Part 18

Előre számítgatá magában, hogy hosszas együttlét alatt, midőn kívüle emberlényt nem fog láthatni, gyöngülni fog az ellenszenv, a nő simulni fog hozzá; hizelgés, engedékenység, áldozatok meg fogják kérlelni szívét.

Mind e számításain vörös keresztet húzott át a sors. A leány megtébolyodott.

A hirteleni benyomás, mit ez erőszakos tett okoza lelkében, a hajdani tiszta szerelem, annak elvesztése, helyette ez őrült, erőszakos szenvedély, összehasonlítások e kettő között, kétségbeesés a szabadulás lehetetlensége miatt, úgy megrázák lelkületét, hogy a mint Góliáth égő indulatában először átölelte a leányt, kit tőle sem ég, sem föld vissza nem vehete, annak egy tekintetével találkozott, mely csontjaiban a velőt hűtötte meg. A hölgy megtébolyodott.

A bűn megtermé gyümölcsét: a büntetést.

Elzárta magát vele az ismeretlen oázba, s ha a végtelen mocsár nem lett volna elég őt kizárni a világból, elég volt azon hír, hogy Dömsödi gyilkosára halálitélet hozatott, s személyes leirása ezer példányban kereng, minden város utczaszegletére felragasztva.

S ott kelle élnie egy őrülttel összezárva.

Később boldog remények kezdtek bimbózni lelkében. Hitte, bízott benne, hogyha e nő anya is lesz, ki fog gyógyulni lelke nyavalyájából, mint erre számtalan példát tudott, vagy legalább sejte.

De nem úgy történt.

Iszonyú kínok közt szülte meg a nő első gyermekét, s születése órájától kezdve utálta azt kimondhatatlanul. És a gyermek viszont taszítódott anyjától; nem szerették egymást.

Ez volt az első büntetése Góliáth Péter vétkeinek.

A MOCSÁROK VIRÁNYA.

Megátkozlak, elhervadsz.

_Népdal._

Megvagyok én búval rakva, Mint a borízű almafa; Kettő-három terem rajta, Mégis terítve az alja.

_Népdal._

Szép vagy te, oh termőfölde a töltött káposztának – Magyarország!

Vannak te neked égig nyúló hegyeid, miken teremnek a hosszú derekú fenyőfák és szinte hosszú derekú tót legények; vannak ismét hegylánczaid, miken semmik sem teremnek, és tömérdek más hegyeid, miken tűzlelkű borok teremnek; vannak végtelen láthatárú pusztáid, de tele gulyákkal és ménesekkel; határtalan rónáid, hol egy szálfa is erdő, de hol özöne van kenyérnek és kalácsnak; erdeidben makk, tavaidban fogas, mocsáraidban nád terem! oh te szép vagy, s nem is halt még meg senki határaidon belől éhen, bárha lett légyen regényiró!

Szeretlek is én téged, mint a szilvás derelyét; de ezzel nem mondom, mintha szeretnélek megenni, oh hazám! szívem elég tág számodra, de keblem azon része, mely visel gyomor nevet, nem olyan nagyravágyó. Oh, hiszen téged tizenhárom millió gyomor sem bir elemészteni, sem tizenhárom millió fejnek tizenhárom millió véleménye! (1844.)

Azután még igazgatni akarnak rajtad!

Az nem jut senkinek eszébe, hogy mi jó volna, ha a háta közepén szemei volnának, hanem az igen, hogy utaid sárosak, hogy mocsaraid töméntelenek, pedig én Istenem! ha mocsárok nem volnának, hát a szegény gólyák hol élnének? ha mocsárok nem volnának, hát nád hol teremne? ha nád nem teremne, hát a szegény ember mivel nádazná a házát?

* * *

Gyönyörű valami egy mocsár, minő például a Béla-Bora.

Álljunk csak ide a közepébe. Oh nem kell azért a sárba lépni, egy kellemes zöld dombra fogunk állani, honnét az egésznek széle-hossza belátható; maga e domb süpped ugyan egy kissé; a soha le nem kaszált fű úgy tesz, mintha vízre volna épülve, pedig hajdan e helyütt, hol állunk, óriási bükk- és egerfák rengetege díszlett, a gyantanemű, tőzeg- és kőszén-rétegek alatt most is találtatnak kővé vált, öllel át nem érhető töveik; messzebb szürke gránittömegek szegik be a láthatárt, hosszú vörös kék erekkel átjárva, tetejökön fekete bazalt oszlopok vonulnak végig, homlokuk zöld mohával benőve, menetelesebb oldalaik szőlőikkel beültetve, miknek világos színe regényesen virul ki a sötétzöld iharfák erdeiből.

Nyugotról a kanyargó Tiszában vész el a láthatár, mely csendes és sima, mint tükör, és félívként keríti a parttalan mocsárt, melynek területét képtelen nádtenger borítja, vastag buzogányos fejét ingatva a benne hullámokat verő szélben; itt-ott tágasabb tükröt képez benne a mélyebb víz, melynek lapján a vízi nymphák fényes, kövér levelei lebegnek, sárga húsos virágaik s korsó alakú dinnyéik, saját ismeretlen kellemes szagot terjesztve maguk körül.

A mély vízfenék világos-zöld, a hosszú hinár között a tórongy és eleczke narancsvirágaik nyilnak, örülve a fenékreható napvilágnak; köztük aranyszemű kékzöld vízi bogarak ezerei futkároznak, csodás vörös bajuszú gadóczák, tarka vízi borjúk, hajas pióczák s vörös szemű és kék tarajú vízi kigyók seregei űzik és kerülik egymást.

Zöldes fűgyökérből összeállt dsindsákon csoda nagyságú fűzöld békák hajókáznak, be-berántva fejöket egy-egy vízi-kigyó szerelmes kacsintásai elől.

A kákásban úszómadarak falkái lubiczkolnak.

Az egészen sajátszerű titokteljes susogás uralkodik, a mit a nádleveleken átsuhanó szél támaszt, melyhez a kecskebékák brekegése, az ungok bánatos ümmögése, a hattyúk horkolásai, a bujár jajgatása s a szúnyogok döngései együtt és összevéve oly jeles harmoniát kerítenek, minőnek előhozása csak emberi és állati hangoktól telhetik ki.

Olykor a hallgató éjben egy mély, erős, suhogó hang zúdul fel, többször ismételtetve, valami középhang a szélzúgás és a kivert bika bőgése között; ezt a bölömbika adja, egy kicsiny jelentéstelen madárka. Az emberek között is a legcsekélyebbek szoktak a legnagyobb hanggal lenni.

Ezen vízi birodalom szélétől több ezer lépésnyire nyúlik be egy partos nyelv, süppedékes bürüje hajlik a ritkán látogató vadászok és csíkászók léptei alatt; széleiben rózsavirágú pompás réti füzények, szivárványozott sásliliomok virulnak, összefonódva a különnemű folyókák hálóival. A tiszta vízben egy-egy özvegy gém, vagy fekete szárnyú gólya mulatja magát a mocsárlakók eviczkélő seregeivel; itt-ott a vízi patkányok gyémánt szemei csillámlanak a fű között.

* * *

A nap lemenőben van; narancs világú tányérja félig a Tiszába sűlyedt; képe tűzoszlopként vonul végig a folyam habtükrén, túlsó oldalról pedig a hold emelkedik, a tele hold ezüst világával, a hegyek mögül, s egyetlen csillag ragyog az alkonyodó égen, mint olvadó aranyba vetett gyémánt – a hajnal csillag.

A mocsár bürüjén egy rejtélyes alak törtet befelé, magas emberalak, arcza feketére mázolva, fején báránybőr süveg, lábain gólyalábak, mikkel roppant lépéseket tesz a posványos ingoványban; léptei elől seregestül ugrálnak vízbe a békák, hátán nagy vidrabőr tarisznya fityeg.

A mint ekként megy s halad befelé, sem jobbra, sem balra nem tekint, hirtelen és véletlenül egyik falábtójával egy feneketlen kátyúba lép, súlyegyent veszt, hanyatt zuhan, s a mocsár összecsap feje fölött.

