Part 2

A nép eszméletlenül, rémülten, vakon sír, fut, imádkozik, vagy némán, őrülten bámul a tűzbe. Nő és férj, apa és fiak nem ismerik egymást. Látni lehet anyákat, kik kosárkával karjaikon futkossák be az utczákat, nem jut eszökbe, hogy gyermekeik is vannak; a rémület elvette eszméletöket. Látni lehet tisztes férfiakat, kik egy avult könyvet hónuk alá csapva, azzal, mint ereklyével jönnek, mennek a tűz között, mely vagyonaik legbecsesbjeit óvhatlanul fölemészti. Több helyeken férfiak állnak az égő gerendázaton, őrülten csapkodva fejszékkel a sziporkázó tűz közé, s rekedten kiáltozva víz után; míg az utczákon tűzfecskendők nyargalnak föl s alá, a nélkül, hogy valakinek hasznot tennének.

A harangok lassanként elnémultak, a mint a templomok egyenkint égni kezdtek; csak a nagy torony, a vásártér közepén, kongatta még érczszavait, míg a közelgő lángok oldalait feketíték. – A toronyőr, egy vén, mogorva Quasimodo, egyedül volt a toronyban, s még akkor is, mikor annak lépcsői alulról már meggyulladtak, mikor a toronyablakon a füst kezde kitódulni, éles lángalakoktól átkigyózva, – még akkor is lehete hallani az egyenként félrevert kongásokat, s lehete látni a toronyerkélyen, a szédítő magasban a toronyőr alakját phantasticus füstgomoly közt megjelenni, a mint kürtjét szokás szerint kétszer megfúvá s rendületlenül, hideg vérrel néze le a szüntelen emelkedő lángoszlopokra.

Néhány percz mulva elnémult az utolsó harangszó is; a láng összecsapott a torony fölött, az ércztető olvadtan zuhant le a templom romjaira; a torony lobogva gyulladt ki, a nép sírt, a vihar kaczagott; s mint az évkönyvben irva van: felégett a piaczon a szalmaszál.

Így végződött az élvezetes örömünnep K...... városában, 182* évnek azon napján, melyen a harangok Rómába szoktak zarándokolni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

De távol, az örkényi erdőknél, vendégtelen homokbuczkák sűrűjében száguldó lovag rohan, s futtában rémpillantásokat vet a két mérföldnyi távolban égő városra, melynek ijesztő fénye a fekete éjen át reszkető arczára világít. És rohan;… lova gyors, de egy tűz-vörös felhő feje fölött mindenütt kiséri, – s kiséri rettegő szívében egy halovány arcz, melynek fenyegető vonásai kitörülhetlenek.

Ez ember: Dömsödi Góliáth János.

A JÓ SZOMSZÉDOK.

Szegény árvát senki sem szán, Hacsak szeretője talán.

_Népdal._

Sz. városában épen a falu[1] közepén egymás mellett két avult ház van. Alakjaik hasonlíthattak egymáshoz hajdan, mikor még jámbor ősapáink, a magyar barátság kedveért, egymás ízlését örömest átvették; az iszonyú, aránytalan contignatiós tetők, az ősdivatú, vaskosaras ablakok, a törpe rácsozat a ház elején, mintha csak egy huzomban álmodta volna terveiket a k...i pallér, e hóhéra minden jobb ízlésnek; de a későbbi idők és utódok szeszélye nagyot változtatott alakjaikon; egyiknek oldalához jobbra-balra ólak, aklok, kocsiszínek vannak toldva, példás rendetlenségben és válogatott rondasággal; míg a másiknak, egyetlen ablakon és ajtón kívül, minden nyilásait betégláztatta valami sötét embergyűlölő. Egyiknek tetején tarkáll az évenkénti foldozás; másiknak kilátszanak szúrágta szarufái. – Egyiknek sarkaiból kifordult kapuját minden este négy béreslegény birja nagy fejtöréssel betenni; másiknak kapuja nem volt nyitva, mióta a mostani tulajdonos testvérjét belőle eltemették. – Egyiknek udvarán térdig érő sárban czammognak a földesuraság melancholikus tinai, míg a másik udvarán csalán és ganéjbokrok között jár sántítva egy szélütött kuvasz.

