Part 13

– Bocsáss be, akárki lakol e házon belül, a király nevében!

– Gyere be, ha tudsz! mondá magában a peregrinus.

A két leány pedig sietve vonult a szögletbe; a szőke lányka reszketve simult Lilla keblére, kinek arcza hős tűztől lobogott s biztatva takarta el karjával a remegő barátnét.

– Bocsáss be, különben erőszakhoz nyúlunk, hangzék künn egy újabb phrasis s erős ütések csattogának újra az ablaktáblákon.

A peregrinus Tölcsér Jónás hangjára ismert ez utóbbiban, s magán kívül szakítá fel az ablaktáblákat s azokat feltárva, kikiálta:

– Hát az ablakon akartok bejönni, mi a mennykő?

– Nem találjuk az ajtót, hangzék künn.

– Kerüljetek a kéménynek, magam is ott járok be.

– Hát micsoda gondolat az?

– Csak olyan, hogy nekem úgy tetszik.

Erre a künn levők megsejtvén a bejárókat a ház tetején, hosszasan tanakodának: ki menjen be rajta először?

– Adjon hát egy létrát, hadd megyünk be; (már ekkor per «hallja ked» beszéltek Pistával).

– Nem szokás ide létrán jőni, én csak röpülni szoktam; a ki így nem tud, próbálja máskép.

Erre újólag tanácsot tartának a künn levők s végre egy hágcsót teremtvén a szomszéd tanyák valamelyikéből, azon az egyik, kire a sor esett, felkapaszkodván, a háztetőnyíláson át egy vakmerő salto mortaleval a szoba közepére ugrott. Egy roppant pandurdarab volt, kék üngben, gatyában, mindkét kezében dupla pisztoly, hóna alatt csákánybalta; vállán dupla puska; roppantul elszégyenlette magát, a mint körülnézett s látta, hogy egy fegyvertelen férfi ellen tett ily iszonyú fegyverbeli előkészületeket. Utána még öt másik pandur potyogott be. Végre a létrát belől vevék s azon át a két parancsoló személy, tens Bálvándy táblabiró úr és Tölcsér Jónás esküdt nagy bátorsággal és kényelmesen alászállának.

Pista nyugodtan ült, keresztbe font karokkal, a szoba közepében, s bátran nézett szembe az érkezőkkel. Háta mögött egy szegletben volt a két leány.

Bálvándy úr előlépve, elkanyargatá erre meg amarra szokott törvényes stilusban beszédét, mely végtére is oda ütött ki, hogy Bálnai István azonnal felszólíttatik egy bizonyos elrejtett és foglalás alá vett nőszemély miatt házmotozást engedni meg lakásában; ellenszegülés esetére kényszerítő eszközök is lévén kézügyben.

– Nem lát, táblabiró úr? nincs itt elrejtve a keresett hölgy; amott láthatja őt, csak nyissa ki a szemét!

Erre Bálvándy úr meglehetős zavarba jött, minthogy arra nem számolt, hogy oly nyiltan beszélendnek vele, hanem sokat támaszkodott pandurjai ékesszólására, s jelenleg nem tudta, miként folytassa a történendőket, tehát elővette az itéletet, s elsőben azt akarta végig olvasni.

– Soha se bántsa, szólt Pista, tudom könyv nélkül.

De a táblabiró úr nem ismert e tekintetben könyörületet s hosszában végig olvasá a deliberatumot, mely szerencsére deák nyelven lévén szerkesztve, a hölgyek nem érthették a benne foglalt kárhozatos szavakat.

– Volt-e az itélet közölve az alperesnővel? kérdé phlegmatice Pista, jól agyba-főbe nézve a táblabiró urat.

– Hallja, Audiat! kiálta felfortyanva a jó úr, velem ne bolondozzon; jól tudhatja, hogy Audiatra bíztam az exhibitiót, s most nekem ne fogadatlanprókátoroskodjék.

– Kövesse meg magát, spectabilis! itt önnek nincs Audiatja, itt nemes és vitézlő Bálnai István áll ön előtt, ki is az eljárás hiányos volta miatt a végrehajtásnak ellentállok; s erre a formaságok betöltése kedveért pálczáját fölemelé, mely semmiben sem különbözött bármelyik szekéremelőrúdtól.

– Az ellentállás a törvények értelmében biróilag el nem fogadtatik, mondá ünnepélyesen az esküdt úr, még ünnepélyesebben kotródván sejtelmes pillantásokkal pandurjai mögé az emelt bot ellen.

– Resistálok!

– Nem fogadtatik el, itt készen a brachium.

A pandurok elébbre léptek.

– Bátyám! szólt suttogva Lilla, jer, segíts Jankát föltenni az ágyra; igen rosszul van.

Az ifju oda ugrott, karjaiba ölelte az elsáppadt lánykát s lefekteté az ágyra; az embertelen fenyegetések magán kívül tevék szegényt; veszedelmesebben esett vissza betegségébe, mint valaha.

Bálnai sírt, mikor a birákhoz visszatére. Könyörgő arczczal fordult hozzájok:

– Uraim! ha van önökben emberi szív, hogy tudnak ily kegyetlenül bánni egy szegény, mindenkitől elhagyott gyermekkel, kit egy haragos tekintet lesujt, kinek egy hideg bántó szó úgy fáj, mint másnak a tőrdöfés! Nézzék, most is milyen beteg!

– De hát okai vagyunk mi annak, hogy adósságokat csinált, miket nem tud megfizetni?

– Hisz nem ő csinálta azokat.

– De segítette elkölteni… Aztán ismerjük mi jól az ilyen ájuldozó természeteket…

– Hadd beszéljek csak egy perczig szíveikhez.

– Sohase beszéljen biz azokhoz. Jól ismerjük mi a dolog mibenlétét; a leányasszony adós, nem akar fizetni, erre való a törvények szigorúsága. Majd meglátjuk, hogy ha csak egy hétig leend is rabszolgája a hitelezőnek, mindjárt meg fog tudni fizetni, azt fogadom! Hohó! vén róka vagyok én már az ilyesekben, nem szed engem rá minden szí szó…

– S micsoda istentelen nép! kontrázott közbe az esküdt úr, nem elég neki egy leány, kettőt akar tartani!… Nem égbekiáltó?!

– Igen, igen; micsoda jogot formálhat ön magának e leányzóhoz?

– Enyém; én vevém vissza őt a halál kezeiből, enyém az Isten előtt.

– No, úgy hát fizessen meg ön helyette; tizenhétezerhatszázhét forintot a költségekkel és kamatokkal együtt, vagy a leányt; mi szívesen odaengedjük az utóbbit az előbbiért.

– Megteszem; igen… csak legyenek önök várakozással; csak néhány hónapot engedjenek, mialatt atyai örökömhöz juthatok.

– Persze, hogy is ne! majd addig árkon-bokron túltennénk magunkat, nemde? mi pedig üthetnők bottal a nyomát.

– Na hát megfizetek én, szóla közbe egy negyedik hang, csengő, átható, szilárd, mint egy megütött érczszobor hangja. Ez a hang a Lilláé volt.

– Igen-e? szólt az esküdt úr gúnyosan, nem tudnám, miből és mivel?

– Jőjjenek önök ide, majd megmutatom, miből és mivel, jőjjenek közelébb.

– Tud a leányasszony fundust kimutatni?

– Igen, igen, tessék! s ezzel egy gyertyát levett az asztalról s azzal a szoba tulsó szegletébe sietett.

– Szeretném tudni, mije lehet olyan nevezetes, röhöge a táblabiró úr, talán egy rongyos kutyabőr?

– Vagy valami csehgyémántos ereklye; olyasmit el nem fogadunk. Semmiféle prætium affectionis.

Bálnai reszketett, de szemei villogva nézték testvérét, ki ragyogó szemekkel s pihegő kebellel térdelt le egy fekete láda mellé s a biráknak inte, hogy menjenek oda. A mint Jónás úr elment Pista mellett, ezt sugá neki:

– Nem felejtettem el, hogy megbántottál; ismerem a másik leányt is, vigyázz, mert azt is elveszem tőled.

Pista pedig nézte az embert s ismét testvérére függeszté szemeit; az is reá tekinte, mindkettőjök szemei vad tűzben ragyogtak.

Lilla felnyitotta a fekete ládát, mely körülbelől két láb hosszú, egy láb magas és széles volt; a két biró kiváncsian oda tartá fejét, mialatt a lányka a gyertyával bele világított. A láda színig volt töltve puskaporral, melytől alig két ujjnyi távolban tartá Lilla a gyertya lobogó lángját; csak egy percznyi mozdulat még, a fekete házban összegyűlt boldogok és boldogtalanok valamennyien egyetemesen a mennyországba repülnek.

A leány oly vad elhatározottsággal tekinte a két törvénytudós szeme közé, gyertyáját szüntelen közelebb vive a lőporhoz, hogy azok egy perczre szinte kővé merevülve álltak s szoborrá ijedtek.

– Isten segíts! kiálta, beteg kedveséhez rohanva Bálnai, s annak ágya előtt vadul hátraszórt hajakkal megállt; a lányka kezét egy kezébe fogta, másikkal testvére felé intett.

Nézzétek e csoportozatot; a sötét szoba legszegletében, egy fekete láda mellett az amazoni alak, fekete szemeiben megölő tűz, kezében az iszonyatos halál a lobogó szövétnek lángjaiban, mely vörös fényt vet tűzláng arczulatára. Mellette a torzfélelem két elrémült alakja, vonásaiból kikelt arczaikkal, kidiózott szemekkel, s égnek álló hajjal. Másik oldalon a beteg lányka, halavány, hunyt szemű; a néma szenvedés, a házhéjnyiláson beömlő ég világa még fehérebbé teszi arczulatát; míg mellette, mint egéből levert Leviathan, előre nyomult lábbal a szenvedélyes ifju áll kinyujtott kezével, mintha mondaná:

– Most én parancsolok; én vagyok a halálnak ura!

Következő perczben rémületes ordítással riadt meg a két végrehajtó s szaladt a létra felé, futtában hatszor taszítva fel egymást s a legkomikusabb rémülettel rohanva meg a hágcsót, melyen egyszerre akart mindkettő felkapaszkodni; s egymás hátán nyakra-főre, tömérdek tépászás és gázolás után csakugyan fel is rugaszkodott a háztető nyilására, onnan pedig minden gondolkodás és megfontolás nélkül gurult alá; s ki orratörötten, ki lábficzamodva oly gyorsasággal elkotródék onnan, a milyen gyorsaságot csak a legképtelenebb ijedtség korbácsolhat emberi műszerekbe.

A hat rendbeli pandur nem tudván mire vélni a dolgot, hű kötelességének tartá, további rendeletek nyerése végett, nagy sebesen vezetői után indulni, s ekképen ők is, re infecta, visszatértek, a mint és a merre jöttek, a nélkül, hogy valaha tudomásukra esett volna: miért jöttek hát tulajdonkép és miért mentek vissza?

* * *

A következő megyegyűlésen katonai fegyverhatalomkar rendeztetett a fekete ház lakói ellen.

* * *

Két hét mulva három század katonaság vevé körül a fekete házat s lakói ünnepélyes hangon szólíttatának fel a törvények iránti engedelmességre.

Senki sem felelt.

Igérének nekik börtönt, ütlegeket, békókat; mind hasztalan, sem szó, sem tartomány…

Végre egy nyilást vágtak a falon; azon betörtek, felhányták az egész tanyát, összekutatták zegét-zugát és tapasztalák, hogy annak minden térei tele vannak ürességgel és semmiséggel, mely tapasztalásból azon meggyőződésre jutottak, miképen a keresett személyek bizonyosan más valahol vannak.

Azt természetesen nem sejtheték, hogy a peregrinus egy éjen, övéivel együtt, Rónai Gábor pusztabiróhoz költözködék által.

* * *

Azonban nem hagyta a dolgot ennyibe maradni Dömsödi úr, hanem körlevelet bocsáttatott ki, melyben ötszáz forintot igér annak, ki tudtul adja a szökevény hollétét; e körlevél K... és H... városok minden utczaszegletére fölszegeztetett.

Ötszáz forint sok pénz.

Öt hét alatt megtudta, a mit óhajtott, s hitte, hogy nincs többé mód és erő, mely pokoli vágyainak tárgyát megszabadíthassa körmei közül.

– