Part 14

Im-ígyen szól a tanácsom minden becsületesnek; és ugyan mi lenne szeretetem az emberfölötti emberhez és minden eljövendőhöz, ha mást tanácsolnék és beszélnék!

Hogy ne csak tovább nemzzetek, hanem _fölfelé_ – erre, óh véreim, erre segítsen titeket a házasság kertje!

* * *

25.

A ki megismeré a múlt eredetét, lám, az végezetre a jövendő forrásait fogja keresni és uj eredeteket.

Óh, én véreim, egy kevéssé és _uj népek_ támadnak majd és uj források zuhognak uj mélységekbe.

Mert a föld rengése sok kutat betemet, sokat elszikkaszt: de belső erőket és rejtett dolgokat is hoz napvilágra!

A föld rengése uj forrásokat tár föl. Vén népek földrengéséből új források fakadnak.

És a ki így kiált: „Imhol egy forrás sok szomjuhozónak, _egy_ szív sok sóvárgónak, _egy_ akarat sok eszköznek,“ – köréje nép sorakozik, azaz: sok próbálkozó.

Ki tud parancsolni, ki tud engedelmeskedni – ez _tétetik itt próbára!_ Óh, mely hosszú kereséssel, találgatással, nem-találással, tanulással és ujra próbálással!

Az emberi társadalom: próbálkozás – ezt tanítom – hosszas keresés: de a parancsolót keresi! –

– próbálkozás, óh én véreim! És _nem_ „társadalmi szerződés“! Törjétek össze, törjétek össze nékem a puha szívüeknek és felemásoknak ezt a szavát!

* * *

26.

Óh, véreim! kik fenyegetnek a legnagyobb veszedelemmel minden emberi jövendőt? Nemdenem a jók és igazak? –

– nemdenem azok, akik ezt mondják, és érzik is szivükben: „mi jól tudjuk már, mi jó és mi igaz s birjuk is ezt; jaj azoknak, a kik itt még keresnek!

Pedig bárminő kárt tesznek is a gonoszok: a jók-okozta kár a legkárosabb kár!

És bárminő kárt tesznek is a világ rágalmazói: a jók-okozta kár a legkárosabb kár.

Óh, én véreim, a jók és igazak szívébe látott az, a ki egyszer ezt mondá: „farizeusok.“ De nem érték meg őt.

Még a jók és igazak sem értheték meg őt: lelkük jó lelkiismeretük kalitkájába van fogódva. A jók ostobasága feneketlenűl bölcs.

Az igazság pedig ez: _kell_, hogy a jók farizeusok legyenek, – nincs más választásuk!

_Kell_, hogy a jók keresztre feszítsék azt, a ki tulajdon erényt talál ki magának! Ez az igazság!

S a második, a ki földjüket fölfedezte, a jók és igazak földjét, szivét és talaját: az vala, a ki kérdezé: „kit gyülölnek legjobban?“

A _teremtőt_ gyűlölik a legjobban, azt, a ki táblákat tör és ócska értékeket, a törőt – törvénytörőnek hívják.

A jók ugyanis – nem _tudnak_ teremteni: ők mindig a vég kezdete: –

– keresztre feszítik azt, a ki uj értékeket ír uj táblákra, föláldozzák maguk_nak_ a jövőt, – keresztre feszítik az ember minden jövendőjét!

A jók – ők mindig a vég kezdete valának.

* * *

27.

Óh, én véreim, és megértétek-e ezt az igét? És a miket egykoron az „utolsó emberről“ mondék? – –

Kik fenyegetik a legnagyobb veszedelemmel az ember minden jövendőjét? Nemdenem a jók és igazak?

Törjétek össze, törjétek össze nékem a jókat és igazakat! – Óh, én véreim, és megértétek-e ezt az igét?

* * *

28.

Menekültök előlem? Megijedtetek? Reszkettek ettől az igétől?

Óh, én véreim, mikoron azt mondám néktek, hogy törjétek össze a jókat és a jók tábláit: csak akkor szállítottam az embert magas tengerére.

És íme csak most jön reá a nagy rémület, a nagy maga-körül-nézés, a nagy betegség, a nagy utálat, a nagy tengeri betegség.

Hamis martokat és hamis biztosságokat hirdetének néktek a jók; a jók hazugságainak révében születtetek és ott óvtak titeket. Gyökeréig összehazudának és elgörbítének mindent a jók.

Ámde, a ki ezt a földet fölfedezé, hogy „ember“, az fölfedezé ezt a földet is, hogy „az ember jövendője“. Ime, legyetek tengerjáró hajósok, derék és türedelmes hajósok!

Emelt fővel járjatok már korán, óh én véreim, tanuljatok meg emelt fővel járni! A tenger viharzik: sokan akarnak rátok támaszkodva fölemelkedni! A tenger viharzik: minden tengerben van. Nosza! Rajta! Ti vén hajósszívek.

Mit nekünk a szűlőföld! _Oda_ tart kormányrudunk, a hol _gyermekeink földje_ van! Oda felé, oda _ki_ viharzik, tengernél viharosabban, a mi nagy vágyódásunk!

* * *

29.

„Miért vagy oly kemény!“ – mondá egyszer a gyémántnak a fűtőszén – „avagy nem vagyunk-e közeli rokonok?“

Miért vagytok oly lágyak? Óh, én véreim, ím-igyen kérdezlek _én_ títeket: vagy nem vagytok-e az én véreim?

Miért vagytok oly lágyak, tágítók és engedékenyek? Miért vagyon annyi hazudság, letagadás szivetekben? Miért vagyon oly kevés végzet pillantástokban?

És ha nem akartok végzet lenni és kérlelhetetlenek: miképen – győzhetnétek ti velem?

És ha keménységtek nem akar villámlani és szélylyelválasztani és szétvágni: miképen – teremthetnétek vélem egykoron?

Mert a teremtők kemények. És boldogak lehettek, hogy kezeteket rányomhatjátok évezredekre, mint valami viaszkra –

– boldogak, hogy évezredek akaratára írtok, mint valami ércre, – keményebbre, mint az érc, nemesebbre, mint az érc. Nincs igazán kemény, hanemha a legnemesebb.

Ezt az uj táblát függesztem fölétek, óh én véreim: _Legyetek kemények!_

* * *

30.

Óh, én akaratom! Te minden szükségnek megfordítója, te szükségszerűségem! Óvj meg engem minden apró győzelemtől!

Te lelkem végzete, a melyet sorsnak nevezék! Te bennem lévő! Te fölöttem lévő! Óvj meg, tartogass engem nagy sorsra!

És utolsó nagyságodat, akaratom, tartogasd legvégső mívedre, – hogy kérlelhetetlen lehess győzedelmedben! Óh, kit nem győzött le még a győzedelme!

Óh, kinek szeme nem sötétült el ebben a mámoros félhomályban! Óh, kinek lába nem tántorodék meg és felejtett el – állani!

– Hogy egykoron kész legyek, érett legyek a Nagy Délben: kész és érett, mint az izzó érc, villámmal viselős felhő és tejjel-teli emlő: –

– kész önmagamra és legrejtettebb akaratomra: nyílvesszeje után sóvárgó íjj, csillaga után sóvárgó nyílvessző: –

– csillag, kész és érett delelőjén, izzó, általszúrt és boldogított megsemmisítő napsugár-nyilaktól: –

– nap maga is és kérlelhetetlen nap-akarat, kész győzve megsemmisíteni!

Óh, akarat, te minden szükségnek megfordítója, _én_ szükségszerűségem! Tartogass engem nagy győzedelemre!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A lábbadozó.

1.

Egyszer reggel, nemsokára, hogy a barlangba visszatért, Zarathustra, mintha őrjöngene, úgy ugrék föl nyoszolyájáról, borzasztóan elordítá magát és úgy hadonásza, mikéntha még valaki volna a nyoszolyán, a ki nem akarna onnan fölkelni. És Zarathustra hangja azonképen hangzék, hogy állatai megrémülve jöttek oda és minden barlangból és szurdékból, a melyek Zarathustra barlangjával szomszédosak valának, minden állat elsuhana, – röpdösve-repesve, csúszva-mászva, ugrálva, minek milyen lába vagy szárnya vala. Zarathustra pedig szóla ím-ígyen:

Nosza, kelj föl, legrejtettebb gondolatom, mélységemből! Én kakasod és reggeli szürkületed vagyok, álomszuszék: föl, föl! Hangom majd fölkukorékol téged!

Nyisd meg füledet: hallgass! Mert hallani akarlak téged! Föl, föl! Van itt elég mennydörgés, hogy sírok is megtanuljanak hallgatni!

És törüld ki szemedből az álmot és minden bárgyúságot, vakságot! Hallj engem szemeddel is: hangom meggyógyítja még a vakonszülötteket is.

És ha már ébren vagy, akarom, hogy örökké ébren maradj. Nem az _én_ természetem, hogy nagyanyám-nagyanyját serkentgessem, hogy azt parancsoljam nékik: aludjanak tovább!

Mozdúlsz, nyujtózkodol, hörögsz? föl! föl! Ne hörögj, beszélned kell nékem! Zarathustra szólít, az istentelen!

Én, Zarathustra, az élet szószólója, a szenvedés szószólója, a kör szószólója – téged szólítlak, legrejtettebb gondolatom!

Üdvöz legyek! Jősz, – hallak! Mélységem _beszél_, utolsó mélységem ragadtam napvilágra!

Üdvöz legyek! Jövel! Addsza kezedet – – ha! engedd! Haha! – – Utálat, utálat, utálat – – – óh jaj nékem!

* * *

2.

Azonban alig hogy ki mondta e szavakat, halottként bukott a földre és sokáig élettelenűl feküvék. Midőn pedig ujra magához tért, sápadt vala és reszketett és fekve maradt és soká nem akart enni, inni. Hét napig vala ilyen; állatai azonban nem hagyák el se éjjel, se nappal, hanemha a sas kirepűlt, hogy táplálékot hozzon. És a mit hozott és összerabolt, odatevé Zarathustra nyoszolyájára: úgy, hogy Zarathustra végezetre sárga és piros bogyók, szőllők, almácskák, szagos füvek és pinia-tobozok között fekűvék. Lábánál pedig két bárány terült el, miket a sas nagy nehezen rabolt a pásztoroktól.

„Óh Zarathustra“ – mondák – „imhol már hét napja fekszel így, nehéz pillákkal: avagy nem akarsz-e végre megint lábadra állani?

Lépj ki barlangodból: a világ mint virágos kert vár reád. A szellő nehéz illatokkal játszadozik, mik feléd tartanak; és minden patak utánad szeretne futni. Mindenek utánad vágyakoznak, mivel te hét napig egyedül maradtál, – lépj ki barlangodból! Mindenek orvosaid akarnak lenni!

Talán uj megismerés látogatott meg, savanyú és nehéz? Élesztős tésztaként feküvél, lelked megkelt és minden szélén túldagadt“. –

– Óh, állataim, – felelé Zarathustra – csak fecsegjetek im-ígyen tovább és hadd halljatok! Fölüdít, hogy csevegtek: a hol csevegnek, a világ nekem már virágoskert.

Mily kedves, hogy vannak szavak és hangok: avagy a szavak és hangok nem szivárvány és délibáb-hidak-e olyan dolgok között, mik örökre szét vannak választva?

Minden lélekhez más világ tartozik; minden léleknek minden más lélek másvilág.

S a leghasonlóbbak között hazudik legjobban a látszat; mivelhogy a legkisebb szakadékot a legnehezebb áthidalni.

Számomra – hogyan volna egy kivülem-való? Nincs kivűl-való! De ezt elfelejtjük minden hangnál; mily kedves, hogy feledünk!

Avagy nem azért ajándékoztatának a dolgoknak nevek és hangok, hogy az ember gyönyörködjék a dolgokban? Szép bolondság a beszéd: vele eltáncol az ember mindenek fölött.

Mily kedves minden beszéd és a hangok minden hazugsága! Hangokkal tarka szivárványon táncol szeretetünk. –

– „Oh Zarathustra“ – felelék az állatok viszontag, – „azoknak, kik a magunk-módjára gondolkoznak, mindenek maguktól táncolnak, jönnek, mennek, kezet adnak, nevetgélnek, el-elfutnak – és visszajőnek.

Minden megy, minden visszajő; örökké forog a lét kereke. Minden meghal, minden ujra fölvirágzik; örökké pereg a lét éve.

Minden eltörik, minden ujra összeillesztetik: örökké ugyanaz a háza épül föl a létnek. Minden elválik, minden ujra üdvözli egymást; örökké hű marad magához a lét gyürűje.

