Part 15

– Te ölted meg őt, tudod-e? szólt rémarczot vetve a térdeplőre s szavai indulatosabbjainál szilajon rázta annak roskadozó vállait. Tudod-e, hogy milyen szép volt ő? Olyan szép, mint a milyen az egész föld, az egész világ nem lesz többé. S milyen jó volt! Hozzá járultam imádkozni, mint a mindenható legszebb templomához; hittem Istent, angyalokat, mennyországot és paradicsomot, mindezt ő benne s egyedül ő benne hittem; s mindazt te egyetlen lehelleteddel semmivé tetted! – Nézd, milyen nagy sivatag van itt lelkemen belől! nézd csak, egy patak folyik rajta keresztül, az is vérpatak; csak egy domb van közepén, az sírhalom! Átkozott a napsugár, mely fejemre süt, átkozott az emberi hang, mely megszólít, átkozott az áldás, mely nekem van szánva! Mindezt te tetted és senki más! Letépted mindazt, a mi nekem virult, megölted azt, mi nekem élt! De jaj neked,… jaj neked, mert kezeim között vagy!… Ha van, a kit valaha szerettél, ha van ártatlan rokonod, szűz és viruló, ha van a ki nevedet viseli, jaj neki! nem – imádkozni nem hagylak, a te fekete véred legyen áldozat megbántott lelkének, – irgalom nélkül meg foglak gyilkolni, Isten úgy legyen irgalmas neked, mint én az leszek! – szállj alá pokolra!!

Döbörgés hallatszott, melyet életre halálra küzdők támasztanak.

A peregrinus szédült szilajsággal verte martalékját a földhöz, ki iszonyúan ordítozott segítségért, s fogaival és körmeivel ellenfele husába csimpajkodott.

Betörték az ajtót; a neki kábult ifjut elválaszták a vérében heverő Dömsöditől.

Az athleta termetű férfi odament, izmos karjával felfogván a fájdalmában tébolygó ifjut, józanító szavakat szólt hozzá:

– Térj meg, öcsém; gondold meg, micsoda következései lehettek volna ennek rád nézve, ily kitörő indulat nem férfihoz illő.

Dömsödi úr, hogy pártfogoltatását vette észre, vérszemet kezdett kapni s a betóduló jámbor arczú férfiak közé menekülve, követelő hangon kivánta kocsiját és lovait előadatni és tovább menni.

– Hagyj békét neki, szólt csillapítólag az említett magas férfi a peregrinushoz, igaz, hogy sokat vétett e szegény leány ellen, de már a mi elmult, azt jóvá tenni úgy sem lehet, s bosszúállás Isten dolga, nem emberé; hagyd menni őt a maga útján, majd utól éri még őtet is elébb vagy utóbb a maga veszedelme, a nem szeretem óra őtet is meg fogja találni, te ne piszkold be az ő vérével lelkedet, nem vagy te hóhér. Ezzel Dömsödi úrhoz fordult. Az úr pedig, bármi utálatos és nem szeretett előttem, holnapig vendégem marad, azután mehet a merre tetszik, jobb szeretném ugyan, ha ott látnám lógni, a hova sok nálánál becsületesebb embert felakasztottak, de legyen nyugodt, most házamon belől van és pártfogásom alatt.

A fali óra épen két negyedet ütött tíz óra után, s Dömsödi úr elhalványult s még egyszer szorgosan aggódó hangon kérte lovait előhozatni.

Többen mozogni kezdtek, mintha kérését akarnák végrehajtani.

– Megálljatok! kiálta tompa, ércztelen hangon a peregrinus s a halotthoz lépett; bús, hosszúkás arcza sáppadt volt és mozdulatlan. Mind rá néztek. Márványszerűleg nyugodt volt, karjait összefonva, fejével búsan, némán integetett a halott felé.

– Biz úgy, ezt mondá s a ravatal szélire ült.

– Szegény! eszén kívül van, suttogák a körül állók.

Feltekintett, kérte, hogy a család minden tagjai bejőnének, s mondák neki, hogy mind jelen vannak.

Ekkor balját holt kedvese keblére tette, jobbja három ujját pedig felemelvén, megrázta az ég felé, tompán, ünnepélyes hangon mondván:

– Esküszöm!

