Part 6

Már húsz éves korában korengedményt kapott megyéjétől, mi eléggé tanusítja lelke és elmetehetségei szokatlan kifejlődöttségét, s ez idő óta jószágait maga kezelve, kezdte mindazon tapasztalásokat saját alattvalóira alkalmazni, miket külföldi utazásai alatt, figyelmes vizsgálódásai által elsajátított, s noha üdvös újítási közben nem egyszer kellett a legkülőnneműbb túlsóságok, megrögzött és apáról fiura szállt előitéletek, gyakorlatba nem vehető elvek alkalmazhatlansága ellen és számtalan egyéb akadályok seregeivel küzdenie, bár legtöbbször és legüdvösb szándékait meghiusították az általános népszellem ébredtelen közre nem munkálása, s a megszokott ősi ferdeségek: mindamellett is törekvéseinek elvitázhatlan nyomai maradtak a birtokait lakó nép mind külső, mind belső életében, a tetterőre irányzott akarat, kellő kifejlődésre szorgalmazott képességek, a példák és kellő ismeretek által egyrészről felvilágosított, másrészről buzdított vállalkozási szellem, bár szűken és sokára, de megtermették gyümölcseiket, s mint egyfelől a gazdagon kamatozó föld, melynek nagyobb része a Tisza mocsárjaiból ragadtatott ki, a kényelmes csinos épületek, s azok lakóinak elégült tekintete, az érzéki jóllétnek nyilvános jeleit hordák magukon: úgy másfelől a csinosan és jó karban tartott templomok, a látogatott és jó tanítókban nem szűkölködő népnevelő intézetek, mik közt a gazdasági iskola, egyedül a földmívelő alsó osztály számára felállítva, különös megemlítést érdemel, s magának e népnek minden korszerű ismeretekben (a vármegye tömlöczét kivéve) jártassága, élő tanúbizonyságai voltak annak, hogy a szellemi haladás az anyaginál semmivel sem maradott hátrább.

Az ifju gróf szerfelett higgadt kedélyű, gondolkodva tevő, s gondolatjait elvekre építő férfi volt, ki nem mohó újításvágygyal rohanta meg a fennálló szokásokat, vállalkozásokba kapva, miknek kimeneteléről bizonytalan lehete, hanem a hol bontott, azt kimélettel tevé, a hol építe, szilárdul; s az biztosította számára leginkább a nép bizalmát és saját tekintélyét, hogy soha sem kapott oly dologba, melynek sikere később kézzelfogható ne lett volna, s nem kezdett olyat, a mit később abbanhagyott volna.

Világosan tapasztalá, hogy a népnek sem anyagi, sem szellemi jólétét, külön-külön, egyiket a másik nélkül előmozdítani nem lehet; együtt és egyenlő lépéssel kell annak mindkettőnek haladni, kézben kéz és egyiknek a másikért, s hogy e két érdek: szellemi és anyagi annyira össze vannak egymással szőve, s hogy legcsekélyebb részleteikben egyik a másiknak majd oka, majd eredménye, miszerint e kettőnek egyszerrei haladását eszközölni nehéz ugyan, de külön csaknem lehetetlen, s ezen elve volt minden tettei: ben a vezérfonal; meg tudta választani a középutat az idealis enthusiasták azon téveszménye között, mely minden embert egyaránt nemesen érző, s szabad akaratjában erények gyakorlására hivatott, egymás közt mindenben hasonló, s csak a korlátozatlan szabadságban boldog lényekül állít fel, s azon gyáva és önző kasztérdekű elv között, mely teremtményekről tanít, kik csak azért látszanak alkotva és daróczba öltöztetve lenni, hogy a náluk hatalmasabbnak földjeit míveljék, s előtte meghajoljanak; grófunk olyannak vette az embert, a milyen: gyarló, de minden nagyra képes agyag, melyet csak alakítani kell, hogy remek mű, vagy cserépedény váljék belőle.

Hogy mivé vált az ő kezei alatt: ezt megmutatta a következés.

Ő volt az, ki bár csekély körben, törvényeink azon hiányán segíteni tudott, miszerint azok csak a bűn fenyítésére, nem egyszersmind az erény megjutalmazására vannak hozatva.