Egyik ház lakója Gyékény Márton, a kegyes férfiu; – a másiké Bálnai Körmös Gáspár, a fukar; már huszadik éve, hogy egy szót sem szóltak egymáshoz, noha húsz év előtt nem volt oly ünnep- és vasárnap, melyen egymást meg ne döngették volna. – Teljes életökben igen jó szomszédok voltak; ifjabb korukban egymásra puskával lövöldöztek, hajlott korukban pörökkel mulattatták egymást, s nem volt oly csekélység, melyet figyelem nélkül hagytak volna, ha abból a szomszédra nézve valami boszúság keletkezhete. Márton galambokat tartott, – Gáspár gólyát, mely a galambfiakat elhordta; – Márton ekkor macskát szerzett, mely a gólya-örököseket emelgette el, – Gáspár ismét vidravasat, mely a macskákat fogta rakásra. – Márton ablakot vágott a Gáspár udvarára, – Gáspár ólat rakott az ablak elébe. – Gáspár nagy kedvelője volt a nyugalomnak, – ezt jól tudta Márton, s a jó szomszéd kedveért mindennemű fülbeli élvezeteket előszedett s megszerzett, melyekkel annak unalmas óráit rövidítse; vagy fürészt ráspoltatott ablaka mellett, vagy szelelő-rostával kelepeltetett, vagy ha már igen nagyot akart, feleségének adott okot a pörölésre, a ki túltett magán a szelelő-rosta kelepelésén is. – Márton nagy ellensége volt minden erősebb illatoknak, minők a kátrány-, tőzeg- és paprika-füst; azért is Gáspár jó eleve gondoskodott, hogy kivált esős időben, mikor a szél leveri a füstöt, Márton házkörnyékét, kéménye segítségével, ilyetén parfumökkel rendesen elláthassa; – s ha olykor a Márton baromfiai átlátogattak Gáspár paréjos kertjébe, onnét rendesen agyonütve repültek vissza, s ha ilyenkor Márton egyébbel nem tudta boszúját tölteni, Gáspár szélütött kutyáját bosszantotta a kapu alatt.

Ők tehát húsz év óta példányképei a legszebb szomszédi egyetértésnek.

Neveik, mint Orestes- és Pyladesé, együtt szoktak említtetni s példabeszéddé váltak.

Még tán a sírban is bosszantanák egymást, ha szomszédok lennének.

* * *

De kisértsük meg őket közelebbről megismerni.

Keressük fel legelőbb is, a kit legközelebb érünk – Gyékény Mártont; ott fogjuk őt találni az ajtó mögött ülve és imádkozva. – Gyékény Márton igen kegyes ember. Gyékény Márton sokat imádkozik. Igaz ugyan, hogy azt mindig megcsalta, a kinek valami köze volt vele; no de hiszen ő azért imádkozik és igen kegyes ember.

Igaz ugyan, hogy cselédei bérét el szokta húzni, elve: későn szántani, korán kaszálni,[2] de hisz azért ő eleget imádkozik és igen kegyes ember; – koldusnak soha fillért sem ad, családja iránt kegyetlen, más kárában gyönyörét leli; hanem hiszen eleget imádkozik és igen kegyes ember; ő egy átváltozott szentek hegedűje, egy megtestesült olvasó, egy eleven mennyei lajtorja, kinek kegyességi híre ismeretesebb a réz kétgarasosnál, s kitől, ez oknál fogva, őrizkedni minden józan ember kézzel-lábbal iparkodik.

Itt ül ő egy szegletben; előtte kitárt könyv, körülötte mélységes hallgatás. – Szobája, szokás szerint, négyszegletű; alakját azonban alighanem azon időkben nyerheté, mikor még proportio és symmetria nem voltak feltalálva a világ csúfjára; ajtaja szentkönyvi aranymondatokkal van tele krétázva; falain pókhálók és martyrok képei függenek.

