Part 7

Azonban a jó Isten könyörülőbb atyja lőn e boldogtalan asszonynak, mint az, kinek nevét viselé s nem hagyta őt sokáig itt e siralmak völgyében; – Thekla, miután egy fiat szült, kiben Dömsödinek eddig is bőségesen fizeti vissza a sors mindazon gyötrelmeket, mikkel ő másokat elhalmozott, férje embertelen üldözése és kínzásai következtében átköltözött ama boldogabb világba.

– Ez megint túlzás; meghalt mellbetegsége következtében.

– Legyen úgy. Nem is az a fő a dologban, a mit mondani szándékozom. A másik leány Lilla, ki még tán szebb volt testvérénél, nem kevésbbé lőn annál szerencsétlenebb is. Ön atyjának barátja, Bálnai Körmös István, ki akkor huszárkapitány és igen deli, férfias tekintetű ifju vala, megismerkedett a leánynyal s kevés idő alatt igen szoros viszony keletkezett kettejök között. Bálnai megkérte a leány apjától annak kezét, de azt az öreg, soha nem nyilvánított okokból, kereken s mindenkorra megtagadá; gyanítom ez okokat, de minthogy gyanúmmal itt ismét Dömsödit terhelném s magamat félbeszakasztani nem akarom, elhallgatok vele. A szerelmesek ekkor a helyett, hogy magukat, mint illik, jól kisírva, egymásnak örök hűséget esküdtek s egymást hovahamarább elfelejtették volna, módokról kezdtek gondolkozni, melyekkel vágyaik czélját megközelíthessék, s azokat nem sokára találtak is. Titokban egy protestans lelkészszel összeadatták magukat s élének azontúl mint férj és feleség. Az öreg Óvári nem tudta meg elébb a dolgot, mint mikor már annak következményeit tovább rejtegetni nem lehetett, s leánya kivallotta, hogy ő nő és anya. Eleget dúlt, fult, fenyegetőzött az öreg, de mit volt mit tenni, a dolog elannyira megtörtént, hogy meg nem történtté nem lehete többé tenni. Hanem mindamellett is szörnyen rejtegeté a dolgot; leányát fürdőkre küldé s annak fiát látni sem akará, ámbár ha akarta, sem láthatta volna, mert Bálnai, mint a tigris, úgy féltette gyermekét és három éves koráig soha más szobában a gyermek nem aludt, mint az övében. – A negyedik évben történt Theklának szerencsétlen, vagy ön szerint természetes halála, melynek természetességét annyira szívére vette az öreg úr, hogy azontúl becsülni kezdé másik vejét s megengedé neki a házához járást és leányávali találkozhatást, sőt nem volt idegen az összeköttetés nyilvánossá tevésétől is, annyival is inkább, minthogy Bálnai tehetős, jó birtokú nemes volt s mellén érdemjelül aranykeresztet és emlékpénzt is viselt. Ekkor fejlődött ki bizonyos titkos összeesküvés az országban, melynek czélját a mai napig sem tudom, de melynek, mint a később tett nyomozódások mutatták, igen messze kiterjedőnek kellett lenni. Itt mutatta ki Dömsödi János fulánkját a maga teljes méreghatásával. Mint vádló lépett fel Mihály gróf ellen és az összeesküvésben résztvevéssel vádolta őt. A derék, harczban őszült becsületes arczú, tiszta jellemű férfi törvényszék elébe állíttatott, oly vétekkel vádoltatva, melytől lelke irtózott, – irásai bizonyítottak ellene, miket soha nem irt; jobbágyai esküdtek fejére, megvesztegetve átkozott galád kezektől s csak elmúlt tetteinek s addigi tiszta, hű ragaszkodásának köszönhette, hogy ősz fejét a gyalázatos haláltól megmenté s büntetése élethosszú számüzetéssé lágyíttatott. Képzelheti ön magának, mi jól eshetett e büntetés-lágyítás az öreg grófnak, hisz a Szilárdyak honszeretetöket egyik a másiktól szokták örökleni. És barátja, mindíg hű barátja, Bálnai, mikor megtudta Mihály úr ezen balesetét, búcsút vőn fiatal nejétől, egyetlen fiát testvérére, Körmös Gáspárra bízta, ki, közbevetőleg mondva, igen becsületes ember volna, ha jellemtelen, fukar, gazember nem volna; s a grófot önkénytesen követte a számkivetésbe. Emlékezhetik ön rá, – még akkor ugyan kis fiú volt, alig öt vagy hat esztendős, – midőn ősz édes atyja sírva csókolta önt, – mint hitte – utolszor életében, mily biztatóan ölelte őt át egy magas, sötét hajzatú férfiu; az én emlékemben még most is elevenen vannak rajzolva azon nap eseményei: a két hű barát nemes arczai s ez arczokon a magasztos fájdalom! – – Elhagyták mindketten a hazát; Isten ótalmába ajánlották kedveseiket s elhagyták azokat is. De megemlékezett azokról, a kinek nem ajánlották is, megemlékezett Dömsödi János s mutatta is, hogy nem feledkezett el róluk. Megtudta, hogy Bálnai István egy időben Helvetiában jártakor a protestans hitre tért át s ezt tudtára adta ipának, a vakbuzgó Óvárinak. Ha gyilkossággal vádolta volna Bálnait előtte, nem tett volna oly nagy hatást árulkodásával, mint így. Az apa rendkívüli dühbe jött; ha leányát hirtelenében el nem rejtik előle, talán mindjárt megöli, így azonban annak házassági szerződését összetépte, agyonátkozta a bujdosó Bálnait s valamennyi szeleket a nyakába kivánva neki, megesküdött mind a tizenkét apostolra, hogy leányát, ki soha sem volt még eddig senkinek is felesége, a legelső gazemberhez hozzá adja, a ki megkéri. És a sors úgy akarta, hogy a legelső kérő is gazember legyen. De mégis ne hárítsunk mindent a vak sors nyakába… itt ismét Dömsödi kezei munkálódtak; tudta, hogy van Bálnainak egy halálos ellensége, Gyékény Márton köznemes és a legkegyesebb külszínű farizeus s hogy sehol úgy megátkozva nem leendne Bálnai felesége, kit ő férjestül és apóstul együtt szívéból gyűlölt, mintha ennek a körében kellene végig kínlódnia életét. Ez a farizeus Dömsödi unszolására megkérte Lilla kezét s kegyeskedő tettetései, hypocrita, álszent magaviselete által nagyhamar annyira megnyerte az öreg Óvári kegyét, hogy ez nem gondolt Istennek tetszőbb dolgot cselekedhetni, mintha leányát, kinek már eddig is véghetetlen exorcismusokra lehete szüksége, e jámbor, istenfélő karjai közé taszítja. És úgy lőn. Bálnai neje férje életében újra férjhez adatott s neveztetett Gyékény Mártonné nemzetes asszonyomnak. Sok volna mind elmondani az általa négy hónapig kiállott kínszenvedések különféle nemeit, elég legyen annyit említeni, hogy az egykor imádandó szép asszony rövid idő alatt csak árnyéka lett egykori önmagának s boldogtalan utóházassága negyedik havában, tehát a szokottnál jóval hamarább, egy gyönyörű kis leánykával ajándékozta meg szerencsés új férjét. Gyékény Márton uram azonban nem volt azon ember, ki minden jóvolta mellett is ily tünemény felett rendkívül örvendezett volna, sőt inkább annak tudata, hogy saját családjába van beoltva az általa leggyűlöltebb ember sarjadéka, a kétségbeesésig dühössé tevé őt. Volt mit szenvedni a szegény asszonynak s az ártatlan csecsemőnek; míg az öreg úr roppant pénzösszegekkel volt kénytelen vejétől engedékenységet vásárolni, hogy lármát ne üssön a dologból, csak Goliáth János volt, a ki ilyenkor kaczagott és tombolt örömében. Mindeddig abban a boldog hitben élt mindenki, hogy Bálnai élethosszú, önkénytes számkivetésében örökké oda fog csavarogni, s majd valahol megeszik a krokodilusok, midőn egy kegyelmes kir. leirat következtében a számkivetettek s köztük Mihály gróf is engedelmet kaptak a visszatérhetésre s nem került bele négy hónap, hogy a bocsánat-levél köröztetése után Mihály úr és Bálnai ismét visszatértek. Képzelhetni azt az indulatot, melyet érzett a megtérő férj, midőn nejét más hitvestársául találta. Egy hónap mulva az öreg Óvári megszökött Magyarországból, annyira üldözte őt nejeért Bálnai, kitől megválni Gyékény Márton sehogy sem akart, részint azért, hogy ellenségén bosszúját állhassa, részint, hogy neje hozományát továbbra is birtokában tarthassa. Bálnai pört indított ellene, de melynek sem ő, sem Lilla nem érték végét, egy s ugyanaz nap haltak meg mindketten; persze ezek is nagyon természetesen múltak ki a világból, noha orvosi bonczolás után nem kevés patkányméreg fedeztetett föl belsejökben.

– Ez elég borzasztó eset, szólt közbe a gróf.

– Oh a borzasztó még ezután jön. Bálnai meghalván, miután ő rajta kívül senki a szükséges pöriratokat, többek közt a nála volt házassági kötés párját előmutatni nem tudta, a házasságot megerősítő protestáns lelkész pedig az ellenfelektől magára hagyott ijeszteni, a megkezdett kétes kimenetelű pör felfüggesztetett. Azonban Gyékény Mártonnak sem volt mit örülni győzedelmén. Ipa, az öreg Óvári, férfiutód nélkül halálozván meg, vagyonait elfoglalta a kir. ügyész; a leányágat illető jószágokat pedig Dömsödi keríté kezéhez. És Dömsödi ellen soha sem mert pörölni Gyékény Márton, hanem arra várt, hogy majd ha az meghal és titkait magával viszi a sírba, akkor aztán visszaköveteli örököseitől a magáét. Ez alatt a kis leány, kit szinte anyja nevére kereszteltek, fölnevekedett, a nélkül, hogy tudta volna, hogy más is van az életben, mint nyomor és fájdalom és kínszenvedések. Gyékény jól tudta, hogy e leány, a ki őt apjának nevezi, ellenségének leánya, kit a haszonlesés miatt el nem űzhetett házától, sőt inkább gondoskodnia kellett róla, hogy az még el se szökhessék onnét s ezen gyötrő dilemma közé szorulva, kin tölthette hamarább bosszúját, mint a kis Lillán, kinek keserves sírása naponként a szomszédba hangzék szélylyel. Márton szomszédjában lakott Bálnai testvére, a fukar és magába vonult Gáspár, kinek házában olykor megfordult Bálnai elsőszülöttje, István, ki mostanában az *-i collegiumban a lelkészi pályára készül. Erős, hajthatlan jellem. Kissé darabos az iskolai zárt élet hiányos volta miatt, de annál romlatlanabb lelkületű. Ez megismerte Lillát. Azt természetesen nem tudta, nem is tudhatta, hogy egy atyja és egy anyja volt mindkettőjöknek, mert Gáspár nagybátyján kívül eredetéről senki sem világosíthatta fel, az pedig nem is olyan ember volt, kitől ingyen megtudhatni valamit. Tehát megismerte a leányt, megszánta annak elhagyott voltát s örökös kínoztatását s egy napon magával elszöktette… Már most mi fog ebből következhetni? A gyermekek nem tudják, hogy egymáshoz mily közel rokonságban állanak. Testvérek. Szépek mind a ketten. Kivált a a leány a legeszményibb szépség, arczra, termetre és lélekre. Tele költői érzelmekkel, tűzláng phantasiával. Az ifju nem kevésbbé szép, férfias jellem és tekintet, kinek önzéstelen hű nyájassága, lehetlen, hogy meg ne nyerje az eddig csak fájdalmakat és durva üldözéseket tapasztalt lányka szívét. S mi lesz belőle? Szeretni fogják egymást a legőrültebb szerelemmel. Még ez eddig nem baj. A fiu becsületes ember, jól végzett s nagyhamar valamely szerény kis lelkészi állomást fog nyerni s szerelme tárgyát nőül veszi. Így fognak élni boldogul három-négy évig; lesznek gyermekeik, fiak és leányok. Ekkor fog ez a gazember előállani, – mert hogy az egész az ő cselszövénye, úgy hiszem, mint az eget fejem felett, – s fel fogja világosítani a két házastárs között létező testvéri viszonyt.

– Hah! hisz ez a gondolat képes volna az embert megtébolyítani.

– Ugy-e, veszteni kezdjük közönyösségünket?

– Az Istenért, ezen segíteni kell. Tudtokra kell adni előre a veszélyt, melyben forognak.

– Csakhogy az már aligha lenne előre. Hat hónapja, mióta * városában élnek mind a ketten. A fiu titkol minden köztük létező viszonyt s titokban a leggyöngédebb gondoskodással forgolódik a leány körül s ha valaki felőle kérdezősködik, nagyon rossz néven veszi, mint ezt bátyám, az öreg Rónai, ki ott helyben pusztabiró s a fiút igen szereti, saját magán tapasztalá.

Leandert mód nélkül meghatotta a történet. Bármint titkolá is, bármint akarta hidegvérűen mellőzni gyanúit, ismerte Goliáthot egész gonosztevői képességében s itt úgy csomóra voltak szedve a háló fonalai, a dolog rejtelmes menete oly egymásból folyó és kiszámított, hogy szinte lehete látni a pókot, mely hálóját szövi. És a háló két, gyanút és veszélyt nem ismerő ártatlan lény feje fölött kiterjesztve, kik még csak nevét sem hallották közös ellenségöknek, annál kevésbbé tudhatják, hogy miért üldözi őket a sors képében egy átalkodott, rovásra haragvó nem ember. És e két esendő lény az, kiket a meghalt Mihály gróf úgy szeretett, mint saját gyermekeit s kiket utolsó áldásában saját fiával együvé foglalt, de a kiken ez áldás nem fogott s kiknek sorsáért fiától fog majd egyszer számot kérni, ott a szivárványok boltozatán felül, honnét a föl nem törlött könyek hullását számlálja.

– Vádol a lélek, szólt arczára tapasztva kezét az ifju gróf; vádol a lélek, hogy őket igy el tudtam felejteni, pedig ha egy népet tennék is boldoggá, de ha őket elhagytam veszni, nem mehetnék nyugodtan ki az életből.

– Ön erről nem tehet, szólt közbe Rónai, legalább még eddig nem tehetett; vagy azt hiszi ön, hogy ha legkisebb sikerét várhattam volna az ön közbelépésének, nem siettem volna érző szívéhez folyamodni? De ezzel nem lett volna segítve. Ön csak azt tehette volna, vagy valami olyast, mit az öreg gróf tett, ki, hogy a gyermekek sorsán könnyebbítsen, pazar bőkezűségével árasztotta el őket és épen e bőkezűség verte be azoknak fejét; nagy mennyiségű összegeket küldözött Körmös Gáspárnak, hogy unokaöcscse ügyefogyott sorsán könnyebbítsen vele; ez pedig annál inkább rajta volt, hogy ama bőven kamatozó ügyefogyott sors valahogy jobbra ne változzék; ugyan így akarta Gyékény Mártont is megvesztegetni, épen a legfájóbb oldaláról szurkálva ez által az embert, mintegy figyelmeztetvén rá, hogy az őt bosszantó titoknak más is birtokában van, ki védője akar lenni annak, kit ő üldöz. Tehát előlegesen segíteni nem lehetett, a történendőket megjósolni szinte lehetetlen volt s hogy jóvá tenni lehetséges-e, azt az Isten tudja.

– Lehet, szólt elhatározott erővel Leander és arcza sugárzó lőn, mint egy diadalra menő hadvezéré, homlokán ilyenkor valami nagyszerű fenköltség látszott, szemei lobogtak.

– Lehet! ismétlé s igaz hévvel rázta meg Rónai kezét, ki mélyen tekintett az ifju szemei közé, mintha gondolatjait akarná meglátni.

Nemes elhatározottság ült a gróf homlokán.

– Ők mentve vannak, mondá magában Rónai könnyebbülten.

* * *

Másnap Szilárdy Leander egyedül, minden kisérő nélkül, elutazott.

A SZALMAKUNYHÓ.

Sem rózsa nem leszek, Sem galamb nem leszek, Mert én édes rózsám Csak a tiéd leszek.

_Népdal._

Merülj fel képzeletimben ifju gondolatim bölcsője, kies Alföld. Terítsd ki lelkem szemei előtt végetlen rónáidat; mutasd fel emlékemben délibábos pusztáid nagyszerű képeit s mezőidet, miknek láthatára nincs. Hadd lássam őket még egyszer, hadd szíjam lelkembe arczod vonásait, hadd fesselek le ország-világ előtt, mint egy ifju menyasszonyt s hadd mondjam akkor: ime ez oltárkép, eszményképe a paradicsomnak, melynek ege, földje oly anyai kegyelettel mosolyg, e nagyszerű templom, az én hazám!

Nézzétek őt! A nap verőfényben mosolyg le reá; füveiben a harmat gyémántja tündököl; mezője ki van hímezve, mint egy oltárszőnyeg.

A szem kifárad, míg végtelen láthatárát bejárja, azon láthatárt, melyet sem hegy, sem kőhalmok nem korlátoznak, – mely egyenesen az égben végződik.

Távol, a halványuló zöld messzeségben, átlátszó ködtenger rezeg, lassúdan hullámozva, mint egy zöld oczeán. Az a délibáb.

S amott túl a ködökön, a félhomályban egy népes város hegyes tornyai látszanak, mely körül sűrű fáktól körzött tanyák vannak elszórva.

A levegőben a pacsirták énekelnek, lábainknál a gyöngyvirág nyílik, a távol mezők zöldjébe ezer színű virágok zománcza olvad, – a pásztorhalmok körül nyájak legelnek, kolompjaik csengése a pásztorfurulyák danáival vegyülve oly idyllszerű!…

Az ég tengerében rózsák és liliomok fellegei úsznak.

Egy kellemes nyárfaerdő végén áll egy kis szalmával fedett tanya; falai folyondárral ellepve, udvara közepén nagy olajfa, kerítése virágzó vadjázmin, belül rajta virágzó mályvarózsák sorai vonulnak. A ház oly kellemes helyzetű, kinézése oly élvezet-igérő, hogy láttára érző embernek ezer boldog gondolatai támadnak nyugalmas, édes házi életről; – a czélját elért boldogság reménye mosolyogva simogatja az ember érzéseit, ölébe veszi a hivő szívet, elringatja és ad neki szebbnél szebb álmokat és igér neki, mint hizelgő dajka a kedvencz csecsemőnek, szép játékszereket, édes csókokat, ölelő kart, hű szívet, meleg tűzhelyt és meleg kebelt, mosolygó eget és mosolygó szemeket, puha fekhelyt, ősi földön termett istenáldotta kenyeret, szalmagunyhót és elégültséget.

E kis ház előtt kedves árnyékú szőlőlugas áll, melynek közepén zöld gyepágy van rakva. E gyepágyon fiatal lányka ül; ölében sötétzöld szőlőlevelekre pirosló szamóczák vannak elhintve, s ez illatos szamóczáknak jutott azon szerencse, hogy a kedves helyről szemenként egy a lányka mellett ülő ifju ajkaihoz vándoroljanak.

Érdekes egy pár alak; a lányka fehér habkönnyű öltönyében, mely alatt sylphidi termete a leggyöngédebb körrajzokban tünt elő; a festőien szép, tojásdad arcz, melynek friss rózsaszínével csodaszépen vegyül a hanyatló nap aranyvilága; a sötét-fekete szemek, mik fölött hosszú selyem szempillák tartanak árnyékot; a gyermekien teljes ajkak és ez arcz körül simított atlaszfényű hajfürtök, mik gazdag tekercsekben hullanak le vállaira, s a minden vonásokban, minden mozdulatokban magát kedvesen jellemző báj és eszményi ártatlanság első tekintetre is megragadják az emberben mindazt, mi érez és eszmél: szívet, lelket és észt.

Az ifju a helyzetek azon legkellemesebbikében volt, melyet tapasztalhattak, kik egykor boldogul szerettek, a szerelem azon kifejlődési szakában, midőn a högy ragaszkodó, szende bizalma, a legédesebb odaadással jogosítja a szeretőt meghittebb szabadságokra, míg ez saját magától látszik őrizni annak gyanútlan ártatlanságát, nehogy a virágot, mely egykor úgy is az ő keblén fog kinyílni, még bimbójában letörje. Ez a legszebb jelenet a boldog házasság előzményeiből.

Az említett ifjút aligha nem láttuk már valahol, csak hogy más alakban. Ez a sasorr, ezen tele ajkak, az éptekintetű, életerős arcz, ez izmos termet, mintha már egyszer megjelentek volna előttünk, csak hogy nem úgy, mint most; nem kerek pörge kalappal fején, zsinóros és apró ezüst gombokkal rakott dolmányban, mely félvállára van vetve. Domború mellét aranyvirágú zöld selyem mellény fedi, apró arany gombokra; karjain borjúszájas inge hímzett szegélyei lobognak.

Ez ifju a környéken Rónai Sándor név alatt ismeretes s az öreg Rónai pusztabiró rokonának tartatik.

A lányka az ifju fejére teszi kezét s annak apró fürtökbe göndörült hajával játszik.

Az ifju átöleli a lányka karcsú derekát s szemeivel hosszasan szemeibe tekint; a lányka keze az ő kezében van és reszket. A lányka szemei nem birják el az ő tekintetét s arcza elpirul, szemeit lesüti. Az ifju megközelíti ajkaival a lányka ajkait, de nem csókolja meg. Arczát visszavonja s a lányka kezét elereszti.

– Már távozni készülsz? akará a lányka mondani, de nem azt mondta. Eredj már, szólt, az ifjút gyöngéden eltolva magától, nézd, késő este lesz; tudta, hogy ifja nem egy könnyen fog szót fogadni.

– Leány, szólt az ifju, összefont kezeit térdére nyugtatva. Voltak-e valaha sejtelmeid? megérzetted-e valaha előre, ha bú, ha öröm várakozott reád? Azt a jövendőmondó érzést, melynek okát ki nem magyarázhatja az ember?

Azt a kellemetlen, gondszerű szívdobbanást, mely legnyugodtabb örömei közepett megszólítja a pihenő lelket s egy fekete táblára mutat, melyre semmi sincs irva, de a mely fekete, mint a jövendő titkai?…

A lányka arczán hirtelen keletkező búskomolyság vonult végig, mint mikor a napfényes mezőn az égen úszó felhők árnyékai futnak keresztül; egész tekintete elváltozott, valami homályos költői halaványság foglalt rajta hirtelen helyet, merev, szoborszerűvé változtatva a gyöngéd vonásokat; szemei tágan, feszülten néztek a távolba, mintha a világon keresztül s azután ön lelkébe nézett volna velök, homályos, mástól nem látott tárgyak átvonultát szemlélve mindkettőben. Ajkai és homloka látnoki, rejtelmes kifejezést nyertek; látszék, hogy szokatlan húr van megpendítve lelkületében; aztán hirtelen összeborzadt s keblébe vonva szép fejét, félénk szeliden bútt kedvese ölébe; az átölelte őt gyöngéden, térdeire emelte és magához szorítá.

– Nézd! szólt a leány szokatlan, vad, költői hatálylyal s egyik karjával ifja fejét voná magához, másikkal a csillagosodó égre mutatott, amott azon négy csillag között van egy kicsiny, de fényes csillag, oly szépen szokott ragyogni! azt hiszem, hogy e csillagnak összefüggése van az én sorsommal; miért? nem tudom, de hiszem és érzem, hogy ha e csillag tisztán ragyog, én is szokatlanul örülök, – s ha homályosan sáppadva kél: szomorúságot hoz számomra és bánatot. Ládd, most is mily sáppadozó, mily szomorú, mintha sírna; a többi mind fényesen tündököl, csak ez az egy reszket halvány fényben. Hát neked van-e csillagod?

– Van, de az enyim közelebb van, mint a tied; nem is oly halvány, mint a tied; szebb is, mint a többi csillag az égen, mert az enyém itt van karjaim közt.

A leányka reszketve hajlék a hizelgőhöz.