Bitófákat állítunk a vétkezők rettentésére, de a becsületesnek nem adunk kilátást arra, hogy ha egész életén át tűrt, fáradott, remélt, bízott Istenében és embertársaiban, megosztotta falatját az éhezővel: lesz-e, ki majd, ha ő is becsületessége mellett koldusbotra szorul, vele falatját megossza? Pedig az a másvilági üdv oly transcendentalis eszme, hogy nem lehet vétkül tulajdonítani a szegény pórnak, ha korlátozott fogalmai nem látnak benne elég ingert arra, hogy egész életét keresztyéni módon végig martyrkodja, holott a vétek felszinén annyi csábító máz van, mennyi a különben is csak a bebizonyulás esetére bekövetkező büntetések rémképeit könnyen háttérbe szorítja.

Az ifju gróf legelsőben is önhatalmilag megszüntette a nyilvános büntetéseket. E tetteért ugyan keményen megrótta a vármegye, de uradalmának pallosjoga volt, s a gróf azt felelte, hogy otthon parancsoljon a vármegye.

Ha valaki azt hiszi, hogy a nyilvános büntetések valami mód nélkül üdvös hatást gyakorolnak a népre: szörnyű téveszmét táplál magában.

Nézzünk és hallgassunk végig egy ily criminalis executiót.

A deresen egy suhancz fekszik, két hajdu hegedül rajta végig jó olvasatlan huszonötöt, előtte az esküdt, körüle népcsoport.

Ütések hangzanak.

– Jajjajjaj! nagyságos uram! irgalom, kegyelem!

– Puff!

– Meghalok, meghalok, meghalok!

– Puff!

– Oda leszek, mindjárt kiadom a lelkemet…

– Puff!

– Jaj! nem többet soha, csak most az egyszer…

– Puff!

– Könyörüljön rajtam, tekintetes uram!…

– Hja, fiam, felel az exequens-biró, ma neked, holnap nekem.

– Oh, oh, oh, oh, oh…

Az óbégatás talán végetlenig tartana, hanem újra közbeszól a mogyoró taktverő.

– Jobban üss, te Jancsi, mert majd te fekszel a helyébe! szól a végrehajtó igazság. Hiszen már nem is jajgat.

Ez intésre Jancsi neki fohászkodik művészetének. A mulattatott pedig észre veszi, hogy itt minden a jajgatástól van felfüggesztve s akkorákat bődül, tág torokkal, mintha a szomszéd vármegyével akarna beszélni.

– Szegény Miska, sopánkodik a népség s ki köténynyel, ki ünge ujjával törli szemét.

Tehát félelem helyett részvét…

– No elég lesz, a többit elengedjük, szól az esküdt úr végre, miután 25 képében elveretett vagy 30-at. A delinquens felkel, megköszöni a vett szivességet, összeüti bokáját s pajtásai közé elegyedik.

– Fájt-e? kérdik azok.

– Az első hármat éreztem, felel amaz, a többit azt sem tudom, rám verték-e vagy a deresre; már talán ötvenet is kitudnék állni.

S a közönség példát vesz róla, hogy biz ez rövid ideig tartott, nem is halt meg bele; egy kicsinyt kikurjongatta magát s másnap kinek van szélesebb kedve a korcsmában, mint Miskának?…

S a közönség példát vesz róla.

E helyett azonban nyilvános jutalmazásokat hozott divatba az ifju gróf. Mérsékleti társulatokat alapított s erénygyakorló egyleteket, melyeknek czélja a magukat szép s jó tetteik által kitüntetett egyesek jutalmazása s az egésznek kellő buzdítás és irányadás vala, de nem ám üres szenteskedés.

Sok volna elősorolni mindazon módokat és eszközöket, melyekkel az ifju gróf jobbágyai jólétét szilárdítá, sok és talán unalmas is.

Olyan világban élünk, a hol az önzéstelen jótét a mesemondások közé tartozik.

Kapott is e szivességeiért az ifju gróf elég szép elismerést. Az oppositió kicsinységekkel bibelődőnek, a conservativek veszedelmes újítónak tarták; a fiatalság anglomaniával, az öreguramék phantastasággal vádolák; a főfőrangú világ aprehendálta nála a nép szeretetét, a nemzetes és vitézlő rend derogálta neki túlnyomó ismereteit és gazdagságát; kiváltképen nagy szálka volt az mindenki szemében, hogy sokszor rászorultak, hol pénzért, hol tanácsért s mindenkor megkapták tőle, a mit kivántak; – a mi mindenesetre bosszantja az embert.

Egy szóval, sok volt az irigye és lekötelezettje.

S ezzel, úgy hiszem, eléggé meg van dicsérve.

Vétkei közé sorozandó még az is, hogy a nőnemet rendkívül gyűlölte. De nehogy félreértessem, hosszabban fejezem ki magamat.

Ama korában díszeskedő divatbábok, miket abroncsos ránczbástyáikkal, csipkefellegeikkel, belisztezett hajfodraikkal, festékvakolatokkal arczaikon s más egyéb kiegészítő részeikkel együtt, akkoriban úri dámáknak neveztek, dámáknak pedig azért, nehogy valaki bárcsak a legcsekélyebb nemzeti érzelem szennyét is rájok képzelje;[3] – valamint ellenkezőleg ama minden szellemi míveltség nélkül felmagzott falusi egyszerűségek, kik az akkori időkben czél, irány, eszmélet nélkül vegetáltak végig az életen s neveztettek leányasszonyoknak: nem pótolták ki azon helyet, mit az annyi szépet, annyi nemest ismert fiatal férfi szivében, az ifju erejében tökéletest teremtő ép phantázia ideálja számára fenhagyott. Szépnek kellett lenni azon ideálnak, nőnek a szó legszebb értelmében, tisztának, erényesnek és szellemien míveltnek; pedig hajdanában a míveltség és erény nem igen jártak egy úton.

Most már mindaz természetesen másképen van; az idő régen volt; van húsz esztendeje (1844).

Egyszerű pompával bútorozott terem a gróf szobája. Falai gyönyörű frescofestvényekkel díszítve, bútorai pompás erezetű égerfából, alapszőnyegei remekművek és minden, a mit e szobában a szem lát és a fül hall, remekmű és a szép ízlés tökélye; – pompás, nagyszerű festmények a kor leghíresebb művészeitől, mik közül kivált két kép vonta magára a figyelmet: egyik a Tátra képe, havas ősz fejével, lábainál a viruló rónaság, zöld mezők és alacsony toronytetők; másik egy jellemkép: egy nagy tó, befagyva az egész, közepén be van törve a jéglap, közel hozzá egy gazdátlan kalap hever, előtte pedig egy kutya ül szomorú, hű, bánatos várakozással s búsan néz le a vízbe, mintha felvárna valakit onnét.

A szoba egyik szegletében öntött érczszobor van felállítva, egy mentedolmányba öltözött férfit képező, hosszú lelógó bajuszszal és oly mosolygó, nyájas arczczal, hogy az embernek szinte kedve kerekedik őt megszólítani; ez a megboldogult Szilárdy Mihály szobra, mely egyszersmind a kályha hasznaival van összekötve, belülről üres és kívülről fűthető lévén. Gyakran mondá mosolyogva az öreg gróf, hogy így legalább majd holta után is megölelgetik örökösei, ha megfáznak.

Másik szegletet pompás fegyvergyűjteménynyel rakott szekrény foglalja el, melyben a legbecsesb lazzarino csövek, gyöngyökkel kirakott pisztolyok, damask szablyák láthatók; középett azon fringia, melylyel egyik Szilárdy ős Budavára visszavételénél vívott s melyet a meghalt Mihály hordozott csatáin; hüvelye durva ezüstmű, vasa tenyérnyi széles és csorbákkal tele.

A szoba közepén egy kerek asztal áll, gömbölyű elefántcsont lábon; lapján remek üveg mozaik-mű van kirakva: egy szőlőfürt és mellette egy paradicsommadár; kivált a madár tollazatja, hosszú, lelógó farkának szivárvány színe valami leírhatlanul pompás.

A boltozatról bronzlánczon nagy tejüveggel borított kristálylámpa függ alá, melynek ragyogása kellemes fényt áraszt el az egész teremen. Olykor egy fedett zöld kalitkában édesen zendül meg egy fogoly csalogány hangja.

Karatlan gömbölyű széken, oldalt, egy fiatal férfi ül, profiljában valami vegyülete a római patricius arczok jellemének, az ős magyar keletiesen-daliás szépség vonásaival, sötétbarna, igen sűrű szemöldei a nagy tiszta szem felett, a merész kifejezésű sasorr, az erőteljes ajkak felett sarjazó felcsapott bajusz, a gömbölyű áll, teljes épszinű arcz, magas, egyenes, végén erősen meghajló homlok s az apró fürtökbe kondoruló haj; s ez arczhoz a széles vállak, izomdús karok, a domború mell s a minden vonásokból kitünő benső nemesség, valami vonzó fensőbbséget adnak külsejének, mely első tekintetre megragad, elbűvöl és felemel. Ez Szilárdy Leander gróf.

A lámpa előtt egy másik férfi áll, hátul összefogott kezekkel s mód nélkül bámul a lámpavilágba, mintha arra volna büntetve. Tetemes orráról és apró szemeiről, mint szintén öltözete elhanyagolt mivoltáról lehetetlen benne első pillanatra meg nem ismerni a tudományokkal bővelkedő férfiut.

Ez Rónai Gábor, a gróf egykori nevelője, később utitársa, jelenleg pedig egyike leghőbb barátainak. Előlegesen mondva nagy mechanico-chemicus.

Tehát figyelmesen néz a lámpa világába.

Leander feléje fordul s elmosolyodik.

– Fogadjunk, úgymond, hogy kitalálom, miről gondolkozol jelenleg. Amaz örökké égő lámpa titkai forognak most agyadban, mely Olybius hétszáz éves sírboltja felnyitásakor abban égve találtatott.

A férfiu helybenhagyólag bólintott fejével.

– Úgy van! felele s e fölséges titoknak a rosicrutianusok maig is kizárólagos birtokában vannak.

– S te ezt szentül hiszed?

– A dolog nagyon kimagyarázható. Delius István az olajat alkotó részeire bontván, felfedezte, hogy az semmi sem egyéb, mint víz és szénsavany egyesülete; úgyde a víz alkotó részeit ismét kétnemű levegő teszi, t. i. oxygen és hydrogen; a szénsavany szinte levegőnemű; e szerint nagyon felfogható, hogy mihelyt azon mód ki lesz találva, hogy ugyanazon chemiai procedura, mely az égés tüneményét előhozza, az égést föltételező anyagi kellékeket is előteremtse, a miket pedig előteremthet, miután levegő van mindenütt, akkor fel lesz fedezve az örökké égő lámpa titka.

– Valamennyi szappanosok és olajárulók halálos veszedelmére. De hát vajjon ama híres Délius vagy Estélius István, miután olajból készíte semmit, tudott-e viszont semmiből olajat készíteni?

– Épen ez azon körülmény, melytől az egész föltételeztetik; ha az alkotó részek viszonti összetételének módja kitudatik: akkor tünik elő a kivánt eredmény, e mód azonban nagyon különszerű; így például oxigenből és hydrogenből keresztül pattantott villanyszikra hozzájárulása által lehet vizet előállítani, míg a szénléget csupán erős nyomás által folyékony anyaggá lehet változtatni.

– Még egyszerűbben is lehetne ezt magyarázni. Láthattad a parsok laktanyáin jártunkkor azon naphta-forrásokat, mikből kiapadhatlan égékeny levegő buzog ki s mit csak egyszer kell meggyújtani s azontúl magától világ végzeteig elég. Ily naphta-forrás lehetett e hiresztelt sírbolti lámpákba vezetve, miknek mindegyikét a velök kapcsolatban levő óraművek, mihelyt azokat közelebbről akarta valaki szemügyre venni, porrá zúzták.

A nagy tudományú férfiu vállat vont e, szavajárásaként villára szúrható magyarázatra s ismét darab ideig tartó csend lőn, mit csak a gróf és a csalogány szakasztottak olykor félbe, a csalogány esti énekével, a gróf pedig üveg fuvolája hangjaival, melynek nemes és hasonlíthatlanul tiszta hangjai a legbájosabb hajlásokban ömlöttek ki ujjai alól; ama szívhez szóló sphærai zengés, a legmélyebb zúgásaiban is csengő alhangok s az édesen fájó vibratio a magasabb hangok hullámzó rezgésében, valami hasonlíthatlanul új érzést támasztának a szívben. Ilyennek képzelheti az ember az æolhárfa ideal-phantasticus hangját, vagy azt a szelleméneket, mit a bujdosók kerengő röpte okoz.

A gróf maga is érzette e hatást s mintegy fölmagasztosulva ejtette ki kezéből hangszerét; ha Gábor úr meg nem kapja, összetörik.

– Kár lett volna érte, szólt közbevetőleg Gábor úr, noha hangja fölséges csengésére nézve korántsem éri utól azon hangműszert, melylyel Strassburgban Carlos Minonas producálta magát, ezelőtt vagy tizenöt évvel, az egy üveghegedű volt, üveghúrokkal és üvegvonóval, melynek hallására egy nő rögtön nervozába esett, egy másiknak a szíve szakadt meg, egy férfi pedig kigyógyíthatlanul megőrült, a felsőbbség által azonnal be is tiltatott Minonasnak magát azon többé hallatni.

– Rendkívül erős szívednek kell lenni, hogy hallására meg nem szakadt. De azt az egyet mégis el kell ismerned, hogy mindaz, a mit e nemben az emberi művészet előteremthet, igen hátra áll csak például egy csalogány hangjától is.

– Oh épen nem oly utolérhetlen. Legközelebb Schuster Károly, híres carilloneur egy oly automatot készített, mely a csalogány énekét mindenben híven után-énekli, – vagy kétkedik ön ennek lehetségén?

– Sőt inkább nagyon elhiszem, szólt kötekedve Leander; mihelyt te állítod, még azt is elhiszem, hogy azon automat búzát eszik és tojásaiból apró automatokat költ ki.

– Ugyanezen mechanikus most a haldokló hattyúkra figyelmez, azokat kerülgeti, haláléneköket akarván lecottázni és hangszerre alkalmazni.

A gróf kedélyesen kaczagott ez állításon, ő tudja, hogy miért.

– Oh de hisz ezekről magyar embernek fogalma sincs; nincs mi bennünk találékonyság; hiszen ha önnek azt mondom, hogy az öreg Trogmorton egy este oly köpönyegben jelent meg, melyet még az nap reggel juhai mint gyapjut hordoztak, hát ki fog nevetni vele.

– Világért sem, sőt én többet mondok: egy angol gépész oly erőművet talált fel, melybe egyik felül bele töltenek egy mérő kendermagot s másik felül a legdíszesebb kiadású almanachokat szedik ki belőle; a gép a kendert kikelti, felnyüvi, megtilolja, meggerebenezi, megfonja, megszövi, rongyokra tépi, papirossá rágja, összeköti, sőt a mi legszebb, még verseket is készít bele, még pedig jambusokat, külön-különféle thémákról.

– Kegyed mindig kész kötekedni; olyan keveset hisz, hogy csodálom, mint lehet keresztyén; nem, meg sem mondom önnek azon elmés találmányt, melylyel most Scotiában két fiatal ember élt, uram, két diák, félgyermek, félférfi és oly leleményesség, nem hiába, hogy angolok voltak. Egy oly szekeren utaztak be ötvenkét másodpercz alatt kilencz angol mérföldet, mely elébe két sárkány volt befogva; értsen meg ön, két papirossárkány.

– Oh, barátom, ez régi találmány; ezt az utazás módját nálunk századok óta praktizálják a garaboncziás diákok.

– Alázatos szolgája, szólt elfojtott sérelmes érzettel Gábor úr; ez megint magyar elménczség volt, sajnálom, hogy alkalmat szolgáltattam rá.

– No – no csak ne jőjj tűzbe mindjárt; nem akarom én művészetedet nevetségessé tenni, sőt még csak hitelét sem akarom kétségbe vonni szavaidnak, hanem hát már most világosíts fel, hogy immár, midőn ezeket tudod, mi hasznát veszed? Hidd meg te azt az egyet énnekem, hogy semmi sem ártott a magyar tudományos szellemeknek inkább, mint az ilyszerű különösségeken kapás; – egyik a bölcsek kövét keresi s utoljára is a bolondság kövét szerzi meg, másik örök mozgonyt szerkeszt, a harmadik a kör négyszegítésén töri a fejét, a kilenczedik pedig a hold lakóit iparkodik felfedezni; mennyivel több hasznot tettek volna ezek tudományukkal hazának és emberiségnek, ha tudós chimeráikat szélnek eresztve, csak egy szántóvas megjavítását, vagy egy kukoricza-morzsolót találtak volna is fel? mennyivel többet érne az összes alchimiánál, ha csak azt fedezték volna is fel, mint lehessen hazánk becsesebb borterményeit külföldre romlatlan állapotban szétküldeni? s mennyivel nagyobb érdeme volna az astrologia és -nomiának, ha a helyett, hogy a holdfogyatkozásokat megjövendöli, csak egy falu népét is meg tudná óvni kenyere fogyatkozásától?! S nem is az a vétke a magyar embernek, mintha tudományokra nem volna teremtve, oh épen nem, hanem az, hogy üres hírért, hiú káprázatokért odaadja kenyerét kezéből, nem akar ember, nem akar honfi, hanem tátos akar lenni, bámultatni, ragyogni a mostani és a jövendő világban, a jelennel és az anyagiakkal semmit sem törődve. Ismerek én egy tudományos férfiut, ki a világ minden technicus művészetében jártas; de ha valaki őt dicsérni találná azért, hogy egy üres vízmérési műtéttel s javított zsilipei és csatornái alkalmazása által tömérdek népnek adta vissza kenyerét, vagy hogy azon módnak kitalálása által, melylyel a borszeszből az egészségtelen kozmaolajat el lehet távolítani, számtalan betegségnek vette elejét, szörnyen elszégyenlené magát, még tagadná, hogy mindezeket ő cselekedte, hanem megmondaná, hogy most egy hagmalactophoruson dolgozik, melyet, ha még halála előtt elkészíthet, az aztán olyasmi lesz, a miért bámulni fogja a világ s egy oly port szándékozik feltalálni, mely ha elsül, akkorát durranik, hogy mind az ötvenkét vármegye meghallja pattanását, azt nem is említvén, hogy sírja fölött örökké égő lámpát fog égetni; nemde, nagy bohó ez az én ismerősöm?

Gábor úr meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék e e szavakra. Tudta, hogy a szóban forgó tudományos valaki senki más, mint úri maga és hallgatott.

– De úgy van barátom, folytatá a gróf, első a kapa, azután a hegedű.

– Önnek megboldogult nemzője a kardot aligha mindkettőnél előbbre nem tette volna.

– Hála az égnek, hogy azok az idők muló félben vannak, mikben önkezével kellett az embernek jogait megvédeni.

– Veszedelmes csalódás. Ön igen boldog álhiedelmeket táplál magában, azt hivén, hogy midőn ellenségei hallgatnak, alusznak is.

– Ismét Dömsödi háborgatta álmaidat?

– Háborgatja, háborgatta is mindig; ön mosolyog; ön legfeljebb is megvetéssel akarja ez embert leküzdeni, de én jól tudom, hogy kivel van dolgunk; jól ismerem én Dömsödi Jánost kigyói eszével és azzal a szívvel, mely egy ördögnek is czudar volna.

– Ah, te belőled csak megrögzött ellenséges indulatok beszélnek.

– Csak? Mintha nem tudná ön, minő lábon álltak hajdanában az idvezült Mihály gróf és a báró egymás ellenében. Nem ez volt-e utolsó szava is a haldokló grófnak egyetlen fiához: őrizkedjél a Goliáthtól, mert kigyó.