Minden szempillanatban kezdődik a lét; minden „itt“ körül az „ott“ golyója forog. A közép mindenütt van. Körbe megy az örökkévalóság örvénye.“ –

– Óh ti csélcsapok és kerepelők! – válaszolá Zarathustra és ujra mosolygott, – mi jól tudjátok, minek kellett hét nap alatt betelnie: – és mint mászék torkomba az a szörnyeteg és mint fojtogatott! De én leharaptam a fejét és elköptem magamtól.

És ti – ti már sípláda-dalt faragtatok belőle? Én pedig imhol fáradtan fekszem ettől a harapástól és elköpéstől, betegen a magam megváltásától.

_És ti még végig nézitek mindezeket?_ Óh állataim, hát ti is kegyetlenek vagytok? Nézői akartatok lenni nagy fájdalmamnak, miként az emberek cselekszik? Mert az ember a legkegyetlenebb állat.

Szomorújátékok, bikaviadalok és keresztrefeszítések tevék eddig boldogabbá a földön; és midőn kitalálá magának a poklot, íme, ez lőn földi menyországává.

Ha a nagy ember ordít –: röptében ott van a kicsi és nyelve kéjtől kilóg a szájából. Ő azonban „részvétének“ hívja.

A kis ember, különösen a költő – mi buzgón vádolja az életet szavakkal! Ám hallgassátok, de ne legyetek süketek az élvezet iránt sem, ami minden vádban rejlik!

Az élet ilyen vádolóit az élet egy szemhunyorítással lebírja. „Szeretsz engem? – mondja az orcátlan – „várj még egy keveset, még nincs számodra érkezésem“.

Az ember a legkegyetlenebb állat maga iránt és ha csak ezt hallod, hogy valami „bünös“-nek és „kereszthordó“-nak és „vezeklő“-nek hívja magát, ne légy süket a kéj iránt, a mely ebben a panaszban és vádban rejlik!

És én magam, – talán én is vádolni akarom ezzel az embert? Óh, állataim, csak azt az egyet tanultam meg eleddig, hogy az embernek a legrosszabb is kell a maga javára, –

– hogy minden legrosszabb teszi legjobb _erejét_ és a legmagasabbat alkotónak legkeményebb kövét: és hogy kell, hogy az ember jobbá _és_ gonoszabbá váljék: –

Nem azért szögeztetém erre a kínzófára, hogy megtudjam, hogy az ember gonosz, – hanem kiálték, miként ember még nem kiálta:

„Óh, miért hogy legnagyobb gonoszsága is oly kicsiny! Óh, hogy legnagyobb jósága oly kicsiny!“

Az embertől rám jött nagy csömör – _az_ fojtogatott és mászott torkomba: és a mi jövendőt a jövendőmondó mondott: „Minden egyre megy, semmi sem érdemli a fáradságot, a tudás fojtogat.“

Nagy szürkület sántikált előttem, halálrafáradt, halálvágytól mámoros szomorúság, a mely ásító szájjal beszélt. „Örökkön-örökké visszatér az ember, akibe belefáradtál, a kis ember“ – így ásíta szomorúságom és vonszolá lábát és nem tudott elaludni.

Barlanggá változék szememben az ember, földje melle besülyedt, minden élő emberi csonttá, porrá és korhadt múlttá lőn nékem.

Sóhajtozásom ott ült minden emberi síron és nem bírt többé fölkelni, sóhajtozásom és kérdezősködésem ott kuruttyolt, fojtogatott, rágdosott és panaszkodott éjjel-nappal: – „óh, az ember örökkön-örökké visszatér! A kis ember örökkön-örökké visszatér!“ –

Mez nélkül látám egykoron mindkettőjüket, a legnagyobb és a legkisebb embert: túlságosan hasonlítának egymáshoz, – nagyon is emberi vala nékem még a legnagyobb is!

Túlontúl kicsiny a legnagyobb is! – Ez vala embercsömöröm! És még a legkisebbnek is örökös visszatérése! Ez vala minden léttől való csömöröm!

Óh, utálat! utálat! utálat – –

Im-ígyen szóla Zarathustra és sóhajtozék, megborzonga; mivelhogy betegségére gondolt. Ekkor azonban állatai nem hagyák tovább beszélni.

„Ne folytasd, te lábbadozó!“ ezt felelék néki állatai, – „hanem menj ki, a hol a világ virágos kertként várakozik reád.

Menj ki a rózsák és méhek és galambrajok közé! Különösen pedig az énekes madarakhoz: hogy eltanuld tőlük az _éneket_.

Mert ének való a lábbadozónak; az egészséges hadd beszéljen. És ha az egészséges is kivánja a dalt, még is más dalokat kíván, mint a lábbadozó.“

– „Óh ti csélcsapok és kereplők, hallgassatok!“ – felelé Zarathustra és mosolygott állatain. – Mi jól tudjátok, mi vigasztalást találék ki magamnak hét napon!

Hogy ujra énekelnem kell, – _ezt_ a vigasztalást találám ki magamnak és _ezt_ a lábbadozást: avagy talán ebből is tüstént sípláda-dalt akartok faragni?

– „Ne folytasd“ – ismétlék állatai – „még jobb, ha lantot készítsz magadnak, te lábbadozó, új lantot!

– mert, íme, Zarathustra! Uj dalaid uj lantra szorúlnak!

Énekelj, áradj túl, óh Zarathustra, gyógyítsd lelkedet uj dalokkal: hogy elviseld nagy sorsodat, a mi még nem volt embernek sorsa!

Hogy néked, mint elsőnek kell ezt az igét hirdetned – miképen lehetne, hogy ez a nagy sors ne válnék legnagyobb veszedelmeddé és betegségeddé!

Lám, tudjuk, mit tanítsz: hogy mindenek örökkön-örökké visszatérnek és mi is ő velük és hogy már számtalanszor léteztünk és mindenek mi vélünk.

Hírdeted, hogy a létesűlésnek egy nagy éve van, szőrnyeteg nagy év: ennek, homokórához hasonlatosan, ujra fordulnia kell, hogy ujra le-kifusson: –

– úgy hogy mindezek az évek hasonlatosak önmagukhoz, a legnagyobbak, valamiképen a legkisebbek, – úgy hogy, magunk is minden nagy évben hasonlatosak vagyunk önmagunkhoz a legnagyobban, valamiképen a legkisebben.

És ha most meg akarnál halni, óh Zarathustra, azt is tudjuk, mit mondanál magadnak – de állataid kérve-kérnek, ne halj még meg!

Azt mondanád és reszketés nélkül sőt boldogan fölsóhajtva: mert nagy kő, nagy hőség vétetnék el tőled, te tűrők tűrője!

„Ime meghalok és eltűnöm“ – mondanád – „és egy pillanat alatt semmivé leszek. A lélek ép oly halandó, a milyen a test.

Ámde az okok csomója visszatér, a melybe be vagyok bogozva, – az majd ujra megteremt engem! Én is az örökös visszatérés okai közé tartozom!

Ujra visszatérek, ezzel a nappal, ezzel a földdel, ezzel a sassal, a legnagyobban és legkisebben egyaránt

– örökkön-örökké visszatérek erre a, szakasztott erre az életre, a mely ugyanaz a legnagyobban és legkisebben egyaránt, hogy ujra mindenek örök visszatérését hirdessem –

– hogy ujra hirdessem az igét a nagy földi és emberi Délről, hogy ujra hirdessem az embernek az emberfölötti embert.

Kimondám az igét, összetör az igém: így akarja örök sorsom –, mint hirmondó megyek tönkre!

Ime, ütött az óra, hogy a lemenő önmagát áldja meg. Im-ígyen – _végződik_ Zarathustra lemenetele.“

A mint az állatok ezeket az igéket kimondották vala, elhallgatának és várák, hogy Zarathustra mondana nékik valamit: de Zarathustra nem hallá, hogy hallgatának. Sőt nyugodtan fekűvék, behunyt szemmel, hasonlóan az alvóhoz, jóllehet nem aluvék; mivelhogy éppen lelkével tanácskozott. A kigyó pedig és a sas, a midőn ilyen hallgatagnak láták, tisztelék a nagy csöndet, a mely őt körülvevé és szép vigyázva eltávozának.

* * *

A nagy vágyról.

Óh, lelkem, megtanítálak, hogy a „ma“-t „egykor“-nak és „hajdan“-nak ejtsed és körtáncot ropj minden „itt“, „ott“ fölött.

Óh, lelkem! megváltálak minden zugolytól, lesöprék rólad port, pókhálót és félhomályt.

Óh, lelkem, lemosám rólad a kicsinyes szemérmet és a zug-erényt és rábeszélélek, hogy meztelenül állj a nap szeme elé.

