy ma jutnak szóhoz, vagy sohasem!
De én és végzetem – mi nem beszélünk a „má“-hoz, mi nem beszélünk a „sohá“-hoz sem: nekünk van szólani türelmünk és időnk és sok időnk. Mivelhogy egykoron még is meg kell jönnie és nem szabad távoznia…
Minek kell egykoron eljönnie és nem szabad eltávoznia? A nagy „hazar“-unknak, nagy messzeséges emberországunknak, az évezredes Zarathustra-országnak.
Mily messze vagyon az ilyen messzeség? Mit törődöm véle! De azért époly szilárd földnek tartom –, két lábon biztosan állok ezen a földön, – örök földön, kemény, ős kövületen, ezen a legmagasabb, legkeményebb őshegységen, melyhez mint vihar-választóhoz jő minden szél kérdvén: hol? honnan? hová?
Kacagj, kacagj, derüs üdvözítő gonoszságom! Magas hegyről vesd le villogó, csúfondáros hahotádat! Kerítsd horgomra villogásoddal a legszebb ember-halakat!
És ami minden tengerben az _enyém_, az én tulajdonom minden dolgokon – _azt_ halászd ki nékem, _azt_ hozd föl hozzám: arra várok én, a leggonoszabb halász.
Ki, ki veled horgom! Be, le veled boldogságom csalogató étke!
Csorgasd legédesebb harmatodat, szívem méze! Horgom, akaszkodj bele minden fekete búbánat hasába!
Ki, ki veled szemem! Óh mennyi tenger körülöttem, milyen pirkadó emberi jövendő! És fölöttem – minő rózsaujjú csönd! Milyen felhőtlen némaság!
* * *
A vészkiáltás.
Másnap Zarathustra ujra barlangja előtt ült a kövön, míg állatjai szertekószáltak a világban, hogy uj eleséget hozzanak, – és uj mézet is: mert Zarathustra mézének utolsó csöppjén is túladott és eltékozolta vala azt. Midőn pedig im-ígyen üldögéle, bottal kezében és utánarajzolá a földön alakjának árnyékát, mélázva –, és nem magán és árnyékán mélázva – egyszerre megijedvén összerezzene: mivelhogy árnyéka tőszomszédságában még egy másik árnyékot pillantott meg. És midőn sebtiben körülnézett és fölállott, íme, a jövendőmondó állott mellette, ugyanaz, a kit egykoron asztalánál etetett, itatott, a nagy fáradság hirdetője, a ki tanítá: „Minden egyre megy, semmi sem éri meg a fáradságot, a világnak nincs értelme, a tudás fojtogat.“ De orcája időközben elváltozék, és mikoron Zarathustra szemébe nézett, szíve megint megrettent: annyi balhír és hamuszürke villám cikázott végig ezen az ábrázaton.
A jós, a ki észbe vette, mi ment végbe Zarathustra lelkében, végig törlé orcáját, mikéntha el akarta volna törűlni; s ugyanígy cselekedék Zarathustra. És miután im-ígyen mindketten összeszedték és megerősítették magukat, kezet fogának annak jeléül, hogy ujra ismerni kivánják egymást.
„Légy üdvöz“ – mondá Zarathustra – „te a nagy fáradság jövendőmondója, ne lettél légyen hiába asztalom vendége egykoron. Egyél, igyál ma is nálam és bocsásd meg, hogy vidám öreg ember ül veled egy asztalnál!“ – „Vidám öreg ember? – mondá viszontag a jós fejét rázva – de bárki légy, vagy akarsz lenni, Zarathustra, nem lész az már többé ide fönn, – csónakod nemsokára nem ül majd szárazon!“ – „Hát szárazon ülök?“ – – kérdé Zarathustra nevetve. – „Hegyed körül a habok dagadnak, dagadnak“ – válaszolá a jós – „nagy szükség és szomoruság hullámai: nem sokára sajkád is fölemelik és elvisznek téged.“ – Zarathustra csodálkozva hallgatott. „Nem hallasz még semmit?“ – folytatá a jövendőmondó – „nem zúg, nem forr-e még föl feléd az ár a mélységből?“ – Zarathustra ujólag hallgatott és hallgatózott: ekkor hosszú, hosszú kiáltást halla, a mit a mélységek egymásnak vetének és továbbadának, mivelhogy egyik sem akará megtartani: oly borzadályosan hangozék.
„Te gonosz híradó“ – mondá végre Zarathustra –, „ez vészkiáltás és oly ember kiáltása, a ki biztosan fekete tengerből jő. De mit törődöm én az ember veszedelmével! Utolsó bűnöm, a mely megőrizteték nékem, tudod-e, hogy hívják azt?“
– „_Részvét!_“ – felelé a jós túláradó szívvel és mindkét kezét fölemelé – „óh Zarathustra, azért jövök, hogy utolsó bűnödre csábítsalak!“
S alig hogy e szavakat mondá, ismét hallatszék a kiáltás és még hosszabban és még kinosabban, mint annak előtte, és már sokkal közelebbről. „Hallod? Hallod-e, Zarathustra?“ – kérdezé a jós, – „hozzád szól-e kiáltás, téged szólít: jővel, jővel, jővel, itt az ideje, itt a végső ideje!“
Zarathustra erre hallgatott, zavarodottan és megrendűlve; végül habozva kérdezé: „És vajjon ki az, a ki engem ott szólít?“
„De hisz te tudod“ – válaszolá hevesen a jós – „miért tetteted magad? _A fensőbbrendű ember_ az, a ki utánad kiált!“
„A fensőbbrendű ember?“ – kiáltá Zarathustra borzadással eltelve – „mit akar _az?_ Mit akar _az?_ A fensőbbrendű ember! Mit akar az itt?“ – és bőrét elönté a verejték.
A jós azonban nem vetett ügyet Zarathustra szorongására, hanem csak hallgatózék, hallgatózék a mélység felé.
Midőn azonban soká semmi sem hallatszék föl onnan, visszanézett és látá, hogy Zarathustra áll és remeg.
„Óh Zarathustra,“ – kezdé bús hangon – „valóban nem úgy állsz itt, mint a kit kergévé tesz boldogsága: táncolnod kell majd, hogy el ne dőlj!
De ha táncolnál is előttem és jobbra-balra ugrándoznál szokásod szerint: ne mondhassa nekem senki: „Lám, imhol táncol az utolsó vidám ember!“
Hiába jönne valaki erre a magaslatra; a ki _azt_ itt keresné: barlangokat találna és barlang-zugokat, bujkálók buvóhelyeit, de nem találna boldogságos tárnákat, kincses kamarákat, uj boldogság aranyos ereit.
Boldogság – hogy találhatna az ember boldogságot ilyen eltemetkezett remetéknél! S vajjon az utolsó boldogságot a boldogságos szigeteken kell-e keresnem és távol elfeledett tengerek között?
De minden egyre megy, semmi sem éri meg a fáradságot, s boldogságos szigetek sincsenek már sehol!“
Im-ígyen sóhajtozék a jós; utolsó sóhaja után azonban Zarathustra megint fölvidula és visszanyeré biztosságát, miként az, a ki mély szorosból jön föl a napvilágra. „Nem! Nem! Háromszor nem!“ – kiáltá fennhangon és végigsimítá szakállát – „_ezt_ jobban tudom én! Vannak még boldogságos szigetek! Hallgass _erről_, te sopánkodó, szomorú flótás!
Szünj meg erről cseperegni, te délelőtti esőfelhő! Avagy nem ázám-e már át szomorúságodtól, mint az eb, kit vízzel végig öntének?
Ime megrázkódom és elfutok előled, hogy megint megszáradjak: ne csodálkozz ezen! Avagy udvariatlannak tartasz? De hisz ez itt az _én_ udvarom!
És fennsőbbrendű embered? Nosza, mindjárt kiszállok, hogy abban az erdőben megkeressem: _onnan_ jött vala kiáltása. Talán vadállat szorongatja.
Az _én_ területemen vagyon: itt ne történjék bántódása! S bizony, van elég vadállat nálam.“
Igy szólván, Zarathustra útnak indula. Ekkor a jövendőmondó: „Óh Zarathustra, nagy kópé vagy!
Tudom már: meg akarsz tőlem szabadúlni! Még inkább futsz az erdőbe és űzöl vad állatot!
De mihaszna? Este megint vendéged leszek; tulajdon barlangodban ülök majd itt, tűrelmesen, tuskómódra és várlak téged!“
„Legyen!“ – viszonzá Zarathustra távozóban – „és a mi az enyém barlangomban, az a tiéd is, vendégem!
Ha pedig találsz még mézet, csak nyald föl bátran, te morgó medve, és édesítsd meg véle lelkedet! Mert este mindketten vigan leszünk,
– vigan és vigadván, hogy ennek a napnak vége! És te magad, mint táncosmedvém fogsz nótámra táncolni.
Nem hiszed? Rázod a fejed? Ám jó! Vén medve! De én – én is igazmondó jós vagyok.“
Im-ígyen szóla Zarathustra.
* * *
Beszélgetés a királyokkal.
1.
Zarathustra még alig vala egy órát úton hegyeiben és erdőiben, a mikor egyszerre különös fölvonulást pillanta meg. Éppen azon az uton, a melyen le akart szállani két király jőve vele szembe, koronával és biboros övekkel ékesítve és tarkán-barkán mint valami flamingó madarak; s teherhordó szamarat hajtának maguk előtt: „Mit akarnak ezek a királyok országomban?“ mondá Zarathustra csodálkozva szívéhez és hirtelen elrejtőzék egy bokor mögé. Midőn pedig a királyok egészen közelébe érének, félig hangosan, mikéntha magában beszélne, mormogá: „Furcsa! Furcsa! Hogy illik ez egybe! _Két_ királyt látok – és csak _egy_ szamarat!“
Ekkor mind a két király megállott, mosolygott oda pillantván, a honnan a hang jött vala és azután egymás szemébe nézett. „Ilyesmit gondolnak alattvalóink is,“ – mondá a jobb felől levő király, – „de nem mondják ki.“
A király pedig, a ki balfelől vala, vállát vonván válaszolá: „Bizonyosan kecskepásztor. Vagy remete, a ki túlsoká élt sziklák és fák alatt. Mert a semilyen társaság is megrontja a jó erkölcsöket.“
„A jó erkölcsöket“ – felelé ádáz rossz kedvvel a másik király – „hát mi elől menekülünk mi, ha nem a „jó erkölcsök“ elől? A mi „jó társaság“-unk elől!
Bizony, bizony, jobb remeték és kecskepásztorok közt élni, mint aranyfüstbe göngyölt, hamis, kendőzött csőcselékünkkel, – jóllehet a „jó társaság“-nak hívja magát,
– jóllehet „nemesség“-nek hívja magát. De ott minden hamis és rohadt, elsőben is a vér, hála vén rossz betegségeknek és a még rosszabb gyógyító-művészeknek.
Legjobbnak tartom, legjobban szeretem ma még az egészséges parasztot, a ki goromba, ravasz, nyakas, kitartó: ő ma a legelőkelőbb faj.
A paraszt ma az ember java; és a paraszt-fajtának kellene uralkodnia! De ma a csőcselék birodalmát éljük, – engem ugyan nem csalnak meg többet. S csőcselék annyi mint zagyvalék.
Csőcselék-zagyvalék: benne minden összevissza vagyon zavarva, szent és gaz, nemes úr és zsidó és valahány barma Noé bárkájának.
Jó erkölcsök! Nálunk minden hazug és rohadt. Már senki sem tud tisztelni: _éppen ez_ elől futunk. Mézes száju tolakodó ebek ők, pálmaleveleket aranyoznak.
Az az utálat fojtogat, hogy mi királyok magunk is hamisakká levénk, teleaggatva öregapáink ócska elsárgúlt cicomás maskarájával, mutatványos érmekké levénk a legostobábbak és legcsalafurdibbak s mindazok számára, a kik ma a hatalommal kereskednek.
Mi nem _vagyunk_ az elsők – és mégis kell, hogy az elsőket _jelentsük:_ jól laktunk végre ezzel a csalással és megcsömörlöttünk tőle.
A csőcselék utjából térénk ki, kitérénk mindezeknek a teliszájuaknak és firkász-kullancsoknak, a kalmár-szagnak, nagyravágyás fickándozásainak, a bűzös lehelletnek –: fuj, mily utálatos a csőcselék közt élni,
fuj, mily utálatos a csőcselék közt elsőt jelenteni! Óh, undok! undok! undok! Királyok, mik vagyunk mi még!“
„Régi betegséged jön rád“ – mondá erre a balfelől levő király – „az utálat jön rád, szegény testvérem. De tudod-e, valaki hallgat minket!“
Tüstént fölegyenesedék erre buvóhelyéről Zarathustra, a ki erre a beszélgetésre szemet-szát tátott, odalépett a királyokhoz és ily szavakra fakada:
„A ki titeket hallgat, a ki titeket szívesen hallgat, királyok, Zarathustrának hivatik.
Én vagyok Zarathustra, a ki egykoron mondá: „királyok, mik vagyunk mi még!“
Ez pedig az _én_ birodalmam és urodalmam: vajjon mi keresni valótok lehet az én birodalmamban? De talán _megtalálátok_ útközben, a mit én _keresek:_ tudniillik a fensőbbrendű embert.
A királyok ennek hallatára mellökre verének és egy szájjal mondák: „Megismerteténk!“
E szó szablyájával széllyelvágod szívünk legvastagabb sötétségeit. Fölfedezéd szükségünket, mert, íme, azért vagyunk úton, hogy megtalálnók a fensőbbrendű embert,
az embert, a ki magasabb rendű, mint mi, jóllehet mi királyok vagyunk. Néki visszük ezt a szamarat. Mivelhogy a fensőbbrendű embernek egyszersmind a legfelsőbb úrnak is kell lennie.
Nincs keservesebb balsors az emberi sorsban, mintha a föld hatalmasai egyuttal nem a legelső emberek is. Mert ilyenkor minden hamissá, ferdévé és szörnyeteggé lészen.
És kivált, ha ők az utolsók és inkább barmok, mint emberek: akkor följebb, egyre följebb száll a csőcselék ára és végezetűl így szól a csőcselék-erény: „Ime, csak én vagyok erény!“
„Mit hallék ebben a pillanatban?“ – mondá Zarathustra viszontag – „Mily bölcs beszéd egy királytól! El vagyok ragadtatva és valóban, már csikland a vágy, hogy rímet faragjak reá; –