– Az is csak megrögzött családi gyűlölség következménye volt, melyet én részemről folytatni nem fogok s mely, mihelyt bennem magvát szakajtá, ellenfelemnél szinte ki fog aludni. A mit apám ellen vétett, azért vessen számot önlelkével; a mit ellenem tett, azt én neki nemcsak megbocsátom, sőt a hol szüksége leend segédkezekre, azokkal én leszek az első, a ki őt megkinálom.

– Szép indulat, csakhogy vesztegetve van; a sívó homok, mely az esőt beissza, de füvet nem terem, nem oly háládatlan, mint az ő keble. Sőt el lehet ön rá készülve, hogy mentül több jeleit fogja részéről adni a kibékülésnek, annál elkeserültebben fog áskálódni ön ellen. Avagy mi haszna volt, hogy ön a mult téleni éhhalálos szükség idején, a báró végszükséggel küzködő jobbágyai között több ezer mérő gabonát osztatott ki? nem úgy fizette-e vissza a báró önnek emberszeretetét, hogy épen aratás idején, a nagy árvízkor éjjel önnek töltéseit átszakította s ez által önnek s jobbágyainak százezrekre menő kárt okozott?!

– Ah, te igen sárga üvegen keresztül nézed a világot; miért nem szakíthatta volna át maga a vízár az átázott töltéseket? Miért kellett volna azt emberi erőnek segíteni?

– Mert a zsilipek is fel voltak emelve; azt pedig a vízár nem cselekedte. S hát azért mi volt a köszönet, hogy a minap, az iszonyú szélvészkor, midőn a felső faluban tűz támadt, ön saját kezeivel sietett azt elfojtani, míg önnek segélye nélkül a falu nagyobb része bizonyosan hamuba dőlt volna?

– De ez már talán még sem puszta emberszeretet, itt úgy hiszem, saját lakosaim és tulajdon vagyonom megmentése szorgalmazott a segélyre.

– Épen nem, mert a szél épen ellenkező irányban fútt, s különben is a felső faluból a széles árkon s annak partjára ültetett kerteken át nem egy könnyen érheti tűzveszély az alsó lakóit. S mi lett érte a köszönet? az, hogy a báró egy falka mételyes juhot az ön nyájai közé veretett s önnek mintegy ezer darab legnemesebb juha a bőrével fizetett. Itt van a háladatosság!

– Te mindent a báróra fogsz; hátha jobbágyai, hátha saját jobbágyaim tették, a mikkel őt vádolod? Hátha csak esetleg történt, a minek te a kiszámítás nevét adod?

– Egy történetet fogok önnek elmondani. Legyen szíves végig hallgatni s ha ezentúl is megmarad véleménye mellett, akkor nem szólok többet e tárgyról. Ön atyja, a megboldogult Mihály gróf, mint ön maga is jól tudja, katona volt és pedig jó katona; hazájáért, fejedelméért sokszor folyt vére s hogy kemény csatákat állott ki, mutatják a csorbák azon a kardon, melyet harczain viselt. Volt az öreg grófnak egy ifjukori barátja; tudnia kell önnek, hogy azon időkben ezen szó «barát» még nem volt oly kopott, mint most. Egy barátja volt neki, mondom, lelkéből való lélek, osztályosa sűrű bajainak és ritka örömeinek; szinte katona volt; a gróf ezredes, barátja kapitány s csatáiban s csatáin kívül majd kisérője, majd vezetője. Élt ugyanekkor a környéken egy nevezetes és tehetős köznemes család, mely azóta végképen kipusztult és elenyészett, az Óváriak. Az öreg Óvári kiváltképen nevezetes volt azon tulajdonságáról, hogy igen buzgó katholikus volt és legyőzhetetlen ellenszenvvel viselteték mindenki iránt, ki vele hitkülönségben élt. Ennek a jó úrnak volt két leánya: Thekla és Lilla. Híres szépség volt akkoriban mind a kettő. Thekla később igen szerencsétlenül járt, tudniillik Dömsödi János nejévé kellett lennie. Apjának köszönhette e balesetet, ki igen fenhéjázó ember volt s a bárói czím iránt való előszeretetből szemet hunyt veje jellemminőségére.