Az ifju érzé, mint remegnek gyöngéd tagjai keblén, pedig a nyári est langyos volt és kellemes.

– Nem tudom, álmodtam-e vagy hallottam valakitől, mond a hölgy, hogy minden embernek egy csillaga és egy virága van, mely iránt úgy érez, mint testvér testvére iránt. Ismered-e a turbán-liliomot? nem szép virág, nem kedves, senki sem szereti és énnekem mégis kedvencz virágom ez, talán azért, mert oly magánosan, oly rejtetten lakik, sötét avas erdők mélyében, vad zuhatagok köves medreiben. A szentkirályi erdőben láttam ily virágot; egy csermely tócsájából nőtt ki, mely sötétkék színű volt a fölébe hajló bodzafa gyümölcseitől, naponkint mértföldnyi útat tettem hozzá, hogy megláthassam. Más nem találja szépeknek májfoltos virágharangjait, én bámultam azokat; más nem érzi szagát, én újszerű, lélekemelő illatot szíttam belőle; – vágyva lestem, mint nyílik ki egyik bimbaja a másik után s mint hervad el egyik virága a másik után; gyakran késő délutánokig mulatkoztam vele s mikor elváltam tőle, úgy tetszék, mintha kibeszéltem volna magamat valakivel, s nem egyszer történt, hogy épen vele álmodtam. – – Tegnap, a mint ismét elmentem azt meglátogatni, oly valami nyomást érzettem szívem körül, mintha sejtettem volna, hogy nem fogok benne gyönyörködni többé; jól éreztem: ott feküdt letörve a víz színén, virágai el voltak hervadva s széttépett levelei ázottan uszkáltak a vizen. Azóta úgy érzem, mintha lelkem egyik része halt volna meg, – kivált…

Reszketve elhallgatott a leányka.

– Kivált? kérdé feszült figyelemmel ifja.

– Midőn az átfeketült víz színére áthajoltam, hogy kedvencz virágomat belőle kivegyem, a fekete víztükörben egy idegen arczot láttam meg; mintha vállamon keresztül reám nézett volna…

– Egy idegen arczot? kérdé megütközve a szerető.

– Lehet, hogy csak képzelém; nem is mertem még senkinek mondani, féltem, hogy kinevetnek vele, mert a mint ijedve felsikolték, már akkor nem láttam azt sehol s a bozótot nem mertem kutatni.

– Minő volt?… haja… vonásai?… nem tudnál emlékezni felőle?…

– Oh, mintha most is előttem lebegne! Azok az egymáshoz közel álló szemek, a sűrű szemöldök, a kicsinyke áll, e fölfelé tolt szőke haj s az egészen uralkodó baljóslatú kifejezés, mindezt soha nem tudnám elfelejteni; sőt sokszor, ha elmélázok a külvilág ezer tárgyai felett, úgy tetszik, mintha az egész mindenség az ő arczaival volna tele, főleg a felhők között igen sokszor látok hozzá hasonló, bántó alakokat; csak a vércsillag[4] és a böléndek ellenében érzek oly félelmet és taszító undort, mint ez arcz iránt.

Az ifju szemeiből villámok löveltek, haragvó villámai a nem várt fölfedezésnek; a leányka szinte megijedt tőle.

– Tehát ismét és ismét kell veled találkoznom?… Miért, hogy épen ott kell lenned, hol az én útam visz keresztül? Miért hogy épen én és te – és szüntelen én és te jövünk össze? Mintha egymás vesztére volnánk átkozva a világra…?

– Te is láttad őt? kérdé félénk-bizalmasan a leányka.

– Az ifju kihivólag tekinte körül, mintha azt sejtené, hogy újólag közelében van az ismert kisértő. – Az éj hallgatott, csak az estfuvallat susogott a lugas levelei között.

– De hát nem isten-kisértés-e ez ily egyedül, távol minden segélytől, a puszta erdejének tövében laknod? miért nem akarsz a városba átköltözni?

– Mert az, a kinek határtalan hatalma van lelkem fölött, így akarja. – Távol lenni minden emberi lehellettől: – ez az ő akaratja. – Egy kutyát, meg egy imakönyvet adott búcsúzásakor és így szólt: