Part 4

– Apádé! kiálta fokcsikorgatva az ifju, hát hol van az a holló, mely fiai szemét kivájja? vagy a farkas, mely éhdühében saját kölykeit összetépi? Hisz még azon kutya is, mely az árok széliben neveli fel kölykeit, kész azokat életével is megvédelmezni; s az ember elég csúfolódó, apának hivatni magát attól, kinek hóhérja? Oh higyj nekem, higyj nekem, hogy senkid sincs a világon kívülem, hogy árvább vagy azon galambfinál, melyet az éji vihar fészkéből kivert.

– Nem értelek. Sokaktól hallottam ezt már; titokban, suttogva említették ismerőseim, rejtélyes szavakban, hogy én apámnak nem vagyok leánya, hogy ő nem az, kinek én nevezem. Mit tesz ez? oh világosíts fel erről! az utczán találtak-e engem? Én már annyit gondolkodtam e fölött, de nem tudtam megérteni; mintha sűrű ködhomályban kerestem volna a tájat, melyet nem ismerek, nem birtam felfogni e gondolat értelmét; oh magyarázd meg ezt nekem, miért beszélnek az emberek így? vagy mondd meg, kinek arcza az, mely olykor édes álmaimban előttem megjelen, fényesen, mint a hold s biztatva szól hozzám és szavainak mindegyike enyhítően hull szívembe? Több mint ember, de még sem angyal, mert még mosolygása is oly szomorú; néha ordító fenevadak közt álmodom magam, mik ellen az ő keble véd; vagy mély örvények felett kell keskeny hidakon átmennem, s a szédítő magasban az ő keze tart fenn; vagy határtalan pusztaságon kell átvándorolnom, hol ismét és ismét az ő szomorúan mosolygó arcza vezet. Szólj, mért álmodom én így?

– Az ártatlanok álmai onnan felülről erednek. Azon pusztaság, melyen átutazol, az élet kietlene. Örvények rajta a világ csábjai, s az ordító fenevadak az emberek.

– És a mosolygó arcz kinek arcza? úgy hasonlít egy képhez, mely házunknál fekete rámában függ, csakhogy ragyogóbb annál és felségesebb.

Az ifju feltekinte az égre: «Oh kedves szellem! míg egedből leszállsz, hogy őt megőrizd, látsz-e engemet is?»

A leányka közelebb simula hozzá, kérdvén:

– Kivel beszélsz oda fenn?

– Ő vele, súgá az ifju halkan.

– Te ismered őt? Kicsoda ő? Oh, vezess el hozzá engemet is.

Az ifju megszorítá a leányka kezét, keservesen rátekinte, azután a sírkőre tette ujját, melyen irva volt: BÁLNAI KÖRMÖS ISTVÁN.

– Sírja fölött állsz, rebegé s homlokát tenyerébe temette.

A leányka leveretten kérdé: nem él? s az ifju vállára borulva, keservesen sírt.

A fiu vigasztalni akarta őt, de melle tele volt keserűséggel s a kétszer megkezdett szó kétszer fojtódott vissza keblébe s végre könyeiben tört magának utat a fájdalom.

– Ne sírj, ne sírj, szólt a fiu, a zokogó leányka hajfürteit csókolva, míg saját könyeit nem birta visszaparancsolni; élek én és szeretni foglak, testvéred leszek Isten és ember előtt, és védeni foglak az egész világ ellen! ezt esküszöm életem hátra levő napjaira, apám sírja előtt… Oh bízzál bennem!

E szavak oly melegen voltak kimondva, oly melegen!…

A leányka nem szólt, hanem némán inte s karjait testvére nyaka körül fűzé; érezte, hogy senkije kívüle az életben.

– Lásd, szólt kihűtve keserveit az ifju, vannak árva gyermekek, kiket senki sem szeret, kiknek csak egy atyjok van, az – Isten. Volt, ki téged is gyöngéden szeretett, ki azon nőt, kit te nem ismerél, kinek keblén nem tanulhattad meg, mennyi édes érzés van e szóban: anyám, imádta; kinek minden gondolatja tele volt irántadi gyöngédséggel; ki még halála óráján, utolsó lehelletével is a te nevedet mondta ki; s ki mennyéből leszáll, hogy szűz álmaidat meglátogassa, – s ez volt az én apám…

Szavaira hosszú hallgatás következett; gondolatokat kergetett végig eszméik terén a fölkelt kebelvihar, mik alig születtek meg, már elenyésztek.

