Part 16

– Húsz eze… kiálta Dömsödi János, a szót nem mondta ki végig, midőn Dömsödi Péter neki ugrott, megragadta; összeölelkeztek, senki sem nyult hozzájok. Darabig tülekedtek így szótlanul, azután János kiáltástalanul a földre esett, Péter pedig felszakítva az ajtót, elrohant; percz mulva távozó lódobogás enyészett el a síkon.

A zsiványok szívében megfagyott e látványra a vér.

Hirtelen több zajos hangok kezdének közeledni s mielőtt a szegény legények föleszmélhettek volna, a pusztabiró emberei körülvették hajlékukat.

– Hol van ő? kiáltának szikrázó szemekkel rontva be a gunyhóba.

Egy közülök megpillantá az üldözöttet a földön fekve, oda ment, fölemelte. Az ember nem félt tőlök többé, merev holt vala. Egy mély, igen mély döfés volt hátulról véknyába szúrva, mely keresztül járta szívét. A kés, melylyel meggyilkoltatott, szívében benne tört; ezüst nyelű volt az és vasára a tulajdonos neve volt beedzve.

* * *

A rablókat elfogták s a pusztabiró eleibe vitték.

A két főczinkos Telezsák és Topa voltak, kik azonnal bevallották, hogy Dömsödi Góliáth Péter bérelte ki őket apja meggyilkolására, mely természetet megtagadó tettre apjának ellene indított bűnvádi pere ingerelte s a vágy apja jószágaihoz juthatni.

A rablókat azon éjjelre erős őrizet alá tették, kik közül az egyik, Telezsák, azt izené Bálnainak, hogy csak két szót akar vele szólani és hiszi, hogy e két szó ki fogja őt szabadítani tömlöczéből.

Bálnai eleinte mit sem akart hallani; sok unszolásra azonban magához bocsátá a rablót, ki kezeinél, lábainál fogva farkasguzsba volt vetve. Kérte, hogy tartsa oda fülét. Bálnai oda hajolt. A betyár csak két szót mondott neki.

Őrülten kapott homlokához Bálnai mindkét kezével s hanyatt tántorodott; a körülállók azt hitték, hogy mindjárt a szél üti meg.

– Isten az égben! fuldoklá fájdalmasan és haját tépte, azután elkeseredetten borult kedvese holt testére: «a te halálod még ehhez képest Isten áldása!» azután felszökött, széttépte a rab kötelékeit s azt dühösen megrázva, szilaj türelmetlenséggel kérdé tőle:

– Hová?

– Tiszára, felelé a rab.

– Utána! ordítá tébolyodottan s az ajtónak rohant; annyira magán kívül volt, hogy az ajtót nem tudta kinyitni, hanem sarkaiból akarta kiszakítani. Kardot a kezembe! ordítá s a pusztabiró azon kérdésére, hogy «mi baja?», azt úgy megragadta, hogy öltönye fesledezett ujjai alatt.

– Hol van a testvérem? süvölté iszonyú hangon, s oly vadon tekinte a pusztabiró szemeibe, hogy a jámbor ember maga is elborzadt bele.

– Tegnap a városba ment egy erős legény kiséretében halotti öltönyöket vásárlani, szólt megütközve az öreg Rónai, azóta nem jött vissza.

– Jaj nekem! kiálta. Elrabolták!

– Irgalmas Isten!

– Kicsoda? kiáltának többen.

– Kicsoda? riaszta a fogolyra Bálnai, ugy-e, gróf Szilárdy?

– Nem az, báró Dömsödi Péter raboltatta el, a kisérőt fekete szolgája lőtte le s mi a h*i árokba vetettük, azután ő velünk jött apját nyomozni, a leányt pedig átadta szerecsenjének, ki azt levitte a Tiszára.

E végszavakat már nem hallá Bálnai; mint a veszett vad, mely égő sebével együtt fut, mit oldalába fúrt az éles aczél: kirohant hajadon fővel, fegyvertelenül és eltünt, senki sem tudta hova lett.

A többi férfiak is lóra kaptak s minden irányban indultak keresni az elrablott leányt; maga a pusztabiró is paripájára ült s a háznál nem maradt egyéb, ki a halottakat őrzené, mint néhány nőcseléd, mert már ekkor halottak voltak a háznál: egy angyal és egy ördög hült tetemei.

* * *

A nap világa kezdett besütni az ablakon, hajnalfényét két halottra vetve; egyik mosolygó, idvezült arczczal feküdt ravatalán; mellette egy padon volt kinyujtóztatva a másik, arcza mint egy elkárhozotté, irtózatdúlta és merev. Középett kettőjök között jó ízű álmot alszik bóbiskolva Magdus, a hamupepejke.

* * *

Góliáth Péter kezeit mossa, – kezeit mossa a vértől; de az apa vére fekete volt, nem akar lemenni róluk, ruháiról a vér szaga nem akar letisztulni.

– Siess! siess! kiáltja szolgájának; nyomd az evezőt! A hajnal kezd hasadni. Siess, siess!!

A hajnal kezd hasadni.

A VÉN CZIGÁNY.

Utánad fáradok, nincsen nyugodalmam, Keresztül a réten, völgyeken, hegyeken, Kiáltok, hogy hol vagy…

_Népdal._

Késő délben érkeztek vissza a nyomozók fáradtan, csüggedt arczaikból a sikertelen fáradtság levertségét lehete kiolvasni. Semminek sem jutottak nyomába.

Kóbor pásztorok beszélék, hogy korán reggel az orgoványi puszta felől láttak egy fekete szerecsen arczú embert a Tisza partjára nyargalni, ki háta mögött valami fehéret vitt s a parthoz érve, két összekötött csónak egyikébe azt a fehér és igen beburkolt valamit belehelyezte, a másikba lovát és magát szállítva be, ott várt addig, míg szürkülni kezde az idő, a midőn egy másik lovag is érkezett a parthoz; messziről kellett vágtatva jőnie, mert a mint leugrott lováról, az felfordult, szétnyújtá négy lábát és kimult; mire a lovag az összekötött csónakba bele ugrott, neki vetkőzött s mindketten evezőt ragadva, sietve tüntek el a Tisza kanyargásai közt.

Pista pedig többet vissza sem tért a puszta tanyához.

Nem volt ott, mikor kedvesét a sírba letették, hogy könyeivel áztatta volna a hantokat, melyek legelől koporsójára hullottak; nem volt ott, mikor halálos ellenségét a sírba letették, hogy megátkozhatta volna azon hantokat, melyek legelsőbb koporsójára hullottak.

Bujdosott.

Gyakran látták őt puszta, kietlen helyeken barangolni, mint ijesztő kisértetet, vad, avas erdők között, posványos lankaságokban, úttalan fenyves szirteken, fenyér- és haraszttermő avarpusztákon. Mindenütt kereste testvérét és ellenségét és sehol sem találta; vándorolt az ország egyik szélétől a másikig; fellegbuvó csillag volt vezetője, útitársa a jeges zivatar, fekhelye kemény határdomb, odvas fa árnya alatt, kenyere a vad gyümölcs, mit az erdők mélye terem és a zivatar leráz; mindenütt járt, hova képzelete rejtekhelyet gyaníta, minden fát, minden madarat megkérde testvére felől; végre az emberekre is rászorult, azok azt kérdék viszont tőle, hogy mi köze neki oly némberhez, ki neki sem neje, sem mátkája, sőt kivel semmi bebizonyítható rokonságban sem áll? Nagyon méltán. A leány neve volt Gyékény Lilla, anyjának egyetlen leánya; az övé Bálnai Körmös Pista, apjának egyetlen fia; mivel bizonyíthatta volna be jogát a leányhoz, mivel igazolhatta volna vádlását a törvény előtt? Tűrnie kellett s tűrni nem tudott, hanem ha a záporos fergetegnek, mely a pusztában érte, közibe átkozódhatott, mikor meg nem hunyászkodó szemmel néze a villámba, mely a tölgyet, mely alatt állt, ketté hasította, ha a fagytól meggémberedtek tagjai, ha a három napos éhség elvette szeme világát, akkor érze mondhatlan enyhülést égő lelkében, – – a test fájdalmai leróttak a lélekéiből.

Később a két pusztai sír egyikének fejfáján olykor mezei virágból font koszorú termett ismeretlen kéztől oda tűzve; a másikon szinte koszorú, de maszlagból és ördög-tövisből. A bujdosó kezdett emlékezni szelidebb fájdalmaira is. Boldogtalan! neki nem változott örömre és búra, bánatra és reményre az élet, neki csak szelidebb és szilajabb fájdalmak között volt válogatása…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egykedvűen járt fel s alá szobájában gróf Szilárdy Leander.

Mióta ismét visszatért jószágaira, bús, magába vonult lőn, soha egy mosoly nem deríté fel arczát, egy fölösleges szó nem hagyta el ajkait soha.

Miatta derülhetett, borulhatott az ég, ő változatlan maradt, mint egy szirtdarab, mit sem eső, sem napfény ki nem zöldít; látszék, hogy kitéphetlen bánat férge dolgozik szívében, lassan hervasztó, mint a tüdővész és gyógyíthatlan, mint az; – oly becsületes szándék vezérlé minden lépteit s mégis mennyi félreismertetést kellett elszenvednie! Martyrja volt az őszinteségnek, egyeneslelkűségnek s mégis mily fájó gyanú ostorát kellett lelkén elviselnie!

A kit legjoban szeretett, kinek fényes elégtételt készült adni a sors minden mostohaságaiért: ugyanez támadta meg lelke tisztaságát a legförtelmesebb gyanúval!

Milyen magasan van a boldog szerelem ege! milyen nagyot eshetni onnét! És oly hirtelen, oly véletlen esni, mint ő, kinél a szerelem nem perczek tüneménye, nem őrült érzékroham, nem megszokott kéjvadászat volt, hanem egy új, még nem ismert élet, két lélektárs együtt élt öröme, kinek szerelme volt hite, erénye, imádsága, s kinek bánata nem volt reggeli eső, nem elmuló, nem enyhülő, de önmagát napról-napra újjászülve kiújuló szívbetegség, melyre az egyetlen ír, a feledés, mivel a természet minden teremtményét megáldotta, tőle meg volt tagadva.

Magában emésztődött, búját senkivel nem közölve, látszék, hogy napról-napra fogy és halaványodik.

Senki sem tudta miért.

Egykedvűen járt föl s alá szobájában.

Titoknoka asztala mellett ült és irt.

A jó úr most is a régi bőrben volt, csakhogy orra kissé megnagyobbodott már, s homlokába ránczok vésték magukat.

Este volt.

A szél esőt vert az ablaktáblákhoz, üvöltve kedve szerint.

Egy szolga lépett be a szobába, jelentve, hogy oda künn egy utazó várakozik, ki néhány szóra bebocsáttatást kér.

– Bocsásd be, lőn az egykedvű válasz.

Egy magas, szikár alak lépett be, átázott ruhában, halvány fagylelte arczczal, sötét szemei be voltak esve.

Sokáig nézett rá Leander; úgy tetszék előtte, mintha ismerné az alakot, de nem merte ráfogni, hogy kicsoda.

Bálnai Pista volt az, a csavargó.

– Ugy-e, szólt ez tört, alászállott hangon, ugy-e milyen nehéz rám ismerni?

Leander nem tudott neki mit mondani, hanem kézen fogta s egy karszékhez vezetve leülteté; a bujdosó leült fáradtan, nagyot sóhajtott és lehorgasztá fejét.

Leander szótlanul állt meg előtte.

Rónai felkelt iróasztala mellől, tollát szájába fogta s bámulva közelíte az ifjuhoz. Megismeré, megfogta kezét.

– Bálnai, ön az? hozta önt az ég!

– Nem hozott, hanem űzött! felelt ez szomorúan, illetődéstelenül a régi ismerős üdvözletére.

– Ön talán nem ismer engem? nem tudja, mennyiszer játszott ön térdemen, vidám töltarczú gyermek, mily kedvesen tudott kaczagni akkor?

– Régen lehetett, nagyon régen.

– Gyermekéi az örömek, szólt közbe Leander, mi vén, igen vén emberek vagyunk, nekünk csak gondjaink vannak. Légy üdvöz nálam, szomorú vendég, nyugodtan fogsz élhetni itt; örvendő arcz nem fogja bántani lelkedet, ide a vigalom nem jár. Gyanítom bánatodat, de nem merem kitalálni, ne is mondd meg, én nem bántlak téged az enyimmel, te se oszd meg a tiédet velem. Tartsuk mindketten magunknak a férget.

– Nem pihenni jöttem hozzád; oh nekem a zivataros éjben van pihenésem! Lehajtom fejemet egy villámégette fa tövére, vagy egy dombra, egész éjen át kisértetekkel álmodom, mikor felébredek, látom, hogy sírhalmon aludtam; nappal versenyt bujdosom a szelekkel és saját lelkem gondolataival; néhány perczig maradok itt még, azután ismét neki indulok a végtelen útnak.

– Te futsz bánatod elől, boldog vagy. Lám engem kötve tart az enyim. Alig mozdulok ki hetenkint egyszer szobámból, s mint a carthausi, életemben ásom meg saját síromat. Látnád azt a helyet, hol napjaim tölteni szoktam! Egy hideg szoba, körüle szomorú fűzfák ültetve; mögötte a családi sírbolt nyílik, melynek ajtaja be fog rozsdásulni, ha én utánam becsukódik; előtte egy kert tele halmokkal, a halmok előtt sírkeresztek, miket magam faragok. Nagy halottak vannak oda temetve, neveik a keresztkőre vágva; ott nyugszanak temetve a «remény», a «boldogság», a «szerelem» s várják a boldog föltámadást; neked szárnyakat adott a szenvedés, nekem bilincseket.

– Adott volna neked is szárnyakat, ha ellenségedet kellene keresned; csak egy utasításért jöttem hozzád. Azt akarom megtudni: lejárt-e már a bűnvádi pör Dömsödi Góliáth Péter ellen?

– Igen, halálra itéltetett s az itélet a főtörvényszékektől is helybenhagyatott.

– Úgy! kiálta föl vad örömmel Bálnai. Kézrekerült-e már az apagyilkos?

– Sikertelen volt minden nyomozás, nem tudni merre s hová ment.

– Kaphatnék-e én egy ellene kibocsátott körlevelet?

– Minek?

– Mennék őt fölkeresni, míg föl nem találnám; eddig ha kerestem őt, a törvény azt kérdezé: miért? most előmutatnám a halálitéletet: ezért!

– Hagyd a nyomorultat; bízd őt az egek büntető kezére; én ellenem többet vétett ő, mint te ellened, de én még sem óhajtom neki azt a nyomorú kimenetelt, mit a törvény kimonda fejére.

– Ellened többet, mint én ellenem? kérdé fölemelkedve helyéből a csavargó; hát te még nem tudod? Oh várj; mondok én neked egy hírt, mely fel fogja verni bámulatos nyugalmadat, habár oly mély volna is az, mint a sír, melybe kedvesem eltemettem. Emlékszel-e még azon leányra, ki ama magányos tanyában lakott, ott a kis erdő mellett?

– Megállj, kiálta dúlt arczczal Leander, ott fáj, ott ne bolygasd!

– Tehát azon leányt Góliáth Péter elrabolta.

Leander szótlanul, mint a kit a döfes szíven talált, tántorodott hátra, s egy üveges szekrénynek dőlve, annak tábláit mind bezúzta, nem érzé, hogy az üvegdarabok kezét összemetélék.

Rónai pedig kalaptalanul, a mint volt, kirontott a szobából sárban és esőben szaladt keresztül a falun Isten tudja hová.

Bálnai arczát egyik kezébe fektette.

Feje iszonyúan fájt, majd szétszakadott.

Hevesen rántotta el a kezét arczáról egy másik kéz, Leanderé.

– Ugy-e! szólt ez keserű szemrehányással, letépted őt keblemről? kiszakítád szívemből az övét? enyim volt és elvetted őt tőlem, elvetted, hogy egy nyomorúnak legyen bitangjává? Ezért fosztottál meg engem életem minden örömétől, hogy azt mint egy kopott pénzt elhagyd orozni? Meg tudtad sérteni lelkemet a legundokabb gyanúval, pedig az tiszta volt és becsületes? s vak voltál ott, hol ébren kellett volna lenned? kit Isten, természet, sors nekem jegyeztek el, kit nőmmé akartam tenni, egy vérbűnösnek lett ágyasa? oh átkozott légy, átkozott légyen ez a percz is, melyben nevedet először hallottam kimondani!

– Ne fáraszd magad, sokkal nagyobb átkokat mondtam én már saját fejemre, mint minőket te ki tudsz gondolni is; szólt Bálnai. Nem védte, nem mentegeté magát; mondhatta volna, hogy épen azalatt, míg beteg kedvese üldöző ördögét kereste, azalatt esett az, mihez képest a halál minden kínszenvedései Isten áldása; de halgatott, talán jól esett neki e szemrehányásokat hallani!

Fölkelt, egy vonás nem változott el arczán, midőn tekintete Leanderével találkozék.

– Tizennégy hónap óta ma vagyok először fedél alatt, így szóla hozzá, ha e tizennégy hónap alatt volt egy nyugodt percze életemnek, álmomban lehetett. Nincs senki, senki, a ki részvéttel volna irántam; maga a törvény hideg, részvéttelen, mint azok a szobrok, melyektől Diogen kenyeret koldult; nincs nyugtom, nincs enyhülésem. Vesd fejemre a követ; te voltál az egyetlen, kiben bíznom kellett volna; te vagy, ki ellen vétettem; megátkozhatsz, tudom még átkodban sem kívánod rám azt a kínt, melyet elhordozok s melynél több már nem történhetik velem. A fájdalom, ez álmatlan lovag, lelkembe vágja sarkantyúját, megyek! Ha képem olykor megjelen előtted, tudd, hogy akkor én sorsom átka elől futok, mint az üldözött vad, kinek egy nyugodt percze nincsen. – – – Nem akarlak gúnyolni, azért nem mondom, hogy élj boldogul; két dolog van, miért naponnan imádkozom; egyik az, hogy te elfelejthess, másik az, hogy ha megtalálom testvéremet és ellenségemet, amazt halva, ezt élve találjam. Ne félj, addig nem halok meg, míg számadásim be nem végzém. Már azt megértem, hogy a ki egyetlen barátom volt, az megátkozott; még azt kell megérnem, hogy ellenségem csókolja lábamat, azt a lábat, melylyel eltaposom; nyugalom veled!

Ezzel megindult; a mint az ajtón ki akart lépni, Rónaival találkozott, ki is visszatolta a szobába, egyik kezével egy vén újmagyart húzva maga után mentezsinórnál fogva.

Leander halványan ült pamlagán, minden íze reszketett.

– Hagyjatok magamra, susogá, igen beteg vagyok.

– Itt van ni, szólt Rónai úr, a czigányt megállítva a szoba közepén, s mintha az illetők kötelesek volnának előre tudni, hogy mi lesz történendő, diadalmas arczczal tekinte reájok.

Azokra nem igen ragadt a jó kedv.

– No most, fiu, beszélj; beszélj el mindent, a mit tudsz, a mit láttál és észrevettél; jusson eszedbe, hogy grófunk a börtönből ásott ki, s míg benn valál, családodat tartotta, téged pedig becsületes emberré tett, s hogy boldogsága attól függ, mint szólasz igazat és okosat.

– Hát megkövetem, azt mondjam el, mint loptak el engemet a Béla-Borába tavaly nyáron, az a fekete képű tatár, meg az a halavány úr, a kinek szemei olyan közel állanak egymáshoz?

Egyszerre ugrott Bálnai és Szilárdy e szóra mintegy felvillanyozva a vén czigányhoz, egyszerre kérdék tőle: hol van ő?

– Jaj megkövetem, nagyságos uraimék, nem lehet azt egy szóval elmondani.

– Hagyjanak békét neki, szólt közbe Rónai, különben holnapig sem beszéli ki magát.

– Oh szólj, szólj! sürgeté Leander, a czigányt maga mellé ültetve, de ez szeretett fennállani s teketoriával kezdeni a dologhoz.

Bálnai feszült, türelmes figyelemmel hallgatott; benne lángokkal forrott a vér.

– Hát hogy az elején kezdjem, megkövetem nagyságos uraimékat, én tavaly nyáron, meg az előtt is teljes életemben ott laktam Béla-Borában; ott voltam kovács, meg levélhordozó, aztán meg muzsikus; az én apám is ott halt meg, szegény; ott tanultam meg én is a koplalást… Hát épen az nap, mikor a feleségem meghalt, jó asszony volt szegény, csak igen ivott, pedig senki úgy a rostát kivetni nem tudta három faluban, mint ő; no az egy Gyurcsóné, a ki Lápfalván lakott, az is tőle tanulta…

– Ne beszélj a feleségedről.

– Mondok hát, épen ott üldögélek mellette, ki volt nyújtóztatva az asztalon, aztán nézdegélem, hogy mit lehetne eladnom, hogy egy koporsót csináltathassak neki; – szegény megérdemlette! – a mint hirtelen betoppanik hozzám egy síma képű úr, nagyon hirtelen szőke; picziny szája volt és szemei közelebb állottak egymáshoz, mint más Isten emberének; azt kérdezte tőlem, hogy akarok-e vagy száz forintot keresni holnap ilyenkorig? Rá vigyorítottam mind a harminczkét fogamat; soha sem hallottam ennyi pénznek hírét. Azt gondoltam, hogy csak tréfálkodik. Hanem erősen állította, hogy csak menjek vele, s azzal is egy olyan marék pénzt nyomott az asztalomra, a mekkorát még rézből sem láttam egy rakáson. «Hozz kulcsokat és kovácseszközöket», szólt, én az egész alkotmányomat nyakamba öltöttem s mentem utána. Mentünk egész a Tiszapartig gyalog a tocsogóban, a hol egy csónak várt ránk, melyben egy fekete szörzet ült; elsőbb azt gondoltam, hogy maga a nagyságos ördög úr s vissza akartam szaladni; de mikor láttam, hogy úgy szót fogad annak a fehér képű úrnak, meg hogy szarva nincsen: neki bátorodtam s beültem a csónakba. Itt bekötötték a szememet azért, hogy ne lássak, s mentünk egy darabon a part mellett csáklyázva, azután belevágtattunk a Tiszába s átmentünk a fehér mocsárba, a hol ugyan nem igen jár emberi teremtés; ezt onnan tudtam, mert hallottam a nádat suhogni kétfelől mellettünk; itt aztán kacskaringósan, hol tüled, hol hozzád eveztünk a sűrű nád között, míg úgy reggel felé, – mert este volt, hogy elindultunk, – valahol megálltunk. Egy kis dombos hely volt; köröskörül sűrű nádat lehetett csak látni, egyebet semmit, hanem az a sziget ugyan fel volt virágozva, alig lehetett hová lépni, oly ékes volt minden. Itt levették szemeimről a kendőt s egy kis házikóba vezettek; azt gondoltam a menyországba megyünk, vagy Törökországba: olyan czifra, aranyos, gyémántos volt minden abban a házban; hanem egy menykő kutya majd kiharapta a lábam kásáját; oldalba is rúgtam úgy, hogy két óra hosszat vonított; hát a mint keresztül mentünk három-négy szobán, mind olyan fényesek voltak, mintha csak tündérek laknának bennök, jutottunk egy kamrába, a melyiknek vasajtaja volt, s az a vasajtó be volt zárva. Ezt ki kellett nyitnom; kinyitottam. Ha más volna, tudom még most is ott forgatná benne a kulcsot, még sem menne be rajta. De én kinyitottam. Hát majd elveszett a szemem fénye: mennyi ezüst, meg arany volt ott össze rakva! – Uram Isten! – gondoltam magamban, mennyi kenyeret lehetne ennek az árán venni! Hanem volt ott egy láda vasból, a melynek senki sem találta nyitját, – én persze mindjárt ráakadtam. Hoztak elő száz czifra kulcsot, egy sem nyitotta, hanem én egy görbe szeggel felnyitottam; no ott volt ám pénz, tyhjúj!

– Megállj! nőt nem láttál e háznál, asszonyt vagy leányt?

– De bizony egy kormos, magam-fajta fehér cselédet; hanem egy kötélre igen sok finom asszonyi fehér ruha volt kiteregetve, onnan gondolnám, hogy annak a jó úrnak felesége is van. Ott mindjárt kifizette a száz forintomat, s bekötött szemmel újra visszaladikáztatott, de rám parancsolt, hogy senkinek ne merjek arról szólni, a mit ott láttam; nem is szóltam én soha senkinek, csak a plébános úrnak, meg a mesternek, meg a Jancsó komának, no meg aztán a szekértárius úrnak, meg a nagyságos uraiméknak.

– Vissza tudnál-e oda menni?

– Így nem találnék oda, hanem ha onnét fujna a szél, a honnét akkor fútt s a szememet bekötnék, akkor oda találnék.

– Ez megbecsülhetlen kincs, szólt Leander, Bálnai kezét megrázva; ez pedig azonnal fölkerekedett, az ingoványban, úgymond, találkozunk, többet nem szólt, hanem vette vándorbotját s éjnek idején eltávozott.

A FUKAR VÉGPERCZEI.

Meghalok, meghalok… A temetőn Nyugodni akarok.

_Népdal._

Csináltatsz-e nekem Diófa koporsót? – – Eltemetsz-e engem temető szélébe?

_Népdal._

Halványan pislog a mécs a haldokló fukar ágyánál.

És a mécs élete hosszabb leend, mint azé, ki azt meggyújtotta.

A kór öreget rázza a hideg, fogai vaczognak, s az ágya fejénél virrasztó halál lehellete hideg verítékben gyűlik meg homlokán és senki, senki sincs, ki azt onnan letörülné, ki egy utolsó imádságot mondana el a haldokló előtt, ki zavaros szemeit az örök álomra lefogná, még csak egy kutyája sincs, mely halálát megordítsa.

Ilyen rideg a fukar kimulása.

Csak egy ember jelent meg éjjelenkint ablaka alatt – s az halálos ellensége volt, Gyékény Márton, ki a beteg gyér álmait ilyen szavakkal zavarta fel koronkint:

– Vén zsugori! alszol-e? Én vagyok itt közeledben, halálos ellenséged; kivánom, hogy ne legyen csendes kimulásod.

És e kisértő eljött este, eljött éjfélkor, eljött a hajnal előtt átkokat kiáltani be a haldokló ablakán.

Kérlelhetlen volt ő, mint a halál.

Éjfél nem messze már; a lélekzet rövidül, a szemek egy résztvevő arczot keresnek és nem találnak; a pénzes láda mellett egy gyalulatlan fényű koporsó nyúlik. A vén Gáspár nem retteg a haláltól, hanem attól, hogy pénzeit nem viheti magával.

A teremtő ige azt mondta: ember, birjad a földet! az enyészet ezt mondja: föld, birjad az embert! és az ember szegényen megy ki a világból, mint bele jött és Körmös Gáspár nem fogja pénzeit megszámlálni többé.

Lehunyta szemeit és azt hivé, hogy meghalt és rémlék előtte, mintha a meghaltak álmodnának és álmodott iszonyúakat.

Kincsei jelentek meg előtte; a világ öt részei látták őket vándorlani; piszkosan, kopottan jártak kézről-kézre azok, hosszú útakat vándoroltak idegen országokban, s siralmas pengésök emlegetni látszott a nyugalom hajdani éveit s a gyöngéden szerető Gáspár apót.

És azt álmodá továbbá Gáspár, mintha ő is egyike volna azon aranyaknak, mik az ige hirdetése közben elszéledvén, az ábrahámiták tíz körme között fennakadnak.

Gáspár az ilyen kezek közé jutott aranyon saját képét látta, azt a sáppadtat, vonaglót, s úgy rémlék előtte, mintha az uzsorás pokoli gyönyörrel legeltetve szemeit aranysárga arczán, őt, az aranyat, körül akarná faragni!

Megborzadt ez iszonyattól Gáspár; ő ily kínokkal soha sem gyötré szeretett pénzeit.

– Segítség! halál! ordítá; vére fejébe tolult, s egy görcsös rándulással felszakítva álma bilincseit, még egyszer életében felébredett.

Nehéz veríték csorgott alá homlokáról.

– Szegény pénzeim! nyögé hagymázos ábrándjai közt, mi lesz belőletek, ha én meghalok? Fázni fogtok és fáradni sokat, kopott ruhában, piszkos ruhában. Ki fog benneteket gyöngéden szeretni? Senki, senki. Ki fog benneteket őrzeni, mint szemefényét? Senki, senki. Ki fog rólatok gondolkozni halála óráján? Csak én, csak én. S újolag néhány percznyi merev s csüggeteg mélázásba merült a haldokló fukar, miközben csak a halál-órát verő pók kopogásai hallatszottak ágya deszkái közt.