Egyik szegletben egy ősdivatú kakukkos fali óra, szentelt fűzbarkákkal koszorúzva; másikban egy háromszögletű almáriom, tetején két öblös eczetesüveggel; harmadikban egy keresztvégű zarándokpálcza; a negyedikben ül maga Márton úr, előtte könyv fekszik, melyből nem olvas. – Beesett szemeivel merőn néz egy, a falon függő kis képre. A kép nem valami különös. Egy fiatal férfi mellképe huszárruhában, mellén érdemkereszt, arczvonásai nemesek, büszkék; – a kép fekete rámába van foglalva, s már igen sokat vesztett színeiből; csak két fekete szem látszik még változatlanul, élethíven, s mindenüvé kiséri a vele szemközt nézőt. – E képet nézi leránczolt szemöldei alul a kegyes férfiu, nézi feszülten és dühvel és a gyűlölet legiszonyúbb kifejezésével arczán.

Korán reggel van, a nap besüt az ablakon; künn a tornáczban rettenetes hadi lárma támad, alig kisebb annál, mely a franczia futást megelőzhette: kereplő hang, fazéktörés, poflevek csattanása, sikoltások és a trombitatussal vetekedő hölgyeloquentia legnagyobbszerű kitörései, mintha egy egész nő-insurrectio, vagy hetivásár pörölne, alkudnék és óbégatna egyszerre és egyetemesen, ludak és kácsák falkáinak karéneke mellett. Pedig az egész csatazaj semmit sem jelent egyebet, mint azt, hogy Jutka asszony, Márton úr kardos oldalcsontja, felébredett és vele együtt felébredt a lárma, a feleselés, csörpör és a zajnak mindazon synonymái, melyek elől az ember be szokta dugni a fülét, s melyeknek létrehozására, hogy Mártonné asszonynak nem csekély tehetségei vannak, arra bizonyság a félváros és a falakról ijedtében leömlött vakolat és a cselédnép hátán a kék foltok és azoknak megtépázott kontyaik és üstökeik.

Korán reggel van; a pitvarajtón egy nehéz test zuhan be, káromkodva, mint a jégeső; azután feltápászkodik, kis idő mulva, a Márton úr szobája melletti oldalszobában harsány torokkal énekli valami gulyaszalasztó hang: – házam alatt fecskefészek, nem is eskütt ha nem r.....; – a cadentia, az éneklővel együtt, az ágy alá gurul, s a bivalyszuszogáshoz sokban hasonló hangok jelentik, hogy Töltsér Jónás, Márton úr mostoha fia, ki családját Jutka asszonynál fogva illeti, megérkezvén jókorán reggel onnét, hova tegnap este ment, Morpheus karjai közt pihen az ágy alatt.

Márton úr mindezekre nem ügyel; némán, keserűen nézi a fekete rámás képet, sötétzöld szemei fénytelenül függenek rajta, s olykor nagyokat nyög és fogait csikorgatja. Míg a kép délczegen néz szemközt vele: sötétfekete szemei meg nem hunyorodnak kigyói tekintete előtt.

A kegyes férfiu némán átkozódik, ökleivel deres haját tépi s hangtalanul mozgó ajkai az arczképhez látszanak beszélni átkos szemrehányásokat, – és az arczkép nyájasan mosolyog szemközt vele s nem változtatja színét átkaitól.

– Légy kárhozott, suttogja, felszökve székéről, a kegyes ember; légy átkozott a földben, melyben alszol, légy kárhozott, ha még valahol élsz a földön kívül; mindezt indulatosan és hang nélkül, magában, de nem gondolatjaiban, suttogva, de a boszú kitöréseivel. Minden tagja reszket.

Az asztalon, a zsoltárkönyv mellett, hegyes ár vagy gyilok fekszik, melyet Márton kezébe szorítva, vele az arczképhez lappang; a hegyes szúróeszközt őrült dühélvezettel fúrja annak mellébe, hol több ilyen szúrásnak nyomai látszanak, s várja, hogy majd tán a kép szeméből könyeket, sebéből vért fog látni; várja ingerülten, hogy annak vonásai érzeni fogják azon kínt, azon döfést, melyet egy el nem érhető ellenség szívének szánt, és eltorzulandnak; várja, hogy az vonaglani fog kezei alatt, vonaglani úgy, miként ő azt legédesebb álmaiból szokta látni, és esdeni irgalomért – az ő irgalmáért.

– Oh! kín! örökkétartó kín reád! ordítja ez ember lázas ingerültségében, a mint a kép, nagyon természetesen, mozdulatlan marad; fogait és szemeit összeszorítja, vére arczába fut, homlokerei megdagadnak, s vakon csap szúróeszközével a képhez, vakon és indulatosan. A tőr keresztül járja a képet, s midőn a kegyes férfiu reá tekint, a kép arcza el van kékülve, hajai szétmeredtek, szemei elfordultak, ajkai sóhajtani látszanak…

Ijedten szökik hátra, mintha kisértetet idézett volna maga eleibe; azt hiszi, hogy álmodik.

Pedig nem álmodott; a mint szembehunyva hozzászúrt a gyűlöletes arczképhez, eltévesztette az irányt s a mellé függesztett martyr kínszenvedések közé rajzolt mellképét találta spékelőtűjével keresztül dárdázni; ez azután természetes, hogy nem fogadta a döfést oly mosolyogva, mint a huszártiszt képe.

A kegyes ember arczáról csorgott a hideg veríték, midőn tévedéséből lassanként eszére tért. A lélekzet maradozni kezdett tüdejében s fülei zúgtak. – Ekkor úgy tetszék neki, mintha valami nesz volna a szobában. – Körül tekint s az ajtónál egy fehér alakot pillant meg, egy fiatal leánykát, egy gyönyörű vidám gyermeket, ki úgy jelent meg ott, a sötét háttérben, karcsú sylph-termetével és sötéten ragyogó szemeivel, mint egy kedves álomlátás, melyet hajnali szenderében szokott látni az ember, – s mely, mihelyt megszólíttatik, vagy szemeit fölnyitja az álmodó, azonnal eltünik, mely tündéri műtételre, mint a következés bizonyítandja, nem kis szüksége lett volna magának a mosolygó gyermeknek is, ki senki más nem volt, mint a kegyes férfiu leánya – Lilla.

– Mit? – mit? – mit keressz te e szobában? rivalla rá Márton, s úgy néze a gyermekre, mintha tekintetével akarná őt megölni; ekkor vette észre életében először, mennyire hasonlítanak leánya szemei ama képéihez a fekete rámában.

A kis leány mód nélkül megijedt s nem tudott mit felelni.

– Hogy mersz te leskelődni az én szobámban, he? rikolta az apa, dühösen toporzékolva; te, te átkozott fattyúlélek! majd megtanítlak én téged hallgatózni; majd megtanítlak én kémlelődni utánam, várj; – s ezzel szétnézett a szobában, megpillantá a zarándokbotot a szegletben, azt előragadta, s mint martalékához a tigris boszújában, lihegve közeledett a reszkető gyermekhez.

A gyermek némán, rémülten esett térdre előtte s kis kezeit összetette, s pihegve emelé fel ártatlan tekintetét hozzá.

– Hát ki mondta neked, hogy én utánam jőjj? mi? szólt tompa, vallató hangon az apa, mi alatt felemelt botjával s forgó szemeivel fenyegetőzve, közeledék a gyermekhez.

– Apám, édes apám! rebegé az, s Márton ölelésére nyújtá gyöngéd, gömbölyű kezeit.

– Hozzám ne nyúlj, ordítá a kegyes ember.

A gyermek elkezdett zokogni. – Hiszen – h – ma – h –, édes, kedves apám, – h – hiszen ma – h – neve napja van – h – én Istenem, csak meg akartam ölelni kedves apámat, de nem megharagítani; csak üdvözleni akartam; bizony semmit sem egyebet. Kedves apám, ne verjen meg; – s ezt oly esdve mondá, oly érzékenyen, hogy akárkinek másnak megindult volna rajta szíve, csak a kegyes férfiué nem.

– Ugy-e? rikácsolá; hát ma nevem napja van? Jó, hogy eszembe juttattad; neked pedig születésed napja van, nemde? no, hogy máskor emlékezetes nap legyen rád nézve ez a mai nap, hát gyere; s azzal előfogta a rimánkodó gyermeket a farizeus, s hosszan lelógó hajtekercseit kezére csavarva, a görcsös zarándokbottal embertelenül megveré, minden ütéshez valamely kitünő ajándék nevét említve: – nesze névnapi ajándék, nesze köszöntő, nesze mézeskalács, nesze bábruha! – és még tudja az Isten mit nem, míg csak a verésbe bele nem fáradt s boszúját kellő fokig meg nem hűtötte; – akkor aztán kirúgta szobájából az elkínzott gyermeket, s aranymondatokkal tele krétázott ajtaját becsapva utána, oly körmönfont interjectiókat szalaszta ki száján vagy hatot, minőket aligha tanult a bibliából.

A szegény kis leány pedig nem sírt, nem panaszkodott senkinek, hanem letörlötte könyeit, hajfürteit újra befonta s eltitkolta a felhólyagzott ütések nyomait, melyek gyöngéd tagjain égő szalagokként vonultak végig. Szegény gyermek! tizennégy év alatt megszokta a szülei szeretet ilyszerű kiömléseit, a nélkül, hogy tudná: miért fizeti az neki ily kegyetlen gyűlölettel vissza legérzékenyebb szeretetét? Annál inkább tudta azt a kegyes férfiu. Kifújta magát. Boszúját kedvére kiszellőzteté, s elégülten, mint ki tele van a legistennektetszőbb dolgok véghezvitelével, zsoltárját hóna alá kapja, kalapját felhelyezi fejére, kegyes és jámbor indulatokkal bővölködő arczulattal a – templomba indul.

Tehát kalapját föltette és ment. Ment a – templomba. Sok ember találkozott vele szemközt; ez egyébkor is megtörtént, midőn Márton úr rorátéra ballagott, s ilyenkor mély tisztelettel szokott mindenki kitérni előle s áhitatos «dicsértessék» fogadta minden oldalról; hanem az még soha sem történt vele, a mi most, hogy t. i. a vele szemközt találkozók, noha ő nem késett buzgóan savanyú képpel pislantani szemeik közé, minden tisztelgés félretételével, mosolyogva nézték fejbe; az öregek fejöket csóválták, az ifjak egyenesen a szeme közé nevettek, háta mögött pedig az állították, hogy Márton úrnak elment a sütni valója. – A szolgálók megálltak nézésére, a gyermekek pedig csoportosan kísérték s «ujujút» kiáltoztak utána.

Márton úr majdhogy ki nem jött a phlegmájából; nem csinál eléggé hosszú képet – így gondolá magában s még egy araszszal megnyújtá phisionomiáját; – akkor még erősebben kaczagtak rajta. – Egy anyós találkozott vele, ki kezeit összecsapván, csakugyan meg is szólítá; de azzal sem sokra ment, mert az, csupa kaczagás miatt, nem tudta magát kifejezni; s ekkép tökéletesen megbotránkozva érkezett a templomba, holott kalapját egy padra vágta, magát pedig a legeslegsötétebb szögletbe húzván, ott dörmögte végig imádságait a megváltó lábai előtt, kinek szavai mondták vala: A ki azt mondja, hogy szereti az Istent és gyűlöli felebarátját: hazudik az.

Az orgonasípok andalító hangjai elnémultak, az «ite missa est» elhangzott, Márton úr felkelt s indult haza felé; a mint kilép az utczára s szemeivel buzgóan felpillant az égre, oly áhitatosan tekintett szerteszélylyel, hogy még a tisztelendő háza előtti akáczfa is készült magát meghajtani előtte; azonban szerencsétlenségére nemcsak a két akáczfával kelle találkoznia az utczán, hanem seregével a férfiaknak, gyermekeknek és asszonyoknak, kik mindnyájan egykori tisztelői, most szokatlanul vigyorogva bámultak reá, s Márton urat e kimagyarázhatlan magokviselete által annyira confusióba hozták, hogy háromszor is elment saját háza előtt, míg haza talált.

A mint kapuján belép, az ékesen szóló Jutka asszony épen a baromfiakat eteté, s egyéb czivakodótárs hiányában a kácsákkal perlekedett. Márton úr, mint rendesen, elment mellette nagy csendesen, a nélkül, hogy csak annyit is mondana neki: «befellegzett»; de nem így Jutka asszony. – Ránéz a komoly férfiura s kiesik kezeiből a szakajtókosár. – Hát te, vén bolond! – ily üdvözléssel támadja meg a mellette elkullogót, – eszedet ittad-e be ily korán reggel, a mi kevés volt, hogy vénségedre csinálsz magadból maskarát, azt akarod, hogy városszerte példabeszéd legyen belőled, te féleszű Matuzsálem, te ittas Zakariás, te alamuszi Ezékiel, te Habakuk stb. stb. stb. – Itt következtek aztán mindazon óvilági férfiak nevei, kikhez Márton úr annyiban igen hasonlított, hogy hosszú kaputban és sáros csizmákban járt, mint ők s kik iránt a tenyeres talpas Jutka asszony különös rokonszenvvel látszott mindannyiszor viseltetni, valahányszor szeretett élete párját dísznevekkel akarta illetni, tehát napjában legalább is – huszonnégyszer.

Márton úr nem tudva mire vélni e váratlan, noha nem szokatlan névnapi köszöntőt, miután különös előérzetből vagy három lépést retirált hitestársa tenyerei elől, körülnézett, úgy gondolkozván, hogy talán nem is ő az, kit ezen válogatott magasztalások illetnek. De rajta és a kútágason kívül egy lélek sem volt az udvaron.

– Nézd meg, mi van a kalapod mellett, tülökorrú te! riaszta rá Jutka asszony.

Márton úr leveszi kalapját s kicsinyben mult, hogy a guta ott meg nem ütötte; a tisztes kürtős kalap körül egy minden színekből összeválogatott mezei virágkoszorú volt tűzve, mely mint koszorú, nagyon szép és kellemes tárgy lehetett, hanem mint egy komolyságban telhetetlen vén ember fejéke, melyet ő méltóságos minákkal hordozott végig a falusi város legnépesebb utczáin, a legkivánatosabb ok volt arra, hogy a jámbor város jókedvű népeinek szemeiket és szájaikat kaczagásra indítsa.

Egy perczig mozdulatlan állott; szemei, ujjai, nyelve mind megállottak, megmerevedtek. Azt hinné az ember, hogy sóbálványnyá változott. Hanem a másik perczben, mintha az electrica masina rázta volna meg tetőtől talpig, megmozdult s markába szorítván a kárhozatos corpus delictit, azzal a konyhába beugrott, alig emberi hangon ordítva: «ki cselekedte ezt?»

A konyhaajtóban nehány malaczfi reggelizett holmi fekete cseréptálból, belebb egy komondor nyújtózkodott, középen pedig pozsgás fehérnép mosott egy hosszú teknő körül.

– Ki tette ezt? rikácsolja Márton úr s egy lépéssel a cseréptálat zúzza agyon, másikkal a komondor farkára lép… Mi nem! mi nem! sikolták a malaczok szerteszaladva. Semmit sem tudok róla! ordítja a megbántott komondor, felszökve helyéből s jajgatva megengesztelhetetlenül, míg a megrezzent vászoncselédek nem tudják egyhirtelen elhatározni magukban, merre szaladjanak.

– Ki cselekedte ezt? kérdi újra, mérgében reszkető hangon Márton s vérben forgó szemeivel egy valakit keres… Az a valaki – leánya.

A kis Lilla, a kegyes férfiu leánya, elhalaványul; szótlanul, reszketve néz az irtózatos szemek közé, miknek befolyása leköti gondolatjait s feje körül forogni kezd a világ.

– Te, te tetted ezt? – Te? kérdi kalapját elébe tartva a hollóapa s dühében szerteszét állanak őszülő hajszálai.

A leány zsibbadtan, magán kívül rebegé:

– Én.

És csakugyan úgy volt; a gyermek túlbuzgó szeretetében azon gondolatra vetemedett, hogy apja iránti gyöngéd figyelmét nyilvánítandó, valami sajátszerű meglepetést szerzend annak névünnepére; s e törekvésével megegyezőnek találta, hogy annak kalapját mezei virágfüzérrel körülfűzze, melyet a lefelé állított kalapon nem vett észre Márton úr, mely hogy később mily roppant meglepetést eszközle: megmutatta a következés.

Az apa nem szól erre semmit; – ajkait összeharapja, szemei és orrczimpái kitágulnak, egy hosszút lélegzik, aztán folyvást hallgatva, megragadja a leány kezét; – ez elalél, – s így vonszolja ki magával az udvarra, s a Körmös Gáspár keritéséhez ragasztott fakamrába bezárja.

– Majd nem bolondulsz azzal a leánynyal! kiált rá Jutka asszony, egészen nyomorékká vered; semmi dologra sem lesz alkalmatos. De ezuttal egy oly tekintetet talált rávetni Márton úr, melytől Jutka asszonyban benmaradt az ige s mely ugyan csaknem hihetetlen dolog, de miután csakugyan megtörtént, ismét csak annak szolgál tanúbizonyságául, hogy az emberi tekintet még a legvadabb vadállatokat is megjuhászítja.

Ezzel visszamegy Márton úr a konyhába; a ruháskosarat a még szüntelen ott ácsorgó mosóleányok legközelebbikének hátához vágva, e figyelmeztetés által azokat a kilódulásra szorgalmazza s azután magára zárja az ajtót és szét kezd tekintgetni… Gondolkozik… Forr benne a méreg… Azon töri fejét: minő kínokat találjon fel e gyermek számára, boszúja lehűtéséhez elégségeseket? Egy korbácsot keres elő az ágy alól és egy vas gerebent; majd szőrkötelet vesz, azután egy serpenyőt megtölt izzó szénnel, abba harapófogót és több hegyes sodronyt rak s várja, míg a vas tüzesül és fújja a tüzet, a szikrák szemei közé pattognak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Midőn Márton az udvaron végig hurczolta leányát s a fakamrába bezárta, nem vevé észre, hogy a szomszéd kerítésébe ütött lyukon át mily figyelemmel kísérték cselekedetét egy hivatlan tanú szemei. A mint Márton elzárkózott, a hivatlan tanú egy dorongot keresett elő s azzal a kerítés azon részéből, mely közvetlen az említett kamra egyik oldalát alkotá, vagy három szál deszkát szép csendesen kifeszített; az ekként támadt résen belopózott s kis idő múlva ölében hozá ki a félelemtől elalélt leánykát; azt a kertben tenyésző sűrű fű közé szép gyöngéden lefekteté, azután kettőt füttyentett, mely füttyentések egy lompos szelindeket idéztek elő Gáspár úr háza háta mögül, mogorva mérges tekintettel, szélütött hátulját meglehetős készséggel czepelte izmos lábai után, s minden nyavalyássága mellett is késznek nyilatkozott azt, ki helyébe jön, irgalmatlanul megtépászni. Ezt fülön fogta az említett hivatlan tanú s első lábainál fogva ama nyiláson, melyen a kis leányt kihozta, a kegyes férfiu fakamrájába bevezette, a leborított deszkákat ismét szép szorgalmatosan felszegezvén.

Alig hangzott el utolsó kalapácsütése, midőn új lakásában morogni kezdett a kuvasz. Márton úr volt az ajtón. Jött szívében iszonyú boszúval, hóna alatt korbácscsal és két keze megrakva mindenféle kínzóeszközökkel; midőn a tolózárt félrehúzza, gondolja magában: jaj most neki! s szemei szikrát hánynak; ezzel benyomja az ajtót s belép a sötétbe. Kezében az izzó serpenyő világít, a szegletben pedig világít a kuvasz két szeme.

– Gyere elő, te leány, suttogja tompán a kegyes férfiu.

A kuvasz ráismer arra, ki őt a kerítésen át bosszantani szokta, s minden morgási előzmények nélkül egyenesen neki ugrik, beleharap kutyamódra lába kásájába, s lerántva lábáról, a gyűlölt bosszantó mellének és karjainak esik s rázza és czibálja azt minden kegyelem nélkül.