Part 20

Bodor, kóczos haján fakó túri süveg fészkelt, szemeire és füleire lehúzva; nyakravaló és mándli nem voltak nála divatban, de igen az elmaradhatatlan vörös pruszli, s ennek hegyébe kerekített névtelen alapszínű, kékkel, zölddel és feketével foltozott felleghajtó, melyet hol egyik, hol másik vállára rángatott, azt a csipős szél különböző oldalról történt megtámadásai ellen védelmezvén, mely műtételt alkalmasint valamely magyar politikustól tanulhatta el; – hóna alatt valami olyast visz, mint egy nagy pálannya, alkalmasint duda; lábszárait hirtelen kapkodja elő, mint kinek az inát korbácsolják; ráfoghatjuk, hogy fázik.

Beretvánál élesebb a szél, mely a mezőkön keresztül süvölt, s kikeres minden ajtót, ablakot a legkaczagányabb déczbundán, melyen át a didergést bemutathassa.

Ime azonban ostorpattogás hallik, s nagy sebesen előcsúszik egy fakószán s garázda bordalokat harsogtató tekintetes uraimék, kik dülöngnek egymáshoz, mintha szélvésztől hányatott hajón utaznának.

Czigányunk szép szemérmesen félre áll, süvegét lehúzza s «- csés jó napot» mond fennhangon az uraknak, magában egy «álljon meg a szemetek»-et toldván hozzá.

– Hohohohoó! ordítá a táblabiró úr düledező szemekkel, mely óvástételre a Szellő és Tündér elereszté fülét farkát és megállt; megállt a szán is, miként megállt Gibeonnak, vagy nem tudom kinek a völgyében a hold Josué szavára; csak a hideg szél és a táblabiró úr fején a báránysüveg nem akartak megállni.

– Te czi-i-gá-gány! hebegé a táblabiró úr, gyere ide mindjárt; hát mi az, a mit a malaczlopó alatt viszesz?

– Megkövetem egész alázatossággal tekintetes, nagyságos, nemzetes nagy uram, biz ez, mi tagadás benne, semmi sem egyéb, mint egy alázatos szegény kis duda.

– Duda? duda! hahaha! uhhaha! bruhaha! (táblabíró úr előtt rettenetes nevetséges szónak találtatott e szó «duda»). – Nosza, ha duda, hát fújd.

– Jaj, bizony befagyott a torkom, tekintetes uram, nem lehet.

– Hm, az meglehet, dünnyögé az esküdt úr, az enyém is befagyhatott volna, ha nem gondoskodom magamról. Tekintetes uram, nézze, ez a szegény czigány talán még ma délután nem is ivott, pedig ki tudja, talán ez is ember. Jer, te szánandó vándor, jer, én értem a te fájdalmaidat, én tudom, hogy mit tesz az: egész délután nem inni, jer, ülj ide a jobbomra, – (az esküdt úr elkezde lágyulni, mint esős idővel a kukoriczamálé) – jer szegény árva, én apád leszek tenéked. (A dade legalább is két annyi idős volt, mint az esküdt úr, ki őt mámoros érzékenyültségében, a táblabiró úron keresztül, lelkesülten szorította magához, részvétében erősen végig sodorva a dade orrát dolmánya zsinórjain.

– Jól van no, ülj fel hát! szólt közbe a táblabiró úr jégcsapos bajuszán végig húzva öklét, s egyet rántva farkasbundáján, hanem aztán dudálsz!

