Part 19

A mint visszatért a szigetre megölt gyermekével, sietett szobáiba a szerencsétlen apa, remélve, hogy ott fogja nejében találni a fájdalmas vigasztalást s előre képzelé, mint fogja neki oly fájdalmasan elmondani, hogy a kitől úgy iszonyodott, kis gyermeke, halva van.

A mint belépe szobáiba, úgy tetszék, mintha kriptába lépett volna, mintha az a szél, mely tán kisértő lélek szárnyának csapása, halottszagot csapott volna arczához.

Átfutott a másik, harmadik szobába; sehol egy lelket nem talált.

Feldúlt, összekeresett minden szobát, kiáltá nejét, cselédjeit; sírt, rimánkodott.

A visszhang felelt elhagyott, nesztelen szobáiban.

Oda futott neje hálókamrájába; letépte annak ágyáról a függönyöket, felszórta a párnákat, gyermekét, a halottat visszafektette a bölcsőbe, egy széken ott feküdtek hölgye ruhái, azokat átölelte, szívéhez szorongatá, összecsókolta.

Érzé, hogy azok is üresek; ki viselni szokta őket, nincs jelen.

Ekkor jutott eszébe a csavargó átka:

– Magad léssz ember nem látogatott tanyádon; ott fogsz élni és meghalni egyedül!

Rettenetesen kezdett előtte világosodni a dolog; felszökött, előre futott, midőn hirtelen megbotlott valamiben.

Egy széles római kard volt az! felkapta; a kard lapjára betük voltak edzve, világosan olvashatá a hold fényénél e nevet: Szilárdi Leander.

Iszonyúan ki volt előtte magyarázva minden.

Kirohant, ordítva, eszelősen.

– Utána! kiálta a küszöbön alvó feketének s szilajon rázta azt gallérjánál, nem vette észre, hogy halott; azután sikoltozva futotta körül a szigetet.

Csónakot nem talált, nem mehetett sehova.

Felkiáltozott az égre, verte magát a földhöz, futott a sziget egyik végétől a másikig.

Az őrülés tűzsarkantyúját érezé lelkében.

* * *

Leander pedig szerencsésen túlpartra jutott kedvesével.

A mint a hölgy ismét föleszmélt, egész lényében határtalan változás ment végbe; nem az a vad tekintet volt már arczán, mely ezelőtt, kellemes hajnalpir ömlött el azon.

Felveté szemeit, melyben az őrültség égető tüze szelid szerelem melegévé hamvadt s első tekintete első szerelmese karjai közt találta magát; ugyanazon bizalmas mosoly az ajkakon, azon szelid poézis az egész arczkifejezésben, mely ezelőtt két évvel.

– Mi történt velem? kérdé széttekintve. Érzé, hogy a legboldogabb helyen, kedvese keblén van; de nem tudta, honnét és mint jött e találkozás, nem emlékezék az elmult 15 hónapra életéből.

A váratlan öröm hatása visszaadta lelke tisztaságát.

Nem volt őrült többé. Csak szerelmes.

Hanem tizenöt hónapi életére, fájdalmaira, gyermekére, férjére nem tudott visszaemlékezni többé.

Csak mint álom, melyet a felébredéskor elfelejtünk s mely néha homonym esetek feltüntével meg-megrémlik agyunkban, lebbent fel olykor lelkében a magános ház, a jerikói rózsák az ablak előtt, a kis piros bölcső, a halvány arczú férfi, a fekete szolga s a kövér nőcseléd, kit Leander czélszerűnek tartott előtte soha meg nem mutatni.

Ők boldogok voltak.

Hát Góliáth? a holt gyermek apja? az élő nő özvegy férje?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A TÖRVÉNYEK HALOTTJA.

Jő napról napra bánat a fejemre, Nagy fájdalom szállott bánatos szívemre, Ha a nap lenyugszik, az elmém bujdosik, Hosszú tenger éjen soha el nem nyugszik.

_Népdal._

Hosszú hónapok folynak le; hosszak búban és fájdalomban, rövidek az örömben. Keressük fel az ingovány szigetét.

A nád-tenger sűrűbb és vadonabb körülötte, mint valaha.