Viharral, a mi „szellem“-nek neveztetik, fúvék hullámzó tengeredre; minden felhőt elfúvék s megfojtám magát a fojtogatót, kinek neve a „bűn.“

Óh, lelkem, jogot adtam néked, hogy „nem“-et mondj, mint a vihar és „igen“-t, valamiképen a nyílt ég „igen“-t mond: világossághoz hasonlatosan csöndesen állsz és jársz „nem“-et mondó viharok közepette.

Óh, lelkem, visszaadtam szabadságodat a teremtett és még nem teremtett dolgokban: és ki ösméri úgy, miként te, a jövendőnek gyönyörüségét?

Óh, lelkem, megtanítálak a megvetésre, a mi nem úgy jő, mint a féregrágás, megtanítálak a nagy, a szerető megvetésre: ez legjobban szeret ott, a hol legmélyebben megvet.

Óh, lelkem, megtanítálak úgy rábeszélni, hogy szavaddal átcsábítod magadhoz az okokat: valamiképen a nap, a mely még a tengert is fölcsábítja szavával a maga magasságára.

Óh, lelkem, elvevék tőled minden szófogadást, térdhajtást és „ur“-azást; azt a neved adám néked magadnak: „sors fordítója“, magad is „sors.“

Óh, lelkem, új neveket adék néked és a „kerületek kerületé“-nek, az „idők köldökzsinórá-“ nak és „azúrharang“-nak.

Óh, lelkem, földedet itatám minden bölcseséggel, minden uj borral és a bölcseség minden, emberemlékezetnél régibb erős boraival.

Óh, lelkem, minden napot reád önték és minden éjszakát és minden hallgatást és minden vágyat; – s fölnövél, mint a szőllőtő.

Óh, lelkem! roskadásig telve s gazdagon állsz most itt, dagadó tölgyü szőllőtő, tömött barna aranyszemekkel:

– tömötten és nyomatva boldogságodtól, bőséged miatt várakozva és várakozásod miatt szemérmesen.

Óh, lelkem, nincs lélek, amely szeretőbb és átfogóbb és tartamasabb volna náladnál. Lehetne-e máshol jövő és múlt egymáshoz oly közel, mint a mily közel te benned vagyon?

Óh, lelkem, od’adék néked mindent és kezem reád ürítém: – és ime! Ime mosolyogva mondod nékem és búbánattal telve: „Kettőnk közül ki adós a köszönettel? – nem tartozik-e köszönni az ajándékozó, hogy az elfogadó elfogadta ajándékát? Vajjon az ajándékozás nem szükség-e? Vajjon az elfogadás nem – könyörület-e? –

– Óh, lelkem, értem búbánatod mosolygását: a te túlságos gazdaságod maga is vágyakozván tárja ki kezét!

Bőséged pezsgő tengereken pillant végig és keres és vár; a túlságos bőség vágyakozása beszél mosolygó szemed-egéből!

És valóban, lelkem! Van-e ki látta mosolygásodat és nem olvad könnyekre? Még az angyalok is könnyekre olvadnak mosolygásod túljóságán.

Jóságod és túljóságod nem akar panaszkodni, nem akar sírni és, lelkem, mosolygásod mégis könnyekre vágyódik és zokogásra reszkető ajkad.

„Avagy nem minden sírás panasz-e? És minden panasz vád?“ Im-ígyen beszélsz magadhoz és ezért, lelkem, inkább akarsz mosolyogni, semhogy fájdalmadat kiöntenéd.

– könnyek zuhogó árjába öntenéd minden fájdalmad, mit bőséged okoz és a szőllőtő sürgetése vincellér után és vincellér kése után!

De ha nem akarod kisírni bíboros búbánatodat, úgy _énekelned_ kell, óh, lelkem! Ime, magam is mosolygok, ilyeneket jósolván néked:

– énekelni, zugó énekkel, valamig minden tenger elnémul, hogy vágyadat hallgassa, –

– valamig csöndes, vágyódó tengereken lebeg a csolnak, az aranyos csoda, a melynek aranyát körültáncolja minden jó-rossz csodadolog: –

– valamint sok nagy és kis állat és minden, minek könnyű, csodalába van, a mi ibolyaszinü ösvényeken tud futni, –

– elfutni az aranyos csodához, az önkénytes csolnakhoz és urához: ez pedig a vincellér, a ki gyémántos késsel várakozik, – a te nagy oldód, lelkem, a névtelen – kinek még csak jövendő énekek fognak nevet találni! És valóban, lehelletedben már jövendő énekek illatoznak, – már izzol és álmodol, már szomjasan iszol a vigasztalás minden mély csengő kútjából, búbánatod már jövendő énekek boldogságában pihen!

