Part 17

Végre fölmereszté száraz szemeit, kinyujtá, s egy erőszakos szökéssel felvetve magát keskeny ágyából, ládája és koporsója közé rohant, csontjai zörögtek mint egy diószsák; oda vonszolta magát pénzeihez, rájok borult, összecsókolta, könyeivel áztatta azokat s érzékenyen zokogott. Mikor sárga barázdás arczát felemelte, azon a legigazibb fájdalom volt kifejezve. Azután koporsójára tekintve s egyet megragadva erszényei közül, azt kiemelni erőködött, át akarta rakni pénzeit koporsójába, s azután rajtok fekve halni meg; azt hitte, hogy majd úgy fogják eltemetni, – azonban már nem volt annyi ereje, hogy azt onnét kimozdíthassa.

– Milyen nehéz! susogá, azon gyöngéd szeretettel tekintve erszényeire, melylyel egy haldokló apa tekinti szép reményű gyermekeit, kiket idejekorán el kelle hagynia.

Érzé, hogy órája nemsokára ütni fog.

Ekkor úgy rémlék előtte, mintha kis homályos ablakát kívülről beütnék s rajta egy kéz nyulna be, mely szüntelen növekedik, míg kisértetes hosszúságában az ajtóig elér, arról a keresztvasat leemeli, a tolózárt félre húzza s ismét visszavonul az ablakon.

Az egy horogcsáklya volt.

– Héh! gyilkosok! rablók! rikácsolá a haldokló, fegyverei után nyuladozva, de tagjait megkötötte a közel halál keze. Rabló! hörgé, s háttal pénzeire rogyott, mintha testével akarná azokat védeni.

Az ajtó megnyilt s a kimuló előtt Körmös István állott, testvére fia.

– Mit? mit akarsz te? miért jöttél? én nem híttalak. Miért jösz? nekem már nincsenek pénzeim, elástam őket.

– Jól tetted. Nekem is voltak vágyaim, reményeim, én is elástam őket.

– És e szerint nincs is szükséged pénzeimre?

– Nincs.

– Ezt szeretem hallani, te derék fiu vagy Pista. Kár, hogy olyan szegény legény vagy, de én mégsem segíthetek rajtad. Magam is koldus vagyok, nincs egy falat télire valóm sem, sem egy darabka fára; azt sem tudom, hogyan fogom megérni a tavaszt. Szólj, ha megtudnád, hova vannak ásva pénzeim, mit tennél?

– Mélyebben ásnám el azokat.

– Jer! jer, ölelj meg! Te derék, jó lelkű fiu vagy. Az öreg hosszú, száraz karjait reszketve rakta a fölébe hajló ifju vállaira. – Hát mondd el, miért jöttél? Hallottad ugy-e, hogy beteg vagyok? Látod, pedig nem igaz. Semmi bajom sincs. De mégis szeretem, hogy itt vagy. Kivált hogy pénzre nincs szükséged. Tudom, hogy azóta felszaporítottad azt az ötszáz forintot, a mit tőlem… no de hiszen az már elmult; majd úgy is visszaadod azt nekem egyszer – tudom – kamatostul… A kamatok kamatjait – azokat oda engedem… Pedig, ha tudnád, hogyan kell nekem a pénz.

– Kell neked a nyugalom, öreg. Kelj innét a hideg ládáról és feküdjél le, majd kimelegszel. Ki gondolta, ilyen pőrén fölkelni ágyadból? olyan hidegek tagjaid, mint a jég. Feküdjél le és aludd ki magad.

– Nem, nem; hebegé az öreg; nekem semmi bajom sincs; szeretek itt üldögélni, itt hűselni (fogai vaczogtak) olyan melegem van…

– Mint egy halottnak, suttogá magában az ifju s az öreget, ellenkezése daczára is, fel akarta emelni ládájáról.

– De várj! Esküdjél meg hát, hogy nem fogsz nyulni pénzeimhez, esküdjél meg, akkor lefekszem.

– Mire esküdjem, öreg? Semmi sincs, a mit szeretnék, semmi sincs, a mitől félnék, hacsak a kétségbeesésre, vagy a boszúra nem esküszöm.

– Jól van, jól van; a kinek bosszú kell, annak nem kell pénz; hát megállj, emelj el innét, de ne tégy fel ágyamba, nem akarok aludni többet. Jer, nyisd fel a ládát, de igérd meg.

– Tehát még nem ástad el?

– Vigyázz! megesküdtél, nem szabad elvinned! rikácsolá gyermekes félelemmel a haldokló, száraz ujjait meggörbítve s vadul tekintve fel, mint egy fészkét még haldokolva is védő vad madár.

– Nem esküdtem; hanem hol van egy kapa? majd eltemetem őtet.

– Köszönöm, köszönöm, az Isten áldjon meg érte! de mégis ne tégy úgy, hanem rakd át ide a koporsóba, – a párnát fejtsd fel, – oda a gyaluforgács közé töltögesd be. Velem akarom őket vinni, velem aludjanak a sírban. Az öreg lankadtan vonszolta magát az ifju lábaihoz, s reszketve ölelte át annak térdeit, mintha megváltója térdeit ölelte volna, bűneit lekönyörgendő.

– Legyen! szólt öcscse, s a szalmapárnát fölfejtve, abba az erszényeket egyenkint kiürítette.

A haldokló szemei lázas örömben kisérték kezeit, míg a párnát újolag összevarrta. Iszonyú volt viaszsárga kiaszott arczán a természetkívüli öröm mosolygása.

– No most fektess rá! szólt s arczát a halál szeplői verték ki.

István felnyújtóztatta a haldoklót koporsójába.

Gáspár boldog elégülettel helyezte magát a szomorú sírágyba, mint mikor hosszú útak törődései után otthon saját ágyában fekszik a magát kipihenő.

– Már most szegezd reám a koporsófedelet.

– Hova gondolsz öreg, meg akarsz fulladni alatta?

– Mindegy, egy óra elébb, vagy utóbb! szegezd le!

– Te őrjöngsz, nem vagy eszeden; próbálj imádkozni.

– Szegezd le! rikácsolá a halálfia kétségbeesetten.

– De hát ha még meggyógyulsz?

Az öreg szemei üvegesedni kezdtek, arczát szederjes foltok ülték el, álla lecsuklott, még egyszer görcsösen fellökte magát s száraz karját fölemelve hörgé:

– Átok reád! mert meg akarsz lopni, azért nem szegezed le. Meg akarsz rabolni!

István rátette a koporsófedélt s két hosszú szeget ütött bele.

– Boldog vagyok! sóhajtá az elevenen lezárt s lelkét koporsójába lehelte.

Az ifju egy ideig némán bámult a koporsó fedelére rótt hosszú fehér kereszre, míg gondolatjai azon sötét keresztet rajongák körül, melyet szívében viselt. Azután előkereste a meghalt derekalja alól annak kulcsait, s egy fali szekrényt kinyitott velök, melynek legbelsejéből egy pecsétes iratcsomót vett magához, s a szekrényt újolag bezárva, a szobát sietve elhagyá.

Azon iratcsomó foglalta magában idősb Bálnai házassági szerződését, végrendeletét és egyéb hagyományait, mikből kiderült, hogy Lilla nem Gyékény Márton leánya.

A bezúzott ablakon hiuz szemekkel bámulta e jelenetet egy ismert fő, a jó szomszéd Gyékény Márton.

Halványan pislog a mécs a fukar koporsója fölött.

A KEGYES FÉRFIU.

Ne bántsd azokat A mohosult sírhalmokat.

_Népdal._

A fukart eltemették; eltemették emlékezetét is.

Senkit nem szeretett, őt sem szerette senki; jó szót nem adott a búslakodónak, kenyeret a koldusnak soha, s kiséret nélkül vitték ki a temetőbe.

Ott nem fogja őt siratni senki, keresztfáján nem fog lebegni fátyol, sírján virág nem fog virulni; le lesz az tapodva s benőve vad tövisekkel, keresztfáját legközelebbi télen felfűti a sírásó.

Hát a gyűlölség meghal-e? Eltemetik-e a boszút? s az üldözés ellen biztosít-e a sír? Tudja-e valaki gyűlölni a halottat?

Gyékény Márton késő este ellenségét látogatni megy, vállán kapával.

Az éj embergyűlölő, az eső szakad, a szél zúg, a jegenyeerdőkben harsogás hallik, milyen ezer trombiták hangja; a világvégi negyven napok egyike lehete ehhez hasonlatos.

A jó ebet nem verik ki ilyenkor s Gyékény Márton ellenségét látogatni megy, vállán kapával.

Minden élő lény rejtekhelyét keresi, a bagoly odvába vonja magát, a farkas berke bozótjai közé, s az ember tűzhelye mellé.

Örül, ki szeretett családja körében megvonulva, nyugton hallgatja, mint zúg és tombol a kéményekben a zivatar – s Gyékény Márton ellenségét látogatni megy, vállán kapával.

A temetőhöz ér; vadul széllyel tekint, körül emberhangtalan éj, csak a zivatar üvölt és a halálmadár huhog; a temetői keresztek kisértő alakot öltenek, a sírok felett lidércz bolyong, meztelen koponyák vigyorognak itt-ott kékes phosphor fénynyel szürkítve; odvas sírok üregeiben a lecsorgó víz oly hangokat ád, mintha a sírlakók szuszogva és nyöszörögve fordulnának meg koporsóikban. Az ákászok vagy tán a holtak lelkei nyögnek, fohászkodnak a széltől ingatva. Ez nem azon idő, melyben a jó lelkek járnak.

Végre egy letapodott sírhoz ér az éj madara s ott megállapodik.

A sírt ma hányták föl, de ha az eső úgy akarja, holnap nem fogják nyomát megtalálni.

A sír még csak föl sincs hantolva.

A kegyes férfiu belevágja a sírba kapáját.

Ez ellenségének sírja, a fukaré.

Feldúlja a halmot.

Tán sajnálja tőle azon szomorú nyugodalmat, melyet annyiszor kívánt néki? Tán azt akarja, hogy a zápor mossa meg koporsója födelét? Tán még egyszer meg akarja őt átkozni alvó poraiban?

Nem, nem! a fukar halálának éjén ott leskelődött a kegyes férfiu szomszédja ablakán s most zivataros éjnek idején eljött a halottat megrabolni.

Sietve dúlta fel a sírt.

Izzasztó munkája közben sokszor széttekintett. Mi nem láttunk egyebet a sötétségnél, de ő lát rémes fenyegető alakokat, mik kezeikkel nyulnak felé; olykor úgy rémlik előtte, mintha hideg csontkezek czirógatnák végig arczát, s feléje hajló arczok susognának fülébe üdvetlen szavakat; de a kegyes ember megrögzött gonosztevő, s talál nyugtató gondolatokat fellázadt lelke számára – és tovább ás.

Már a koporsó tetejét korholja kapájával, ekkor egy gondolat villan meg agyán, – rémes, hajborzasztó, – mitől a lélek rázkódik meg belsejében.

– Ha még élni találna!!

De a kegyes ember tudja, hogy mit fogna tenni akkor és tovább ás.

A koporsó végre egészen ki lőn kaparva, a kegyes férfiu vésőt vőn elő és kalapácsot, hogy annak födelét fölfeszítse.

E perczben úgy tetszék, mintha kutyaugatást hallana.

Borzadva húzta össze magát és hallgatózott; – tompán ugatva közelge az eb s jól ki lehete venni, a mint a sírok között ugrálva, dühösen keresett valakit.

Azután egy emberi hang hallatszott, – a sírásó szava, a mint kutyáját hítta, s később, hogy az nem szünt meg ugatni:

– Ki van ott? kiálta.

Márton ijedten oltotta el lámpáját.

– Ki az? kiáltá újra a hang.

A kutya mindig közelebb szaglászott, ekkor nehézkes léptek hallatszottak, kisérve dörmögő hangoktól, mintha valaki a sáros fűben, a sírok között árkon, bokron keresztül törtetne; a kutya előtte futott, mindig élesebben hangzott nyugtalan, ijesztő csaholása, már-már a feje felett hallá azt szuszogni a kegyes férfiu s tagjai megzsibbadtak a félelemtől.

A lépések követték a kutya nyomát, hirtelen azonban megfordítá irányát az eb, dühös csaholással csapott el a dúlt sír mellett s egy az árokparton álló ákásznak rohant, arra dühösen felugatva.

A temető-őr is elhaladt a sír mellett, a nélkül, hogy a sötétben annak szétdúlt állapotját észrevette volna, ha egy lábnyommal odább lép: bizonyosan bele fogott volna esni.

Márton szabadabban kezde lélekzeni, a hogy a távozó lépteket hallá, s vizsga fejét vigyázva felütve a sírból, félénken utána nézett a sírkerülőnek.

Az eb folytonosan ugatott egy ákászfát, melyről néhány varjú látszott lomha repüléssel odább szállani.

– Ejnye no, bomlott kutyája! hogy ugatja azt a varjút, azt gondolom, tolvajt érez! Czoki haza! dörmögé a sírásó s valami nyomatékos okkal oldalba hajítván az ebet, az vonítva szaladt haza, a sírásó pedig folyvást czammogott utána. Még azután sokáig hallatszott fenyegető üvöltése a bezárt ebnek.

Márton úrnak roppant ellenszenve volt az ebek iránt, kivált most, midőn minden hangról azt hitte, hogy az ő árulója.

Ismét meggyujtotta lámpását, azt a koporsó mellé letevé s elkezdé annak födelét felfeszíteni.

A födél engedett, a szegek kijöttek s a koporsó feltárult.

Egy félig elfojtott rikoltás tört ki a halottrabló ajkán.

Ellensége, az eltemetett, kinyilt szemekkel, kinyilt ajkakkal feküvék ott; mintha a jégszemekkel ő reá tekintene, mintha e szinehagyott ajkak hozzá akarnának beszélni; a halott két keze fejéhez volt emelve és haja szétkuszálva.

Első pillanatban azt hitte a kegyes férfiu, hogy az ember él, oly valami túlvilági, kisértetszerű volt le nem csukott szemei tekintetében, s őrült ijedtséggel kapott annak melléhez.

Az a hörgő halotthang, mely e nyomásra annak nyitott ajkain felszállt, mint egy elmaradt utóhang az elköltözött élet szavaiból, valami rémületes volt; végre meggyőződék felőle, hogy az ember meg van halva s iparkodék annak szemeit lecsukni.

Hanem a balszem, valahányszor lecsukta, mindannyiszor ismét lassan felnyilék s reá bámult.

Azt mondják, hogy a mely halottnak a szeme kinyilik, az még valakit vár maga után.

Végre sikertelen törekvései után kivette Márton a halottat koporsójából, arczczal a földre fektette, hogy rá ne lásson többé, s kihúzta alóla a pénzzel telt párnazsákot, azt dereka körül kötötte, azután a holtat ismét visszafekteté, homokot szórt arczára, s a koporsófedelet újra leszegezé.

– Holtod után is boszúmat állom rajtad! susogja magában, azzal lámpáját kioltja, sötétben marad, s még egyszer magasztosan ingerült félelemmel visszatekintve a sírba, sietve készül abból felkapaszkodni, midőn hirtelen a sír fenekéről egy erős kéz, erős, mint a halálé, megragadja öltönye szárnyát, s egy iszonyú kiáltással visszarántja a koporsóra.

Az embert ott ütötte meg a guta ijedtében.

Midőn a koporsófödelet leszegezte, hosszú kaputja szárnyát odaszorította, és nem jött ki többé élve onnan.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mint ez megtörtént, sietve mászott le egy alak amaz ákászfáról, melyre a sírásó ebe felugatott, s a sírhoz rohanva, a felett megállt, éles hangon kiáltván:

– Sírásó! ide, egy sírban két halott van!!

Ez volt Bálnai Körmös István.

Gyékény megleste őt, de ő is megleste a kegyes férfiut.

A BOLDOG EMBER.

Magamban nevetem az egész világot.

_Népdal._

Hol? merre? Ki tudná megmondani? Messze, ember nem járta helyen lakott egy boldog ember, – egy boldog ember, ki e boldogság helyett az ég minden csapásait érdemelte volna.

Neve átkozva volt, és lelke fekete, és kezei vértől foltosak.

S ez ember mégis boldognak nevezé és boldognak érezte magát. Mintha nem is volt volna Isten az égben!

Ki áldotta meg őt?

Egy kisded szoba, melyben boldogságával együtt lakik; rugalmas üveg-szőnyeg borítja falait, melynek színei a szivárványnál ragyogóbbak. Kedves, sötét hely, hova csak megtörve jár a napvilág, gond és bú nem járnak semmi alakban; az ablakokra kívülről a jerikói rózsa indái borulnak kövér bőrleveleikkel, piros virágait szelid méhek döngik körül s a fonadékain átszűrt estfuvallat élveteg illatkeveréket, ezer virágból szedettet ver be a szobába.

Benn egy zöld kalitban énekes hímfürj pitypalattyol, kívülről társai felelgetnek neki; kis lyuggatott katulyában a «cicada sonora» ver ismeretlen lélek-hangszerű dallamokat, s egy fali óramű hullámhangjaiban megragadó ismeretlen dalműveket zeng le az érczhenger, mik úgy hangzanak, mintha kisebb-nagyobb üvegcseppek hullanának csendesen álló tó vizébe.

Az ablakfüggönyök félig le vannak eresztve; a napvilág besüt alattuk és a rózsalevelek között, s gömbölyű képletekben rajzolja magát a sokszínűen hímzett selyemszőnyegen.

Egy márvány-asztalon, pompás kék és fehér porczellán vedrekben ritka és alakra s színezetre gyönyörű virágok tenyésznek, lángszínűek, fényesek, hosszan kilógó ezüst hím rojtokkal, sötétzöld húsos levelek között, miknek csodásan-édes illatja a lelket birná elaltatni; a vedrek aranyozott emaillos ékvényekkel vannak felczifrázva.

Minő pazar fény! Mennyi ezüst és arany! Mennyi ragyogó drágakő! Kényelem mindenütt, élv, ragyogvány, magas ízlés! Tündérország!

Legbenn a szoba mélyén, a nyugalmas, leszőnyegezett mélyedésben, hová csak sűrű selyemfátyolon keresztül hat a napvilág, az illatos nyugágy forró lehelletétől részeg levegőben, ott nyugszik a habkönnyű selyempárnákon egy ifju nő; szép, mint a költészet első szerelemálma, tagjai gyöngédek, mint a vert hab; haja fekete és fénylő, szétbomlottan ezer gyűrűben fekszik a fehér párnán s a fehér vállakon; arcza alig pirul, az is az álom pírja rajta, de annál teljesszínűbbek nyíló ajkai, a nedves, piros, élvigérő ajkak, miken ember számára egy kicsiny, de kedves foltja maradt meg a paradicsomnak; halántékain gyöngéden átkéklenek az erek, szemöldei, mintha csak rajzolva volnának; gömbölyű karja feje fölé van emelve, félfeléről rózsaszín visszárnyékot vet rá a szőnyegen át belopózó világ. Fehér nyakát egy sor piros gyöngy öleli át. A könnyű bársonypaplan térdeig lehull róla, s a finom simuló patyolat minden emelkedéseiben és hajlásiban elárulja a vénusi termet kecseit.

Alszik, – virágillatot szí be, balzsamot lehel vissza pihegéseiben.

Mellette, kék ernyővel elfalazva, melynek ultramarin színébe ezüstszín lepkék látszanak beszőve, egy rózsafa bölcső himbolyg, pirossá fényesítve, arany gombokkal és faragványokkal ékes; benne fehér vánkosokon, hószín pólyában egy szép kis gyermek fekszik; nem igen piros, talán beteg? noha pólyája és vánkosai repkednek a piros szalagoktól.

De ez nem alszik; szemei, a sötétfekete szemek nyugtalanul forognak széttekintgetőleg; nyöszörg, kér, nyugtalankodik s végre kényeskedő beszédes sirással szól bele a csendbe.

Azt állítják, hogy az anyát és gyermekét érzéki sympathia köti össze, mely által megérti annak szótagtalan állati siránkozásiból minden bajait, kivánságait; megtudja, mikor adjon neki vizet, vagy orvosságot, csókját vagy keble tejét, s ez ösztöni rokonszenv legmélyebb álmából felkölti őt, ha gyermeke ébred.

És a fiatal nő az illatos nyugágyon nem ébred fel.

A szegleten az ágymenyezet függönyei mögött kis márvány kandalló van rejtve. Czedrusfa és szultánfüstölő égnek benne. Az illatos kék füst áthat a szőnyegen, s a fiatal hölgy álmát még mélyebbé és kábultabbá teszi. Tagjain meleg pir ömlik el, lehellete forró, keble hulláma száll és emelkedik.

A kis gyermek folyvást sír és nyüzsög.

Ekkor az ágyszőnyegek széllyelválnak, s rajtok egy arcz tekint be, egy halavány férfi arcza, egymáshoz közel szorult szemekkel és picziny ajkakkal. Hajfürtei illatos olajtól fényesek, öltözete eszményi. – – Ez a boldog ember.

Ime mind ez öröm az övé, mind e virág az ő számára nyílik, mind e kéj érte terem; gondja nincs, legalább nem látszik lenni, mindig telve előtte az öröm pohara, ő boldog. Még reményei is vannak.

Lehajlik a síró kisdedre, az megismeri őt s sírása kaczagásra válik, apró kis kezeit örömrepesve nyujtja felé; ő felveszi a gyermeket, ringatva lapdáz vele kezei közt, minek az szertelenül örül; majd az órazenét hallatja vele, s midőn a kis gyermek figyelve felüti picziny ujját s eszmélve szól egyes szótagokat: a! – – apa! – s hozzá picziny ajkait oly módosan illesztgeti: az apa szíve megtelik az örömérzetek legkedvesebbikével, érzi, hogy egy lény van a világon, kinek boldogsága az ő kezébe van letéve, kinek lelke az ő lelkéből van szakítva, kinek ártatlan szíve őt szeretni fogná még akkor is, ha az egész világtól el lenne taszítva; szeretni fogná és ragaszkodnék hozzá, ha minden ajk «bűnt», «átkot» kiáltana is fejére. Megcsókolja a kis gyermeket, megcsókolja számtalanszor; a gyermek kaczagva néz fel reá, azután mintegy érezve a rokonszenvet, mely kettőjöket összeköti, kényelmesen elhagyja magát, szemeivel mindig mélyebben pillant, végre lezárja azokat s elalszik.

Az apa visszateszi őt bölcsöjébe, az ernyő fátyolhálóját összehúzza fölötte, melléje térdel s imádkozik.

Boldog ember, még imádkozni is tud!

Azután az alvó nőhöz lép a boldog ember.

A hölgy arcza hirtelen minden vonásiban elváltozik, elkomorul, a mint a férfi álomgőzkörébe lép.

Ez gyöngéden fölébe hajlik, a nő szemöldei összehúzódnak, keble lázadtan piheg, a férfi megcsókolja az alvó márvány homlokát, ez egy convulsiv sikoltással felriad, s nagy fekete szemével merően, hidegen néz a férfira.

A nő tébolyodott.

E hideg, zavart tekintet, e szótlanul nyilt száj, az elmezavar mysticus jelleme a szép vonásokon, mind azt beszélik, hogy a lélek saját lakában idegen, az eszméknek nincsen királya.

– Rosszat álmodtál, édesem? úgy felijedtél, szól hizelgő simulással a férj, s a nő fehér kezét arczához nyomja.

– Rosszat, felel ez suttogó hangon, szemei félénken tétovázva néznek szét a szobában, azután a férjhez hajolva, annak fülébe súg: «A kigyó a gerlével párosult».

A férfi érzi az iszonyú szorítást, melylyel a hölgy fehér ujjai őrült erőben sajtolják össze kezét.

– Ha a kigyónak és a gerlének gyermeke lesz, mi lesz annak neve? Kigyógerle, vagy gerlekigyó? szárnyas kigyó lesz-e az, vagy fulánkos galamb?

A férj néma, bánatos megadással hallgatta az őrült szavait.

Merően, feszülten néze a férfi szemeibe, s azután vadul ölelte magához annak szőkefürtös fejét:

– Kék szemed van, az égnek is kék szeme van; de a tónak is kék szeme van, melyben a kigyó lakik. Te fekete lélek, fekete lakója a kék ablakú háznak!

Azután hirtelen megkapta a piros gyöngyfüzért nyakán, s azt egy rántással ketté szakítva, a gyöngyöket szétszórta az egész szobában; a zselyemzsinóron maradt gyémántkeresztkét a férjnek nyujtva:

– Vén bűnös, nesze imádkozzál! azután félre fordult, ágya szőnyegei közé temette magát, és sírt kérlelhetlenül zokogva. Sűrű könyei öltönye patyolatára gördültek.

A boldog ember iszonyodva fordítá el onnan arczát.

A sírás megszünt. Jéghideg kéz simult végig homlokán. Felijedt.

– Félsz tőlem? nem tudod, hogy ki vagyok? A gyűlölség és a szerelem két ellenséges család, e kettőnek ölelésiből született leány az őrültség; az én vagyok. Félj tőlem. Szám éget és kezeim fojtanak.

A férj nem állhatja ki tovább e lángszemek befolyását, gyermekét veszi kezébe, azt hive, hogy tán ez ajándék meg fogja engesztelni az őrült szívében lakó sárkányt, oda fekteti azt a nő mellé.

Kimagyarázhatlan ellenszenv.

Alig fekszik a gyermek anyja mellett, midőn ijedten felsír s magát pólyája kötelékeiből erőködik kibontani.

A nő pedig mint elijesztett vadállat, mely a mágusz bűv-pillantásai előtt elszörnyed, ágya legtúlsó szegletébe húzza össze magát, ott keblébe vonja arczát, fekete hajzata kigyókká göndörül, két fekete szeme szilajon villog elő leránczolt szemöldei alól. Fél hozzá nyulni a gyermekhez.

A férj kétségbeesetten akarja erőtetni a dolgot.

Fölemeli a kisdedet, s a hölgy karjaiba teszi. Delejes rángások érik mind a kettőt. Az anya egy öleléssel szinte agyon szorítja gyermekét.

A gyermek éhes és végre szembehunyva keresi a keblet, melynek melegétől irtózik, az élet első forrását.

Az anya mondhatlan kínok közt, fel-felmeredő szemekkel és fogait csikorgatva hagyja általa színi keble nektárját, míg a gyermek percz mulva eltaszítja magától a keblet, s félre fordulva hányja ki az anyatejet.

* * *

Ez a nő – Lilla.

A férj, a boldog ember, Góliáth Péter.

A kis gyermek kettőjük gyermeke.

Góliáth Péter szenvedélyesen szereti nejét; midőn először meglátta őt, már érzé, hogy e leány lesz az, kiért élte mindenét áldozatul fogja vinni.

Meg is tette.

A hölgy első pillanat óta gyűlölé őt kimondhatlan utálattal, s érezé, hogy e férfi lesz az, ki miatt élte mindenét el fogja veszteni.

Úgy történt.

Góliáth gyűlöletet talált szerelem helyett; de ez csak forralá, nem hűté szenvedélyét.

Nem láta módot őt elnyerhetni.

Apja körlevelet bocsátott ki ellene, mely miatt bujdokolni kellett és kerülni az emberek tekintetét, s e körülmény minden útját elzárá rohanó indulatainak.

Ekkor egy ördögi sugallat azt mondta neki, hogy mind ezen lehetne segíteni, ha a vén Dömsödi nem élne.

Tudtára esett, hogy apja egy ingovány közepén magános szigeten házat építtetett, minden kényelemmel ellátva, hova egy leányt akar rejteni, kibe szerelmes s kit valahonnét rabolni, vagy megvenni készül.

Az alkalom csábító volt; ő épen így akart tenni. Minden körülmény mintha épen számára lett volna teremtve.

A vén Dömsödi e szigetbe gyűjté kincseit, s nehány hét múlva eltünve a világból, vagyonai csőd alá jutandottak, míg János úr, kéj és kényelem közt, senkitől nem környezve, élte volna le vénsége napjait, a nélkül, hogy valaha éltében megtudták volna az illetők, hogy él-e és hol?

Mindezeket Péter apjának fekete szolgájától tudta meg, kit ez árulásra sem pénz, sem igéret nem kényszeríte, hanem egy húsz esztendős boszú.

Húsz esztendő előtt egy szép pórleányt, kit az afrikai szeretett, Dömsödi elcsábíta. A szerecsen eltemeté a leányt, de nem boszúját, s midőn az apa terveit a fiunak felfedezé, kihűtötte azt.

Dömsödi megöletett; a sors úgy akarta, hogy nem csak a fiu akaratja, de fia keze ölje meg őt; s ugyanaz nap rabolta el Lillát a báró, midőn egy férfi kiséretében a városba kocsizott.

A fekete oda vezette őt a szigethez; mindent úgy talált, mint előre képzelé, kényelmet, fényt, biztos elrejtettséget, kincseket, a mennyit el nem pazarolhatott, de a mire leginkább vágyott, azt örökre veszve találta. A leány megtébolyodott.