A kis ház falai vakolatlanok, kapuja a földön fekszik, ablakai be vannak töredezve, kéménye nem füstöl, mint hajdan.

Az ananászok helyén maszlag terem, a málnabokrok helyén vad tövisek, s hol egy időben az ibolya virult, ott csalánok tenyésznek.

A bogáncs elvadulva lepi a dombokat, a csenkesz öleket nő, de gyümölcsöt nem hoz, a fák nem virágoznak.

A virágcserepekben kórók sárgulnak.

A diófa áll, de árnya nincs, mert ki van száradva; lombjaira nem repülnek jókedvű madarak, éjenkint nem fekszik alatta a házi eb.

Minden olyan szomorú.

Emberi kéz nyoma nem látszik itt, hanem emberi átoké.

Olykor a sziget legvadonabb oldalán, az összefészkelt burján közül egy emberalak jelenik meg, egy emberi rém; fejét ifjan megőszült haj fedi s vadul lóg le szemébe; arcza sáppadt és agg, ajkai lepittyedtek, nyaka mellére görbült s bágyadt feje ingó lépései mindegyikénél biczczenik. Kezei hátul vannak összefonva.

Átnézi fénytelen szemeivel a környező sivatagot, átnézi a felhőkkel sivatag eget s visszanéz magába és nem talál sehol nyugalmat, sehol egy reményt. Ég, föld és szív, mind oly kietlenek.

Nem sóhajt, nem könyez, nem imádkozik.

Mindezen vigaszok meg vannak tőle tagadva, hanem némán emésztődve visszafordul s a sziget tulsó oldalán ismét előtünik.

Ott is keresi a névtelen enyhülést és – nem találja.

Reggeltől késő estig űzik őt ekként, egyik parttól a másikig, belül hordott kisértetek és az éj nem fekteti álomra gondjait.

Egy mély gödörbe van vetve neki ágya, oda fekszik éjjelenként; s ilyenkor támad csak benne egy gyarló remény, de az nem a holnapra felvirradás reménye, nem is a halálé, melyen túl tán egy ijesztő öröklét, hanem az örök megsemmisülésé: elenyészni, mint a lehellet, mint a hang elenyésznek; ez az ő hite, vallása, bizodalma; s oh, mikor a szívnyomó álmok rettentő panorámája végig van nézve, eljön a reggel s felkölti őt hideg ágyából, mintha mondaná:

– Kelj föl érzeni!

Megverte őt az Isten keze, mert neki sem mult, sem jövő, sem a jelen percz nem ad vigasztalást.

Oh, a liget nem hiába szárad ott el, hol az ő lábai járnak.

Minden hónap elején megjelen iszonyú ellensége.

Mint az el nem imádkozható sors, oly pontosan elkövetkezik az ő látogatása minden első negyedével a holdnak.

Ilyenkor, mikor a félhold felszáll felhői közé s homályfényét szétönti a vizeken, mikor a vad, emberhangtalan éjt titkos, sóhajszerű kisértethangok ijesztik át, mikor a törvények halottja, kit elástak önkezei embertől nem ismert nagyszerű sírjába, álomtalanul forgolódik gödör-ágyában, átkozza magát és a felhőkkel elzárt egeket s riadva szökik fel fekhelyéről, midőn nevét hallja említeni…

– Góliáth Péter!… hangzik a csendben remegő hangon.

Hajszálai borzadva állanak föl önneve hallásától.

– Góliáth Péter, élsz-e még? kérdi a kisértő hang.

És a törvények halottjának nincs elég bátorsága hallgatni, érthetetlen hangokban sikoltja föl sírja mélyéből, hogy él!

Melyre a remegő hang szól:

– Adjon az ég hosszú életet tenéked!

Azután újra néma lesz minden egy holdévig. Góliáth pedig ájulva dől gyötrő álmai rémölébe.

Reggelre kelve, a sziget partján egy hónapra való eleséget talál a törvények halottja s nincs elég bátorsága azt a vizekbe szórni, hogy a jövő holdujultáig meghaljon éhen, sőt inkább gazdálkodva bánik vele, mert a halál rá nézve nem jótétemény.

Így folytanak le a hónapok.