Óh, lelkem, íme megadék néked mindent, megadám az utolsót és minden kezem kiűrítém reád: – _hogy azt mondám néked: énekelj_ – íme ez vala utolsóm!

Hogy azt mondám néked: énekelj, mondd, mondd csak: melyikünk adós most – a köszönettel? De még jobb, ha énekelsz, énekelj nékem, lelkem! És hadd, hogy én köszönjek!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

Másik táncdal.

1.

„Szemedbe pillanték a minap, óh élet: aranyat láték csillogni éjszakai szemedben, – szivem megálla ennek gyönyörétől: – aranyos csolnakot láték csillogni éjszakai vizeken, sülyedő, merülő, ujra intő, aranyos himbáló csolnakot!

Lábamra, a tánc bolondjára, vetél egy pillantást, nevető, kérdő, olvasztó, himbáló pillantást:

Csörgőd csak kétszer csörgetéd meg kis kezeddel, – s íme lábam már himbálódzék a tánc dühétől.

Sarkam ágaskodék, lábam ujjai hallgatának, hogy megértsenek: hisz a táncos füle ott vagyon – a lába ujjaiban.

Hozzád ugrám: te visszahőkölél ugrásom elől; és futó, menekülő hajad kigyója felém kigyózék!

Elugrám tőled és kigyóidtól: s íme itt állál már, félfordulattal, vágygyal telt szemmel.

Görbe pillantásokkal – görbe utakra tanítsz; görbe utakon lábam – ármányt tanúl!

félek, ha közelemben vagy, szeretlek távolból; futásod csábít, kérésed megdöbbent: – szenvedek, de mit nem szenvednék éretted szívesen!

A kinek hidegsége gyújt, gyűlölete elcsábít, futása köt, csúfolkodása – megindít:

– ki ne gyülölne téged, te nagy kötő, behálozó, kisértő, kereső, találó! Ki ne szeretne téged, te ártatlan, türelmetlen, szeles, gyermekes bűnös!

Hová vonszolsz most engem, te féktelen, rakoncátlan? És íme megint futsz előlem, te édes vadóc és hálátlan!

Utánad táncolok, követlek gyenge nyomon is. Hol vagy? Addsza kezed! Vagy csak egy ujjadat!

Imhol barlang és csalit: eltévedünk! – Várj csak! Állj! Nem látsz-e baglyokat és denevéreket surrogni?

Te bagoly! Te denevér! El akarsz bolondítani? Hol vagyunk? Kutyáktól tanulád ezt a vonítást és kaffogást.

Kedvesen vicsorítod rám fehér fogad, gonosz szemed fürtös sörény közűl szökik rám!

Árkon-bokron át táncolunk: én vagyok a vadász – kutyám vagy zergém akarsz-e lenni?

Most mellém! Gyorsan, te ugró! Most föl! És át! – óh jaj! Én vágódom el, ugorván!

Óh, láss fekve, te magas kedv és láss kegyelmet kérni! Szívesen mennék véled kellemesebb ösvényeken!

– a szerelem ösvényein csöndes, színes bokrok között! Vagy ott a tó mentén: aranyhalak uszkálnak, és táncolnak benne!

Elfáradtál? Odaát juhok és esthajnal hasadása: nem szép-e aludni, ha a juhászok furulyáznak. Annyira elfáradtál? Elviszlek, csak bocsásd le karodat! Szomjuhozol, – volna valamim, de szád nem akarja inni!

– Óh ez az átkozott fürge, hajlékony kigyó és búvó boszorkány! Hová levél? De orcámon kezedtől két pettyet és foltokat érzek!

Valóban belefáradtam, hogy mindig megjuhodott juhászod legyek! Te boszorkány, eleddig énekeltem néked, most _te_ fogsz – ordítani!

Ostorom ütemére fogsz táncolni és ordítani! Csak nem feledtem el az ostort? – Nem!“ –

* * *

2.

Ekkor az élet im-ígyen válaszola nékem és közben befogá kicsinyke fülét:

„Óh Zarathustra! Ne pattogj ostoroddal oly rettenetesen! Hisz tudod: a lárma megöli a gondolatokat, – és éppen oly gyöngéd gondolataim támadtak!