Az esküdt úr sentimentalico-philantropico-cosmopolitai érzeményeiben összecsapta a két első lábát s nagy szörnyűködései közt ígyen szellőztette ki sértett felebaráti szeretete érzeményeit:

– Mit? hogyan! Hát így kell-e szólani egy emberhez? egy emberhez, ki csaknem a mi formánkra van teremtve; kinek noha csak egy pár csizmája, de azért két lába van, mint nekünk; kinek noha kalapja nincsen, de azért feje van, mint nekünk; kinek ugyan nincs mit rágnia, de azért foga van neki harminczkettő, mint nekünk, s ki ámbár borhoz csak gyéren juthat, de azért még talán lelke is van neki, mint nekünk? s még ennek ily szavakat mondani: «ülj fel, dudálj!» holott így kellett volna mondani: «szeretett felebarátom és polgártársam, ha úgy tetszik, legyen szíves helyet foglalni mellettem és méltóztassék dudálni.»

– Uhhohoháhá! röhöge a táblabiró úr, nosza czigány, tégy választást, melyik phrasis tetszik jobban: méltóztassék felülni és dudálni, vagy igyál moré, aztán ülj fel.

– Bizony csak szebb szó ez az utolsó, szólt a barna művész a kulacsra vigyorintva, melyet a táblabiró úr nyujta elébe, s miután abból egy buzdító verset gyomrába lehelt volna, nagy nehezen egy szóra felszállította magát a fakószán kaselejébe.

– No! hogy könnyebben csúszszék a szán! szólt a táblabiró úr, Jancsival is közölve az öblös kulacsot, mely ekként kézről-kézre kezde járni, és valahányszor egyet fordult, mindannyiszor egy fokkal nőtt az esküdt úr elérzékenyülése, egy nuance-szal pirosult a táblabiró úr arczszíne, egy hanggal magasodott a duda nyekegése s Jancsi ostorából egy hüvelyknyi elkopott a Szellő és Tündér túros hátain.

Az esküdt úr desperate kezdte hangoztatni kedvencz nótáját: «bús az idő, bús vagyok én magam is», míg a táblabiró úr, mint csak torkán kifért, danolá: «Félre bánat, félre bú, eb a ki ma szomorú!» mely gyönyörűen egybe hangzó duettet a duda, amaz érzelemteljes kanászdal áriájával kisérte, mely kezdődik ekkép: «ha valaki vígan él» stb. Legvégül pedig Jancsi kapott vérszemet s kezét hányva-vetve kezdé üvölteni: «Hej, hej, mladi pan! csoszo kteri tulipán jaszom ti dovala?!» (Ha valaki e nótát nem találná érteni, vigasztalja magát azzal, hogy én magam sem értettem.)

Ezen gyönyörűséges összehangzó symphonák felett pedig nagyszerű alaphangokban dudolt a januáriusi zephir s roppant jégcsapokkal koszorúzá a jókedvű menet hőseinek bajuszait.

Azonban nem tarthat minden örökké, mint ezt egy komáromi fazekas is megmondá, midőn reggel rakott kályhája estére összedűlt; a kulacs lassanként kifogyott, a duda és a két úr jó és rossz kedve szinte kifogytak, Jancsi ostora is resignálta a szolgálatot, a szél tüdejéből is kifogyott a lehellet; hanem e helyett megteltek a mi kalandoraink fejei borral és szemei álommal s nehány percz mulva egy sem tudta a négy közül, fiu-e vagy leány? Csak a lovak vették egy ízben észre, hogy a szánkó szokatlanul megkönnyebbült s szokott útjokat ösztönszerűleg követve, nagy későre bevánszorogtak Gyékény Mártonné nagyasszonyom lakása elébe, ki a korhelyeket jó adag korholásra és túros lepényre várta, s az ajtón, a szemközt fuvó havas förmeteg ellenére, gyakran aggodalmas arczczal tekintgetett ki az érkezendők elébe.

– No, Jancsi! hát megjöttetek? kiálta az álmából ocsudó Jancsira.

– Nem tudom én, nagyasszonykám, szólt Jancsi, ki eszének jelenleg annyi hasznát sem tudta venni, mint egy vasatlan bicskanyélnek.

– Hát az uraidat hol hagytad, Jancsi?

– Nem tudom én, nagyasszonykám.

– Részeg vagy te, Jancsi?

– Bizony nem tudom én, nagyasszonykám, felelt Jancsi példás resignatióval.

Gyékény Mártonné asszony mindjárt nem jót sejtve a dologban, összekurjantá cselédeit, s hát mit láttak? a kas, melyben a szénába bepakolva ültek kalandoraink, a szánkóról lebontakozva hiányzott, s hiányzottak mindazok, a kik bele valának helyheztetve.

– Lóra! szánkóra gyorsan! hadará Mártonné, az Istenért, a farkasok eszik meg őket, vagy ott fagynak meg! frissen! fel kell lármázni a szomszédokat! kardot, puskát, dorongokat! az egész falut! az egész világot! rajta! szaporán! lóhalálba!!!!!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

E közben a mi kalandoraink odakinn mulattak a havon.

A mint egy zökkenő helyen a rúdtörött szán túlságosan félre farolt, a lebontakozott kas hirtelen lefordulván, ekkép a három tündéri álmokban ringatott utazó «in solidum» lemaradt a szánról, azon helyzetkülönbséggel, hogy míg az esküdt úr és a czigány egymás ölébe hullának, addig táblabiró úr, testének egész hosszával, a kas alá esett, mely őt ekként egészen leborította, mint mikor félfont marhahúst egy tányérral leborítanak, hogy el ne vigyék a macskák.

Esküdt úr és Bunda czigány, kinek ez alkalommal nagyon jól eshetett volna, ha nevébe takarózhatott volna, egymást s a közbe szorult dudát szorosan átölelve tarták, míg a kas alól a táblabiró úr fiókmennydörgésszerű horkolása tört elő.

Mind a hárman mélységesen aludtak.

Hát egyszer, a mint ott alusznak, a jámbor dudahős fülét egy borzalmas hang üti meg, mely körülbelől így hangzott: aou! megeszem a nyakad! s egyszersmind úgy érzé, mintha meztelen nyakát a takácsvakaró bugájával, vagy csizmadia-ráspolylyal nyalták volna végig. – – – Fölfeszíti szemeit, – – hej, de jobb lett volna vakon születnie, mint látni, a mit látott! – egy nagy bozontos szürke farkast, a mint fejével oda hajolva, szerelmesen pillogatott szemei közé tüzes szemeivel, s nyelvével száját körülnyalogatta.

– Szent Gábriel szűz és Ágnes pátriarcha! kiálta a czigány s hirtelen úgy kijózanodott, hogy védszentjei nevét sem tudta kimondani.

– Te! – te bolond te! meg ne harapj! kis kutyám, nono pisz! pisz kis kutya! s meg akarta czirógatni a kis kutyát kezével; a kis kutya azonban e szívesség elfogadására valamennyi fehér fogait rávicsorítá, mely pantomimikától a hangművésznek szája padlásához ragadt ijedtében a kimondandó szép szó.

– Jaj bizony, talán azért haragszik, hogy kutyának neveztem? farkaskám, édes drágalátos kis farkaskám, ne bánts te engem, bizony rossz ízű húsom van nekem, kitörik benne valamennyi fogad! Ugyan már minek ennél meg engem? Ugy-e, te se szeretnéd, ha én téged megennélek? osztán ha engem megeszel, ki ád a szegény purdéknak kenyeret? Edd meg ezt itt ni! szólt az alvó esküdtöt tolva előre; ez kalácson hízott, aztán csak nem pokol a béled, hogy mind a négyünket meg akarj zabálni?

A farkas vagy értette a bőjti prédikácziót, vagy sem, fölnyújtotta nyakát, s egy hosszút üvöltött, mire a távolból több hasonló üvöltés felelgetett, s kis idő mulva a a czigány egy sereg apróbb-nagyobb farkastól látá magát környezve, mik mind iszonyú gratulátiók közt kerülgették, egyik a többiek közül már köpönyegje gallérjába markolt fogaival, s kezdte kifelé húzni a hóra.

– Jaaj! ordíta a czigány s kétségbeesésében, a mint jobbra-balra kapkodott, ime dudájának sípja akada kezébe, Ismerte-e azon veszedelmes erőt, mely abban rejtezett, vagy csak épen hattyúdalát akarta vele elfurulyázni, elég az hozzá, hogy végső szorongattatásai közepett bele sóhajtott, a mint Isten tudnia engedé, a kecskebőrbe, megnyomva azt erősen könyökével, s elkezde az impertinenter nyekegni, nyikorogni, bőgni és sikoltozni, oly fülhasogató trillákban és fioriturákban, staccato és furioso, a milyeneket sem annakelőtte, sem annakutána nem hallott többé a fülekkel ellátott életműszeres világ.

A farkasok, mintha mindeniknek a fülébe külön-külön tüzes taplókat raktak volna, el kezdtek iramodni, s szaladásuk közben oly jajgatásnak és ordításnak mentek végére, mintha épen egy németszinházi operából szabadultak volna ki. Orpheus óta nem cselekedett ily csodát a vadállatokkal a művészet hatalma.

A czigány vevén észre a roppant színi hatást, még erősebben kezdte fujni és nyaggatni bőrzsákját, melynek egyik trombitája épen a mélyen alvó esküdt úr füle szomszédságában okádta a hangok szörnyetegeit.

De bárha aludt volna az esküdt úr oly mélységesen, mint ama kilencz ifju, kik Decius császár alatt aluvának el s Theodosius alatt ébredtek fel elalvásuk után 122 esztendőkkel:[5] mégis fel kelle ébrednie, eme farkasgyötrő symphoniáktól. Megmozdult, borzalmas torzképet rántott, azután befogta az orrát; hogy ez nem használt, szemeit dörzsölte; ez sem használt, a száját rejtette el; míglen végtére rájött, hogy a füle az, mely ezen iszonyú variátiók alatt szenved s felpillantott.

Egy czigányt látott az oldala mellett. – Iszonyúság! – Hármat kellett lehelnie, hogy összeszedhesse magát.

– Mith? Hogyanh? Hát hogy mersz, te gazember czigány, én mellettem helyet foglalni? nem tudod, hogy én vagyok a tekintetes esküdt úr?

Az esküdt úr félóra alatt minden philantropiáját kialudta.

A czigány csak folyvást dögönyözte dudáját.

– Fogsz hallgatni, gazember? Kutya emez amaz… vagy mindjárt huszönötöt vágatok rajtad. Hol a pandur?

A pandur épen messze volt, s a czigány erősebben félt a farkas fogától, mint a huszonöttől, s tovább működött.

– Oh! te! akasztófáravaló! kiáltozá az esküdt úr agyba főbe tenyerelve a szegény műkedvelőt, megállj csak! kiálta, s egy bicsakot rántott elő, azt kinyitotta, teljes erejéből hozzá csapott – – egy haldokló nyekkenése hallatik, az esküdt úr meggyilkolta a – dudát.

Szent Kajafás! sápítá a czigány, szájában hangtalanul maradván a sípszár, már most dikhecz nekünk! már most megesznek bennünket a réti kutyák! jaj nekem, szegény purdéim, szegény dudám, hová legyek?

A farkasok üvöltése ismét közeledni kezdett.

A czigány, közelében egy nagy fűzfát sejtve meg, arra még jó idején szerencsésen fölmenekült; a vadak pedig az üldöző hangok megszüntével visszatértek a kashoz.

Hogy ott az esküdt úr mint bírt velök transigálni, azt a czigány nem láthatta, hanem egy idő mulva tapasztalá, hogy azok újolag megjelentek tisztelkedésére a fűzfa alatt, s mód nélkül sovár pillanatokkal ásítottak felfelé rá.

– Aha! kellene czigánypecsenye ugy-e? gondolá a barna művész magában, látván, hogy mindenünnét zár alá van véve; bolondok! mért nem hoztok létrát, azon ti felmászhatnátok. Később véve észre helyzete kedvező voltát, elkezdé a farkasoknak apját, anyját, öreg- és szépapjait, élő és még leendő unokáikat, s minden rendű és rangú atyafiait és ismerőseit, a kik csak velök összeköttetésben és viszonyban állanak, agyba-főbe szidni, káromlani és gyalázni; nevezte őket tolvajoknak, csikóölőknek, kuvaszoknak, toportyánférgeknek, megigérte nekik, hogy ha valamelyikökkel négy szem között összejöhet, kifordítja a bőrit, s hogy még az unokáiknak is halálos ellensége fog maradni; nem hagyott azokon egy félpénz ára becsületet.

A farkasok is beszéltek neki saját nyelvükön különbféle beszédeket, miután nyelvükön ő sem értett, én sem értek, ide le nem irhatom.

Ily mulatság közben telt el egy pár óra; a czigánynak majd a lelke fagyott már a hátához odafenn a fűzfán, midőn mulattatóinak egyike, egy vén ordas, hirtelen fülét hegyezvén, sajátságosan elordítá magát, mire a többi elhallgatott, azután ismét egyet ordított, azután még egyet, s azzal közakarattal egy utolsó rémpillantást vetve a meg nem evett martalékra: búcsút vevének tőle s szerteszét mindnyájan elszéledének.

Kis idő mulva az ellenkező irányon vasvillákkal, puskákkal és dorongokkal fegyverzett férficsapat látszék közeledni, kik a czigányt megszabadíták félelmes helyéről, ki nem győzött eléggé kérkedni bátorságával, s kin már ekkor jéggé fagyott az izzadság.

A táblabiró urat is előhozták a kas alól, melynek rejtekébe bebástyázva sértetlenül aludta álmait a farkasok miatt, mint a rosta alá borított font hús a macskák miatt.

Hanem az esküdt úrnak csak egy csizmájára s néhány széthurczolt csontjaira akadtak.

A SÍRÁSÓ.

Én te reád nem haragszom.

_Népdal._

Ott a hol nem látnak mások, Magamnak majd egy sírt ások, A búk és könnyhullatások Lesznek nekem a sírásók.

_Népdal._

Ha meguntad rózsám Vélem életedet, Csináltass koporsót S temess el engemet.

_Népdal._

Az 1830-diki nevezetes tél után következett egy nevezetes nyár, minőt kevesen értek meg életökben, és sokan kik megérték, utolsó nyarukat érték meg benne. Ez volt a cholera esztendeje, a fekete esztendő, a temető esztendeje.

Ma még kezünkbe szorítánk szeretteink kezét, ma még üdvet néztünk ki egymás szemeiből, s holnap port hánytunk arczaikra és könyeket; ma terveket faragtunk, holnap koporsót készítteténk; ma még ettünk ittunk és holnap jól voltunk lakva, de örökre. Ma örültünk, másnap sírtunk, harmadnap pedig minket sirattak.

Ez is csak eleinte volt így; később minden fonalak elszakadoztak, mik embert emberhez és viszonyokhoz kötnek.

Férj nem fogta be haldokló neje szemeit, orvos nem adott segélyt és vigasztaló szót a nyavalyásoknak, rokon nem kereste fel beteg rokonát, koporsó nem készült az elhunytak számára, harangszó nem kisérte őket örök fekhelyökre, nem gyászoló árvák és özvegyek; magában elszigetelve élt, magában halt meg mindenki, mint gazdátlan vén ebek a sövény melletti árkokban.

Félelem, süketvak félelem ült el minden szivet.

S maga a természet, mintha osztozott volna e közhaldoklásban, oly gyász színűre vált.

A béla-borai lankaságot hat órányi távolban nem lakja élő teremtés; vizeiben nem tükrözi magát a kék mennyboltozat, mert a lankaság vizei kiszáradtak, s mert a mennyboltozat nem kék, hanem sárga.

Végtelen, horizontalan zöldessárga tengerében nem úszik egyetlen nyári felhő sem, csak olykor vonulnak fekete foltok végig rajta, mikből egyetlen esőcsepp sem hull. Fekete bogarak fellegei azok, miknek milliárdjait szíja be minden lehellet.

Fojtó, tikkasztó meleg uralkodik itt, mintha be volna zárva az ég, s a nap tányérjába be lehet nézni, mint a holdba.

Szellő nem fuval itt, hanem mellre ülő posvány lég csapódik forrón az ember arczához.

A nádtenger, a gazdag vízi növények országa le van perzselve, a hattyúk és vadludak falkái kipusztultak, egy békafi sem énekel, egy vízibika sem zúg a kietlenben, csak a szikkadó dágvány pöffedik olykor, méreggőzt fuvalva a halállal terhes levegőbe.

Mindenütt holt hallgatás, mindenütt a halál képe nagyszerű alakban, mindenütt enyészet.

A sziget fái olyanok, mintha leégtek volna, mérges hernyók zsugorították össze leveleiket.

Füveit tövig leette a repülő sáska, minden bokrot, minden növényt; egy fűszál nem maradott. A réteket száradó békanyál és hinár lepi, a dombokat sűrű pókhálók; a házikó falai szétnyiladoztak, tetejét levetette az erős szél, s most moh és tövisek teremnek küszöbén, egyetlen lakója egy vén tekenős béka.

Körül a nádtengert elvágta egy rémületes kőeső. Ezen év gazdag volt minden csapások megtermésében.

* * *

Ezen napjaiban a közirtózatnak, midőn senki rokont és barátot nem ismert, midőn testvér testvérét ápolni félt, nem feledkezett el boldogtalan ellenségéről a csavargó és eljött azt meglátogatni.

Körüljárta a kietlen, letarolt szigetet, összekereste az enyészetnek indult szobákat, hitta nevénél ellenségét, de az nem jelent meg; az egész szigeten nem volt egy bokor, hova valaki elrejthesse magát.

Végre meggyőződék felőle, hogy Góliáth, használva a Tisza és a posványság szokatlan kiapadását, s az országos zavart, megszökött, s e részben teljesen megnyugodva, visszafelé vette útját, midőn egy völgyben a leveletlen dudvák között egy gödörre akadt, mely gödörben feküdt halva Góliáth Péter; térdei mellére voltak húzódva, két keze görcsösen szorult hátraszegült fejéhez, arcza zöld penészszel volt behúzva, az egész test behomokosodott, szája és szemei pedig borzasztóan nyitva maradtak.

E gödör mellett egy kisded halom volt felvetve, elébe egy faragatlan kereszt letűzve, e kereszten Góliáth Péter kis gyermekének ruhácskái függtek, az időktől szétrongyolva.

A csavargó szíve elszorult.

Egy kapát keresett, s a holtat vele bekapálta.

A ledőlt kapu egyik szegletkövét a sír fejéhez ásta és késsel rámetszé:

SIT TIBI TERRA LEVIS!

Azután levevé fövegét, kezeit összetette, s halkan egy Miatyánkot monda el.

Azután fölemelé kezeit és monda: Bocsáss meg neki Isten, mint én is neki megbocsátok!

* * *

Ez idő óta Bálnait nem hítták többé csavargónak. Apja és nagybátyja vagyonait átvéve, egy tanyát építtetett magának oda, hová kedvese volt temetve, s annak sírja körül virágos kertet, a sír fölébe üvegházat; a legszebb virágok, mik ott nyiltak, kedvese sírhalmára voltak rakva.

Gyakorta meglátogatja testvérét, kit gróf Szilárdinénak hívnak, s kit szeret és tisztel mindenki, a ki ismeri, legjobban férje, ki atyja népének.

Tanyája szomszéd a vén Rónaiéval, ki egyre-másra őszül, de jó kedve és istenbeni bizalma naponnan szaporodik.

Sokszor üldögélnek egy pohár bor mellett s régi időkről beszélgetnek.

Bókváryné asszonyság is igen megkegyesedett, mióta megvénült, egész napjait kegyes könyvolvasással és pletykagyűjtéssel tölti, s igen összehúzódva éldegél.

* * *

Az ifjabb Rónai pedig mind e mai napig készíti az örökké égő lámpát; különben igen okos és becsületes ember.

* * *

Tekintetes Bálvándy táblabiró úr megszünt vendégeit itatni, azaz meghalt; roppant epitaphium van felette, lesz baja vele a feltámadáskor, míg fel tudja emelni.

Szeretném ide irni, a mi minden sírkövére fel van vésve, vers és próza, megtelnék vele egy kötet, de nagyon siralmas; pedig én sem sírni, sem ríkatni nem szeretek.

* * *

A cántus prézes úr jelenleg kosta Girgácziában.

Conventiója negyven bankóforint, hat köböl árpa és négy font szappan.

Feleséges ember és mód nélkül megkoppadt kaputban jár.

* * *

A Dömsödi Góliáth család magvaszakadtával vagyonai visszaszálltak a királyi ügynökre.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ennek a jó városnak az a szép tulajdonsága van, hogy a két széle mezőváros, a közepe falu.]

[Footnote 2: Mert a ki később szánt, a szomszédjáéból is elszánthat; a ki korán kaszál, a szomszédjáéból is kaszálhat.]

[Footnote 3: Egy köztiszteletben álló hontársunk szavai szerint, akkoriban rendkívüli parasztság symboluma volt a magyar beszéd; Pest utczáin magyar hangot ugyancsak őrizkedett bárki is száján kiereszteni, s ha volt néhány jobb érzésű, kinek szíve fájt a magyar szó után, nagyobb részint szegény tanulók és versírók, azok a mostani Wurm-udvar helyén volt nagy pocsétához gyülekeztek össze éjnek idején, hogy magukat titokban magyarul kibeszélhessék.]

[Footnote 4: A Mars.]

[Footnote 5: Higyje, a kinek tetszik.]

TARTALOM.

Népünnep 1 A jó szomszédok 14 Csodák 26 Az apa sírja 33 Két földesúr 45 A szalmagunyhó 85 Ifjabb Dömsödi Góliáth Péter 95 A nagynéne és unokahuga 108 A cantus præses 119 A táblabiró 132 A zivatar éje 141 A koplaló 148 Fekete ház 157 Zöldhalom 167 A csavargó 175 A félelmes tanya 184 Vértörvényszék 190 A vén czigány 204 A fukar végperczei 214 A kegyes férfiu 219 A boldog ember 224 A mocsárok viránya 231 Élő férj özvegye 242 A törvények halottja 246 Szegény biró be kár volt 254 A sírásó 267

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

2 |betüi osvashatlanok |betüi olvashatlanok

18 |azczkép nyájasan |arczkép nyájasan

23 |«ki cselekedte ezt? |«ki cselekedte ezt?»

48 |szegény hetköznapi |szegény hétköznapi

54 |ment, kopogett |ment, kopogott

85 |égben végződík |égben végződik

92 |telt vonasok |telt vonások

105 |En ismerem |Én ismerem

165 |Nézzétek e csoporzatot |Nézzétek e csoportozatot

173 |nagy boszsúsan |nagy bosszúsan

207 |vert az abláktáblákhoz |vert az ablaktáblákhoz

210 |minden kínszevedései |minden kínszenvedései

241 |nyomorultabbb, mint |nyomorultabb, mint

261 |kedvenez nótáját |kedvencz nótáját

267 |En te reád |Én te reád]