Part 5

Így tépelődvén s keresvén mindenütt azon valamit, mit még soha sem látott, hirtelen egy ötlet keletkezik agyában; homlokon üti magát s felugrik. Bepislant a rostélyos hálószobába, s ott látja a sorban felállított fegyvereket.

Ezektől borsózik a háta.

– Eh mit! tusakodék magában, s a rostélyt felemeli.

A rostély nem levén belülről megakasztva, a törekvésnek enged s fölemelkedik.

Az ifju belép a terembe; óvakodva vizsgálja össze a golyóra töltött fegyvereket, a lőport szorgosan kiszórva a serpenyőkből, azoknak gyujtólyukait vékony fácskákkal beszegzi, azután a serpenyőket újra fölporozza s a fegyvereket szokott polczaikra visszahelyezi. Ezt befejezvén, szép-csendesen ismét kisétál, a rostélyt leereszti, s a rejtekajtón, melyen bejött, nyugodt lélekkel távozik.

Az idő sötétedni kezd; a hálóterem madarai elülnek, csak a bagoly jajveszékel magánosan, mint egy kárvallott szotyák, s a medve dörmög kalitkájában, nem tudván melyik oldalról vesse meg a hátát, hogy a szúrós drótfalhoz ne érjen.

Künn a hazatérő marhák kolomphangjai hirdetik a naplementet; a falu túlsó részéből az estharang, a Körösből a malmok ketyegése, a kertek alul a békák esti hangversenye hangzanak fel.

Az éjszakának e költőien andalító elközelgtével, az úri lak belsejében ajtócsattanások, éles, szedtevettéző hangok s mázsás lépések kezdenek hallatszani, mind oly előzmények, mikből Dömsödi Góliáth János úr haza érkeztét okkal lehet következtetni; s kis idő mulva kulcs nyikorog a hálószoba ajtajában s csakugyan belép – Dömsödi úr.

Az ajtóban elvevé az őt követő cseléd kezéből a kétkarú gyertyatartót; annak két poflevet igér azon esetre, ha szobájába be mer tekinteni. Ezután beveszi a kulcsot s ráfordítja; kettős závárral bezárja ajtaját s miután annak valóságáról meggyőződött, hogy ajtaja csakugyan zárva van, minden asztal és pamlag alját megvizsgálván, vajjon nem rejtette-e magát valaki alájuk? nagy-bátran fütyörészve fel s alá sétálgat szobájában, olykor meg-megállva, mintha hallgatóznék.

Majd az ablakain tapogatta össze-vissza a vasakat. Azok is erősen állnak és mozdíttatlanul. Végre, mintha szégyenlené maga előtt saját önmagát, hirtelen, rögtönzött merészséggel és elhatározottsággal leveté bekecsét, s azt egy székre dobván, lefekvéshez készült; de gyanúsan hátra és oldalt szaladgáló pillantásai, minden lépten-nyomon meghazudtolák a színlett nyugodtságot.

– Ej! így beszélt magában, a mint hálókamrájába vonulva, öltönyeit egyenként rakosgatá le, bolondok, bizonyosan álmodtak, – ostobák! Azt mondják oda lenn, hogy míg én itthon nem voltam, valaki jött, ment, kopogott, itt fenn szobámban.

S ezzel ismét és újolag összekereste Goliáth úr szobája minden zeg-zugát, kivont karddal és kettős kargyertyájával; a falakat megböködte, – pedig jól tudta, hogy rejtekajtó nincs szobájában, – s miután semmi nem hiányzott, ismét bement kamrájába; a rostélyt lekapcsolta, papucsait lerugta, s mint a kit kergetnek, ágyába felszökött, dideregve vonván fejére takaróját.

– Hm, mit hallhattak hát? kezdé újra, felemelve fejét s az égő gyertyába bámulva szemeivel. Bizonyosan a majmok vesztek össze s azok ugráltak a padlaton. – De még is, – hátha valaki…? s itt megakadt gondolata. Nézzük meg még egyszer, susogá fölkelve; mindkét kezébe egy pisztolyt fogott, a pisztolyok sárkányait felhúzván.

– Tudom, úgymond, hogy semmi sincs a dologban, hogy majd reggel magam is kinevetem magamat, de hogy mégis megnyugodjam…

Mentül jobban biztatta és felfegyverzette magát, annál inkább reszketett és didergett.

– Csakhogy csendesen alhassam, vigasztalá magát s harmadszor is kiindult szemlét tartani szobájában, mely szemle azonban, az ő csöndesen alvására nézve, nem a legkedvezőbben talált kiütni, mivel, a mint történetesen vasládájára találta vetni szemeit, azon a legkétségtelenebb bizonyítványait látta, hogy idegen járt teremében.

A felpattant zárrejtő czifraság nem volt helyre nyomva…

– Gyilkos! ordítá Dömsödi úr, pisztolyát felemelve, mintha már a háta mögött állana az, ki bezárt ajtókon át jár szobáin keresztül, s e fölfedezés által komoly rettegésekre hivé magát feljogosítva. Azonban, habár meg nem nyugtatta is e gondolat, de félelme alakján változtatott.

Ha ama titkos megjelenő egy rejtelmes intést irt volna fel asztalára, vagy falára véletlen egy feszületet függesztett vala, vagy tükrét fátyollal vonta volna be, szóval ha valami, Dömsödi úr lelki állapotjára vonatkozó nyomát hagyta volna ott létének, Dömsödi úr rögtön megszökende házától; de így, miután ládáján tapasztalá, milyen nemű és alakú ellenséggel van dolga, magasabban kezdte hordozni fejét s készületeket tett netalán megjelenendő kisértetének illő elfogadására, pisztolyait, – számszerint hatot, – maga elébe rakta az ágya előtti asztalkára, s vánkosára könyökölve, ébren, álmatlanul leste a pillanatot, melyben azoknak hasznát vehesse.

Tornáczában, a láda előtti asztalon, halványan égett egy kék üvegmécses, reszkető világával belobogtatva az alvószobát; tollas lakosai a tornácznak nyikorgó nyöszörgések között alvának drót lábtóikon, – olykor a medve zörgött lánczaival.

Különben csendes volt minden és setét.

Főoka volt Dömsödi úr ezen állatokhozi előszeretetének emberektőli félelme, félelme a sötét éjszakától, s a sötét éjszaka és sötét lelkiismeret rémeitől. Így legalább éjente nem volt magában; hallott hangokat és vigasztalódék, hogy lények vannak közelében, miktől nincs mit félnie, s ezeknek folytonos csevegése elverte lelke gondolatjait.

Különös ellenszenve volt azonban az óraütések és az órák ketyegése ellen, mely miatt egész kastélyából mindennemű órák száműzve voltak, annyival inkább, minthogy nála gyakran reggel volt az este, délben a reggel és késő éjjel a dél, és így időmutatókra semmi szüksége sem volt.

A mint így hallgatva, félsötétben virraszt s szemeit nem meré lehunyni, hirtelen, a nagy hallgatásban úgy rémlik előtte, mintha falán kívül valaki kaparászna. Feszülten néz és hallgat, s szobája egyik szögletében egy előtte ismeretlen rejtekajtót lát felpattanni s azon át egy fiatal embert besurranni. A fiatal ember minden tétovázás nélkül azonnal Dömsödi úr levetett bekecse felé indul, annak belső zsebjéből a fortélyos láda kulcsát előtapogatja s azzal a ládát minden kinálás nélkül kinyitja.

Dömsödi úr jól látá a mécsvilágnál, hogy azon fiatal ember senki más, mint saját fia; nem szólt, hanem így gondolkozott: én nem tartozom tudni, hogy ő kicsoda, azt látom, hogy rabolni jött ide s agyonlövöm. Akkor majd összekiáltom cselédeimet, s azok feltört ládám mellett vérében találandják őt, s én megszabadulok pénzem egyik leggyűlöltebb pazarlójától.

Így gondolkozva Dömsödi úr, legközelebb álló pisztolyát előragadta, rá czélzott, elcsattantotta, a lőpor lobbot vetett – és a pisztoly nem sült el.

Az ifju ember, mintha észre sem venné, hogy rajta kívül más valaki is van a szobában, foglalatosságát folytatta, zsebjeit a ládából kimarkolt aranyokkal és bankókkal tömögette.

Dömsödi úr megütközve vizsgálta sorra fegyvereit, a golyó mindenikben benne s a serpenyő fel volt porozva, egy másikat irányzott fia fejének, elcsattantotta, de az sem sült el. Így a harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, mind csütörtököt mondott s egy sem nyilatkoztatta készségét az apát gyermekgyilkolási szándékában előmozdítani.

S a fiatal ember bámulatos hidegvérrel folytatta megkezdett munkáját.

De már ez több volt, mint elég, hogy Dömsödi úr félelmeit a legdühösebb vakmerőséggé változtassa át. Kiugrott ágyából, felrántotta rostélyát, papucs és japonica nélkül előrohant, és neki esett ököllel a jóhiszemű ifjúnak.

Az pedig épen tele markolván mindkét kezét tíz forintosokkal s látva a fenyegető veszedelmet, a középen álló kerek asztal mögé ugrott, s miután a kezében levő csomagnak már zsebjeiben nem talált helyet, azt kalapjába vetette, s a kalapot fejére felvágta.

Ekkor az apa és fia futóskát kezdtek futni az asztal körül, a fiu friss volt, Dömsödi úr dühös, ha Dömsödi úr jobbra került, ő is jobbra, ha Dömsödi úr az asztal fölött ugrott át, ő az asztal alatt bújt keresztül.

– Te semmirekellő, kezdé Dömsödi úr, látván üldözése sikertelenségét, míg a fiu, az asztal két szélét fogva, gyanúsan várta az újabb megtámadást. Te semmirekellő! hogy mersz te az én pénzemhez nyulni, ha lopni akarsz, miért nem mégy máshova? miért rabolsz meg épen engem?

– Hm! – kezdé a fiu hideg mosolylyal, mindennek van oka; ha meg akarja kegyed, édes apám, e rendkívüli esetnek okát ismerni, tanácslom, viselje csendesen magát s üljön le, ha úgy tetszik, amoda a zselyeszékbe, majd akkor körülményesen elmondok okokat és következményeket, miknél fogva kegyed bizonyosan átlátandja cselekedetem okszerűségét.

– Akaszszanak fel! óhajtá Dömsödi úr, s remélvén, hogy így majd talán hamarabb megcsípheti a fiut, leült.

– Tehát legelsőben is tudnia kell kegyednek, drága apám, szólt ez, félig felülve az asztalra s lábaival harangozva, hogy kegyed a napokban birói zár alá fog jutni.

– Én-e? kiálta Dömsödi úr s torkában a hang, szivében a vér fagyott össze.

– Biz úgy! folytatá a fiu, con amore ásítva. Látta a tens vármegye, hogy kegyed minden vagyonának ki akar menni a könyökén, hogy pazarlásai fölöttébb okszerűtlenek, szóval, hogy nagyon egyenes útján rohan a maga és örökösei tönkre juttatásának: e végett, saját alázatos folyamodásom következtében, a mult közgyűlésen kegyed ellen a tens rendek sequestrumot kegyeskedtek rendelni. Én azonban tudván, hogy kegyed a napokban nagy mennyiségű pénzeket szedett fel jószágaira, sőt saját anyai örökömet is szinte túlterhelte már adósságokkal, czélszerűnek és illendőnek találtam, e majdan az én bőrömet égetendő összegeket gondviselésem alá venni, miket kegyed hihetőleg nem fogott volna a lezáratók kezéhez juttatni. Hát nem gyönyörű előrelátással bántam ez ügyben, most mondja meg, apám?

Dömsödi úr elbámult, mintha a guta ütötte volna nyakszirten.

A dolog világos volt, s csak azon tanakodott még magában, vajjon agyonüsse-e a fiut, vagy csak a nyakát tekerje ki? Mindkét esetben közelebb kellett hozzá jutni s e miatt legjobbnak találta, egy keze ügyében álló széket felragadni s azt édes fiához sujtani, ki azonban a hajítás elől idejekorán lebukván, a szék egyenesen neki ment a tükörnek, a tükör összetörött, a bagoly leesett, s a visszaeső szék hozzácsapódott a medve lakához.

Erre az áldás minden oldalról szállt a fiura: nem maradt épkézláb szék, virágcserép, tajtékpipa, mely utána ne repült volna; kalitkák, benne levő madarakkal, gyertyatartók gyertyástól, s minden mozdítható butor utána röpült, míg ő szekrények-, asztalok- s pamlagokon átugrálva, futkározott üldözője elől; végre fáradtan és lihegve a középen megállt s ott elszántan bevárta az apját, nem mutatván többé szándékot az elfutásra.

– Széttéplek, ordítá fogcsikorgatva, s magán kívül dühében az apa, s összeszorított öklökkel neki rohant, szemeiben nem volt irgalom.

A fiu nem futott előle.

Már szinte kezei közt volt, már Dömsödi úr maga is azt hitte, hogy megmarkolta, midőn a virgoncz fiatal sebesen mint a kényeső átcsúszott az ölelésére siető öreg hóna alatt, Dömsödi úr pedig fejével neki rohant az előle szaladni nem akaró és semmi rosszat nem sejtő kályhának s annak oldalát irgalmatlanul betörte fejével.

De a kályha is betörte Dömsödi úr fejét.

Egyet tántorodott, két kezével feje tetejéhez kapott s ezzel végig nyult a padozaton.

Fia pedig, miután ismét nyugalomban érzé magát, foglalatosságát a vasas láda körül folytatá.

* * *

Harmadnapra az öreg Dömsödit édes fia zár alá juttatá, az ifju Dömsödit pedig édes apja bűnvádi perbe idézteté, mely elől azonban a fiatal ember szép módjával megszökött.

* * *

Nem lesz helyén kívül, néhány szót mondanunk itten, Dömsödi úr előbbi élete folyamának megismertetéseül.

Ő egyike volt azon szerencsétleneknek, kik születésökkel hozzák a világra ama mintegy firól-fira szálló átkot, esztelen különczködésöket, mely később fonák nevelés és a mindennapos rossz példák megszokása által, kétszeresen vérökbe rögzött.

János úr, már mint gyermek, nagy széltoló volt. Apját tegezte, míg az őt báró úrnak czímezé. S míg egyrészről grófi mamája majomszeretete kényeztetésivel mérgezte be fiatal szivét, addig atyja abban találta gyönyörét, hogy a fiut káromkodni tanítá.

E tanítás nem is veszett kárba János úrnál, ki később több rendbeli szép tulajdonságaiért annyira elhíresedett, hogy még bajuszát sem tudta kipödörni, már is oly messze kerülte ki minden emberséges ember, a milyen messze csak kerülhette.

Nők irányában a legdurvább vakmerő volt, kivált, miután egy szerencsétlen himlő-nyavalyája arczát annyira elcsúfította, hogy mikor legelőször a tükörbe nézett, maga is a szeme közé köpött magának. S a mit e szerint kellemes voltával el nem érhetett: a szerelmet, azt sértő durvaságai által vélte megnyerhetőnek.

Később, hogy felserdült, az országgyűléseken oly kötni való beszédeket tartott, miszerint ha az ember nem volt volna meggyőződve arról, hogy feje nincs, azt hihette, mikép minden perczben fejével játszik.

Szája mindig tele volt zsarnokok elleni anathemákkal, pedig saját körében valóságos ördöge volt mindenkinek, ki körmei és denevérszárnyai alá jutott.

Oktalan pazarlás, izléstelen kicsapongások, affectált eredetiség, mívelt vadság, ezek voltak ifjukori jelleme fővonásai. Olykor vadászatokat tartott falujában s utcza-hosszat kergette kutyáival és vad czimboráival a dámvadat, mely alkalommal egykor, midőn a dámvad a két falut elválasztó árkon átugorva a túlsó falurészbe menekült, ő és utána nyomult csoportja a feltámadt falubeliektől emberül elpáholtattak, s ugyan ekkor Dömsödi úrnak állát úgy megütötték, hogy annak emlékét teljes életében hordoznia kelle.

Végtére, hogy befejezze ostobaságai lajstromát: megházasodott.

Nője áldott, szelid teremtés volt, kit hatalommal erőszakoltak hozzá, s kinek kimondhatlanokat kellett tőle szenvednie.

Gyakran elzárta őt hetekig, hónapokig, majd ismét kényszeríté fényes társaságokba menni, a legódivatúbb avult ruhákban; egyfelől zsarnoki féltékenységével üldözve, kinozva, másfelől a legszemtelenebb kalandorokat csődítve s biztatva az erényes hölgy csábítására.

Egykor kocsira ülteté nejét s hat egész hónapig utazott vele, sehol egy napig is nem nyugodva, hanem kódorogva Tolnán, Baranyán keresztül, minden czél nélkül, mint a ki az eszét kergeti, s midőn a gyöngéd nő, a kinzásokat megsokalva, kijelenté előtte, hogy válni akar, azt oly kegyetlenül megverte, hogy a nő két hét mulva a szenvedett méltatlanságok következtében meg is halt, hagyván maga után egy fiut, kinek neve lett Péter.

Ebben is benne volt a Dömsödi vér.

Finom, nőien szép arczulatját ugyan anyjától öröklé, de a lélek apai hagyomány volt benne, szenvedélyes és túlzó, pártütő minden isteni és emberi törvény ellen, nem szeretett senkit, nem kedvezett senkinek, csak szenvedélyeinek, s azokra valódi studiumot fordított.

Oly kitanult gyomorhős, mint ő, ki a puddingok, fricasseek, kotelettek és omelettek irányában annyi practicus ismeretekkel birt volna, nem találkozott hét vármegyében.

Hol a felett kelle itéletet hozni, minő elsőségei vannak a kozák lének a rákfark-ragout felett, vagy párvonalt kelle húzni az ananászmeridon és a narancsmarmelad között, vagy előszámlálni egy okszerű franczia aspikkal koszorúzott rhája-pástétom kellékeit; ott senki sem lehetett oly competens biró, mint Péter úrfi, kinek néhány nagyszerű baklövésen kívül, bizonyos, még senkitől fel nem talált étel-neme is köszöni létrejöttét, mely készül madárnyelvekből, bibicztojás- és egyiptomi szilvából, továbbá szerecsendióból, rákfarkából, ságó-darából, melyek együtt, hámozott füge, borjufülek és aprószőlő, nemkülönben szegfüszeg és magyarbors hozzájárultával összeapríttatván, rhummal s tejfellel feleresztetnek, elsőben lassú tűznél megfőzetnek, azután megpároltatván, formába tétetnek, s legvégre parázson megsüttetnek s narancs- és uborkasaláta keverékkel feltálaltatnak, neveztetvén ezen comedentia «olla potrida à la Babel»-nek.

Ily lángészi tünemény volt Péter úr, noha alig tizenkilencz esztendős, a gyomortöltési tudományos pályán, s e törekvés volt minden szenvedélyei között a leghatalmasb, a többi csak mint ennek mintaképeit viselő torzgyermek tünt elő.

Még soha igazán nem szeretett, s már is oly kórjelenségei mutatkoztak rajta a természetet megcsúfoló indulatkinövéseknek, minőkre csak a Nérók és Caligulák feslett ideje mutat példákat.

Tetszett neki a legaljasabb társaságok undok gyönyöreiben nyakig fetrengeni, s főfő élvezetnek tartá, ha a jámborságban élő házaspárok boldog nyugalmát fenékig felforgathatá.

Mindenkinek tette a szépet, úri hölgyeknek és parasztnőknek, szépnek és éktelennek, erényesnek és kikiáltottnak, ifjunak és vénnek, boldognak, boldogtalannak; és ebben is meg volt saját modora: mívelt hölgy iránt lehetőségig goromba volt, míg holmi félszobalányok irányában a leggyöngédebb saloni hangokat vont elő; a kellemest a női kecsek fitymálásával mulattatá, a formátlannak angyalokról beszélt, hírben álló nőkkel kész volt a közhelyeken karonfogva sétálni, míg szemérmes fiatal lánykákat szemüveggel utcza-hosszat fixirozott.

Mindezen szép tulajdonságaihoz járult még, hogy noha édes hazájának soha egy váltó garast érő hasznot nem tett is, noha pártolt mindent, mi külföldi és ellensége volt mindennek, a mi a hazán belől született, bor, paripa, művész, posztó és spanyolviaszk, mindazonáltal, ha tettre került a dolog, azaz ha a németeket kellett a kávéházból kiverni, vagy úton, útfélen kormányt és kereskedési viszonyokat és minisztereket és nemzetellenes hivatalnokokat szidni, mocskolni: kisem volt nagyobb izgató, mint Péter úrfi, kinek már gyermekkorában nagy ellenszenve volt mindenki ellen, ki nem magyarul beszélt, mert nem szeretett nyelveket tanulni; kormány elleni hadonázására pedig egy kis nevezetessé lenni vágyás viszketege csiklandozá, melyet az illetők akként bosszulának meg rajta, hogy észre sem vették.

Egy szóval Péter úrfi rendkívül kitüntette magát, mind eszményileg, mind tettlegesen a hydrotechnikában, a mennyiben tudniillik egy bizonyos neolog e szót «hydrotechnikus» ekképen fordította magyarra «vízész».

Most térjünk a falu tulsó oldalára. Mindazon áldás, melyet okszerűen buzdított szorgalom és jól irányzott akarat a népen megörökíteni képesek, itt, e fél falunak minden részeiben, a házakon, kerteken és a lakosok arczain sokszorozva látszanak: a feltünő csinosság minden oldalon, az a falusi egyszerűség a szépnek a hasznossali összeköttetésében; a házak előtt az árnyékos diófák, az udvarokon kerekes kutak, a virító sövényekkel kerített gyümölcsös kertek, a háztetőkön a tollászkodó galambok, az utczán a boldog kinézésű, nyilt homlokú lakosok, a friss, csinos, jó kedvű menyecskék, a tiszteletben tartott öregek, munka idején az ernyedetlen szorgalom, ünnepnapon a rózsaszinű kedv, a házi mulatságok és a vendégszerető barátság. Mintha egy idegen országba lépne az ember, melyben mégis oly otthon érzi magát.

Itt nem látni az eltörpült halavány arczokat, beteges vonásaikkal, nem a rongyos kalyibákat, de nem is ám a ronda fényűzéstől csillogó kastélyt, mely amott a túlsó falu végén úgy áll nagy kevélyen, mintha röstellené alacsony pórkunyhóktóli körülvétetését…

Egyszerűen s mégis méltóságosan áll itt a többi házak sorában az úri lak, tágas udvarán magas artézi kút szökik fel, a nap ezer szineiben ragyogó egyetlen vízoszlopban, melynek egészséges vizét kőcsatornák vezetik szét a víz szűkében szenvedő helység minden részébe.

Maga a kastély egyszerűen négyszögre épült, homlokzatán doriai oszlopokkal, magas, földig menő ablakai az olasz világra emlékeztetnek; az utczára néző oldalán díszes erkély hajol ki, körülrakva virágzó oleander- és rózsafákkal, túlsó oldalát egy kies liget veszi körül, melynek közepén cyprusfáktól körözve, művészi faragványú fehér márványszobor van felállítva, Pomonát képviselő; belebb pedig kisded gömbölyű tó, melynek tükrében hattyúk uszkálnak, közepén virágokkal tarkálló szigetke, a sziget közepén terebélyes, ezüst olajfa.

A kastélynak ezen kert felőli oldala festői; előtte két ölnyi széles ér folyik, melyen keresztül ószerű fahéjjal fedett hidacska vezet, a vízben széles fényes levelek és fehér virágok lebegnek, s virgoncz pisztrángok kergetik egymást; a bejárásnál két, favastagságú repkénylonczfa van ültetve, melynek kúszó indái végtelen fonadékokban lepik el a falakat, s felhatnak a tetőig, piros hosszú virágaikat alálógatva, az ablakok tele vannak virágokkal, a bejárás fölött repkénynyel átfont erkély csillog, melyről a Kőrösre, a messzeterülő s sárga kalászokkal hullámzó földekre van kilátás.

Ötvenkét évig lakott e házban az öreg Szilárdy Mihály gróf, s kezei alatt áldás virági és gyümölcsei szaporodtak a népen. Ifjusága mostohább időkben tölt el, hogysem e hőkeblű hazafi, kit nemzete iránti buzgalma szüntelen a csatamezőn tartott, azon szellemi képességeket kifejthette volna magában, mely a Szilárdy-család minden tagjaival úgyszólván vele született. Ő mind végig tetőtől talpig becsületes, nyiltszivű, alattvalói iránt tekintélyes, de mégis bizalmas és leereszkedő, mindennemű zsarnokság gyűlölője, királyát és nemzetét imádó, s mindenkitől tisztelettel említett férfiu maradt, igazi mintaképe azon ősmagyar, agg főnemeseknek, kik ősz hajaikkal is több szívmelegséget mutatnak romlatlan kebelökben, mint sok akkori és mostani ifju honremény.

Egyetlen fia, Leander, atyjához mindenben hasonló; tizenhat éves volt, midőn őt az öreg gróf, engedve a kor igényeinek, külföldre utazni küldé. Még akkor Magyarhonban nem sok látni való volt, s a mi volt is, csak azt lehetett belőle tanulni, hogy nagyon, nagyon hátra vagyunk.

Az ifju gróf nevelője kíséretében beutazta a külföld nevezetesebb helyeit, látta a világot emelkedettségében és sűlyedésében: fényt és nyomort, szabadságot és rabszolgákat, látott fejetlenláb democratiát, hátrakötött kezű monarchiát, látá a kereskedés és földmívelés tökélyeit, hazájokért élő és a haza nevét nem ismerő népeket, volt a londoni Westminsteren és az egyiptomi gulákon, volt Schweiz hóbérczein és látta onnét kicsinynek az embert, volt a világtenger viharai közt, s látta ott nagynak az Istent. Négy évig utazott künn, mire visszajött: atyját sírjában találta…

S hazája?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Összehasonlította azt azon országokkal, melyeket beutazott, s – nem sóhajtott. Nem, sokkal érettebb elmű volt, minthogy ne tudta volna, hogy a fohászkodás nem orvosság, s szép szó csak Trójában épített falakat, ha igaz; tudta, hol javítni kell: oda cselekvő kezek szükségesek, vasakarat és ismeretek.