Feszülten várták szavait.

– Esküszöm az egy élő igaz Istenre, kinek hatalma oszt büntetést, jutalmat; esküszöm kedves halottam idvességére, esküszöm azon reményre, hogy őt ott fenn még egyszer látni fogom, esküszöm és vallom, hogy azon ember ott, azon Dömsödi Góliáth János volt, ki 182*dik év nagypéntek napján K. városát felgyujtotta.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

VÉRTÖRVÉNYSZÉK.

Holló károg utam elé, Varju követ mindenfelé.

_Népdal._

Szavai után egy perczre halotti csend lőn.

Tizenkét férfi szivében elakadt a vér, kik mind a tizenketten házastüzes gazdák voltak ama gyászemlékű nap előtt, más szolgái most és vagyontalanok; kiknek emlékében lángbetűkkel voltak felirva ama nagy nap borzalmai; kik két napig nézték, szemeiktől az álmot, szájuktól az ételt és italt tagadva meg, mint égett hamuvá K. város, 182*-dik év nagypéntek napján.

Egy perczig hallgattak, mintha ezen gondolat gazdagságát méregetnék: a gyujtogatóval szemtől szembe állani.

A mily fenyegető volt e percznyi elnémulás, e halaványság, megütközés az arczokon, ez elmerülés: annál iszonyúbb lőn azon indulatkitörés, mely azt felváltotta.

Egyszerre tíz kar ragadta meg az eszméletlen Góliáthot, ki halálfélelem közt merevülten bámult a haragban iszonyú arczokra.

Egy névtelen ordítás, egy összes vérszomjú küzdés töltötte be a halottnak szentelt szobát, mint a hajón szomjazók az utolsó csepp édes vizért, oly dühösen víttak a szerencsétlen ember véreért a bosszút lihegők.

Még egy percz, s ízekre tépték volna.

Roppant erővel vetette magát közbe az athletai ember, a pusztabiró, a küzdőket szétszórva, Dömsödit egy szegletbe mentette meg.

– Meg kell neki halni! ordíták azok.

– Meg, de nem így! szólt a pusztabiró csendet intve, meg kell neki halni, de először szenvedni annyit, a mennyit érdemel!

– Igen, szenvednie kell, okosan biró uram, kinozni fogjuk őt, elsőbb nyársra húzni…

– Megálljatok! szólt ez, izmos karjaival feltartva a tolongó tömeget, először biztosítanunk kell magunkat. Meg fogjuk neki mindazt fizetni, a mivel adósai vagyunk, noha tudjuk, hogy a boszúállás nekünk nem szabad.

– Nem bánjuk, ha mind felakasztanak is bennünket érte! Fürdeni akarunk a vérében!

– Úgy van, ha a vármegyének adnánk őt át, ott pénzeit venné elé a gazdag úr s megszabadulna, de mi megvesztegethetlen birái leszünk.

– Megöljük minden irgalom nélkül.

– Csend! hallgatás! ez nem gyermekjáték. Példás legyen azon büntetés, melyet a koldussá tett egykor magok urai megnyomorítójokon végbevisznek. Akarom, hogy ezen éjszaka oly emlékezetes legyen előttetek, mint ama pusztulásnak éjjelei. Akarom, hogy azon itéletről, melyet a legbűnösebb ember fejére kimondunk, senkinek a láthatatlan birón alól számadással ne tartozzunk. Pető! hozd ki szekrényemből a szent bibliát.

Ez ünnepélyes hangon szólt szavak kissé lecsillapíták a fellázadt indulatokat s a szent könyv behozatik.

Az alföldi magyar valláson születtek között nincs ház, mely ennek hijjával volna.

S a biblia, mely feketébe volt kötve, egy kerek asztalra letétetett a ravatal mellé.

– Most járuljatok egyenkint ide és esküdjetek meg, hogy egy szót, egy czélzást sem fogtok kijelenteni azokból, melyek az éjjel itt történendők lesznek, egy igét sem és senkinek! Akartok-e?

És a férfiak egyenkint oda mentek a szent könyvhöz, s kezöket rátéve, nagy átkokat esküdtek az áruló szó kimondójának fejére, a nagy csend közepett csak az Isten tanúhivása, az «engem úgy segéljen!» szó borzasztó hangjai hallatszottak.

Legutoljára esküdött a pusztabiró, s lélekrendítő volt erős, dörgő hangjaiban az átok, melynek elnémulása után templomi csend foglalt helyet a halott szobájában.

Valami elszánt, kérlelhetlen volt minden férfiarczban, kik jelentőségök érzetével foglaltak a fal körüli lóczákon helyet.

Némelyeken nyugtalan boszúvágy vonaglott, míg mások ritka élvezettel legelteték szemeiket az aléltan szegletbe vetett martalékon, ki szemeit befogva, az egész eskületétel alatt erős lázhidegben reszketett, arczán a hideg veríték permetezett alá.

Kevesen érzettek iránta szánakodást, félelmet senki.

A pusztabiró becsületes patriarchális képe belső küzdelmet árult el, mely olykor hangját mellébe visszafojtá, s szemeit sokszor kelle törölgetnie.

Csak középen a fehér halott arcza maradt nyugodt és mosolygó.

– Vigyétek félre! szólt a pusztabiró Dömsödire mutatva, s két férfi azt a mellékszobába vivé.

– Magdolna jőjjön be.

Nehány percz mulva egy zsíros, kormos képű hamupipőke jelent meg, piszkos kék előkötővel, zöld koczkás moldont szoknyában, mezítláb és vigyorgó vörös arczczal.

– Itt vagyok, nemzetes uram, szólt tolakodó merész szemekkel pislogva szét a komoly férfiakon.

– Ne vigyorogj, inté őt szigorú arczczal a biró, felelni fogsz arra, a mit kérdezek, lelkiismereted szerint.

A leány meghökkent.

– Nemzetes uram, kezdé bőgéshez készülő hangon, mialatt piszkos kötényét szemeihez emelte, én nem vétettem senkinek, én nem tettem semmit.

– No csak hagyd abba, Magdus! csillapítá őt egyike a férfiaknak, nem tudod, hogy mit akar a biró uram, csak várd végit.

– Ne félj semmit leányom, szólt szelidebb hangon a pusztabiró, szedd össze magadat, mit gondolsz, vissza tudnál-e emlékezni arra a nagy égésre, melyben ti is elégtetek? Beszéld el, mit tudsz róla?

– Oh biró uram, úgy emlékezem, mint a saját születésem napjára, mintha csak most történt volna tegnap, vagy tegnapelőtt, nem is fogom elfelejteni soha. Épen vacsoránál ültek az uraim, még tudom turós laska volt a vacsora, de bizony mégis mákos mácsik volt, – de nem – nem.

– No no. Magdus, nem akarjuk tudni, hogy mit ettetek, csak mondd tovább.

– Hát egyszer csak kinéz a kis ifjuúr az ablakon, de bizony még sem az nézett ki, hanem a nemzetes asszony, de nem is az, hanem a kosztosdiák – ugyan minek is hítták? olyan furcsa orra volt, – ejnye no, – mingyárt eszembe jut a neve.

– No majd eszedbe jut másszor, most csak azt mondd el, mi történt tovább?

– Hát a mint kinéz az ablakon, egyszer csak elrikoltja magát: tűz van, tűz van! s szalad kifelé. Én a mint a kezemben volt a – csakugyan még sem jól mondtam ám, hát – épen a bográcsos húst vittem be, s ijedtemben a forró zsírral végig öntöttem a nemzetes asszonyom viganóját, a miért ott hevenyében jól fel is pofoztak, azzal kiszaladtam az utczára, még akkor egy lélek sem volt kinn, mert minden ember a bikahecczre ment, hanem egy lovas ember nyargalt az utcza közepén; a mint a kis közhöz ért, István úrfi a kis közből elébe rohant nagy lélekszakadva s bele kapva a lova kantárjába, azt egy kezében levő éles kővel úgy mellbe ütötte, hogy a lovas kicsinybe mult, hogy ki nem esett a nyeregből, erre azonban ez is előrántott, honnét, honnétnem, azt nem láttam, egy öreg kést, s azzal úgy oldalba szúrta István úrfit, hogy azon a helyen rogyott össze; nekünk akkor a nagy ijedtségben eszünkbe sem jutott, hogy azt az embert el kellene fogni, különben is a huzakodás alatt jó messzire elmentek tőlünk, s István úrfi, ki attól a döféstől úgy odáig lett, hogy két hétig azt sem tudtuk róla: élő-e vagy haló? csak nagy sokára mondta meg, hogy az az ember volt a ki – ő saját szemeivel látta, – a kanóczot a pálinkaház esztréje alá dugta; hanem iszen akkor már üthettük bottal a nyomát, tudja Isten hol s merre jár azóta!

– Rá ismernél-e arra az emberre, ha most elébed kerülne?

– Dehogy nem ismernék rá, csúnya ripacsos képe volt, az állának fele le volt vágva, szörnyű csúnya ember volt, hiszen csak előbb eszünkbe jutott volna, hogy utána kelene eredni, de lovasaink sem voltak oda haza, azután meg – – –

Jól van leányom, elmehetsz, szólt a pusztabiró, csak ennyit akartunk tudni.

A leány félig elfojtott fohászszal, mint a ki nem beszélhette ki magát, eltávozott, s Dömsödit újra előhozták.

– A mellén sebhelynek kell lenni, mondá a pusztabiró, s az áldozat mellényét feltépték, mellén széles forradás látszott, helye a kőütésnek.

– Semmi kétség többé, szólt fölegyenesedve a pusztabiró, ragyás arcz, vágott áll, István esküje. Ő meg fog halni. Üljetek sorba, egyenkint ide fogtok jőni, kezeteket fejére teszitek, elmondjátok vétkeit s egyszersmind kimondjátok az itélt büntetést.

Legelsőbb egy izmos, bőrködmenes férfi állt elő, nyírott bajuszszal és leránczolt szemöldökkel; kezét Dömsödi fejére téve szólt:

– Négy év előtt egy tehetős családnak feje voltam, most bérszolga vagyok. Húsz esztendei fáradságaim-szerezte Isten áldását egy nap megemésztette; családom szétszórva nyomorog idegen házak szolgálatában. Jaj annak, a ki ezt tudta cselekedni; vérét igyák fel az ebek, egyék őt meg elevenen a tanyai kutyák.

Egy másik lépett elő, egy képében szörnyen összemarczangolt férfi. Jobb karjának nem volt keze, hanem az csonkán hadarászott a levegőben.

– Én, szóla iszonyúan mosolyogva, én nem sokat vesztettem, csak az egyik szememet és a jobb kezemet, a mint az égő háztető, mely alól házam népét hoztam ki, rám zuhant. Nem is kivánom én ő kigyelmének halálát, csak szemeit akarom kitolni, nyelvét kiégetni, kezeit elvagdalni, hogy ne láthasson, ne szólhasson és ne irhasson; – azután hadd élje szegény ember világát.

Egy másik szólt újra:

– Ekkor veszett el iszonyú halállal testvérem, a toronyőr, ekkor égtek össze oltáraink; én csak a szívét kivánom, melyet a nagy torony oldalára áldozatul oda szegezhessek.

Így léptek elő egyenkint a vérbirák; röviden, de fájdalmasan adták elő panaszaikat.

Az ingerlő fájemlék iszonyú büntetéseket találtatott fel velök; egyik borzasztóbb volt a másiknál, s mindegyik csak a saját bosszújától szomjazott indítvány mellett maradott.

– Énnekem, szólt legvégül a pusztabiró, kezét mellére téve, énnekem egy betegágyas nőm maradt honn ama siralmak napján, reményeim angyalával, kis újszülött gyermekemmel. Oh azt senki sem tudja, mily szép jövendőket terveztem magamban! nem cseréltem volna senki boldogságával, senki örömeivel; az enyém királylyá tett volna engem. Most e reményekből egy körömnyi sincs többé. A ki adta volt, el is vette őket, legyen áldott szent neve érette! Mire haza mentem, házamat üszkeiben s üszke között két csontvázat találtam.

– Irgalom! sikolta felszökve Dömsödi, hogy a pusztabiró rátekintett; oly fagyasztó tekintete egynek sem volt, mint ő neki. Irgalom! nyöszörgé fetrengve a porban, 8 iszonyú biráira rimánkodó arczczal tekintve.

– Meghalsz, meghalsz! mondának azok komolyan.

– Bocsássatok, bocsássatok el! én gazdag vagyok s nagy úr! pénzt, sok pénzt, ezereket fogok nektek adni, oda adom mindenemet, bocsássatok el!

– Véred, nem pénzed kell nekünk! kiálta egy a birák közül s felkelve helyéről, a könyörgőt felrugta.

– Én megszabadítalak, szólt az összetépett arczú iszonyúan mosolyogva, ha visszaadod jobb kezemet; ha nem adod, úgy éljek, a milyen igaz, hogy te meghalsz!

– Meghalsz, meghalsz! mondák sorban a birák hidegkomolyan.

– Minő halállal? kérdék a pusztabirótól. Elismeré mindenki, hogy az ő vesztesége nagyobb, mint valamennyié, s várták itéletét.

A pusztabiró oda ment Dömsödihez, félkarjánál fogva felemelte őt s fejére dörgé:

– Máglyán fogsz meghalni, ember!

– Máglyán! ordítá föl a tömeg. Tűzzel ölt, tűzzel haljon meg! meg kell égnie! porait a szelek hordozzák széllyel!

– Most siessetek, az udvar közepére egy szobrot ássatok le, ehhez fogjuk őt kötözni; e körül fél öl cserfát rakjatok, közeit csepűvel és fenyőfa forgácsokkal jól megtömve. A fehér cselédeket el kell külön szobába zárni, a honnét az udvarra nem láthatnak, azután a pinczéből hozzatok fel fél akó kátrányt s azt töltsétek a máglya-hegyébe, szaporán és nesz nélkül. Én addig őrzeni fogom az elitéltet.

Percz mulva a pusztabirón s Góliáthon kívül nem maradt egyébki a szobában, csak a halott és ifju kedvese.

– Ne hagyj elveszni! rikolta a szerencsétlen Dömsödi, az ifju térdeit átölelve, mintha legnagyobb ellenségéhez volna legtöbb bizodalma. Oh szabadíts meg! meg kell szabadítanod! iszonyúan akarnak megölni! meg akarnak égetni! oh ne hagyj, ne hagyj! rikolta kétségbeesetten; kezeit összetéve csúszott hozzá, arcza kifejezése oly vad volt, mintha egy elkárhozott könyörögne fel az éghez iszonyú kínjai előérzetében; semmire egyébre, mint az Isten végetlen irgalmasságára támaszkodva.

– Szabadíts meg… és én minden vagyonomat neked adom! koldus leszek, koldulással keresem kenyerem, csak az életet ne hagyd elvenni tőlem! oh védelmezz! ne hagyj meggyilkolni!!

Akár egy szobornak könyörgött volna… az ifju némán játszott holt kedvese hideg fejér ujjaival; körülötte meg volt halva a világ, s ha angyalok nyelvén szóltak volna is hozzá, nem hallotta volna. A holt lányka kezét vizsgálgatá, s a rajta látszó vonalokat chiromantei ábrándul szemlélve, «hosszú élet, boldog élet, víg élet», susogá, azután a tenyerébe rajzolt nagy M-et utána húzva, mutató ujjával halkan rebegé többször ismételve: memento mori, memento mori.

A pusztabiró fölébe hajolt és megcsókolá, de ő nem vette észre.

Ekkor Dömsödit emelé fel a pusztabiró s a szomszéd benyílóba vitte át. Mikor maguk voltak, felrázta őt kábultából s így szólt hozzá:

– Ember! te sokat vétettél, legtöbbet én ellenem. Megérdemelted százszor a halált s a mi a halálon túl vár reád, a kárhozatot, s e kettőt nem is fogod elkerülni; de térj Istenhez, a kit magadra haragítottál; nem fogsz meghalni addig, míg az én házamon belől vagy. Nem vagyok hóhér, de téged megtudnálak ölni; – de ne félj: megigértem, hogy pártfogásom alatt leszesz s megszabadítalak; az Isten keze majd úgy is utol ér; az enyém megmutatja, hogy merre fuss. Öt perczed van a megszabadulásra; ha e kemenczét betöröd, azon át a padlás feljárásához jutsz, a háztető szelelő ablakán át leeresztheted magadat; kötelet találsz a gerendákon, siess.

Az ember, a nélkül, hogy megköszönné a szabadítást, mohó életmentési vágygyal rohant a magas fehér téglakemenczének, de nem tudta azt bedönteni; nyomorú félelemtől izzadó arczczal tekinte a pusztabiróra, mintha kérni akarna tőle valamit.

Ez egy fejszét hozott elő a szegletből, s vele a kemenczét becsapva, a résen át kibujtatta az elitéltet.

Azután kilépett a szobából, a benyíló ajtaját bezárta, s a halott mellé ülve, a bibliára fektette homlokát és imádkozott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Dömsödi pedig sietve ereszkedék le a háztetőről, s hogy a szabadban érzé magát, elkezdett futni; futott, futott, míg lélekzet és erő el nem hagyák s össze nem rogyott; hátra nézett, a félelmes tanya a távolban látszék előtte, némán, csendesen, bezárt kapuval.

Kis idő mulva azonban úgy tetszék neki, mintha a tanya közepéről lángok lobognának fel, s kapuja megnyílna s zavart hangok kiáltoznák nevét, míg fekete lovasok száguldanának jobbra, balra és halálra keresnék az elszököttet.

Végső erejével ragadta fel magát; rohant: a föld elmaradt lábai alatt, a szél katángtövist kergetett előtte, s gúnyolva sipolt, hajszálait szerteszét kuszálva.

Végtére egy hosszú árokhoz ért; ez árkot valaha a római hadseregek hányták, két öl mély; most a h*i pocséta iszapja folyik le rajta s tele van hányva dögcsontokkal; partjait rossz bűzű kórók, tövisek nőtték be és szederinak.

Ide az árokba menekült a szerencsétlen; lehúzta magát annak fenekére s lassan mászott annak mentében tovább, két kezével tapogatózva előre; a szent Jánosbogár fénye világított néhol az árokparti bokrokból elő; olykor hallgatózva meg-megállt, s távolról fenyegető emberi hangokat vélt hallani és visszafojtá lélekzetét, attól félve, hogy a távolban meg fogják hallani.

A mint így mászott, mászott meglapulva az árok fenekén, hirtelen előre nyuló kezével valami meleg testre akadt. Rémülten hökkent vissza tőle. Az egy farkas volt. Ijedten szökött fel az is fekhelyéből, s nagyot üvöltve rohant nehány száz lépésnyire, ott megállva visszafordult, s ijesztő szemei vadul fénylettek a sötétben.

Most nem tudta a szerencsétlen, merre menjen; a farkas szüntelen nehány száz lépésnyi távolban kiséré, szüntelen borzasztó s bántó huholását hallatva, s e távolság is kisebbedni kezdett; túl az árkon pedig üldözés rémszavait vélé hallani.

Halálfélelemben, izzadva törte előre magát, fulladtan gázolva az árok hosszában, melynek oldalairól mindenünnét tövises kökénybokrok ragadtak öltönyeibe, s a sűrű bürökbozótok szenvedhetlen gazbűzt terjesztének maguk körül.

A szél zúgott; zúgásai között távol lódobogások hangjai moraját és zavargó kiáltások hangjait kapkodta magával.

Sietett.

Alig eszmélt már magáról; az égen a felhők rongyai közül néhány vad csillag nézett mérgesen alá; azt hitte, hogy azok is őtet nézik s lehúzta fejét, és a mint sietve előre lépett, valami puhára tapodott lábával.

Reszketve hajolt alá, kezével megtapintandó, hogy mi az.

Irtózat!

Egy holttest volt, melyet tán a rablók, vagy a vadállatok hurczoltak ide.

Riadva ugrott fel az árokból a szerencsétlen ember; hanyatt-homlok, eszeveszetten rohant ki a síkra.

A farkas meglátta e marczona kisérteti alakot s nem merte őt bántani.

A puszta közepén állt egy ronda vityilló, maszlagkórók termettek körülötte s csavargós ösvény vezetett ajtajához; egyetlen ablakából vöröslő tűzfény világított ki a puszta éjszakába, mint posvány közepén a lidércz.

A mint az üldözött meglátta világítani a távolban az ablakot, utolsó életerejét összeszedve, felé rohant; mire oda ért, térdei megtörtek alatta s kifogyva rogyott össze annak ajtaja előtt. Az eszmélet kezde elmaradozni agyából, semmi tagját sem érzé magáénak. Oly közel volt már ekkor H. városához, hogy a toronyőr kürtfuvallását meghallotta, s a városon kívül a kerülőnek kiáltását, a mint egyhangú dalában hírül adá az éjszakának, hogy «tizenegyet vert az óra».

Tizenegyet vert az óra!

– A nyavalyatörős azt mondta: tizenegy órakor meg fogsz halni.

Haja szálai állottak fel az égre.

Reszketve zörgetett a viskó alacsony ajtaján, nyögve feküdt az ajtónak és szavakat beszélt, mik alig hasonlítának emberi hangokhoz.

– Bocsássatok be!

Körül a vihar üvöltött; marakodó ebek és farkasok ordítottak valamerre, s úgy tetszék neki, mintha «hajrá»-t ordítana utána ezer torok.

– Bocsássatok be! susogá, az ajtót rázva és kaparva.

Az ajtó megnyilt, az ember beesett rajta. Egy piszkos gunyhóban lelte magát, melynek közepén kórótűz égett; a tűz körül a füst homályában ronda alakok ültek és guggoltak, s egy közülök, egy bozontos fejű sötét alak, égő kanóczczal a jövevény arczába világított, azután visszalépett társaihoz s Dömsödire czélozva suttogá: ez az, ez az!

A többiek is felkeltek erre; egyike a lobogó tüzet gázolta el, mi által az parázszsá válva, vöröses félhomályt vete a körülállókra; egy másik az ajtóra állt, egy harmadik pedig hosszú öreg kést vont elő s Dömsödihez szótlanul közelíte.

Az embert megnémította a félelem.

Ekkor a szegletből egy alak ugrott elő.

– Csitt, csitt! susogá, nem kell kést használni, nem kell kést, hol van a hurok?

E hangban fia hangjára ismert Dömsödi.

– Fiam! sikoltá hozzá rohanva, védelmezz, mit akarnak ezek az emberek? Oh mennyit szenvedtem! Mit akartok? Hiszen már elmult tizenegy óra!

Az egyik zsivány egy szőrkötelet vett elő, azon hurkot vetett s azt a magával tehetetlen ember nyakába veté.

– Jaj! fiam! Egyetlen egy fiam, hebegé az, mit akartok fiam, gyermekem?

– Mit? Majd megtudod! te engem a törvényszék előtt bevádoltál, elitéltettél; kihirdettetéd országszerte nevemet, bujdosóvá, földönfutóvá tettél. Most én is megszolgálom neked mindezeket; hiába rimánkodol, éltél elég sokat, most meg fogsz halni. Húzzátok keresztül a hurok végét a gerendán. Kössétek hátra kezeit. Oda vagy; maga a vakeset adott kezembe, mikor már attól féltem, hogy nyomodat vesztettem. Ne is könyörögj, hóhéraidnak panaszkodol!

Az apa szívében fenekestül felfordult e szavakra minden indulat; a természet fellázadva kelt ki ez iszonyú fenyegetés ellen s a felháborodott vér új erőt adott neki.

– Megállj! kiálta a zsivány kezét megkapva, ki már őt fojtogatni készült. Megállj, mennyit igért nektek ezen ember, ha engem megöltök?

– Száz forintot, felelt röviden a zsivány.

– Én ezeret adok nektek, öljétek meg őt!

A zsiványok egymás szeme közé néztek s tétovázni látszottak.

– Ördög pokol! kiálta a fiu.

– Tizezer forintot adok, kiálta az apa, holnap mind kifizetem, öljétek meg őt.

– Én két annyit adok, szólt a fiu.

– Ne higyjetek neki, hisz neki egy fillérje sincs; de én gazdag vagyok, dúsgazdag, az én halálomat nem fogja bosszulatlanul hagyni az ország, míg erről itt senki meg sem fog emlékezni.

A bicskások összedugták fejöket és tanakodni látszottak.