Sokára és nagy erőködéssel küzdte fel magát a gólyalábas, igyekezve talpainak álláspontot adni, s szemeit és száját törülgeté sáros kezeivel, mitől azok még sárosabbak lőnek; végre nagy tüsszögések között leoldja falábait, azokat egy sásbokorba elrejti, melléjök egy kitünő nádszálat szúr, s neki gyürkőzve bele veti magát a vizekbe s azok lakosai közé, s ekként a mélyebb vizeket megúszva, a csekélyebbeket gázolva, képzelhetlen gyorsasággal halad befelé.

Olykor nagy kecskebékák úsznak vele szemközt, s mikor találkoznak vele, feje fölött átugranak; majd egy sereg vadréczét ver föl fészkeiről, mik hápogva repdesnek feje körül; lábszárain hasas nadályok szíják tele magukat, de az ember úgy látszik, hogy nem sokat törődik velök.

Többször kell büzhödt békanyállal fedett posványokban nyakig úsznia, hol az úszónak lélekzetet nem szabad venni, különben a halált leheli be; az éles mosósás hosszú sebeket karczol arczán, kezein; szája körül utálatos, nyálkás pondrók vonaglanak el; a férfi arcza nem változik mindaddig, míg egy boszús vízi kigyó erősen rátekerőzve bal lábszárára, czombját igen érzékenyen megcsípte, mire rögtön víz alá bukott a férfi, rövid idő múlva újra felszinre jutván az összemorzsolt fejű kigyóval kezében, mely négy láb hosszú volt és sárga pettyes taréjú; farka most is verdeste a vizet.

A férfi lábából most is folyott a vér, mire ő egy zsombékhoz vergődve, a kigyót késével felhasította, máját kivette s azt bőrével sebje körül csavargatá; így gyógyítják e kigyó fájó marását saját testrészével.

Azután ismét folytatja felvett irányú útját, s az alkony fényénél csak egy gömbölyű fej látszik úszni a lankaság vizeiben, mindinkább bellebb-belleb haladó.

* * *

Ez ős vízpusztaság belsejében, a világtól messze elrejtve, elszakasztva, van egy kis magános sziget; környékét minden oldalról roppant nádrengeteg körzi s óvja az egészségtelen mocsári levegőtől.

Keskeny, csavargó vízutcza van a nádban kivágva, melyen át a sziget csónakkal hozzájárulható a Tisza felől.

A sziget partjain sűrű fehér fűzfabokrok tenyésznek, szorosan egymás mellé férkőzve; töveiknek fele a vízben úszik. Bellebb emelkedik a sziget tere, vége felé egy magas dombocskát képezve.

Az egész szigetet buja, másfél öles tengeri fedi; roppant nagyságú úri tökök és sárga dinnyék hevernek közötte; néhol a magas csenkesz legörbült fürtei fehérlenek, tarkázva a vadsáfrány aranyszín virágaitól.

A domb körül terheik alatt hajladozó gyümölcsfák tenyésznek, sötétzöld fügefák, sőt érésben levő narancscsemeték is a szabad ég alatt; hosszú sorban rendezett embermagas ribiz-bokrokon érett hosszú fürtök piroslanak, töveikben az ízletes szamócza illatja terjedez; köröskörül, a merre szem lát, a hajnalka és ipomea nyilnak ezerféle színben egymásba fonódva, s a legmagasabb fák tetejéig folyva fel; a gyöngyvirág és kankalinok másodszor nyilnak, a viruló tavasz a gyümölcsgazdag őszszel egyesülve laknak itt, és a kert nincsen bekerítve, oly biztos őrfal a mocsárok nádfala. Kinek is jutna eszébe ide lopni jönni?

A halom tetejét egy kisded ház foglalja el, minden oldalról magas kőfallal kerítve, melynek egyetlen kapuja sűrűn van ékesítve vasszegekkel; ablakai mind a sziget belsejére nyilnak, rajtuk kidűlő vaskosarak.

A ház és sziget egy nemes úré, kiről nem tudunk egyebet, mint hogy fiatal ember, s hogy egy évvel ezelőtt került ide fiatal nejével és szolgálójával, mely utóbbin kívül, ki a szükségeseket bevásárlani a szomszéd faluba kijárt, soha senki sem hagyta el a szigetet.

A ház folyosóját márvány-oszlopok tartják, folyosóján nagy edényekben óriás kaktuszok és favastagságú oleanderek közt illatos vaniliák, tarka áloék, s több meleg éghajlati gazdag növények díszlenek; e darabka földfolt Indiákról látszik ide hullottnak lenni, csak a musquitók és a boák hibáznak belőle.

A fűvel benőtt udvaron fehér nyulak futkároznak, zöld sodronykalitokban gerlék turbékolnak, az udvar közepén pedig régi nagy diófa alatt egy kövér izmos örvös eb fekszik, akkora mint egy borjú.

Az idő éj, – a hold teljes fényében világít; a bölömbika üvöltésén kívül csendes minden.

Egyszerre azonban sajátszerű zörgés hallatszik a nádban, mintha az emberi léptek alatt recsegne.

A szelindek fölemeli fejét s szétszaglálva a levegőben, tompa, fenyegető morgást hallat, mindig erősbödőt s végre hosszas, kisértetes vonításon végződőt; majd dühös ugatással rohan a kapunak, annak alját körmeivel és fogaival szaggatva.

Már ekkor a gólyaláb a kapu előtt állott; hólyaggal bekötött iszákját kibontotta, abból egy terjedelmes vidravasat vett elő, azt kifeszítette, peczkére darab szalonnát tűzött, s az egész játékszert bedugta a kapu alatt, egyik végét kivülről kőre kötve.

Percz mulva megszünt ugatni az eb, a vidravas orrán összecsapódott, s így ugató műszereit megnémította; a kötél végére kötött kő pedig fogva tartá a cerberust.

Ekkor a gólyaláb néhány szeget kiütött a kapu tetejéről, gyakorlott ügyességgel huzta fel magát kezein, s egy perczig a kapu tetején himbálózva, átvetette magát az udvarba.

A kutya szükölt dühében és fájdalmában, de a vas erősen fogva tartá az oroszlán erejű állatot.

A laknak két szárnya volt, s a két szárny végén egy-egy ajtó, egyik a nő, másik a nemes úr szobájába vezetők; – a gólyaláb kötelet vett elő, s a nemes úr ajtaját bekötözte. Azzal a nő szobája felé ment, táskáját és nehezebb öltönyét levetette, vésőt, kalapácsot vőn elő, s azokkal a falat mintegy négyszög lábnyira levakolta.

A ház terméskövekből volt építve, de a gólyaláb néhány percz alatt vésett rajta legkisebb zörejjel egy nyílást, alig akkorát, mint egy zsáknak szája, ekkor levette süvegét, ezzel és ködmenével felöltöztette körisbotját s azt a nyíláson szép csendesen bedugta. A legnagyobb csend uralkodott a vidéken.

Egy nőcseléd, ki e kilyukasztott szobában szokott aludni, jelenleg fontos okoknál fogva sokáig ébren vala, s jól hallotta, mint ugatott a Bodri erősen, s mint hallgatott el egyszerre.

Később úgy rémlék előtte, mintha az ablak alatt valami kopogna és kaparna nagy elővigyázatos csendességgel.

Hirtelen valamennyi tolvajos mese, miket házkiásásokról hallott beszélni, keresztül villant fején, s szíve hatalmasan kezdett dobogni.

Juczi tőről szakadt magyar leány volt; a helyett tehát, hogy mint illik, teljes tehetsége szerint elsikoltotta volna magát, midőn már a kőpor ágya mellett kezde hullani, ő szép lassan lábhegyen leszállott ágyáról, a szegletből egy fejszét markolt elő, és lélekzetét visszafojtva várta egy hathatós «hozott Istennel» a furfangos vendéget.

Ekkor a kész lyukon egy báránysüveg, utána egy bőrködmön nyomult be.

Juczi nagyot sivítva fölemelte fejszéjét, egyet vágott az ablakhoz, s a báránysipkás fő lábai elé gördült.

– Jaj! embert öltem! embert öltem! rikácsolá ekkor, egészen átengedve magát a vad ijedelemnek, ekkor látva át a veszedelem nagyságát, melyet ily bátran elhárítva lenni vélt, s magának mintegy kárpótlást akarván szerezni a kiállott merészségért, holt ijedten rohant úrnője benyíló szobájába.

Azonban a levágott sipkában nem volt fej és belőle nem folyt vér, az csak egy óvásul bedugott váz volt, melynek lefejezése s a hősnő elfutása után hirtelen nyomult elő egy igazi fej, fogai között egy éles kést tartva, utána egy igazi ember, ki mint kigyó sajtolta magát keresztül a szűk nyiláson, s egyenesen a benyilóba tartott.

A hős leány meglátta a megöltnek vélt alakot, egy világdöntő sikoltást tett, s az ablakhoz szaladva, rettenetes lármát készült ütni.

– Hallgatsz! riaszta rá a gólyaláb, kését torkának villantva; a leány elhallgatott s szerét tehetve, bebujt az ágy alá, melyen rémület által szavától megfosztva, úrnője feküdt, épen kis gyermekét szoptatva.

A gólyaláb rémes lappangással, minő az anakondáé, közelített a nőhöz; a sötétben zöldellettek szemei.

– Add ide a gyermeket! susogá, a pólyást kiragadva a nő kezeiből s mint egy gyötrő álombeli phantom, hirtelen, minden zörej nélkül eltünt.

A nő ajkai elfehéredtek, szemei elfordultak; a nélkül, hogy egy szót szólt volna, fél testével az ágyról alá hanyatlott.

Kívülről hallatszék, hogy a gólyaláb bezárja az ajtót.

– Segítség, segítség! sikoltá Juczi az ágy alatt.

A ház ura felébredt e zajra, s az ajtóhoz rohanva, azt bekötözve találta, erre kétcsövűjét ragadva, keresztül futott neje szobáiba; mire oda ért, nem láta senkit.

– A kis gyermeket, a kis gyermeket! kiálta Juczi.

A bölcső üres volt.

Dühösen esett az ajtónak a férj, az is zárva volt; ekkor az ablakhoz rohant, a gólyaláb épen a kapu tetején volt.

A házi úr két lövést tett rá, s egy zuhanás a kapun kívül tanusítá, hogy a rabló vagy élve, vagy halva leesett.

Ekkorra a fekete szolga is előérkezett s az ajtót végre kivetették sarkaiból; a fiatal úr őrültként rohant ki kapuján, már ekkor senki sem volt ott, hanem vércseppek jelöltek egy útat a nádasig.

– Utána, utána! ordítá az úr. Hozzatok csónakot, gyorsan utána! hanem a csónakkal nem lehetett haladni a nád között; azonban az út, melyen a gólyaláb jött, kivehető volt az elgázolt nádszálakról.

– Erre! csak erre gyorsan! lihegé a férj s kétségbe esett fáradsággal törte magát keresztül a nádberken, míg a süppedő ingovány minden lépténél elnyeléssel fenyegette.

A nádterület végén állt a gólyaláb.

– Lődd agyon! rikolta az úr.

Három lövés érte egymást, de a gólyalábat egy sem; mire ez, mint bárányt orzó farkas, a kis gyermeket fogai közé kapta, egy szilaj tekintetet vetett üldözőire, kik már lehetetlennek látták menekülését, s lassan a mély vízbe bocsátkozott.

– Jaj a gyermek! a gyermek! sikolták a szigetparton. De ő óvakodva tartotta fogai közt víz szinén a csecsemőt s úszott ügyesen, mint a vidra.

Az apa utána rohant s gyötrelmes erőlködéssel iparkodott a rablót elérni, ki csak játszani látszott vele, olykor egy úszó lápra felült, s jó közelre bevárta üldözőjét, majd újra megelőzte őt! s így csalogatá maga után egész a partnyelvig, hol lábtói rejtve voltak.

Itt szép csendesen kiballagott a szárazra, a kis gyermeket letette a fűbe, s összefont karokkal nézett az ereje fogytán kivergődő apára.

– Rabló te! rikácsolá ez vad dühvel rohanva a gólyalábnak, ki őt egy hatalmas rántással a földhöz vágta, s ekkor mellére térdelt.

– Istentelen, gyilkos, pokolbeli gaz, átkozott haramia! hörgé a legyőzött.

– Te mersz így szólani? suttogá ellenére hajolva a győztes. Te, Dömsödi Góliáth Péter? te mered azt mondani valakinek, hogy gyilkos, gazember? hát nem ismered már azon kéznek urát, mely csontjaidat sajtolja össze?

– Bálnai, nyögé Góliáth elkékülve.

A gólyaláb hosszasan hallgatott, szemeit Góliáthról el nem véve.

– Ölj meg, ne kinozz sokáig, szólt Góliáth.

– Tehát magad is elismered, hogy egy halállal neked tartozom, de én nem öllek meg, Péter. Mikor a testvérgyilkos Kaint kiverte a teremtő paradicsomából, jelt nyomott homlokára, hogy átkozott legyen az, ki őt megölendi… Tapints homlokodra, Góliáth, tapints homlokodra!

– Mit akarsz? suttogá ez fojtott hangon.

– Én nem fogom apagyilkos vérébe mártani kezeimet.

– Hah! sikolta Góliáth s erőszakosan vonaglott.

– Halldd, azon két orgyilkos, kiket apád meggyilkolására bérelél, kivallották minden vétkeidet. Körlevél van ellened kibocsátva az egész országba s halálra kerestetel.

Góliáth elájult; nagy sokára téríté őt magához Bálnai, s folytatá:

– Te és a te apád vajmi sokat vétettek én ellenem; oh annak csak az Isten lehet megbüntetője; de lesz is, reszkess vétkező és átkozd meg magadat, az Isten igaz. Te becsületemet, apád boldogságomat tapodta szét; életem virágait, a reményeket téptétek össze mind a ketten; boldogtalanná tettetek és földönfutóvá; nem volt nálam szenvedőbb, nálam szerencsétlenebb a kerek ég alatt e pillanatig, de ezentúl lesz. Lesz, kinek életéhez képest az enyém még paradicsom; lesz, a kinek szíve még az enyémnél is kietlenebb leszen; tudod-e, ki lesz e nyomorult, Góliáth Péter?

Amaz csüggedten hallgatott.

– Szólj, szereted-e azon asszonyt, a kivel egy födél alatt lakol?

A kérdezett elkezde keservesen sírni; gyanítá, hogy mi történik vele.

– Úgy meg vagy átkozva, Góliáth. Az Isten kivette kezemből a bosszút. Ha te meg nem ölöd apádat, két percz mulva én öltem volna őt meg; de így jobban esett, én akartam kiirtani családodat, az ég másként akarta, – másként történt. Boldogtalan vagyok én, mert fájdalmaimat egyik ország szélitől a másikig hordozom; de van még is egy hely, egy kedves emlék a múlt időkből, egy virágos sír, hova pihenni ledőlhetek. De te száműzve leszesz a föld egy foltjára, a hol rajtad kívül senki sem lakik; s ha lesz, a minek emléke ostorozzon még álmaidban is, egy sír lesz az, melyet naponként meg kell látnod.

– Gyermekem? töredezé Góliáth iszonyút sejtve.

– Szerencsétlen! szólt Bálnai s a kis gyermeket felvevé és a gyermek szemei be voltak hunyva, a halál angyala csukta be azokat. Midőn rám lőttél, gyermekedet lőtted keresztül; ennyit nem akartam.

– Oh! ordítá Góliáth felszökve s ismét a földhöz csapva magát, s mint kit kígyók marnak, nyavalyogva verte magát az iszapba.

– Nyomorult vagy, nyomorultabb, mint valaha óhajtottam volna, pedig még nem telt be rád nézve a keserű pohár; térj haza, még csak egy csapás fog érni, azontúl magad léssz ember nem látogatta kietlen tanyádon s a lélek kínzó férgei. Ott fogsz élni és meghalni temetetlenül, sirattatlanul, mert azon a foltföldön kívül a bakó vár reád és a gyalázatos halál.

Ezt mondva Bálnai, a holt gyermeket ölébe adta az apának s lábtóira fellépve, hosszú lépésekkel távozott cl az éji félhomályban.

ÉLŐ FÉRJ ÖZVEGYE.

Hervadj, rózsa, hervadj, mert az enyém nem vagy. Míg az enyém voltál, piros rózsa voltál.

_Népdal._

E közben a nádközti vízúton, a Tisza felőli oldalon, egy csónak közelgett a magány felé s benne két férfi, és ez utolsó és legnagyobb csapás Góliáth fejére.

A mint a sziget partjához értek, a sűrű bozótból két lövés fogadta az érkezőket s egyikök karján sebet kapott, a másik visszalőtt s a bokorból emberkívüli ordítás tört elő, nehéz halálos vergődéstől követve.

– Ez meghalt, szólt a férfi; vérzel? kérdé társához fordulva.

– Nem nagyon, felelt emez, majd bekötöm sebemet nadálylevéllel, az elállítja a vért.

– Maradj itt a csónaknál, szólt az előbbi s köpenye alól egy széles, rövid római kardot vonva elő, a sziget belseje felé tartott.

A parton maradt a másik csónakot, mely Góliáth tulajdona volt, csáklyával keresztül lyukasztotta s távol a parttól elmeríté.

Amaz pedig haladt befelé, a ház elébe érve, annak ajtaját betaszítá s belépett.

A bilincsétől megszabadított szelindek dühösen rohant neki s fogát csattogtatva támadta meg a férfit, annak vállára ugorva.

A férfi egy gladiatori csapással szelte le a dühös állat fejét, mely hosszában végig nyujtózkodott az udvaron.

Benyitott a szobába.

Keresztül ment két-három szobán; mindenütt mély, nesztelen hallgatás, sehol egy hang, mely emberi lélek jelenlétét elárulná.

Hallgatózva nyitott be a negyedikbe, ez volt a nő hálószobája.

A feltépett szőnyegeken át teljes fénynyel világíta be a hold s tejvilága éles árnyékokban szaggatá meg a szoba sötétjét.

Ott a szoba közepén állt egy nőalak merevegyenesen, mint szobor, karjai keblén egymásra fektetve, fehér ruhában, fehér arczát a hold süti, vonásai hidegek, kedélytelenek. Mozdulatlan áll, keble alig piheg, szemei merően néznek ki a holdvilágos éjbe.

Hallgat a környék, falevél sem mozog. Alszik az egész természet, csak az ember lelke él, bánkódik, vagy örül. Csillagok hullanak le az égről.

A hölgy márványhidegen áll a szoba közepén.

Leander hozzá lép – halkan, lábhegyen lép mellé, gyöngéden megfogja a hölgy kezét s fejét vállára hajtva, hizelgő édes hangon szól:

– Szerelmem!

A hölgy összerezzen, rátekint, ijedt öröm visszsugárzik egy perczre arczán, azután halántékához kap, a vér szét akarja szakítani minden ereit. Keble elszorul. Hullámzó kéjsikoltással veti magát Leander keblére s karjait annak nyaka körül fűzi, szemei túlvilági tűzzel sugárzanak az ifju arczára. Levonja fejét a magáéhoz; arczán lázas pirosság gyullad ki. Égető, őrült csókkal tapad az ifju ajkaihoz. Akkor megtörnek szemei, arcza elsáppad, ajkai elhalnak, karjai lebomlanak az ifju nyakáról s eszméletlenül, ájultan hanyatlik annak ölébe, hosszú fekete hajával a földet söpörve.

– Enyém vagy, szólt elégülten Leander, ha törve is, de az enyém, s a hölgyet karjaiba emelve, kisietett vele a magános lakból.

A hölgy feje bágyadtan feküdt izmos vállán. Keble mozdulatlan volt.

Úgy tetszék, mintha bússzellem vinné ölében halott kedvesét, holdvilág sütötte hófellegek között; a szellem siet, erősen szíja ajkához a hideg homlokot, a kedves fehér ruhája utána lebeg.

A mint a házajtón ki akart lépni, egy nehézkes fekete tömegbe botlott, mely a küszöbön feküdt összegörnyedve; a halálra sebesült fekete hurczolta ide magát s ott adta ki lelkét.

Leander átlépte a halottat s sietett csónakához.

Társa, a czigány, ott várta evezőre tett kezekkel.

Beléfektette a csónakba kedvesét, betakarta meleg köpenyével s a kormányt kezébe ragadá.

Sikoltva közelge ekkor valaki a sziget belsejéből.

– Az Istenért! nagyságos uram, ne hagyjanak itt magamra!

A nőcseléd volt. Leander fölvette őt a csónakba, gondjára bízta úrnőjét s a csónakot eltaszítva a parttól, tova evezett.

A mint a nád közti út egyik kanyarulatánál ismét közel fordultak a szigethez rémjajgatást hallának abban.

Ez Góliáth hangja volt.

De alig emberi.