Part 3

Márton rémülten védte magát a sötétben az ismeretlen ellenség ellen, mely legkisebb csahintás nélkül tépte hol lábát, hol az oldalait, itt is, amott is mérges harapásaival s hurczolta egyik szegletből a másikba és ismét tépte és harapta. Legalább is azt hitte az ember, hogy az ördöggel van összeakadva, s rekedten, értetlen hangokat kiabálva s erejében megbénultan vergődött, mígnem eszméletét tökéletesen elvesztve terült el a földön, hol csak este felé akadtak rá, képében és tagjaiban iszonyúan összemarczangolva, s még miután nagy sokára életre jött is, sok ideig magán kívül volt és szüntelenül félre beszélt.

A kuvasz pedig, miután Márton úrral ekképen számadásait bevégzé, a nyitott ajtón kisompolygott s az ismert résen a kerítés alatt szép nesztelenül áttolta magát.

CSODÁK.

Arany nem olt szomjat, éhet; A gazdag még koldus lehet; De kősziklán, jégtengeren Eltart engem két tenyerem.

_Népdal._

Ama hivatlan tanú a kerítés mellett senki sem volt más, mint Körmös Pista, a fukar Körmös Gáspár unokaöcscse, egy szép, halvány fiu, nagy olajszín szemekkel, halvány arczczal és hollófekete hajjal. Atyja István, testvérével Gáspárral osztozatlanul halt meg s halála óta minden vagyonát Gáspár úr használta, s azóta ő gondoskodott és a jó sors az elhúnyt egyetlen fiáról; nehéz volna meghatározni, melyikök gondoskodott róla nagyobb buzgósággal, hanem annyi igaz, hogy a fiu e gondoskodás alatt igen sok szép dologgal megismerkedett, mely dolgok közé csak a jólét és boldogság nem számíthatók.

Jelen időnkben épen iskolai szűnnapokra rándult haza Pista úrfi; s azóta csodák történnek Gáspár úr házánál.

A nyársról lehúzott kappan egyszer csak elkezd kukorikolni s kukorikol mindaddig, míg a nyakát el nem vágják. – Természetes, hogy Gáspár úr egy falatot sem vett magához belőle, hanem átengedte az egészet öcscsének, a furfangos Pistának, ki a Gáspár úr szavaiként, megenné magát a hétfejű sárkányt, ha megsütnék számára.

Máskor, midőn csizmáját akarná felhúzni Gáspár úr, a jámbor sarú eljajdítá magát, mondván: «hohó! ki ne nyomja kend a lelkemet, bátyám uram!» s a félvilágért fel nem merte azt többé húzni Gáspár úr, hanem odaadta öcscsének, az agyafúrt Pistának.

Egykor pedig, midőn lovait vizsgálná, melyek a kertentúli zsellérház aklaiban szoktak állomásolni, kedvencz paripája e megjegyzést tevé fenhangon: «a kocsis ellopta a zabot». – Gáspár úrnak kiesett szájából a pipa ijedtében, a kocsisnak a rosta kezéből – szinte ijedtében, – Gáspár úr azonnal a czigányhoz akarta küldeni kedvencz ráróját; azonban az istálló négylábú lakosai mind sorra kezdék e vádat ismételni: «a kocsis szeretőjének adta a zabot, nem nekünk!» – A kocsis sem vette tréfára a dolgot, hanem úgy elszaladt, hogy talán kiszaladt volna a világból, ha a physicában meg nem volna irva, mikép a föld gömbölyű.

Ime ilyetén csodák történnek Körmös Gáspár úr házánál, mióta felsőbb tudományokat hallgató unokaöcscse, az agyafúrt Körmös Pista haza került; ezekből a szomszéd asszonyok háborút, éhséget és baromfi-halált jósolnak; Gáspár úr pedig szomorú lógatásoknak adta fejét.

Történt egyszer és pedig Gyékény Márton nevezetes nevenapjának délutánján, hogy Gáspár úr vasas ládája szélére ülve, érzékenyen beszélgetne szeretett pénzeivel, mik vászonzacskókban erősen bekötve, szép rendben heverésztek egymás megett.

