Part 12

Érzem és szagolom; ütött vadászó cserkészésük órája, nem ugyan vad vadászaté, hanem jámbor, béna, szaglászó, halklépésü, halkimájú vadászaté –

alamuszi lelkekre menő vadászaté: megint fölállítottak minden szív-csapdát! S valahol megemelem a kárpitot, éjjeli pille röppen ki onnan.

Talán együtt lapúlt meg egy másik éjjeli pillével? Mert itt is ott is szagolok apró, elbúvott felekezeteket; és valahol kamrácska van, ott prézsmitáló barátok is vannak és prézsmitáló barátok szaga.

Hosszú estéken egymás mellett üldögélnek és mondják: „hadd legyünk ujra olyanok, mint a kisdedek és hadd mondjuk ujra: „édes istenem!“ s ajkuk-gyomruk már romlott a jámbor cukorsütemény-készítők nyalánkságaitól.

Avagy hosszú estéken csalárd leselkedő keresztespókot figyelnek, a mely a pókoknak okosságot prédikál és ezt tanítja: „keresztek közt jó hálót szőni!“

Avagy nappal horoggal ülnek mocsarak partján és azt hiszik, hogy ők _mélyek;_ de azt, a ki ott halász, a hol nincs hal, még felületesnek sem hívom!

Avagy megtanulják jámbor-jókedvvel pengetni hárfájukat egy dal-költőről, a ki szeretné magát fiatal asszonykák szivébe hárfázni: – mivelhogy megúná a vén asszonyokat és mézes-mázos beszédüket.

Avagy megtanulnak borzongani egy nagytudományu félbolondtól, a ki sötét szobában várja, hogy szellemek jelenjenek néki, miközben az ő szelleme egészen elpályázik.

Avagy vén vagáló dudást hallgatnak, a ki siró széltől tanulá el a hangok sirámait; most szél szerint dudálja gyászos sirámait.

És némelyik még éjjeli őr is lőn: az ilyenek értenek most ahhoz, hogy kell tülkölni, éjjel cirkálni és ócska dolgokat fölébreszteni, a melyek már rég elaludtak.

Öt szót hallék ócska dolgokról tegnap éjjel a kert falánál: ilyen öreg szomorú száraz éjjeli őrök öt szavát.

„Arra, hogy apa, nem gondoskodik eleget gyermekeiről: emberi apák jobban gondoskodnak!“ –

„Már nagyon is öreg! Egyáltalában nem gondoskodik már gyermekeiről“ – im-ígyen felele a másik éjjeli őr.

„Hát _vannak_ gyermekei? Senki sem tudja bebizonyítani, ha maga be nem bizonyítja! Régtől fogva szeretném, hogy világosan bebizonyítaná egyszer.“

„Bebizonyítani? Mintha bizony _az_ valaha bebizonyított volna valamit! Bebizonyítani nehezére esik; sokat tart arra, hogy _higygyenek_ néki.“

„Igen, igen! A hit üdvözíti, a beléje vetett hit. Ez az öreg emberek szokása! Igy szoktuk mi is!“

– Im-ígyen beszéle egymással a két vén éjjeli őr és fényellenző és búsan fúvának tülkükbe: így esék meg ez a kert falánál.

Az én szívem pedig ugrándozék kacagtában és meg akart szakadni és nem tudta, hová? és leomlott a rekeszizmomba.

Bizony, bizony, még az lesz a halálom, hogy megfúlok kacagtomban, ha szamarat mámorosan látok és éjjeli őröket ilyeténkép hallok istenben kételkedni.

Hát nem múlt el már _réges-régen_ az ilyen kétségek kora is? Kinek szabad ilyen ócska, elaludt, fénykerülő dolgokat fölébreszteni!

Hisz a régi isteneknek már régen bealkonyodott: – és valóban jó és vidám istenek-alkonyata jutott osztályrészükül!

Nem „alkonyodtak“ halálra – ezt csak hazudják! Sőt inkább: egyszer halálra – _nevették_ magukat!

Ez akkor esék meg, a mikor magától egy istentől eredt ez a legistentelenebb ige; az ige: „_Egy_ az isten! Kivülem ne legyenek idegen isteneid!“

Egy öreg szakállas morgó, féltékeny isten feledkezék meg im-ígyen:

És akkor minden isten kacagott és hánykolódék a székén és kiáltá: „Hát nem az-e az isteni, hogy istenek vannak, de isten nincs?“

A kinek füle van, hallja.

Im-ígyen beszéle Zarathustra a városban, melyet kedvelt és a melyet úgy is hívnak „Tarka Tehén“. Innen pedig csak kétannyi járóföldre volt barlangjától és állataitól; s lelke folytonosan ujjongott, hogy hazatérése oly közel vagyon.

* * *

A hazatérés.

Magánosság! Te _hazám_, magánosság! Nagyon is sokáig éltem vadúl vad idegenben, hogy ne térnék hozzád könnyes szemmel haza!

Fenyegess csak ujjaddal, miként az anyák fenyegetik fiaikat, mosolyogj csak reám, miként az anyák mosolyognak magzataikra, monddsza nékem: „És vajjon ki volt az, aki egykoron szélvihar módjára rohant tova tőlem?

– „aki váláskor kiáltá: túlsoká ülék magánosságban, ezért elfeledém a hallgatást! _Ezt_, ugy-e hogy megtanulád már?

„Óh Zarathustra, mindent tudok: és hogy a sok ember közt _elhagyatottabb_ valál, te _Egy_, mint nálam valaha!

„Más az elhagyatottság és megint más a magánosság: Ime, _ezt_ tanulád meg! És hogy emberek közt mindig vadidegen lész:

„– vadidegen akkor is, ha szeretnek: mivelhogy mindenekfölött és elsősorban _kiméletet_ akarnak!

„Itt azonban magadnál és otthonodban vagy; itt mindent kimondhatsz és mindent fenékig kiönthetsz, itt misem szégyel rejtett, makacs érzelmeket.

Itt mindenek kedveskedve jőnek beszédedre és hízelegnek néked: mivelhogy hátadon akarnak lovagolni. Itt minden hasonlaton lovagolsz minden igazsághoz.

„Itt mindenekhez egyenesen és nyiltan szólhatsz: és valóban, dicséretképen hallja fülük, hogy valaki mindenekkel – egyenesen beszél!

„De más dolog az elhagyatottság. Mert, tudod-e még, Zarathustra? Mikoron madarad fejed fölött vijjogott, midőn az erdőben álltál tétovázván, merre menj, tanácstalanúl, holttest közelében:

„– midőn mondád: hadd vezessenek állataim! Veszedelmesebbnek találtam az életet emberek között, mint állatok között: – _Ez_ vala elhagyatottság!

„És tudod-e még, Zarathustra? Mikoron szigeteden ülél, üres vödrök közt boros kútként, adogatva-osztogatva szomjasok közt adogatva-osztogatva:

„valamig végre magad ülél szomjuhozva mámorosok gyülekezetében és éjjente panaszkodál „elfogadni nemdenem nagyobb boldogság, mint adni? És lopni nemdenem még nagyobb boldogság, mint elfogadni?“ – _Ez_ vala elhagyatottság.

„És tudod-e még, Zarathustra? Mikoron eljöve legcsöndesebb órád és elűze magadtól, mikoron gonosz susogással mondá néked: „Szólj és törj össze!“

„– mikoron minden várakozásodat és hallgatásodat megbánatá veled és még alázatos bátorságodat is elbátortalanítá: _Az_ vala elhagyatottság!“

Óh magánosság! _Hazám_, te magánosság! Mi boldogítón és gyöngéden szól hangod!

Nem kérdezzük egymást, nem vádoljuk egymást, nyiltan megyünk együtt nyilt ajtókon át.

Mert nálad minden nyilt és világos; és itt az órák is könyebb lábon futnak. Mivelhogy sötétben nehezebb az idő terhe, mint világosságban.

Itt ki-fölpattan előttem minden lét szava és szó-szekrénye: itt minden lét igévé akar lenni, itt minden létesülés tőlem akar beszédet tanulni.

Ott lenn azonban – ott minden beszéd hiábavaló! Ott feledni és odébbmenni a legbölcsebb dolog: Ime, _ezt_ tanulám meg!

A ki mindeneket meg akarna érteni az emberen, annak mindenbe bele kellene nyúlni. De erre nagyon is tiszta a kezem.

Még lehelletük belehellését sem szenvedhetem; óh, hogy oly soká élék lármájuk és büzös lehelletük között!

Óh, boldogító csönd körülöttem! Óh, tiszta illatok körülöttem! Óh, mint vesz a kebel mélyéből tiszta lélekzetet ez a csönd. Óh, mint hallgatózik ez a boldogitó csönd.

De ott lent – ott mindent beszél, ott semmit se hallgatnak meg. És ha ki öreg haranggal harangozza is be bölcsességét: a piaci kalmárok túlcsörgetik filléreikkel!

Náluk minden beszél, de már nincs ember, a ki értsen is. Mindenek vizbe esnek, de semmisem esik már mély kútba.

Náluk minden beszél, de semmisem sikerül, semmisem jut befejezésre. Minden kotkodácsol, de van-e még olyan, aki nyugodtan akarna tojásán ülni, hogy azt kiköltse?

Náluk minden beszél, ők mindent agyonbeszélnek. És ha mi még tegnap túlkemény vala magának az időnek is és fogának, ma már szétnyuzva, szétrágva lóg ki a maiak szájából.

Náluk minden beszél, ők mindent elárulnak. És ha mit valaha titoknak hivának és mély lelkek rejtekének, ma az utcai trombitásoké és utcai pillangóké.

Óh emberi lény, te csodálatos! Te sötét utcák zajongása. Ime ismét hátam mögött vagyon – legnagyobb veszedelmem hátam mögött vagyon!

Kimélés és könyörület mindig a legnagyobb veszedelmem és minden emberi lény akarja, hogy kiméljék és könyörüljenek rajta.

Magamba fojtott igazságokkal, bolond kézzel, elbolondított szívvel és a részvét apró hazugságainak halmazával élék mindig az emberek között.

Alakoskodva ülék közöttük, arra készen, hogy _magam_ félreismerjem, csak hogy _őket_ elviselhessem és örömest biztatám magam: „te bolond, nem ismered az embereket!“

Pedig az ember akkor ismeri félre az embert, ha emberek közt él: minden emberben tulságos az előtér, – mi haszna _ott_ messzelátó, messzevágyó szemeknek.

És ha félreismertek engem: én jó bolond, e miatt jobban kiméltem őket, mint magamat: mivelhogy keménységre valék szokva magam ellen, és gyakorta magamon állék bosszút a kiméletért.

Mérges bögölyöktől összeszurdosva és kőhöz hasonlatosan kivájva a kajánság sok csöppjétől: ülék közöttük és még bizonykodám magam előtt: „a kicsi nem tehet kicsiségéért.“

És kivált azok, akik magukat a „jók“-nak hivják, legmérgesebb bögölyeim, szűzi ártatlansággal szúrnak, szűzi ártatlansággal hazudnak; hogyan _tudnának_ ők, én irántam – igazságosok lenni!

A ki a jók között él, azt a részvét hazudni tanítja. A részvét nyomottá teszi a levegőt minden szabad léleknek. Mivelhogy a jók ostobasága feneketlen.

Hogy elrejtsem magam és szabadságom: _ezt_ tanulám meg odalent: mert mindenkit szegénynek találtam lélekben. Azzal hazudott szánalmam, hogy mindenkiről tudám, – hogy mindenkin meglátám és megérzém, hogy a szellemből mit _elégelt_ már meg és mit _sokallt!_

Merev bölcseik! Bölcseknek hivám őket, nem mereveknek – igy tanulék meg szavakat lenyelni. Sirásóikat kutatóknak és vizsgálóknak hivám – igy tanulék meg szavakat cserélni.

A sirásók betegséget ásnak maguknak. Öreg törmelék alatt kártékony gőzök lappangnak. Ne kavard föl a mocsarat! Élj hegyen!

Boldogan szívom be ujra a hegyi szabadságot! Arcom végre megváltatott minden emberi lény szagától!

Éles szellőktől miként pezsgőbortól csiklandozva: tüsszent lelkem, – tüsszent és ujjongva kivánja magának: Kedves egészségedre!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A három gonoszról.

1.

Álmomban, utolsó, hajnali álmomban egy hegyfokon állék – a világon túl; mérleget tarték és _megmérém_ a világot.

Óh, miért hogy túlkorán jöve hozzám a hajnal pirossága: ő, a féltő-irígy fölserkentett izzásával: Mindig féltő-irígy hajnalí izzó álmaimra.

Hogy megmérheti az, akinek ideje van, megfontolhatja a jó fontoló, szárnyakkal elérheti az erős szárnyú, rejtélyét megfejtheti az isteni diótörő: ilyennek találá álmom a világot: –

Álmom, a merész vitorlázó, félig hajó, félig szélvész, lepkemódra hallgatag, nemes sólyomként nyugtalan: íme, ma mégis milyen nagy vala a türelme, milyen sok vala az ideje arra, hogy fontolójára vegye a világot!

Avagy talán titkos bölcseségem biztatá, nevető, éber nappali bölcsességem, amely gúnyol minden „végtelen világot?“ Mivelhogy így szól: „valahol erő van, a _szám_ is mesterré lészen: mert több ereje vagyon.“

Mily biztosan nézte álmom ezt a véges világot, sem ujra, sem régire nem kiváncsiskodva, nem félve, nem kérve: –

– mintha érett alma kinálkoznék kezemnek, érett aranyalma, enyhén hűs, bársonyos bőrü: – ilyenként kinálkozék nékem a világ.

– s nem vala annyira rejtvény, hogy az ember szeretetét elriasztotta volna, s nem vala annyira megfejtett, hogy az emberi bölcseséget elaltatta volna: – emberi jó dolog vala nékem ma a világ, amelyre annyi kigyót-békát kiáltanak!

Milyen hálás vagyok hajnali álmomnak, hogy ilyenképen mérém ma korán a világot! Emberi jó dologként jöve ma hozzám ez az álom és szívem vigasztalója!

És hogy példáját kövessem nappal és legjava tulajdonait eltanuljam tőle: íme, a serpenyőbe tészem most a három legrosszabb dolgot és emberien jól lemérem.

A ki áldani tanított, megtanított káromkodni is: melyik három dolgot káromolják legtöbbet a világon? Ezeket akarom a serpenyőbe tenni.

_Kéj, uralom-szomj, önzés!_: ezt a három dolgot káromolták eddig legtöbbet; ezek valának leghíresebbek és leghírhedtebbek, – ezt a hármat akarom emberien jól lemérni.

Rajta! Itt van előhegységem, s ott van a tenger: ez felém hömpölyög, cafatosan, hizelegve, a hű öreg százfejü eb-szörnyeteg, akit szeretek.

Rajta! Mérlegem hömpölygő tengeren akarom tartani: és tanút is hívok, szemtanút – téged, remete-fát, téged erős illatút, a terebélyeset, akit szeretek!

Melyik hidon megy egykoron a „most“? Mi kényszer alatt kényszeríti magát a magas az alacsonyhoz? És mit jelent még a leggunyosabbnak is ez, hogy „felnőni.“?

Ime a mérleg nyelve nyugodt és egyenlőt mutat: három sulyos kérdést veték belé, három sulyos válasz vagyon a másik serpenyőben.

* * *

2.

Kéj: ezt a tövise, ez a nyársa a test minden ciliciumos megvetőjének; „világi hivság“-ként káromolja valahány másvilág-hivő: mivelhogy az minden tévtanítót kikacag és orránál vezet.

Kéj: lassu tűz a csőcseléknek, amelyen megégettetik; minden szúette fának, minden bűzlő cafatnak készenálló párosító és rotyogtató kemence.

Kéj: a szabad sziveknek ártatlan és szabad valami, a föld édenkertje, minden jövő túláradó hálája a „ma“ iránt.

Kéj: csak a fonnyadtnak édes méreg, de az oroszlán akaratunak nagy sziverősítő és áhítatosan kinált borok-bora.

Kéj: a magasabb boldogság és legmagasabb reménység előképének nagy boldogsága. Mert sokaknak igérteték házasság és több mint házasság-sokaknak, akik idegenebbek egymásnak, mint férfi és nő: – és ki fogta föl valaha egészen, _mily idegenek_ egymásnak férfi és nő!

Kéj: – de bekerítem gondolataimat és még szavaimat is: hogy kertjeimbe a disznók és rajongók be ne törjenek!

Uralomszomj: a kőszivüek kőszivüinek lángostora; a kegyetlen kín, amely a legkegyetlenebbekre vár: eleven máglyák fekete lángja.

Uralomszomj: a gonosz bögöly, amely a leghiúbb népekre tétetik; minden bizonytalan erény gunyolója; a mely minden paripán és minden kevélységen nyargal.

Uralomszomj: földrengés, ami minden korhadtat és kivájtat megtör és kihány; te dörgő, dübörgő, büntető felszabadítója festett koporsóknak; villámló kérdőjel korai feleletek mellett.

Uralomszomj: minek pillantása előtt az ember csuszik-mászik, meglapul, szolgál, s mélyebben fetreng, mint kigyó és disznó: – mig végre felordít belőle a nagy megvetés.

Uralom-szomj: a nagy megvetés borzasztó tanítója, amely városoknak és birodalmaknak szemükbe prédikálja: „el veled“ – mig azután magukból is ez az ordítás kél: „el _velem;_“

Uralom-szomj: amely azonban fölszáll a tisztákhoz és magánosokhoz is, az önelégült magaslatokra is, izzón mint a szeretet, amely csábítóan biboros üdvösségeket fest a föld egére.

Uralom-szomj: de ki hívná _szomjúságnak_ azt, ha a magas a hatalomért _le_kivánkozik! Valóban nincs semmi beteges és szomjas az ilyen vágyban és alászállásban!

Hogy a magános magaslat ne különüljön el örökre s ne érje be magával örökké: hogy a hegy a völgybe szálljon és a magánosság szelei alantra: –

Vajh! ki találna jó kereszt- és erénynevet az ilyen vágyakozásra? „Ajándékozó erény“ – ennek mondotta egykoron a mondhatatlant Zarathustra.

És ugyanakkor történék – bizony először történék! – hogy szava az _önzést_ is magasztalá, az ép egészséges önzést, a mi hatalmas lélekből fakad: –

– hatalmas lélekből, amelyhez magas, szép diadalmas, tetszetős test illik, a mely körül minden dolog tükörré válik:

– a ruganyos, rábeszélő test, a táncos, a melynek hasonlata és kivonata a maga-élvező lélek. Az ilyen test és lélek maga-élvezése önmagát hívja „erény“-nek.

A jó és rossz szavaival, mint szent berkekkel veszi magát körül az ilyen maga-élvezés; boldogsága nevével száműz magától minden megvetendőt.

Száműz magától minden gyávaságot; ezt mondja: rossz – annyi mint gyáva! Megvetendő néki az, a ki mindig aggódik, sóhajtozik, sopánkodik s a legapróbb hasznot is fölkaparítja.

Megvet azután minden jajgató bölcseséget, mert valóban, van olyan bölcseség is, a mi sötétben virágzik, éjszakai árnyék-bölcseség: a mely mindig ezt sóhajtozza: „Minden hívságos!“

A sanda gyanut kevésbe veszi, valamint azt, a ki esküt akar szembenézés és kézadás helyett, – mivelhogy ez gyáva lelkek sajátsága.

Még kevesebbre becsüli a szolgálatkészt, az ebként simulót, a ki mindjárt hátára fekszik, az alázatosat; és olyik bölcseség is alázatos, kutyás, jámbor és szolgálatkész.

Azt meg éppen utálja, gyülöli, a ki soha sem akar védekezni, a ki mérges nyálat és gonosz pillantásokat lenyeldes, a hosszú türelmü, a mindent türő, a mindennel beérő: mivelhogy ez szolgalelkek sajátsága.

Egyre megy, hogy valaki istenekkel és isteni rugásokkal szemben szolga, avagy emberekkel és bárgyú emberi véleményekkel szemben: _minden_ szolgalelkűséget leköp ő, ez a boldog önzés!

Rossz néki minden, a mi görnyedt és görnyedő, szolgai, a rab pislogó szeme, a nyomott szív és az a hamis engedékenység, a mely széles, gyáva ajakkal csókol.

És álbölcseség néki minden, mit szolgák és aggok és fáradtak eszeltek ki: és kivált a papok egészen gonosz, babonás, szellemeskedő háboruja!

Az álbölcsek, mindezek a papok, világfájdalmasok, a kiknek, a lelke némberi avagy szolgai, óh mennyit ártottak praktikáikkal öröktől fogva az önzésnek!

És szerintük éppen az lenne erény és hivatnék annak, hogy az önzésnek ártanak! És jusst emel, hogy „önzetlennek“-nek hivassék, mindez a világfájdalmas gyáva és keresztespók!

De mindezekre eljövend a nap, a változás, a birói pálca, _a Nagy Dél:_ akkoron sok minden megnyilatkozand!

És a ki az „én“-t szentnek és üdvözítőnek mondja és az önzést boldogítónak, valóban, azt mondja, mint jövendőmondó: _Ime, jő, már-már itt a Nagy Dél!_

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A nehézség szelleméről.

Szájam – a népé: túlságosan durva és szivből jövő a szavam selymes nyulak számára. És még idegenebbűl hangzik minden tintahalnak és pennarágónak.

Kezem – bolondkéz: jaj minden asztalnak, falnak és mindennek, a hol még elfér bolond-eszmecsere, bolond-szenny!

Lábam – lóláb; azzal kacagok és ügetek árkon-bokron át, keresztűl-kasúl, és veszett kedvű vagyok ilyen gyorsan futván. Gyomrom – bizonyára sasgyomor. Mivelhogy legjobban kedveli a bárányhúst. De bizonyos, hogy madár gyomra.

Ártatlan dolgokkal táplálkozva és kevéssel, türelmetlenül – készen, hogy elröppenjen – íme ilyen vagyok én: hogyne lenne bennem valami a madártermészetből!

És kivált az madártermészet, hogy ellensége vagyok a nehézség szellemének: és valóban ádáz ellensége, esküdt ellensége, ellensége öröktől fogva! Óh hová röpült és tévedt el már ellenségeskedésem! Tudnék erről dalt énekelni – és akarom is énekelni, bárha magam vagyok üres szobában és tulajdon füleimnek kell énekelnem.

Vannak persze dalosok, a kiknek csak telt ház láttára enged föl torkuk, válik beszédessé a kezük, kifejezővé a szemük, ébred a szívük: – nem vagyok ezekhez hasonlatos.

2.

Ha ki egykoron röpülni tanítja az embert, az elmozdított minden határkövet; minden határkő maga is levegőbe röpül előtte, a földet ujra fogja keresztelni – „könnyü“-nek fogja keresztelni.

A strucmadár gyorsabban fut mint a leggyorsabb ló, de még ő is befúrja nehéz fejét a nehéz földbe: ezenképen az ember is a ki még nem tud röpülni.

Nehéznek látja a földet és az életet; ezért _akarja_ a nehézség szellemét! Ha ki pedig könnyű akar lenni, madár akar lenni, annak önmagát kell szeretnie: – im-ígyen tanítom _én_.

Persze, nem a betegek és sóvárgók szeretetével: mivelhogy ezeken a maguk szeretete is – bűzlik!

Tanuld meg magad szeretni – im-ígyen tanítom én – ép és egészséges szeretettel: a végre, hogy kitarts magadnál és ne kalandozz ide s tova.

Az ilyen kalandozás a felebaráti szeretet keresztnevét veszi magára: eleddig ezzel a szóval hazudtak és ámítottak legjobban, s kiváltkép azok, a kik az egész világnak nehezére esének.

És valóban, nem mára-holnapra szóló parancsolat, hogy _tanuld_ meg magad szeretni. Sőt inkább valahány művészet közt ez a legfinomabb, legravaszabb, legvégső és legtürelmesebb.

Mert tulajdonosának minden tulajdon jól el vagyon rejtve; s minden kincses bánya közt legutoljára ássuk föl a magunkét; – így akarja a nehézség szelleme.

Már majdnem a bölcsőben nehéz szavakat és értékeket adnak velünk útravalóúl: „jó“ és „gonosz“ ennek az örökségnek a neve. Ezekért bocsátják meg nékünk, hogy élünk.

És azért engedik magukhoz a kisdedeket, hogy jókor eltiltsák őket a maguk-szeretetétől: így akarja a nehézség szelleme.

És mi – mi hűségesen hordozzuk, a mit ránk adtak, kemény vállakkal, zord hegyeken át! És ha elönt a verejték, azt mondják nékünk: „Igen, az élet terhe nehéz!“

De csak az ember hordozza nehezen a maga terhét! Mivelhogy fölösen sok idegen dolgot cipel vállán. A tevéhez hasonlatosan térdel le és tűri, hogy jól tele rakják.

Különösen az erős, teherbíró ember, kiben áhítat lakozik: fölösen sok _idegen_ nehéz szót és értéket rak magára, – s íme az élet sivatag néki! És csakugyan! Sok _tulajdon_ dolog terhe is nehéz! És az ember sok belső dolga olyan mint az osztriga, azaz utálatos, síkos, és nehezen megfogható,

– azonképen, hogy nemes díszű nemes héjnak kell helyette helyt állania. De ezt a művészetet is tanulni kell, hogy valakinek _legyen_ héjja és szép látszata és okos vaksága.

Viszont az is sokszor tévedésbe ejt az emberen, hogy némely héj csekély és szomorú és nagyon is héj. Sok rejtett jóságot és erőt sohasem találnak ki; a legpompásabb csemegét nem izlelik meg!

Tudják ezt az asszonyi állatok, az édesek: kicsit több kövérség, kicsit több soványság – óh mennyi sors lappang ilyen kicsiségben!

Az embert nehéz fölfedezni és önmagának a legnehezebb: a szellem gyakorta hazudik a lélekről. Igy akarja a nehézség szelleme.

De az fölfedezte magát, a ki így szól: „ez az _én_ jóm és az _én_ gonoszom“: ezzel elnémította a vakondokot és a törpét, a ki így szól: „mindenkinek jó, mindenkinek gonosz.“

S bizony azokat sem szívelem, a kiknek minden jó s ez a világ éppen a legjobb. Az ilyeneket hívom én a mindennel-beérőknek.

A mindennel-beérés, a mi mindent izletesnek talál, nem a legjobb ízlés! Tisztelem a finnyás, válogatós nyelveket és gyomrokat, mik „én“-t, „igen“-t és „nem“-et mondani megtanulának.

De mindent megrágni, megemészteni – ez igazán disznó-természet! Mindig i–á-val „igen“-t bólintgatni – ezt csak a szamár tanulta meg és a vele rokonszellemek!

Rozsda-sárga és vér-píros: ez az _én_ gusztusom – az vért kever minden színbe.

De a ki fehérre meszeli a házát, meszelt lelket árul el nékem.

Egyik mumiákba szerelmes, a másik kisértetekbe, s mindkettő ellensége minden húsnak és vérnek – óh! mennyire utálom mindkettőt. Mert én szeretem a vért!

És nem akarok ott lakni, időzni, a hol folyton köpködnek: ez az _én_ gusztusom, – még inkább élek tolvajok és eskűszegők között. Senkinek sincs arany a szájában.

S még undorítóbbak nékem a lévnyalók: és a legundorítóbb állatot, a mit találék, élősdinek keresztelém: az nem akart szeretni és mégis szeretetből akart élni.

Boldogtalannak hívok mindenkit, a kinek nincs más választása, mint hogy vadállat legyen vagy vadállat-szelídítő: nem ütném föl ilyennél a sátorfám.

Boldogtalanoknak hívom azokat is, a kiknek mindig _várniok_ kell, – nem az én szájam íze szerintiek: mind ezek a vámosok és kalmárok és királyok és más ország- és boltbakterek.

Valóban, magam is megtanultam a várást istenigazában – de csak a _magamra_-várást. És megtanultam, hogy mindenen álljak, járjak, fussak, ugorjam, másszam, táncoljak.

Ez pedig az én tanításom: a ki egykoron a röpülést akarja megtanulni, az előbb tanuljon állni, járni, futni, mászni, táncolni: – nem éred el egyszerre szárnyaddal a röpülést!

Kötéllétrán tanultam sok ablakot megmászni, fürge lábbal hágtam magas árbocokra; a megismerés magas árbocain ülni nagy boldogság nékem, –

apró láng módjára lobogni magas árbocokon: kis fényesség ugyan, s mégis nagy vigasztalás hányatott hajósoknak és hajótörötteknek!

Sokféle úton-módon értem el igazságomat: nem egy lajtorján hágtam a magasba, a honnan az én szemem az én messzeségembe kalandozik.

És csak nem szívesen tudakolám az utat, – ez megint nem volt ínyemre! Inkább magukat az utakat kérdezém meg, kisértém meg.

Minden léptem kisértés és kérdés vala – és valóban, felelni is _tanulni_ kell az ilyen kérdésekre! De éppen ez – az én gusztusom –

– nem jó, nem rosz, hanem az _én_ gusztusom, a mit nem szégyellek, nem titkolok.