Part 11

Áldásom pedig ez: az ember mint tulajdon ege álljon minden dolog fölött! álljon mint kerek tetője, azúr harangja és örök biztossága; és boldog az, a ki ezenképen áld.

Mert mindenek az örökkévalóság forrásánál és túl a Jón és Gonoszon kereszteltettek; s Jó és Gonosz csak közbenső-árnyékok és nyirkos borulatok és vándor-felhők.

Valóban, áldás és nem káromlás, ha hirdetem: „a véletlen ege, az ártatlanság ege, a történetesség ege, a csapongás ege áll mindenek fölött.“

„Történetesen“ ez a világ legrégibb nemessége, ezt adám vissza minden dolognak, megváltám a cél rabigájától.

Ezt a szabadságot és égi derűt borítám azúr harangképen mindenek fölé, mikoron hirdetém, hogy nincs „örök akarat“, mi fölöttük és általuk akarna.

Ezt a csapongó kedvet és ezt a bolondságot tevém helyére annak az akaratnak, midőn hirdetém: „mindenek mellett egy a lehetetlen – az értelmesség!“

Egy _csöpp_ értelem ugyan, egy-egy szemernyi bölcseség szétszórva csillagról csillagra – ez a kovász minden dologba bele van keverve: a bolondság kedveért van bölcseség minden dologba keverve!

Egy kis bölcseség bizony lehetséges; de ezt a boldogító biztonságot találám minden dologban: hogy még jobban szeretnek a véletlen lábán – _táncolni_.

Óh! Ég fölöttem, te tiszta! Te magas! Az nékem tisztaságod, hogy nincs örök értelem-pók és értelem-pókháló:

– hogy tánctér vagy nékem isteni véletlenek számára, hogy isteni asztalom vagy isteni kockák és kockavetők számára.

De te elpirulsz? Talán mondhatatlant mondtam? Káromlálak, midőn áldani akartalak?

Avagy négyszemközti szemérem az, mi elpirít téged? – Mennem s hallgatnom parancsolsz-e, mert íme, jő a _nappal?_

A világ mély –: és mélyebb, semmint valaha a nappal gondolta vala. Nem mindennek szabad megszólalnia a nappal előtt. De a nappal jő: váljunk el hát!

Óh, Ég fölöttem, te szemérmes! Izzó! Óh, napkeletelőtti boldogságom! A nappal jő: váljunk el hát!

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

A kisebbítő erényről.

1.

Midőn Zarathustra megint száraz földet ért, nem indúlt tüstént hegyének és barlangjának, hanem sok utat és kérdést tőn, és tudakolá ezt is, azt is, úgy hogy tréfásan ezt mondá magáról: „láss folyót, a mely sok tekervényben foly vissza forrásához.“ Mert meg akarta tudni, mi történt ez alatt az _emberrel:_ vajjon nagyobb lőn-e vagy kisebb. És egyszerre csak egész sor uj házat pillantott meg, elcsodálkozék és mondá:

Mit jelentenek ezek a házak? Bizony, bizony nem nagy lélek tette oda, a maga képéül!

Avagy talán balga gyermek szedte elő játékos fiókjából? Bárcsak tenné egy másik gyermek megint vissza a játékos fiókjába!

És ezek a szobák és kamarák: vajjon járhatnak-e itt ki-be _férfiak?_ Úgy vélem, selyembábúknak valók, avagy nyalánk macskáknak, a melyek bizonyosan magukon is _hagynak_ nyalánkkodni.

;

És Zarathustra megállott és gondolkodék. Végre bánatosan mondá: „Minden kisebb lőn!

Mindenütt alacsony kapukat látok: a ki az _én_ fajtám, még átmegy ugyan rajta, de – meg kell hajolnia.

Óh, mikor térek megint hazámba, hol nem kell többé meghajolnom – nem kell többé meghajolnom a _kicsinyek előtt!_“ – És Zarathustra sóhajtva pillantott a távolba.

És egyazon a napon mondá beszédét a kisebbítő erényről.

* * *

2.

E nép sorait járom és nyitva tartom a szemem: nem bocsátják meg nékem, hogy nem irígylem erényeiket.

Harapósan utánam kapnak, mivelhogy mondom nékik: kis embereknek kis erényekre van szükségük – és mert sehogysem akarom fölfogni, hogy kis emberek _szükségesek_ lennének!