– Szerelmes magzatjaim! így szóla hozzájuk az öreg, szemeit végig legeltetve rajtok, kiket szívem alatt, úgy mint a pruszlikzsebben hordoztam, ne kivánjátok ti látni a világot, bizony az a gonosz világ nem hagyna nyugtot tinéktek, mint ti ő neki; szentségtelen czélokra fogna használni benneteket; költők és komédiások s más titeket meg nem becsülő nép kezeibe jutnátok… oh… oh… szerelmes gyermekeim, mosolygó fényes arczok, mi lesz belőletek, ha én oda térek, a honnét ti előkerültetek? tudom, hogy megsiratjátok a titeket oly érzékenyen szerető öreg Gáspárt; – mintha látnám, mint fog benneteket az a sátán Pista öcsém jobbra balra elgurigázni. Oh az a Pista! az a Pista!

Ezzel vaspántos ládája legesleg szögletéből egy piszkos lázsiást kotort elő az érzékeny öreg, könyező szemekkel jobbról, balról megnézve, megforgatá, tenyerében méregeté, ily szókat intézve hozzá: – Te – elsőszülötte minden pénzeimnek! harmincz évek óta hű gondviselőm! ki el nem hagyál engem a legszűkebb nyomorúságnak idején! nem… te irántad nem volna szép háládatlannak lennem! – s itt újabb hosszas gondolatokba merült a jó öreg. – Hejh… nekem annyi atyámfia volt, de annyi, mint most pénzem van, s a szükségnek idején mind hátat fordítottak azok… meg is fizetett nekik a világ… De te el fogsz velem jőni oda, hol senkinek sem jut eszébe pénzt keresni – a sírba; – – a ki meghal, arra azt mondják, hogy «szegény»; ki keresne téged a szegény Gáspár koporsójában? – – – Addig is pihenj, kedves elsőszülöttem; pihenj, szólt az öreg s gyöngéden megcsókolá és kebléhez szórítá a tallért s ismét visszadugá, honnét előhúzta, a szögletbe, a többi degez zacskók háta mögé, miket egyenkint végig tapogatott, fejét búskomoran csóválva, s az eszmetársulatnál fogva több ízben ismételve: Oh az a Pista! – az a Pista!

Pista pedig ott hasalt a kemencze patkáján, képét tenyerébe temetve, s iszonyúan kacsingatott a ládába.

Ő is szerette a pénzt, de nem a pénz őtet; mert az ő zsebében ugyan soha meg nem melegedhetett, s mind a mellett is, hogy Pista kész lett volna bővebb ismeretségeket kötni vele, a pénz és Pista között még ez ideig nem igen sok surlódás adta elő magát.

Tehát ezuttal mód nélkül epedő pillanatokat vetett Gáspár bátyja tele erszényeire.

S im egyszer a tele erszények egyike ezen szavakat hallatá nagy fenhangon: «Gáspár após! nem adna kend ötven forintot a szegény Pista öcscsének?»

Gáspár úr nagyot csuklott ijedtében, s kapczaszorító aggodalommal tekinte körül, kérdezvén: «te szóltál Pista?»

Pista egyet mozdult; «nem látja kee, hogy alszom?»

Gáspár újra visszaült ládája szélére, komolyan meggyőződve, hogy ezuttal boszorkányság van a dologban, midőn újonnan ama melancholicus hang szólalt meg zacskói legterjedelmesebbikéből: «adjon már kee a Pistának száz forintot!»

Gáspár bácsit csak egy paraszt hajszál tartotta, hogy sóbálványnyá nem változott; így azonban számtalan kereszteket vetett, részint magára, részint erszényeire, mit hogy ezek jó néven nem vettek, kitünt abból, hogy egyikök ismét elkezdé lassú kisérteti hangon: «kétszáz forintot a Pistának – de mindjárt!»

– Oda vagyok! kiálta felszökve helyéből Gáspár gazda; oda vagyok… oda vagyok! te, Pista te,… ne alugyál, te Pista!… hallod-e, te Pista?… S ezzel ugyancsak horgonyt vetettek Gáspár úr körmei Pista üstökében; mire ez háromszoros protestáló «no – no – no» mellett, felemelé megtámadt fejét.

– Te Pistikám! szólt erre nyájas hangon az öreg, Pista orczáját végig czirógatva göcsörtös ujjaival, ugy-e, Pistikám, neked nem kell pénz?

– Nekem-e? kiált Pista, fölmeresztve karika szemeit, dehogy nem kell, bátyám uram, – kell bizony; – nincs annyi pénz a világon, a mennyi nekem nem kellene.

– Ugyan ne bolondozz, te Pista… már minek volna az neked? de te… ugy-e még meg is köszönnéd, ha most adnék neked két forintot?

– Meg biz én, ha kétszáz forintot adna is kee.

– Jaj te semmirekellő, testvérgyilkos! haramia! Hát te is ellenem esküdtél? Hát koldussá akarsz-e tenni?

– Én-e? ’sz nem szóltam én kendnek egy rossz szót sem! én aluszom, kend felczibál s azt kérdi: hogy kell-e pénz? De kötni való volnék én, ha azt mondanám ilyen barátságos ajánlatra, hogy nem kell.

– Jaj… hiszen nem magam jószántából mondtam én azt, szólt fejét vakarva az öreg s szörnyű zavarban téblábolt ládája körül, hanem gyere csak… hallgasd csak… oh… oh… bár csak meg ne szólalna.

– Akkor nem tudom, hogy mit hallgatnék.

De az erszény újra megszólamlott: «Gáspár! még sem adsz háromszáz forintot a Pistának?»

– Jaj nekem! Jaj Szent Kelemen segíts! Hallottad, mit mondott?

– Hallottam ám; azt mondta, hogy adjon kee nekem négyszáz forintot.

– Rosszul értetted te! csak kétszázat mondott; de ugy-e, neked nem kell? mondd no… hogy neked nem kell… kiálts rá, majd akkor elhallgat ezen utálatos, irtózatos és gyalázatos szavakkal.

– De… szépen beszél ez, okosan beszél; kész volnék napestig hallgatni az ilyen aranybeszédet.

– No de, az Isten irgalmáért! honnét vegyem azt a sok pénzt, he?

– Hát ebből a zacskóból.

– Oh hiszen csak régi kétgarasosok és polturák vannak bennök, bizony semmi sincs bennök egyéb, az egész láda nem ér jó pénzben húsz tallért.

– Nem igaz! – nem igaz! – nem igaz! kiálták sorba a zacskók s egy titkos rugás következtében mind el kezdtek mozogni.

– Hallgatni fogtok? Hallgatni fogtok, ördöngös jószágok, ordítá eszméletvesztve Gáspár úr, s előkapván a zúgból egy tőről vágott fütyköst, a makranczos zacskókat vele irgalmatlanul elpáholta.

– Ajjajajaj! ordíták azok sorra, minden zuhintás után. Ajjajjaj! Kétszáz forintot! Ajaj! Háromszáz forintot! Aujauj! Négyszáz forintot! – A Pistának ötszáz forintot! – ajajaj! – jajajaj!…

Gáspár közel volt a gutaütéshez; látta, hogy ha agyonveri is őket, még sem hallgatnak el, sőt minden puhintással többet dictálnak…

– Vesztetek volna a pokolban! fújja, kifáradva s botját a ládához vágta, fogait összecsikorítá, ládáját lezárta és ráült. Annál hangosabban kiabáltak alatta: Azért sem hallgatunk, azért sem, ki akarunk menni, világot látni!

Ez már a soknál is több volt Gáspár úr érzékeny keblének, – felugrott… kikapott egyet a lármázók közül nyakánál fogva s úgy az asztalhoz nyekkentette, hogy mindjárt kiment volna belőle a pára, ha lett volna benne.

– Nesze te… te hóhér! szóla Pistához, számlálj ki magadnak belőle – – s itt torkában akadt a szó, számlálj ki magadnak belőle négyszáz forintot.

– Ötszázat! rikolta a zacskó.

– Annyit hát! tombola Gáspár kétségbeesve.

Pista nem hagyta magának a kinálást kétszer mondatni; számlált.

Gáspár nem állhatván meg, hogy vándorlandó pénzeit még egyszer meg ne tekintse, megállt előttök, lecsüggesztett nyakkal, kezeit összekulcsolva: no iszen legyen hát meg a mit kivántatok, így kezdé hozzájuk mondását, könyeit törülgetvén ingujjával, majd megemlegettek még engem… várj… majd visszajönnétek még, csak lehetne. – – A szegény öreg hosszú évek alatt minden emberi társaságot nélkülözve, egyedül pénzeiért és pénzeinek élt; ezek voltak az ő rokonai, baráti, gyönyörűsége, velök beszélgetett és pengéseik értelmét magyarázgatá, maga mellé vette őket ágyába és keblén melengeté, míg rögeszmévé vált a magány behatása által excentrisált és sarkaiból kiforgatott gondolatai között, hogy azok is megértik az ő szavait és iránta hálát, vonzalmat, szeretetet éreznek; annyival keservesebben esett neki e meg nem érdemlett, háládatlan zendülése kedvenczeinek.

– Hányszor kivántam magamban, folytatá, mialatt Pista nagy sietséggel számlált, hányszor kivántam magamban, mikor esteli órákon veletek beszélgettem, hogy bár csak ti is tudnátok szólani; de kukuljak meg, ha azt kivántam, hogy ily ördögsúgta beszédeket tegyetek; – hiszen megbánjátok még azt is – várj!

Ezzel Pista beseperte az elbúcsuzottakat.

– No Pista, téged meg már most vigyen az ördög, de mindjárt!

– Köszönöm alásan, szólt Pista, zsebjeire tömve a tallérokat, ha megint meg találnának a ládában szólamlani, hát majd –

– Hallgatsz, hallgatsz! Takarodj tüstént a házamtól! ötszáz igazi forinttól fosztani meg engem, – tíz esztendőt vettél el életemből, – eredj, még pedig mentül előbb; mióta te itt vagy, Isten csodái s mindenféle ördögségek történnek a házamnál. A tyúkok, a baromfiak megszólítanak, ha az udvaron megyek, – a kakas a helyett, hogy kukorítana, jó reggelt kíván, ha fát vágatok, a tuskó kiabál, s pénzeim – –! Oh, hogy akkor láttalak volna, mikor a hátam közepét! te sátán bokrétája, istentelenség kórója, akasztófa bimbaja, hóhér!

Ilyetén áldások özönei közt hagyá el Pista és az 500 forint Gáspár bátya házát.

Gáspár pedig még az nap beszentelteté pénzeit a helybeli egyházfival, ki azokat egyenesen az ördögtől megszállottaknak állította, s többek között azzal a jó tanácscsal is szolgált Gáspár úrnak, hogy legjobb lesz azokat, ha már beszélni is tudnak, az eklézsiának ajándékozni; az aztán majd elküldi azokat e széles világra hirdetni az igét, de indítványa nem fogadtatott el, annál is kevésbbé, minthogy mióta Pista úrfi eltisztult a háztól, Gáspár úrnak sem tyúkjai, sem lovai, sem erszényei egy drága szót sem szóltak többé.

E természetfölötti tüneménynek a kulcsa az, hogy Pista igen ügyes hasbeszélő volt, mely művészetnek erejével az ember úgy alkalmazhatja hangját, mintha az messzünnen, egy bizonyos tárgy belsejéből jőne, mely tréfa ez életben már sokakat rászedett.

AZ APA SÍRJA.

Három árva sirdogálva Áll a temető árkába; Kelj fel, kelj fel, édes anyám, Lerongyollott az én ruhám.

_Népdal._

Az o*i kertek aljában, egy kellemes domb oldalán, magas akáczoktól körítve fekszik a temető. Egy csöndes, magános hely, a mezők ezernyi virágaival fedve, mik közt egyhangúan czirpel a tücsök. Az apró halmok, mik demutka illatos virágaitól kéklenek, virágos orgonaligetek, az alacsony fejfák, s a körülök kiemelkedő néhány csúcsos kőemlék a ráhajló szomorú fűzfák között, és az egyszerűen bús feliratok a sírköveken, a besüppedt és elfeledett sírhalmok, s a hallgatag napfényes délután, együtt oly édesbús melancholia szellemét viselik magukon, hogy a ki e helyre lép, önkénytelen megragadva, elbűvölve, elandalítva érzi magát általuk, mintha az jutna eszébe, hogy itt minden virág egy átváltozott emberi gondolat, minden szellet egy sóhajtás, múlt, régen elmúlt és elfeledt időkből; s az egész apró völgyeken és halmokon átvonuló virágszőnyeg nem egyéb, mint az örök titoknak egy lapja, mely azon jövendőt fedi el, mit nyitott szem meg nem lát soha.

Több apró út vezet e sírhalmok között, tekervényesen és andalgón és fűvel benőve; apró aranyzöld gyíkok futkároznak rajtok keresztül, házaikat a sírok oldalába vájva; s a vadmadár az út közepébe a fű közé rakja fészkét s nem félti az eltapodástól.

Két gyermek ül e sírhalmok egyikének tövében; a domb előtt egy nagy márvány lap áll, rajta e szavak: Bálnai Körmös István.

A gyermekek egyike szép, magas homlokú ifju, kiben Körmös Gáspár aligha ismerne öcscsére, a csodák szerzőjére, oly szomorú, oly szilárd arczczal ül ott, levett kalappal és kezébe támasztva gondterhes fejét; mélyen fekvő hosszúkás szemei egy szomszéd fűzfa ágait bámulják, melyeket jobbra-balra ingat a lengedező szél.

A másik gyermek egy fiatal leányka, ragyogó szemei könynyel vannak tele, ajkai siralmian vannak felvetve, arcza ég, kezével a mellette ülő ifju kezét szorítja, melyen lüktető erek járnak keresztül; a déli napsugár ragyog mindkettőjök homlokán.

A leányka Gyékény Márton leánya, Lilla; az ifju Körmös Pista, ki őt a kegyeskedő üldözései elől ide szabadítá.

Sokáig, sokáig hallgatnak; az ifju a hajlongó fűzfák mozdulatait, a leányka a lábainál földből feljövő sírbogarakat nézi merően, csendben, szótlanul. Fenn a magasban a pacsirta énekel, s a déli napvilágban fürdik; köröttök a széles világ, a messze láthatár terül, kéklő halmaival, zöld rónáival; a téren hosszú csavargós utak vonulnak át, mik a távolban enyésznek el; árnyékos fák mögött egy-egy messze helység tornya emelkedik; emberi hang, emberi arcz nem zavarja e csendet. Az ily csend ihletett perczeiben az ember lelke a jövőbe lát. Homályos dolgok, miket félig sejt, félig érez, vonulnak lassú, phantasticus szárnyalással gondolatiban végig; a szemébe tünő halmok, virágos bokrok, háztetők mind megannyi alapok, mikre eszméit lerakja, mely eszmék évek, évtizedek múlva, midőn ugyanazon halmokat, ugyanazon bokrokat, ugyanazon háztetőket meglátja, mint múlttá vált jövő ismét föltünnek lelke előtt.

Hanem a legkisebb hang, a legelső hideg szellő szétűzi ezen, az emberi ész láthatárán túl szárnyaló gondolatokat s előlép a való – mogorva felhőivel az ég, göröngyös útjaival a föld és önző arczaikkal az emberek.

A temető árkain kívül hirtelen lövés hallatszik; – a két mélázó felrezzen. Az árkon egy sebzett nyúl ugrik át, utána három hosszú agár; az üldözött martalék végerejével kerülgeti a halmok között ellenségeit, míg az egyik agár átkapja derekát fogaival s a félénk állatot megrázza a levegőben. A nyúl egy kiáltást hallat, elsőt és utolsót életében, s megtette végrendeletét. Ekkor a temető árkán egy bozontos ember mászik be, pipával szájában; nyakában nagy tarisznya és puska vannak körösztbe vetve.

– Gyorsan, rejtsd el magad! kiált az ifju Lillának, s a leányka tündérsebesen vonta magát az orgonabokrok közé, míg Pista mogorván fogta térdei közé vándorbotját s kalapját feltette fejére.

– Hohó! Szellő, Fecske, ide! aport sén, kiabált a vadász, ki épen nem volt más, mint Márton úr mostoha fia, az esküdt úr, egy idomtalan, pofók, parlagi gavallér, mahumed termettel, széles képpel és vörös tenyerekkel kitünő; apró sülthal szemei voltak s annál vastagabb szája, mely fölött néhány szál savószínű bajusz unatkozék. A mint Pistát megismerte, nagy kiabálásoknak ment végére, majd agarának füttyögetvén, majd Pistára riadozva.

– Hej, servus Pista! hát hol jársz itten? Her da, Szellő! hittig sén! pfuj! her da azzal a nyúllal (zárjel közt mondva, esküdt úrnak az az ideája volt, hogy kutyával csak németül lehet beszélni). Her da, apport sén, kusti! mindjárt, az apádat! úgy-e szép sűdőt fogattam, Pista? a ki félvilága van! lesz ebből pecsenye, a szedtevettét! Ilyszerű monologot tartott Töltsér Jónás úr hol kutyáihoz, hol Pistához, ki mindenhova tekintett, csak a nyúlra nem, melyet az esküdt úr előtte, két lábánál felemelve elégülten fitogtatott.

– No de nézz hát ide, vagy a hátadhoz üssem? szólt roppant confidentiával, vigyorogva, az esküdt úr, mért csinálsz olyan savanyú képet, mint kinek a csibe megette a kenyerét, he? vagy tán rosszkor háborgatlak, mi? mintha valami vászoncseléddel láttalak volna az elébb itt üldögélni, mit? – no, – ne hamiskodjál; – hová tetted? hova dugtad ilyen hamar? – nagy ördög vagy te, Pista, nem hiába x–i diák vagy; hanem ahán! itt mozog a bokorban a vad, uhhahaha!

Az ebek az orgonabokrok körül kezdtek szaglálódni, s a vadász, nagyot röhögve Pista orra alá, kalapját fél szemére csapta, s csintalan kedvvel indult a bokornak.

– Nem méssz onnét! kiálta rá fellobbanva az ifju, s az esküdt úr karjába markolt, hogy ott maradt az öt ujja helye.

– Pista, legyen eszed, ne csípj! kiálta szepegve Jónás, vagy úgy orron ütlek, hogy valamennyi csillag van, mind meglátod az égen; már most csak azért is megnézem, hogy kit rejtettél ide; s indult a bokornak, hanem nem vetette fel az arányt a kiviendő terv s a közbejövő akadályok között, s mielőtt másfelet lépett volna, azon vette magát észre, hogy úgy csapatott hosszában a földhöz, a mint még soha tisztviselőt sem tisztújításkor, sem azután földhöz nem ütöttek.

– Te! kiáltá fogai közül rá Pista, s lábát mellére tette s öklét fenyegetve rázta előtte; többet nem szólt, hanem egy gyűlölettel és haraggal teljes pillantást vetett rá, melyben a legféktelenebb indulaterő volt kifejezve, s azzal ott hagyta.

Az esküdt lábra állt, a mint Pista fölereszté; szótlanul fogta fegyverét, megtöltötte, fölporozta, azzal képéhez illeszté s neki fogá a védtelen ifjunak:

– Most kezemben vagy ugy-e? Könyörögsz-e? Térdepelj le!

– Hitvány, nyomorult! felelt neki Pista.

– Térdepelsz-e, vagy agyon lőjelek?

– Eredj utamból, vagy hátadhoz verem puskádat; azt gondolod, nem tudom, hogy poltron vagy, embert ölni; hagyj békével s érd be azzal a mit kaptál.

Az esküdt ajkába harapott; azután megfordult s eltávozott; – midőn a temető árkához ért, megállt, fellépett az árokhányásra, fegyveréből kiszedte a szatymát s valami mást töltött helyébe, azután rátámaszkodék.

– Te ficzkó! kiálta megvető hangon Pistára s lábát hetykén rázta, eltaláltad, nem akartalak megölni, hanem mégis, hogy emlékezzél, küldök számodra egy kis mulatságot, mitől meg sem halsz, de meg sem gyógyulsz, egy töltés sót; s itt infámisan kaczagott, puskáját hetvenkedve felkapta s Pistára czéloza.

Az ifju dühösen szökött fel, kitéve látván magát a nem szeretett ember boszújának; de mégis, noha feltehette a durva emberről ez iszonyú boszúállást, készebb volt bármily kínt kiállani, mint engesztelő kezet nyujtani elébe.

– Alávaló gyáva! kiálta, nem birván magával, kiben nincsen annyi jó tulajdonság, mennyit ebeid legrosszabbika irigyelhetne tőled, jer közelebb, ha számadásod van velem, jer, gyáva, élhetetlen pimasz stb. stb.!!!

Töltsér Jónás úr azonban nem hiába volt legokosabbik fia édes apjának; attól az egytől őrizkedett, hogy még egyszer Pista gerundiumának és ideges ökleinek gőzkörébe lépjen; de miután nagy tartózkodva kiszemelte, hol legátugorhatóbb az árok, arczulatját hirtelen ismét Pista felé fordítá, gyorsan czélozandó; e fordulat azonban nem talált egészségére válni, a mennyiben széles arczulatjának a temető felé fordult része ágyúsebességgel érkező kétökölnyi hanttal oly kellemetlen összeütközésbe talált jőni, hogy ezen összeütközésnél fogva szeme, szája tele lett földdel; mire ajaxi ordítással szemére tapasztá kezeit s bőgött, mint a gyermek, kétfelé húzott szájjal, közbe-közbe számtalan ördögöket biztatva a Pistába bujásra.

– Már most nesze! ordítá, dühösen rálőve ellenére; s ekkor vállára vetette fegyverét és futott.

De épen, mert dühösen lőtt, nem oda lőtt a hova akart; Pista utána eredt, elvágta útját a faluba téréstől s kifelé térítette a harasztosba. – Eredeti kép volt, a mint ama hústorony esetlen futással gázolt az ugarokon keresztül, kalapját kezében vitte, erősen fújt s rettegve hátra-hátratekintgetett; – kutyái csaholva futottak előtte, utána pedig könnyeden és emelt bottal a diák. Mikor már jó messzire elkergette Pista szomszédját a falutól, még egyszer utána hajított, aztán visszatért a temetőbe. Esküdt úr pedig, észrevevén megszabadultát, s gondolván, hogy Pista nem fogja többé hallani, elkezdte őt tág torokkal szidni, káromolni s nagyot került, hogy a város tulsó végén mehessen haza.

A bátor ifju pedig visszatért a temetőbe. Atyja sírjánál találta ülve a leánykát, kinek balkarja vérzett, mert a Pistának szánt lövésből néhány szem őt találta. Pista ezt nem vevé észre; átölelve őt s bársony hajfürteit csókolva, kérdé: miért oly halavány? – a gyermek kötényével takarta el karját, de nem felelt; – az ifju diadalmasan s oly sajátságosan-buzdító tekintettel néze rá, mely csak gyermekek arczának tulajdona.

– Szegény árva! susogá a fiu, gyöngéden simítva le a leányka hajfürteit, a mi másnak édes, neked mindaz mostoha; te nem ismertél sem édes anyát, sem édes testvért, sem édes apát; pedig megérdemletted volna! Nézd milyen nagy a világ; mennyi ember jár kell benne! Ennyi nép között nincs senki, ki téged szeretne; e nagy földön nincs annyi helyed, hova fejedet lehajtsd; van-e árvább, elhagyottabb nálad e kerek földön?!

Ekkor vette észre, hogy a gyermek keze vérzik.

– Uram Isten! kiálta, mi történt veled?

A gyermek azt felelé rebegve, hogy semmi; de szemeibe tóduló könyei meghazudtolák.

– Oh irgalmas atyám! szólt riadtan az ifju s sebesen keresett ismert orvosi füveket a völgyek közt, miket összetörve, a leányka gömbölyű karját bekötözé, csókjai legforróbbjait hintve reá. Tudta, hogy fáj a szegény gyermeknek, s forró ajkaival szorítá sebére a füvészi gyógyszert.

A gyógyfüvek tevék-e, vagy az ifju csókjai: a leányka fájdalma enyhült, arcza mosolyogni kezdett.

– Mit fognak tenni velem, ha vissza megyek? rebegé, megölnek…

– Vissza? nem; soha! a mostoha házhoz vissza nem eresztelek többé; ha te ott nem voltál volna, régen el kellett vala annak sűlyedni. Te, ki a világon senkit bántani nem tudsz, ki csak tűrsz, szenvedsz s még csak nem is panaszkodol, és téged ők ütni tudtak? verni? szólt az ifju hévvel, s karjai közé szorítá a gyöngéd termetet és szemei megteltek könynyel.

– De mégis, látod-e, én mégis vissza fogok menni, bármennyi szenvedést kell is majd kiállanom: eltűröm és nem panaszkodom; nem, nem, vigy vissza; hogyan hagyhatnám el apámat? Az Isten is megverne érte, ha azt tenném; ha holtra kínoz is, csókolni fogom kezét, melylyel megöl, hisz az apámé.