Góliáth Pétert mindenki elfelejté…

Egy este a holdnak ismét negyede volt; az évszakos esőzések szüntelen borúban tarták az eget s az unalmas, változástalan időjárás kizárt minden szeretni valót a természet legszebb helyeiből; az ég elveszté kékjét, mintha egy nagy kéz a fenekére ülepedett salakot kavarta volna fel, hogy attól a csillagok ne látszassanak; a mezők virágiról lepállott a hímes szirom; ősz lett.

A mocsár vizei rendkívül megnőttek. Estennen a víz lakói, az ungok, mintha rögtön, egy jelszóra, egy birodalom szólalna meg, elkezdik melódiátlan egyhangú éneköket s a megszünt eső után fehér vízháti köd oszlik a vidékre, nehéz bűzű egészségtelen köd, majdan ragyacseppekben visszahullandó. A szúnyogok milliárdjai forranak, mint egy óriási méhkas zúgván be a levegőt s a szürke ég színében vándor vadludak vonulnak keresztül, szomorú búcsuhangokat kiáltva le a magasból.

A vizek hátán egy hosszú vájt csónak látszik úszni; benne egy férfi ül, kétlapátú evezővel hajtja a csónakot; nehézkesen látszik az a holdvilágsütötte ködben haladni s csak a motoláló evező mozdulatai különböztetik meg a mocsár kóbor úszó szigeteitől, minek sűrű füvében olykor páros hattyú ül elrejtett fészkén.

A holdnak szivárványa van; a sötét szürke égen ezüstzöld fény-ív hajlik át, kétfelől a mocsárba érnek le végei; túl rajta homályos alaktalan üresség; felette egy másik ív, halaványpiros és szélesen elmosódott tárul öblösen az alig csillagos égen. Ez az éjjeli szivárvány sokkal tündériebb a nappalinál, mintha csak álma volna amannak.

A csónak lassúdan evez az ingoványban; néhol úgy tetszik, mintha zöld mezőben úsznék, hol a képtelenül magas nádnak csak a hegye látszik ki s sík zölddé teszi a mély víz színét.

Ott a nádberek közepén van az ingovány oáza; a megnőtt vizek nagy részét lefoglalák, a megmaradt rész vad növényekkel van ellepve.

Itt a csónakos kiköt, lámpáját leteszi s a sziget partjára kilép; nem igen van a fű letiporva rajta, nem igen látszik, hogy ember járna rajta.

– Góliáth Péter, szól méla, illetődött hangon a csónakos; hangja áthat a sziget egyik felétől a másikig s szétoszlik a nádberekben; alig hallhatólag kiáltja vissza a nyári lak falán megütődött visszhang egyes szótagjait.

Nagy, fekete éjbogarak dongtak a jövevény fülei körül, mint örök vándorútra kárhozott vad szellemek.

– Góliáth Péter, merre vagy? kiálta újra.

Egy hosszú, nyögő sóhaj, fájdalmas és nehéz, szólala meg erre a sziget bokrosából, reszkető nyöszörgéstől követve, minő azé, kit a hideg ráz, vagy minőt a kicsukott eb hallat, midőn tagjait az éji zivatar hidegje veszi meg.

– Ma van november másodika, szóla a jövevény, mint egy nem látható lényhez beszélve, ma van a halottak ünnepe. Emlékezzél meg halottaidról, Góliáth Péter, és élj sokáig.

– Oh jaj! ordíta föl egy emberkívüli hang s hallatszék, mint tépi nyavalyogva a bokrokat a szerencsétlen.

A nyögés közeledett; nehézkes csörtetéssel nyiltak meg a bokrok s négykézláb mászott elő reszketve és nyögve egy rémalak; ember lehetett valaha, de most semmi állathoz nem hasonlít; arcza sárral van bekeverve, mégis kirínak belőle a szokatlan őrültség és a meggyógyíthatlan lélekfene kórjelei; szemei nem néznek többé fel az égre. Tagjai csupa csont és bőr, ruházatja rongyokban csüng le róla, rongyokban csüng le arczába a hosszú, egészen fehér haj.

Oda mászik a jövevény lábaihoz s ott hanyatt vágva magát, tagjait görcsösen összerántva, karjait feje körül fonva fuldokol érthetlen szavakat; azután átöleli a jövevény lábát s halálfej-arczát felemelve hozzá, sír:

– Miért kínzasz engem?

– Eredj! szól ez a sírót elrúgva magától. Sírj, jajgass! nevettél és örültél, mikor én sírtam és szenvedtem. Kelj fel. Hoztam neked meleg ruhát és eledelt; tél lesz, fázni fogsz, minden madár elhagyja tanyádat, magad maradsz. Meglátogat-e még apád árnyéka?

Az ember, mint a derékon szúrt hernyó vonaglott s rebegé:

– Meg. Hajh, milyen véres! Miért nem csuktátok leszemeit, mikor eltemettétek?

– Csuktad volna le magad, te ölted meg!

– Hahaha! hangzik convulsiv kaczagása a kínzottnak.

– Hát gyermeked elporlott-e már?

– Jaj nekem! jaj nekem! jaj nekem! A darázs rászállt szívemre és megszúrt.

– Fáj?

– Gyere oda, majd megmutatom; szép kis zöld halom, szájamban hordom rá a vizet, hogy zöld maradjon. Virágos volt az almafa; legvirágosabb ágát rágtam le fogaimmal, hogy kereszt legyen sírja mellett. Oh, ha tudnád, hogyan fáj nekem az a kereszt! nem az én szívembe van leszúrva, nem, hanem a földbe, de mégis az én szívemnek fáj. – – – Fölaggattam a keresztre apró ruhácskáit, a pólyát, a gyöngyös fejkötőt, a himzett mellényt, ott függnek rajta; naponkint eljön a vihar és kimossa a ruhákat; a piros szalagok egészen megfehérültek, – elrongyolnak mind – – – oda van melléje vetve ágyam.

– Puha fekhelyed van?

– Puha, mert az iszap belefolyik; egy gödör, abban fekszem.

– Aludni is szoktál?

– Nem tudom; ott fekszem éj- és naphosszant; lelkem nem nyugszik soha, szüntelen képeket kell látnom és velök beszélnem.

– Minő képeket?

– Nem mondhatom meg; ők ismernek, de én nem ismerem őket. Rettenetes képek. Egy ember szívéből a vér csepeg s nekem azt kell számlálnom, hogy hányat cseppenik; elszámlálok ezerig, tízezerig, örökször ezerig, remélve, hogy majd eláll, – és mégsem áll el; aztán egy kigyó lakik bennem, azon a helyen, a hol a szívem volt, belém lopta magát, mikor aludtam, azt kell tejjel táplálnom, hogy sokáig éljen és sokáig marhassa lelkemet; majd fenevadat látok futni, fogai közt kicsiny gyermeket visz, – a kis gyermek sír, én a farkas után lövök, lövök sokat, az elejti a gyermeket, ki már nem sír, – oda megyek, fel akarom venni s porrá omlik; a farkas a gyermek vérét nyalja, – oh iszonyú, iszonyú élet!

– Nem szeretnél eljönni innét?

– Szeretnék, de nem lehet.

– Ki nem engedi?

– Meg vagyok rontva, kötve vagyok nehéz lánczczal, nem téphetem el, pedig fáj; forgok körülötte, mint a hold.

– Emlékezel-e azon asszonyra, ki valaha ott abban a kis házban lakott?

Az ember szemei kerekre felnyíltak, melle sebesen pihegett, arcza mosolygott volna, ha egy halálfej tudna mosolyogni s töredezetten szólt:.

– Én is laktam ott valaha abban a házban; igen, benne laktam, de most nem szabad bele mennem, mert ott kisértetek laknak, ködös éjféleken előjönnek egymás után. Hah! egy sem oly bús, mint az a – nő – a ki – a ki – a ki… – szava elakadt.

– És az a nő nem emlékezik te rólad; mikor te boldog voltál, ő tébolyodott volt, most te vagy az őrült, ő a boldog. Szoktál-e imádkozni?

– Szoktam; minden reggel és este megátkozom anyámat és születésem óráját és az életet és a halált és a világot s önnön magamat.

– Nesze! hoztam neked imádságos könyvet, ebből imádkozzál; csak három levél van benne, de sok gondolat, nesze!

A szerencsétlen átvette a kis könyvet, felnyitotta.

Az egyikre egy férfi volt festve, kinek kés volt verve szívébe: ez apja.

A másikra egy nő, ki fehér nyugágyon alszik, nyakán piros gyöngyfüzér: ez neje.

A harmadikra egy csecsemő, piros bölcsőben, szalagos pólyában kék ernyő alatt: ez gyermeke.

Nagyot kiálta, mint kinek galvánütés érte szívét, magasra felszökött a levegőbe, azután összehanyatlott, elszédült, tagjai összezsugorultak s ott feküdt mozdulatlanul, néha egy-egy rángástól elidomtalanulva.

A félhold nagy udvarából világíta le rá.

Sokáig nézte ott, karjait összefonva, ellensége, Bálnai Körmös István, a nyomorultat.

Gyönyörködött benne!

Rátette az álomholt fejére kezét, azt a jéghideg és vaserejű kezet. Fülébe hajolt és fülébe súgott:

– Megbüntetem az apák bűneit a gyermekekben, harmad és negyed ízig. A te apád halálos ellene volt az én apámnak; a te apád megfosztá az enyimet nejétől, megfoszta engemet anyámtól, megfosztá anyámat boldogságától; a te apád engem árvaságra, a nyomor kenyerére juttatott; a te apád el akarta rabolni kedvesemet, a szelid angyalt, s hogy el ne rabolhassa, kénytelen voltam őt a halálnak adni menyasszonyul; a te apád egy várost égetett fel egy buja szeszélyért, s mikor már ennyi vétke után kezeim között volt, mikor rettenetes boszút akartam rajta állni, te voltál az, a ki kiütötted a vérszomjú kezéből a poharat, hogy az a keserű, a mi benne volt, mind a te fejedre szálljon által. Egy reményem volt még ekkor hátra, de kelle, hogy megteljen a keserű kehely, – te e reményemet csúfosan letépted, meggyalázál, testvéremet, egyetlenemet a világon, becstelenné tetted, őrültté, magamat földönfutóvá, embergyűlölővé, Isten-káromlóvá. De meglakolsz nemzetséged minden bűneiért. Azon kézzel, mely bűnhödött, saját kezeiddel ver meg az Isten; nem egyszer halsz meg, mindennap meg kell halnod; mindennap visszajönnöd az élet fájdalmaira; belől hordanod a sebet, mely kínoz, de se meg nem gyógyul, se meg nem öl. Átkozott vagy és átkozott maradsz halálod órájáig, melyet halaszszon sokáig az erős, bosszúálló Isten! Amen.

Ezzel ismét csónakába ült a látogató, melyből több zsákot, tűzi eszközt és egy bundát rakott ki a partra s csendesen tova evezett.

Gyakorta néma napokon és estéken az ingoványi bozótból fájdalmas sírás hallik, körül széthangozva a hallgató vizeken.

A távolban csíkászók kisértetrívásnak tartják, s nem mernek közelgni feléje, a különben is járatlan, töretlen lápvadonban.

SZEGÉNY BIRÓ DE KÁR VOLT.

Kilencz iczczés a gyomrom, Tizedikkel megtoldom.

_Népdal._

Még egy tragikai esetet kell elmondanom, mielőtt e regényt befejezném, mely mint tens Tölcsér János esküdt úr kimenetelét tárgyazó, nem lehet az őt közelebbről ismerők előtt érdektelen.

* * *

Vala pedig a napnak igen nagy távolsága a földtől; a kényeső a zérusfokon alul szállt; az ég vizei kristályozott alakban szálltak alá a földre; szóval melegség hiánya volt az egész természeten, mely tüneményt a tudománytalan köznép rövideden nevezi télnek.

Az esküdt úr «jó reggelt», kivánt a táblabiró úrnak, a táblabiró úr pedig «jó estét», kivánt az esküdt úrnak; – vala pedig mindkettőjökre nézve tökéletesen «jó éjszaka», míg oda fenn, t. i. a pincze fölött, a legdicsőségesebb fényes nappal uralkodott.

Tehát a mi «par nobile fratrum» uraink már meglehetősen el voltak készülve, vagyis magyarul szólván «nyakban voltak», s ha Galilei soha ki nem találta volna is, hogy a föld forog, ők bizonyosan bemutatták volna, hogy a föld tántorog, elannyira terhökre esett nyugalomra kivánkozó testökkel a súlyegyent fentartani.

S elvégre, – biz az szégyen, de mi tűrés, tagadás? biz ők tisztelettel legyen mondva – elestek. – – No de e történetet eléggé kimenti a physika, miután bemutatja, hogy ennek oka egyenesen a föld vonzerejében rejlik, mely minden testeket erőnek erejével ránt magához.

Ott a földön aztán összeölelkeztek; a táblabiró úr hóna alá kanyarította az esküdt úr fejét s ilyetén párbeszédhez fogának; mely párbeszédnek nem csekély hasonlatossága van a takart versekhez.

– Nini, milyen szép csillagos az ég.

– A bizon, az én pejlovam is fakó.

– Ejnye, István, merre van a kulacs?

– De bizony fehér, csak meg kell hámozni.

– Anyjuk – hej anyjuk! – hordom én a te mivoltodat, de rossz helyre vetetted a fejem alját.

– Elég szép kukoricza, csak hogy nincs meggerebenyezve.

– Hej te, Mihály, fütyölj annak a kutyának, hogy jőjjön ide.

– Magam is megenném, ha volna, nem hogy még neked adjak belőle.

E gyönyörű összevágó kérdések és feleletek még tán sokáig tartottak volna, ha a kulacs szíja csakugyan a táblabiró úr kezébe nem kerül, ki a kulacs száját bajtársa szájához tolva, ezt ekkép meg akarta itatni.

– Nem iszom, szólt az esküdt úr, hiszen bornemisza vagyok, nem iszom én a bort sohasem, csak mikor búbánatom van. (Esküdt úrnak veszedelmesen sok búbánatjának kellett lenni.) Később föl sem emelve a földről fejét, így szóla a táblabiró úrhoz: ugyan, maga végzett ember, tudományos ember, mondja meg nekem azt az egyet, megyünk-e mink most?

E kérdésre a táblabiró úr rettenetes kaczajt ütött, kaczagott, röhögött; még tán most is kaczagna, ha a köhögés rá nem érkezett volna.

– Balgatag ember! Hogy szaladnánk; – repülünk – repülünk!

– Hah! kiálta az esküdt úr fölmeresztve szemeit, én még soha sem repültem életemben, egyszer kivéve, mikor a vármegye háza ablakán kidobtak, a restóracziókor.

– No én tudom, hogy repülünk, nem érzem a földet a talpam alatt (a mi nagyon természetes volt, minthogy orrával támaszkodott rajta); túl vagyok a hetedik égen, az egész világ, – nap – hold – és akós hordók mind körülöttem forognak.

– De már úgy igaz, hanem én még sem hiszem. Majd mindjárt megmondja a Jancsi, hogy megyünk-e, vagy csak repülünk.

– Ejnye bizony magam is ösmertem ám olyan embert, a kit Jancsinak híttak. Hej Jancsi!

– Jancsi!!

– Jancsi!!

Egyik jobban rikoltozott, mint a másik.

Jancsi pedig, ki azalatt odakünn kedvére didergett deres macskáinál, nem tudta mire vélni e nevére történt hivatkozásokat, lélekvesztve rohanta meg a pinczeajtót, azt majd levitte magával a lépcsőkön, ott pedig a saraglyán keresztül bukva, orrán, száján érkezett le a replikázó felek nyaka közé, mint egy szinházi genius.

– Hát Jancsi, repülünk-e? volt hozzá első szava a táblabiró úrnak.

– Jaj, tens uracskám, bizony repültünk ám, felele orrát tapogatva Jancsi, majd eltörtem a fejemet.

– Hohó! ad vocem «fej» kiálta fel az esküdt úr, hol maradt az én fejem? te Jancsi, nem találtad meg a fejemet?

– Nem biz én, nagyuracskám, felelt együgyűen Jancsi, hanem beütöttem az orromat.

– Minek hordod magaddal? Látod, otthon kellett volna hagynod. Hanem én, – én – nem tudom, hogy hol hagytam a fejemet, pedig épen az orromat kellene kifúnom, de az is rajta van. – Eredj, Jancsikám, gyönyörűséges Jancsikám, keresd fel a fejemet, valahol ott lesz a hordók között; vagy ha ott nem lesz, hát bizonyosan másutt lesz.

Jancsi elindult, látván, hogy hányadán vagyunk s kis idő mulva elkiáltá magát:

– Megvan ám már, nagyuracskám!

– No hozd ide.

– Jaj, de nehéz ám.

– Mindegy – hozd ide – kell.

Jancsi egy gyönyörű nagy kerek répát hozott elő.

Esküdt úr megtapogatta, megnézegette, s végre műértő minákkal fordult Jancsihoz:

– Ez nem az én fejem, Jancsi, más valakié lehet, de nem az enyim, az enyim nem ilyen nehéz. Eredj csak keresd – mert tudod, hogy a nélkül haza nem mehetek.

– Már miért nem! szólalt meg a táblabiró úr, itt van a kulacs, többet ér ez az úr fejénél, mert ez tele van, az úr feje pedig mindig üres.

– Az igaz, szólt az esküdt úr, igen engedékeny hangulatban lévén, nem szoktam benne tartani semmit, csakhogy, mivel az apámról maradt rám – aviticum.

– Nem ez az? kiálta fel furfangos együgyűséggel Jancsi egy lopó-tököt mutatva fel.

– De bizony – alighanem, – nem ismerem ugyan, de minthogy megtaláltad, hát még is annak kell lenni, no csak hozd el, tedd jó helyre, majd kapsz jó borravalót.

– De csak még is aligha repülünk ám.

– De alig ám.

– De nem is szaladunk ám.

– De nem ám.

– Hanem pihenünk.

– Pihenünk ám.

– Végy a hátadra, Jancsi.

– Jól van, nagyuracskám.

És Jancsi felhordta a nagyuracskákat hátán a pinczéből, s a szánba belefektette, a kas oldalait hűségesen megtömve szénával és venyigével.

Hideg volt, hogy az embernek a lelke is didergett.

A hideg nagy ellensége a mámornak.

Tehát a két úr láthatára lassankint tisztulni kezde, elannyira, hogy már saját lábait mindenki meg tudta a szomszédjáétól különböztetni (mert a csizmák pogányul kezdtek fázni), s a kulacsot önmagától, melyhez ugyan felötlően hasonlított, minthogy ő is, az is tele valának – borral.

Jancsi tehát magára vette öreg szűrét, beült a szánkó elejébe, egyet előre, másikat hátra vágott czifra ostorával; – a két griffmadár szétrugott lábaival, s legelsőbb is azon kezdte pályafutását, hogy a szánkót beledöntötte a hóba.

– Ejnye, nagyuracskáim, szólt Jancsi a szánból kifordultakat újra összetakarítva, majd feldültünk.

– Mi nem, felele az esküdt úr, csak a szánkó; mely elmés felelet azt tanusítja, hogy a kis bukhencz sokat kivett a tens úr ködös fejéből, a mi nem oda való volt, elannyira, hogy Jancsi segedelmével a helyreállított szánra fel tudott tápászkodni, míg táblabiró úr a kulacsot szerelmesen szorítván kebléhez, testének egész pondus specificumát érezteté az őt emelgető Jancsival.

Újra fennültek volna tehát, ha nem feküdtek volna s e közben szinte beesteledett, – oly rövid audientiákat tart a nap farsang idején! – no de iszen – se baj, gondolá Jancsi, van a kalendáriomban holdvilág, aztán a lovak egy csepp bort sem ittak, tudják az útat, – s újolag neki indulának a czukorszín hótengernek, s ha a gondolat, mely a költő szánkója elé van fogva, gyorsabb nem volna a két nyebojszai gebénél, – noha amaz szegény sem szénát, sem abrakot nem kér, – biz elmaradnának tőlök, mint a kerékvágás.

Így azonban elébök kerülünk, őket hátra hagyjuk, s addig megyünk, míg ugyanazon az úton egy furcsa emberre nem találunk.

– Oh! sz’ nem ember ez, hanem csak czigány, mondaná erre nemzetes Bókváryné asszonyság, ránczbaszedett ajkaival, mert emberünk igen is czigány volt, ugyanazon czigány, ki Bálnait Góliáthnak nyomába vezette.