A kakashoz vagyok hasonlatos, amely idegen udvarba kerűlvén, utána kapkodnak a csirkék; de nem veszem zokon ezektől a csirkéktől.

Udvarias vagyok irántuk, mint minden apró bosszúság iránt; a kicsiség ellen tüskésnek lenni: sűndisznónak való bölcseségnek tartom.

Mindnyájan rólam beszélnek, ha este körülülik a tűzet – rólam beszélnek, de senki sem gondol – én reám!

Ez az uj csönd, melyet megismerék: körülöttem csapott lármájuk köpönyeget borít gondolataim fölé.

Zajonganak maguk között: „mit akar ez a komor felhő? vigyázzunk, hogy ne hozzon reánk valami járványos betegséget!“

És minap egy asszony magához rántá gyermekét, a ki felém tartott: „Vigyétek el a gyermekeket“ – kiáltá – „az ilyen szemek elperzselik a gyermekek lelkét.“

Köhécselnek, ha beszélek: úgy vélik, a köhentéssel gátat vetnek az erős szeleknek – mit sem találnak ki boldogságom zúgásából!

„Még nincs időnk Zarathustra számára“ – vetik ellen; de mit nekem az az idő, a melynek Zarathustra számára „nincs ideje?“

És ha magasztalnak is: hogyan nyughatnám az _ő_ magasztalásukon? Tüskés öv nékem az ő dicséretük: még akkor is karcol, ha levetem magamról.

És azt is megtanultam közöttük: az a ki dicsér, úgy tesz, mintha visszaadna, pedig igazában azt akarja, hogy őt ajándékozzák meg még jobban!

Kérdezzétek meg lábamat, vajjon kedvére van-e, ahogy dicsérnek és csalogatnak! Valóban, az ilyen taktusra és tik-takra nem akar se táncolni, se állni. A kis erényre szeretnének csábítani dicséretükkel: a kis boldogság tik-takjára szeretnék lábamat rábeszélni.

E nép sorait járom és nyitva tartom a szemem: _kisebbek_ lettek és egyre kisebbekké válnak: – _ennek pedig oka tanításuk a boldogságról és erényről_.

Mivelhogy az erényben is szerények – mert jóleső kényelem kell nékik. Kényelemmel pedig csak szerény erény fér meg.

Igaz, hogy a maguk módjára ők is megtanulnak lépni és előre-lépni: ezt azonban én _botorkálásuknak_ hívom. – Mindenkinek lábatlankodnak, a kinek sietős a dolga.

És közülök nem egy előremegy és ezenközben hátranéz kíficamult nyakkal: az ilyenbe szeretek belerohanni.

Láb és szem ne hazudjanak s ne hazudtolják meg egymást. Kis embereknél azonban sok a hazudozás.

Olyik közülök akar, de legtöbbjük csak akartatik. Olyik közülök igaz, de legtöbbjük rossz komédiás.

Van közöttük tudtán kivül való komédiás és komédiás akarata ellenére – az igazak mindig ritkák, különösen az igaz komédiások.

Férfiból édes kevés van itt: ezért férfiasodnak el asszonyaik. Mert csak az, a ki elég férfi, fogja a nőben a _nőt – megváltani_.

És ezt a színlelést találám bennük legrosszabbnak: hogy azok is, a kik parancsolnak, azok erényeit színlelik, a kik szolgálnak.

„Én szolgálok, te szolgálsz, mi szolgálunk“ – így imádkozik az uralkodók színlelése is – és jaj, ha az első úr _csak_ az első szolga!

Óh, képmutatásukba is jól bekandíkált szemem kiváncsisága; és jól eltalálám minden légy-boldogságukat és zümmögésüket napsütötte ablaktáblák körül.

Amennyi jót látok, megannyi gyöngeséget is látok. A mennyi igazságosságot és részvétet, megannyi gyöngeséget is.

Símák, jogosak és jóságosak egymás iránt, mint a homokszemek símák, jogosak és jóságosak homokszemek iránt.

Szerényen kis boldogságot ölelni – ez nekik „megadás!“ – és ezenközben már szerényen kancsalítva lesnek egy uj kis boldogságot.

Tulajdonkép csak egyet akarnak a jámborok: hogy senki se bántsa őket. Ennélfogva mindenkit megelőznek és jót tesznek véle.

De ez _gyávaság:_ jóllehet „erény“-nek hívatik.

És ha valamikor keményen beszélnek, ezek a kis emberek: _én_ csak rekedtségüket hallom ki beszédükből – – mert hát minden szélhuzat rekedtekké teszi őket.

Okosak ők, erényeik okos ujjúak. De nincs öklük, ujjaik nem tudnak hozzá, hogy öklök mögé bujjanak.

Erény nékik az, a mí szegénynyé és szelíddé tészen: ezzel a farkast kutyává és magát az embert az ember legjobb házi állatává szelídítik.

„Mi székünket _középre_ tevők – ezt mondja nékem mosolygásuk – és époly távolra a haldokló bajvivótól, mint a víg disznóktól!“

Ez pedig – középszerűség, jóllehet erénynek hivatik.

3.

E nép sorait járom és némely szót ejtek: de ők sem venni, sem megtartani nem tudnak.

Csodálkoznak, hogy nem jövék vágyakat és vétkeket kárhoztatni; és csakugyan, azért sem jövék, hogy zsebmetszőktől ójjak!

Csodálkoznak, hogy nem vagyok kész okosságukat még öregbíteni és élesiteni: mintha nem bővelkednének okoskodókban, a kiknek hangja fülemben palavesszőként csikorog a táblán.

És ha kiáltám: „Átkozzatok meg minden gyáva ördögöt magatokban, a kik szeretnének szükölni és kézösszetéve imádni“: viszontag azt kiáltják: „Zarathustra istentelen“.

És kiváltképen magadást-tanítóik kiáltják ezt –; de éppen nekiek szeretem fűlükbe kiáltani: Igen! _Én vagyok_ Zarathustra, az istentelen!

Óh ezek a megadást-tanítók! Tetűmódra mindenüvé odabújnak, a hol valami kicsiny és beteg és varas: és csak utálatom tart vissza tőle, hogy agyonropogtassam.

Nosza! Ez az én prédikációm az _ő_ fülüknek: én vagyok Zarathustra, az istentelen, a ki így szól: „ki istentelenebb nálam, hadd élvezzem oktatását!“

Én vagyok Zarathustra, az istentelen, hol találok magamhoz hasonlót? És mindazok hozzám hasonlók, akik maguk szabják meg akaratukat és levetkőzik a megadást.

Én vagyok Zarathustra, az istentelen, én még minden véletlent is a _magam_ fazekában főzök. És csak ha ott megfőtt, van ínyemre, mint az _én_ eledelem.

És valóban, nem egy véletlen úrhatnám-módra jőve hozzám: de még úrabb módra szólt rá az én _akaratom_, s íme már kéregetve térdepelt előttem.

Kérve, hogy szállást, szívet leljen nálam és hízelegve beszél rá: „Lásd Zarathustra, úgy jövök hozzád, mint a legjobb barát a baráthoz!“

De mit beszélek, a hol senki füle az _én_ fülem! így hát kikiabálom minden szélnek: Mindig kisebbek lesztek, ti kis emberek! Lemorzsálódtak, ti kényelmesek! Még látlak tönkre menni:

– a ti sok apró erényeteken, a ti sok apró mulasztásokon, a ti sok apró megadástokon!

Nagyon is sokat kimél, nagyon is sokat enged: ez a ti talajotok! De hogy fa _nagyra_ nőjjön, kemény sziklák közé kemény gyökereket kell vernie!

S a mit elmulasztotok, az is szövi minden emberjövő szövetét; semmitek is pókháló és pók, a mely a jövő véréből él.

És ha vesztek, az olyan, mintha lopnátok, ti apró erényesek; de még tolvajok közt is így szól a _becsület:_ „csak ott lopj, a hol nem lehet rabolni.“

„Majd adódik a dolog“ – ez is a megadás tanítása. De én azt mondom néktek, ti kegyesek: az _veszen_ magának s egyre többet veszen tőletek!

Óh, vajha minden _fél_-akarást levetkőznétek és elszánnátok magatokat a lustaságra, épúgy, mint a tettre. Óh, vajha megértenétek igém: „Tegyetek, a mit akartok, de legyetek előbb olyanok, a kik _tudnak akarni!_

„Ám szeressétek felebarátotokat, miképen önmagatokat, – de előbb legyetek olyanok, a kik _önönmagukat szeretik_.

– Szeretik, a nagy szeretettel szeretik! a nagy megvetéssel. – Im-ígyen szóla Zarathustra, az istentelen!

De mit beszéllek ott, a hol senki füle nem az _én_ fülem! Itt még egy órával túlságosan jókor vagyon számomra.

A magam kajdásza vagyok e nép közt, a magam kakas-szója sötét utcákon.

De eljövend az ő órájuk! És eljövend az enyém is! Óráról-órára kisebbek, szegényebbek, terméketlenebbek lesznek, – szegény giz-gaz! szegény talaj!

És _nemsokára_ úgy állanak előttem, mint száraz fű és pusztaság, és valóban! magukba-fáradtan – és viznél még inkább szomjuhozva a _tüzet!_

Óh, áldott órája a villámnak! Óh délelőtti titok! – Egykoron még futó tüzeket csinálok belőlük és tüznyelvvel hirdetőket:

– egykoron még tüzes nyelvvel hirdessék: Jön, közel van, Ő, a _Nagy Dél!_

Im-ígyen szóla Zarathustra.

* * *

Az olajfák hegyén.

A tél, a kelletlen vendég, otthonomban ül: kezem kék baráti szoritásától.

Tisztelem őt, ezt a kelletlen vendéget, de szeretem magára hagyni. Szeretek elfutni tőle; és, ha az ember _jól_ fut, megmegmenekül tőle!

Meleg lábbal, meleg gondolatokkal oda futok, hol szélcsend vagyon, – olajfám napos zugolyához.

Ott nevetem szigorú vendégemet, és hálás vagyok néki, hogy odahaza elfogdossa legyeim és sok apró lármát elcsittít!

Mert nem szereti, ha muzslica zümmög, vagy épen kettő; még az utcát is kiüriti, hogy a hold fénye is fél ott éjjente.

Kemény vendég ő – de én tisztelem és nem imádkozom a kényesek módjára a potrohos tűzbálványhoz.

Inkább vacogjon egy keveset fogam, mintsem hogy bálványt imádjak! – így parancsolja természetem. És kiváltképen nem szívelem a buja, gőzőlgő, dohos tűzbálványokat.

A kit szeretek, jobban szeretem télen, mint nyáron, jobban és bátrabban gúnyolom most ellenségemet, mióta a tél házamban ül.

Valóban, bátran, még akkor is, ha ágyba csúszom; még akkor is kacag és incselkedik bebujt boldogságom; nevet még csalóka álmom.

Én csúszó-mászó? Életemben soha nem csúsztam-másztam hatalmasok előtt; és ha valamikor hazudtam, szeretetből hazudtam. Ennek okáért vagyok vidám még téli ágyamban is.

A szerény ágy jobban melegít, mint a gazdag, mivelhogy féltékeny vagyok szegénységemre. És télen a leghűbb hozzám.

Incselkedéssel kezdek minden napot, hideg fürdővel gunyolom a telet: ezért morog szigorú barátom.

S szeretem csiklandozni is viaszgyertyácskával: hogy végre kibocsássa nékem az eget hamvasszinü szürkületből.

Mert különösen incselkedő kedvű vagyok reggel: kora reggel, a mikor vödör nyikorog a kút száján és gőzölgő paripák nyerítenek szürke utcákon:

Türelmetlenűl várom ilyenkor, hogy kivirradjon a derült ég, a havas szakállú téli ég, az agg és fehér hajú

– a téli ég, a hallgatag, a mely még napját is oly gyakran elhallgatja!

Talán tőle tanultam a hosszú, derűs hallgatást? Avagy ő tanulta tőlem? Avagy mindketten magunktól találtuk ki?

Minden jó dolog ezer forrásból ered, – minden pajzánság örömében ugrik a létbe: hogy tenné azt csak egyszer!

Jó és játszi dolog a hosszú hallgatás is; és a téli éghez hasonlatosan nézni világos, kerekszemű képpel: – hozzá hasonlatosan elhallgatni a napot és hajthatatlan nap-akaratát: valóban ezt a művészet és ezt a téli pajzánságot jól megtanulám!

Legkedvesebb incselkedésem és mesterkedésem: hallgatásom megtanulta, hogy ne árulja el magát hallgatással.

Szavakkal és kockákkal peregve szedem rá az ünnepélyes várakozókat: mindezek elől a szígorúképű vigyázók elől elillan akaratom és célom.

Hogy senki be ne lásson lelkem mélységébe és végső akaratába, – e végre találám ki magamnak a hosszú, derűs hallgatást.

Nem egy eszélyest találék: ez fátyolt vőn arcára és megzavará vizeit, hogy senki ne lásson át rajta és belé.

De éppen ő hozzá jöttenek az eszélyesebb gyanakvók és diótörők: éppen neki halászták el legrejtettebb halát.

A derűltek, a derekak, az átlátszók – ezek előttem a legeszélyesebb hallgatók: a kiknek olyan _mély_ a fenekük, hogy még a legtisztább viz – sem árulja el azt!

Te havas szakállú, hallgatag téli ég, te kerekszemű fehér fej fölöttem! Óh te mennyei hasonlata lelkemnek és játszi kedvének!

És nem _kell_-e elbujnom, mint a ki aranyat nyelt vala – hogy ne hasítsák föl lelkem?

Nem _kell_-e falábon járnom, hogy ne lássák hosszú lábam, – mindezek az irígykedők, fenekedők, kik körülvesznek?

Ezek a füstös, szobától fülledt, elhasznált, megpenészedett, besavanyodott lelkek – hogy bírná elviselni írigységük az én boldogságomat!

Igy hát csak a jeget és a telet mutatom nékiek csúcsaimon – _nem_ pedig azt, hogy hegyem minden napővet magára ővez!

Csak téli viharaim fütyülését hallják: _nem_ pedig azt, hogy meleg tengereken hajózom át, miképen vágyódó, nehéz, forró déli szelek.

Még szánakoznak viszontagságaimon és vak esetemen: – az _én_ ígém pedig így szól: „engedjétek hozzám a vak esetet: ártatlan ő, mint a kisdedek!“

Hogy _bírnák_ elviselni a boldogságom, ha nem környékezném viszontagsággal, téli szükséggel, jegesmedve sapkával és havas menny-köpennyel!

– ha nem könyörülnék magam is _részvétükön:_ ez irígykedők és fenekedők részvétén!

– ha magam nem sóhajtoznám és nem vacogtatnám fogam előttük és nem _hagynám_ magam türelmesen részvétükbe pólyázni!

Ez az én lelkem bölcs pajzánsága és jóakarata, hogy _nem rejti_ el telét és fagyos viharait; nem rejti el fagyott bütykőit sem.

Egyik magánossága a beteg futása; a másik magánossága a beteg _elől_ való futása.

Hadd _halljanak_ vacogni és sopánkodni a téli hidegtől, mindezek a szegény bandzsal gazfickók körülöttem! Ezzel a sopánkodással és fogvacogtatással még fűtött szobáikból ís menekülök.

Hadd szánjanak engem és hadd sopánkodjanak rajtam fagyott bütykőim miatt: „még _megfagyni_ látjuk a megismerés jegén!“ – így siránkoznak.

Ezenközben pedig én meleg lábbal keresztül-kasúl futkosom a magam olajfa-hegyén: olajfa-hegyem napos zugolyában dalolgatok és nevetek minden részvétet.

Im-ígyen dalola Zarathustra.

* * *

Az átmenésről.

Zarathustra im-ígyen, sok szép és sok fajta város során lassan lépkedve, kerülő utakon visszatért hegyébe és barlangjába. És íme, ezenközben észre sem véve magát elérkezék a _nagy város_ kapujához: itt azonban tajtékzó bolond ugrék elébe kitárt karokkal és útját állá. Ez pedig ugyanaz a bolond vala, a kit a nép „Zarathustra majmá“-nak hivott: mivelhogy ellesett vala némineműt beszédéből és hangjából és szívesen kölcsönzött bölcsesége kincséből is.

S a bolond im-ígyen szóla Zarathustrához:

„Óh Zarathustra, ímhol a nagy város: itt nincs semmi keresni valód és itt mindeneket elveszthetsz.

Miért akarál átgázolni ezen az iszapon? Irgalmazz lábadnak! Inkább köpd le a város kapuját és – fordulj vissza!

Ez itt pokol a remete-gondolatok számára: itt nagy gondolatokat elevenen apróra főznek.

Itt elrothad minden nagy érzelem: itt csak zörgő vázú érzelmecskéknek szabad zörögniök.

Nem érzed-e már a szellem vágóhidait és lacikonyháit? Avagy nem gőzölőg-e ez a város levágott szellem gőzétől?

Nem látod-e a lelkeket petyhüdt piszkos rongyokként lógni? – És még ujságokat gyártanak ezekből a rongyokból!

Nem hallod-e, mint lőn itt a szellem szójátékká? Utálatos szó – moslékot hány ki! – És még ujságokat gyártanak ebből a szó-moslékból.

Kergetik egymást és nem tudják, hová? Hevítik egymást és nem tudják, miért? Csörömpölnek bádogjukkal, csörögnek aranyukkal.

Fáznak és égetett szeszben keresnek meleget; hevülnek és fagyott szellemekben keresnek lehülést; mindnyájan betegek a közvéleménytől és mégis sóvárogják azt.

Minden bujaság és bűn otthon van itt; de vannak itt erényesek is, van itt sok alkalmazkodó alkalmazott erény:

Sok alkalmazkodó erény van itt iró-ujjakkal és kemény üleppel és türedelmesen váró hússal, megáldva kis mellcsillagokkal és kitömött ülepnélküli tagokkal.

Van itt sok jámborság is és hivő lévnyalás, hizelgés-sütet a seregek ura előtt „Felülről“ csöpög a csillag és a kegyes lév: felülre vágyódik minden csillagtalan kebel.

A holdnak meg van az udvara és az udvarnak meg vannak a maga borjúi: mindent, ami az udvartól jő, imád a koldus-nép és minden ravasz koldus-erény.

„Én szolgálok, te szolgálsz, mi szolgálunk“ – így fohászkodik minden ravasz erény föl a fejedelemhez: hogy a jól megérdemelt csillag végre a szük mellre tüzessék!

Ám a hold forog még minden földi körül: s úgy forog a fejedelem is a legföldibb dolog körül –: ez pedig a kalmár aranya.

A seregek ura nem ura az aranyrudaknak; a fejedelem tervez, ámde a kalmár végez.

Óh Zarathustra! mindenre, a mi világos és erős és jó te benned: köpj a kalmárok városára és hagyd hátad mögött!

Itt minden vér csosztatottan, lagymatagon, tajtékozva csorog minden erekben: pökj a nagy városra, a mely nagy szemétdomb, a hol minden moslék mocska összefolyik!

Köpj a behorpadt lelkek és szűk mellek városára, a szuró szemek, a ragadós ujjak városára –

a tolakodók, az orcátlanok, a firkáló és ordító népség, a túlfütött törekedők városára: – a hol minden rozoga, rohadó, kéjsóvár, komor, porhanyó, gyúladásos, gyúlékony gyülevészhad meggyülemlik: –

– pökj a nagy városra és hagyd hátad mögött!“

Ekkor azonban Zarathustra félbeszakítá a tajtékzó bolondot és befogá száját.

„Hallgass el végre!“ – kiáltá Zarathustra – már rég megutáltam beszédedet és fajtádat!

Miért lakozál olyan sokáig a mocsár mellett, hogy magadnak varancsos békává kellett válnod?

Avagy nem csorog-e már a te ereidben is posványos, tajtékos mocsár-vér, hogy im-ígyen megtanulál kuruttyolni és mocskolódni?

Mért nem menél az erdőbe? Mért nem szántád a földet? Avagy nincs-e tele a tenger zöldelő szigetekkel?

Megvetem megvetésed; és ha engem tudsz óva inteni, miért nem óvtad-intetted vala magadat?

Csak a szeretetből szálljon föl megvetésem és intő madaram: de nem a mocsárból! –

Majomnak mondanak, te tajtékzó bolond; én azonban röfögő disznómnak mondalak –, röfögéseddel még elrontod a bolondok dícséretit, mi számból folyik.

Mi röfögtetett meg legelőször? Az, hogy senki _hizelgésével_ be nem teltél: – azért ülepedtél ebbe a pocsolyába, hogy legyen okod sokat röfögni, –

Legyen okod sok _boszúra!_ Mert bosszú minden tajtékzásod, hívságos bolond; jól átlátlak!

De bolond beszéded árt _nékem_, még ha igazad van is! És ha Zarathustra szavának százszor is igaza _volna: te_ az én szavammal mindig – igazságtalanságot _cselekednél!_“

Im-ígyen szóla Zarathustra; végig nézett a nagy városon, elsóhajtá magát és soká hallgata. Végre azonban megszólala:

Utálom ezt a nagy várost is, nem csak ezt a bolondot. Sem egyiken, sem másikon nincs mit javítani, nincs mit rontani.

Jaj ennek a nagy városnak! – Vajha látnám már a tűzoszlopot, a melyben meg fog emésztetni!

Mivelhogy ilyen tűzoszlopoknak kell a Nagy Delet megelőzniök. De ennek meg van a maga ideje, a maga sorsa. –

S ezt a tanítást adom néked, te bolond, bucsuszóra:

a hol az ember már nem szerethet, onnan – _menjen odébb!_ –

Im-ígyen szóla Zarathustra és odébb mene a bolondtól és a nagy várostól.

* * *

Az elpártolókról.

1.

Óh, hát már minden hervadt és szürke, a mi még az imént zöldelt és tarkállott a réten? Pedig a reménység mennyi mézét hordám innét méhkasaimba!

Ezek az ifjú szívek már mind megvénhedtek – nem, nem vénhedtek meg, csak elfáradtak, elposványosodtak, elkényelmesedtek: úgy mondják: „ujra jámborok lettünk.“

Csak az imént láttam őket kora reggel bátor lábbal kifutni: ámde megismerésük lába elfáradt, s íme még reggeli bátorságukat is vádolják!

Bizony, bizony, közülök nem egy úgy emelé lábát, mint egy táncos, bölcseségem mosolya inte néki – ekkor meggondolá magát. S éppen most látám, a mint görnyedve-csúszva – vezekel a keresztnél.

Egykoron muzslicák és ifju költők módjára fény és szabadság körül röpködtenek. Egy kicsit vénültek, egy kicsit hültek: s máris sötétben bódorgók, mormogók és suton ülők.

Talán hitét veszté szívök, hogy engem elnyelt a magánosság, mint valami cethal? Fülük talán hosszan-vágyakozva _hiába_ várá szavam és harsonám híradását?

– Óh! Mindenha csak kevesek szívének van kitartó kedve; ezeknek esze is türelmes marad. De a többi mind _gyáva_.

A többi: ezek mindig a legtöbbek, a mindennapiak, a fölösek, a fölöslegesek – mindezek gyávák!

A ki az én fajtámból való, annak olyanfajta élemények is vetődnek utjába, mint nékem: úgy, hogy első társai szükségképen holttestek és csepűrágók lesznek.

További társai pedig – hivőknek fogják hívni magukat: nyüzsgő raj ez, sok szeretet, sok merészség, sok szakáltalan száju tisztelet.

Ne kösse szivét ezekhez a hivőkhöz, a ki az én fajtámból való az emberek között; ne higyjen ezeknek a kikeleteknek és tarka réteknek, a ki a csélcsap, pipogya emberfajtát ismeri!

Ha mások _tudnának_ lenni, máskép is _akarnának_. A felemások elrontanak minden egészet. De hát, ha a levelek megsárgulnak, ok ez a panaszra?

Hadd halljam őket, Zarathustra, s ne panaszkodj! Jobb, ha sürgető széllel közéjök fuszsz –

– és fujj e levelek közé, óh Zarathustra, hogy minden _hervatag_ még gyorsabban fusson előled.

* * *

2.

„Ujra jámborak lettünk“ – ezt vallják az elpártolók; és közűlök nem egy még túlontúl gyáva, hogy ilyeténkép valljon.

Az ilyeneknek szemükbe nézek, – az ilyeneknek szemükbe mondom és orcájukra pírítom: ujra _imádkozók_ vagytok!

Ámde imádkozni: szégyen! Nem mindenkinek az, de az nékem és néked és mindenkinek, a kinek lelkiismerete fejében lakozik. _Néked_ szégyen, hogy imádkozol.

Jól tudod: bensőd gyáva ördöge, a ki szereti kezét összetenni és ölbe tenni és több kényelemre vágyódik – ez a gyáva ördög susogja füledbe: „_van isten!_“

_Ezen a réven_ pedig a fénykerülő szerzethez tartozol, amelyet a fényesség nem hagy nyugodni; íme most napról-napra mélyebbre kell dugnod fejedet éjszakába és ködbe-gőzbe!

És valóban, jól választád meg az órát: mivelhogy éppen most röpülnek ki ujra az éj madarai. Ütött minden fénykerülő népség órája, az esti ünnepi szünet, a mikor nem – ünnepel-szünetel az ember.