– Mondd, akarsz-e engem követni? akarsz-e engemet követni a világba? szakítá félbe az ifju az ábrándos hallgatást. Nézd, ez a világ milyen nagy; mennyi ember jár-kel benne, keresve az életet és találva a sírt; – ennyi nép közt nem lesz egy ismerősöd e nagy földön… nem annyi helyed, hová fejedet lehajtsd.

– Hát te? hát e sírhalom? nem lesztek az enyéim?

Az ifju hévvel szorítá őt magához.

– Sorsodat kimondtad: Isten velünk! Oh, ha tudnád milyen göröngyös a világ útja! De ne félj, én veled leszek!

– Én tudok dolgozni; hozzászoktam az álmatlan éjekhez, kevéssel megelégedéshez és az Isten jó.

– Hanem az emberek rosszak. – Te kevés embert, kevés rosszat ismertél még az életben, legfelebb is mostoháidat és fájós szavakat és ütéseket. Adja Isten, hogy soha se ismerj rosszabbakat. – – Látod, én huszonkét évemmel oly megaggott ember vagyok! – Mennyi nyomort, mennyi fájdalmat kellett elviselnem! – mennyiféle alakban járt rajtam keresztül a viszályok kereke! – hány balkezét tapasztaltam a sorsnak! Oh, annyit nem szenvedett sok ember, kinek hajai hullanak! – De sem éhség, sem hideg, sem viharok, sem saját tévedéseim nem vertek meg annyiszor, mennyiszer megvert az emberekre tékozlott bizalmam; nem csókolt meg fogaival annyiszor az irigység, mennyiszer legjobbnak hitt barátim Judás-csókja tőrt vert lelkem legfájóbb részeibe. – Ki legtöbbet üldözött: az mindig atyámfia volt; most is fortélylyal kellett kicsalnom azon embertől, ki apám testvérének nevezi magát, annyi összeget, mennyivel állapotodat egy időre biztosíthassam, holott ő apám minden vagyonát háborítlanul birja… Ne higyj az embereknek. Inkább senkinek se, mint mindenkinek. Légy nyájas hozzájuk, de ne bizalmas. Kigyó annak a leggalambja is. Tanulj félni, tanulj gyanakodni mindenkiben. Reméld a legjobbat, s félj a legrosszabbtól, s fogadd mindkettőt egykedvűen.

Szerencsére e jó tanácsoknak felét sem értette a gyermek-leány, mikre a gyermek-ifjut keserű tapasztalások évei tanították.

Ő az alatt, míg bátyja a világot ily vad elvekkel káromolta, ismeretlen atyja sírköve előtt térdelve imádkozott s imádsága, mert nem könyvből, hanem szívéből olvasá azt, hihető, hogy foganatos is volt.

Később az ifju is melléje térdelt s imádkozának mindketten. Két testvér: az egyik elhatározott pessimista, a másik ártatlanságában semmi iránt sem gyanakodó, senkit sem gyűlölő. Az egyik nyugtalan tetterőben, másik bájos szépségben gazdag. Az egyik a világ minden sikamlós útjait botlástalan bejárt, viharait megtöretlen, vad szenvedélylyel kiállott jellem, mindent megtanulva, csak tűrni és szeretni nem; a’ másik ártatlansága bűvkörében semmit sem tudó, csak tűrni és szeretni.

Így esteledett be fölöttök azon nap; a közös atyai sír füveire harmat hullott, azon harmat szemeikben termett. Egyben hasonlítottak mindketten egymáshoz: – árvák voltak és elhagyottak mind a ketten.

A következő reggel harmat nélkül hagyta e sír füveit.

Ki tudja, hol s merre jártak ők már akkor!

* * *

Másnap nagy híre volt a városban, hogy «a kis boszorkányt» elvitték a garaboncziások.

Mert tudnunk kell, hogy a kis Lillát gyermeksége óta ezen czímmel tisztelé meg az érdemes falusi város közönsége.

Megvan egy némely falusi város közönségének azon jó tulajdonsága, hogy a kebelében lakókat szokatlan megismertető prædicatumokkal ruházza fel; így például, lakván három rendbeli Tóth Istvánok egy és ugyanazon faluban, azok közül az egyik, megkülönböztetés okáért, kukoriczás Tóthnak, a másik lapos Tóthnak, a harmadik nyöszörgő Tóthnak neveztetett; egy úri ember, ki rendesen zöld hentessipkában és fehér köténynyel az oldalán szokott az utcza-ajtóba kiállani, neveztetett «zöld fejű takácsnak», pedig könyvkötő volt. Egy másikat, kinek a jobb vállát jobban megnyújtotta a prædestinatio, mint a balt, nevezett a közvélemény «görbe görögnek», pedig a legkeményebb nyakú kálomista volt.

Ekképen nevezte Sz. városa közönsége Márton urat «savanyú prófétának», feleségét, Jutka asszonyt, «nagypénteki kereplőnek», melytől csak annyiban különbözött, hogy emezt hajtani, ő előle pedig szaladni volt szokás.

Ilyen allegoricus neve volt az esküdt úrnak «víznemissza Jónás», mely szép nevet, dicséretére legyen mondva, soha sem is iparkodott meghazudtolni; sőt ha nagy csoda volt az, hogy az egyszeri kántor az egeret megitta, úgy Jónás úr még nagyobb csodáknak véghez vivője, minekutána ő apai örökségét, ökreit, házát, szőllejét mind megitta, sőt mind némelyek pletykázzák, azt is megitta, mije soha sem volt – az eszét.

Hogy azonban a kis Lilla mint tett szert az őt illető dísz-névre, annak különböző okai lehettek. Egy az, hogy gyönyörű, természeti észvidorsága s az azzal társuló költői érzelem-mélység túlemelték őt a mindennapi világ megszokott szagú gőzkörén, míg másrészről a gyermek megszokott vigalmai és élvezetei semmi befolyással sem látszottak rá nézve lenni.

Ehhez járult azon önállásszerű valami, a kis lány jellemében, mit mai világban erélyességnek neveznének, akkoriban pedig energiának csúfoltak. Őt, mint afféle elhagyatott árvát, bosszantá mindenki, ki csak hozzáfért; de e bosszantások mindig megtermették apró visszatorlásaikat. A mostoha, ki szörnyen irtózott a csigabigáktól, reggelenként, midőn papucsaiba lépett, azokat ilynemű hideg állatokkal találta megrakva, a mikor aztán majd a nyavalya ütötte ki ijedtében. Az esküdt úr feje alatt olykor egy katulya cserebogár termett, s ez állatkák, mihelyt fejét letette, pokoli döngést-bongást kezdtek el, miből, mihelyt fejét felvette, semmi sem hallatszott; másszor dohánya közé paprika vegyült, minek irgalmatlanul eredeti illatja van, mikor ég. Majd csepüvel tömetett meg saruja orra, melynek következtében aztán Víznemissza Jónás úgy megsántított, hol egyik, hol másik lábára, mintha fogadása tartotta volna. – Néha éjjelenként elkezdtek a székek és asztalok fel s alá sétálgatni a szobában, mozgatva láthatlan kezektől. Márton apjoknak ijedtében nem jutott eszébe a miatyánk eleje. Jutka asszonynak pedig a lánczos lobogós. – Gyertyát! ordítának ilyenkor mindketten. Mire a gyertyát behozták, ki volt serényebb, mint Lilla, a butorokat mozgató madzagot leoldani s félre tenni.

Száz meg száz ily apró csíntevése volt a kis Lillának. S ha még hozzá képzeljük azon életvidám, hajnalló, kedves arczot, azon hamiskás, szüntelen mosolygó szájacskát és a mindennél bájosabb égő szemeket, melyek a környékbeli nénémasszonyék valamennyi jámbor magzatjait elbűvölték, elvarázsolták és holdkórosokká tették, tudni fogjuk, miért nevezték őt kis boszorkánynak.

Senki sem gyanítá: merre és hová tünhetett el.

KÉT FÖLDES ÚR.

Pázsitos udvaron lakik a szegénység, Üres kamarába beszorul a szükség; Ott egy fedél alatt legközbül az éhség; De atyafit látni gyakran jár az inség.

_Népdal._

Kétúrfalva nevezetes helység a Körös partján. Több nevezetességei közé számítandó az is, hogy bizonyos, a falut kétfelé osztó árok segítségénél fogva a Körös a falu felső részét áradások idején oly bőségesen el szokta látni azon jótékony elemmel, melyben a nymphák és a békák lakoznak, hogy a lakosságnak csak a konyhája ajtajából kelle a hálót kivetni, ha ungokra és vizi borjukra volt szüksége; míg földjei, a nélkül, hogy a szántóvasat beléjök vágta volna, egyiptomi termékenységgel termették meg évről-évre a leggyönyörűségesebb vizi gesztenyéknek sokaságát; ha pedig valaki azokat még mívelni és gabonával bevetni sem mulasztotta el, bizonyos lehetett felőle, hogy ott, azon a helyen, a legfölségesebb nádat fogja aratni idővel. Előfordult pedig ezen nilusi áldás esztendőn át kétszer, háromszor is; s a lakosság már annyira vitte dolgát, hogy halakból kenyeret is tudott sütni, marháit pedig megtanította, mint kell a hinárt, sást és békalencsét takarmány helyett elkölteni.

Nem részesült ezen neptuni kegyben a falunak alsó fele, mely elég vigyázatlan volt határát és az árok partját magas és széles töltéssel körülkeríteni, különféle csatornák s költséges zsilipek alkalmazása által magát azon élvezettől megfosztani, hogy kompon járhasson utczája egyik felétől a másikig.

De kitünt ezen különczködése az említett alsó falunak az esztendő bármely és bárminő szakaszaiban is. Míg a felső fele megelégedett azzal, ha utczája közepén, a feneketlen sárban, csak a lova szakadt meg, nem egyszersmind a szekere is, addig a felső falu, hivalkodó fenhéjázással, szabályos utczát töltetett, azt kikövecsezte s két oldalról vadgesztenye- és diófák soraival ültette végig. Míg a felső falu beérte azzal, ha egy nyári zivatar csak a házak tetejét szedte széjjel, holott azokat fundusostól elvihette volna az operentiákra, addig az alsó falu, még lovai számára is, szilárd kőépületeket épített, magas, üveges ablakokkal; s e részben semmit sem akart tanulni szomszédjaitól, kik két arasznyi széles, másfél arasznyi magas lyukakat vágván sárfalaikon, ezeken át szabadon látogatta őket, nyáron és tavaszszal, a szabad lég és a legyeknek és szúnyogoknak barátságos legiói, míg télen át vánkosokkal tömettek be az említett fölösleges lyukak.

Ilyszerű fenhéjázási különczködést tüntetett ki az alsó falu még az által is, hogy rendezett iskolákat, kisdedóvót, sőt igen csinos templomot is emelt, holott a felső falu lakosai, a kalodán és fonóházakon kívül, semmi néven nevezendő népnevelőintézetekben nem vesztegették idejöket, s mégis szinte holtig éltek, mint amazok; sőt, mi a pálinkaházakat illeti, sokkal több korszerű haladást tanusítottak a szomszéd falubelieknél, kik mindnyájan saját kezök kapálta boroknak voltak fogyasztói s ama szeszélyes nedveket csak a patikából ismerék, mint megbicsaklott lábakra kenendő orvosságot; a miért is aztán a felső falusiaknak azon elsőbbségök volt szomszédjaik felett, hogy míg az említett különczködő szomszédok kényszerítve voltak ezen tetteik által a jólétre, megelégedésre és boldogságra, addig ő nekik különös szabadságukban állott a szegénység, nyomorúság és betegség, nem különben a koplalás és szűkölködés nemei között válogathatni.

Tekintsünk végig e görbe utczán. – Végig menni rajta? – attól mentsen meg bennünket a jó sors! – Egy csavargó, árkos, dombos pocsétafolyam, melybe sovány ökröcskék párjával czipelnek még soványabb szalmával megrakott fakószekereket. – A házak mintha rakétából hullottak volna ide, körösztben állnak egymás előtt. Egyiknek megnádtalanított szarufái között úgy áll a tapasztott kémény, mint mammuthcsontváz bordái között a nyakgerincz, – míg a másiknak ajtaján, ablakán tódul ki a kéménytelen konyha füstje, szörnyű tőzegszagot terjesztve maga körül. – Egyik, mintha sörtől volna részeg, hanyatt dől szomszédjának, – ez pedig, mintha szabadulni akarna alóla, odább húzza magát; mélyen fekvő félablakával mint egy cyclopsvakand sandítva felé. – Egyik az utczára szándékozik tetejével kibukni, – míg a másik süvegelni látszik a zivatart, mely kalapját kiütötte fejéből. Szóval mindeniknek megvan saját jellemző rondasága, nyikorgó kútágasa és modorszerű czéltalansága, hanem kerítése nincsen. Helylyel-közzel ugyan láthatók holmi gyámoltalan sövények, néhány idetévedt terméskő; a mi fanemű volt bennök, azt hajdanában felfűtögették.

Ajtók előtt piszkos gyerkőczék állanak, vagy az utczasárban, saját tetszésök és belátások szerint ülnek, holmi pattogatott-kukoriczaféle eledelen nyámmogva, s a beteges aggság minden nyomait arczaikon viselik. Ifjuság, jókedv, szorgalom, örömek, mind olyan dolgok itt, mik csak tündéres mesékben említtetnek, egy categoriában a hétfejű sárkánynyal, a gyémánt-hegygyel, a kuruczháborúval s egyéb efféle, részint régen elmult, részint soha meg nem esett történetekkel.

Az ekként bemutatott utcza végén, majdhogy nem a falun kívül, egy sajátságos épület áll; – a pórság kastélynak nevezi, de ha valami hindu találna e tájra vetődni, aligha valamelyik csutorafejű bálványa templomának nem tekintené. Magas, idomtalan, agyba főbe ékesített filagoria a díszes sárpiacz közepett; vörös teteje chinai tornyokkal, csengőkkel és grotesk, bádog carricaturákkal felcziczomázva, mint óriási gúnyemlék tarkáll e nyomorult, bagolyrúgta viskók mohos nádtetői között. Széles kéksárga kerítése segedelmével nagy kert van körülötte kanyarítva, melyben becses exoticus plánták, mindenféle indiai maszlagok és calcuttai bogácskórók s egyéb külhoni paréjok speciosái díszlenek; helylyel-közzel piros és sárga kalitkák tünnek elő, mosolygó tengeri macskákkal és chinai verebekkel megnépesítve.

Maga a kastély valóban meglepő külsejű; építészének talentummal kellett birnia ízlés dolgában; e bábeli mintaképen azonban az építtetőnek is nem kis tanácsadási érdemeit vehetni észre. A roppant vörös márvány ajtóragasztó, melynek boltívén akkora aranyos czímer díszeskedik, hogy szükség esetén a kaput is be lehetne vele támasztani, a kacskaringós chinai talapzaton végződő korinthi oszlopok, miknek rövid, vastag száraik az egyiptomi építészeti rendszert látszanak pártfogásuk alá venni; a kurta és széles ablakok s a szegleteken golyvás kinövésekként elálló hatszögletű rondellák oly gyönyörű összhangzásban állnak egymással, hogy a szegény hétköznapi embernek szeme-szája tátva marad látásukra, – e hatást neveli azon körülmény is, hogy e díszes fellegvár falai, szerencsésen választott helyzetöknél fogva, mintegy félölnyi magasságig, gyönyörűséges zöld színben büszkélkednek, nem azért, mintha olyanra volnának festve, hanem, mivel a falakba felszivárgott penész és doh azt úgy látják illőnek és üdvösségesnek.

Ime ez külső kinézése azon palotának, melyben Góliáth úr, nagytekintélyű családfője a Dömsödi Góliáth nemzetségnek, lakását tartja. E külső, ízlésteljes fénynek semmiben sem kíván meghazudtolója lenni a belső elrendezés. A pompás, sötét szobák levantei szőnyegekkel vannak betapasztva; a svábok és poloskák, s egyéb ily nyájas házi állatok myriadjainak nagy örömére, egyes szobák három-négy részre osztvák papirszőnyeges spanyolfalakkal, melyeknek örökös szürkületje különösen alkalmasnak látszik a jótékony álom idejének meghosszabbítására; a labyrinthszerű folyosók, álsikátorok, csigalépcsők, mind oly sötétek, oly bús, nyomasztó kinézésűek, hogy az ember nem tudja: pinczében jár-e, vagy az első emeletben? – Itt-ott egy beszegzett és a fallal egyszínűvé festett ajtó tünik az ember szemébe; másutt kerek, vagy hegygyel aláfelé álló ablakok, mikből sötét, világtalan lyukakra és üregekre van kilátás; némely helyen falba vésett fülkék, másutt pofon csapott pyramisalakú emelvények; háromlábú, hordozható tornyok, mikben apróbb, nagyobb csengetyűk vesztegelnek; csigateknő alakú ernyős menyezetek, almáriomajtók, mik apró czellákba és szobaajtók, mik roppant almáriomokba nyílnak; lépcsők, mik kijárástalan folyosókra vezetnek és számtalan ilyes szerkezmények tünnek elő, minden szobában, tornáczban és folyosón, miken hiába töri az ember a fejét: vajjon minő czélokra készülhettek ezek valaha? s mik voltak és lehetnek az ő hasznaik, jelenleg úgy, mint időknek előtte?

A sikátor és folyosótömkeleg közepette, miután sötét, girbegurba lépcsőkön alá s fel, jobbra-balra, hol előre hol hátra, nehány apró szobán keresztül-kasul botorkál az ember, egy téres és kerek tornáczba juthatni, melynek boltozatja hegyes, chinai pagodaalakú kúpban végződik, s egész menyezete fényes kagylókkal és csigateknőkkel van tarkán kirakva. Három magas ablak van egyik oldalán, színezett üvegekkel, mikről egy terjedelmes kertre van kilátás; ez ablakok most nehéz, sárga szőnyegekkel vannak leponyvázva, miken át a besütő esti napvilág homálybús fakó színezetet vet a szobára és annak tárgyaira.

Első tekintetre az ember azt véli, hogy álmodik; annyi különöst, annyi sajátszerűt tüntet fel előtte e szoba egyetemessége; a roccoco székek és pamlagok, szétterpesztett lábaikkal, mint ismeretlen álomvilági szörnyalakok, fejökkel a hónuk alatt, csipőre támasztott könyökökkel, füleikkel a vállukon, hosszú, széthúzott szájaikkal s oly helyzetekben, hogy szinte egymással látszanak beszélgetni elmult jobb időkről; a hármas táblájú braziliafa asztal a középen, egyetlen kigyóderekú és saskörmű, s egy kéziorgona alakú fekete szekrény, mozaikkal kirakott táblákkal, erősen megvasazott és aranyozott pléhláda, melynek sehol sem látni a závárját, különféle drastikus szeszélyességű arabeskekkel ellátott porczellán-edények, melyekből csodamódon tüskés és bibircsós tarka kórók, kaktusok és dinnyék nyúlnak s terpeszkednek elő, hátuk közepén, vagy az orruk hegyén egy-egy vérvörös, meztelen virággal; aranyozott liliomos emelvényeken felállogatott tajték- és zománczos pipák, ökölnyi borostyánkőszopókákkal és festett emaillos száraikkal; egyéb réz, bronz és kristály edények, medenczék és ibrikek, mik furcsaságaik által első tekintetre felettébb meglepők és csodálatosak; a falakon testes, aranyozott rámákban képek, mik közül néhánynak azon jó tulajdonsága van, hogy ha jobbról nézetik, egy sült phœnixet, ha balról, egy krokodiluson ülő szárnyas fiut, ha pedig szemközt, magát a házi urat mutatja, mely ördögi mesterség éleikre állított üveg lemezekre történt festés által megy végbe. A padlatot világos-lila színű szőnyeg teríti be, mely mód nélkül jól illik a szoba zöld falához és sárga ablakszőnyegeihez.

De korántsem ezek még azon nevezetes tárgyak, melyek Dömsödi kedvencz szobáját oly jellemzetessé teszik. E lelketlen s önakarat nélküli ingóságokon kívül, e terem az életmíves természet mindazon állatjaival meg van népesítve, melyeknek társasága emberi lelkeknek mulatságul szolgál; minden színű és szagú madarak, bankák és kakukkok, pelikánok, kolibrik és verebek, csodamadarak, melyek csupa fejből és orrból állanak, mások, melyeknek termete csak mintegy ráadásul látszik tartozni a hosszú lábakhoz, s melyek összevissza, mindenik a maga nyelvén, süvöltenek, kerepelnek, huhognak, fütyülnek és nyivácskolnak, oly hangokon, melyekhez képest a fürészráspolás és ajtónyikorgás hattyudali symphonia, míg középett, egy nagy tükör tetején, komoly minákkal papol, nagy fejét hajtogatva, egy amerikai bagoly. – Két nagy szék egyikén megszomorodott hamúszín cercof ül, hosszú orrát két tenyerébe és két tenyerét két térde közé fogva, hosszú farkát pedig vállain keresztül a füle mellett búsan lelógatva, – míg szemközt vele, a másik széken, egy zöld majom foglal helyet, mely megszomorodott társát azzal iparkodik mulattatni, hogy szeme közé nevetséges torzképeket fintorít s mogyoróhéjakat dobál. Egy szegletben pedig, nagy rézkalitkában, lánczra kötve, nagy szuszogással aluszik egy serdülő mosómedve, s elő-előrohan, valahányszor a két majom, egymás hajába kapva, álmait háborgatni merészli s mindannyiszor ismét, mintegy meggondolva dolgát, nyugodt vérrel visszafordul, engedvén láncza rövidségének.

E rézkalitkával átellenben van egy másik kalitka, tulajdonképen vasrostély, melyet fel lehet vonni, s melyen belül egy kis sötét kamrácska látszik – s ez Dömsödi úr hálóterme. E kamrácska minden oldalról vaspléhekkel van kibéllelve; az ágy mellett és körül pisztolyok, puskák és mindennemű halálhozó fegyverek vannak felaggatva, támasztgatva, nyilván mutatók, mily nagy bizalommal viseltetik Dömsödi úr az alatta és körülötte levőkhez.

Tehát este felé van az idő. – Dömsödi úr nincs honn, s teremében fesztelenül mulatják magukat a szárnyas és szárnyatlan állatok, mit különben, ha otthon volna is, megtennének. E paradicsomi hangicsálás alatt megnyilik egy rejtett szőnyegajtó s rajta egy fiatal ember bújik be; belépvén szertenéz, meglátja az említett vasládát, s mintha csak egyenesen annak tiszteletére jött volna ide, hozzá rohan, zsebéből egy csomó kulcsot keres elő, a csomó kulcs közül kiválaszt egyet, s nagy örömére az egész ládán nem talál lyukat, hová azt bedugja; nézi jobbról, balról, szegleteinél, sehol be- vagy kilátás; mérgelődik, meg akarja emelni a ládát, de igen nehéz, leginkább azért, mert a pallóhoz van srófolva; most még jobban mérgelődik. A mint ily szerelmesen tapogatná, húzogatná és feszegetné a vasláda különbféle furfangos faragványait, véletlen nyomás következtében felpattan egyik szegleténél a kulcslyukat rejtő czifraság; de oh, váratlan boszúság! a kulcslyuk még czifrább, mint az azt rejtett czifraság, s a miképen meg vagyon irva, hogy könnyebb a tevének keresztül menni a tűfokán, mint gazdag embernek a mennyország kapuján: azonképen nem lehetett az említett kulcscsal az említett kulcslyukba behatni. A fiatal férfi véghetetlenül kezdte fejét vakarni, s ha mert volna fenhangon káromkodni, az üldöző sors bizonyosan bőven kikapta volna a magáét, – de hihetőleg neki is fontos okai voltak arra, hogy magát csendesen viselje.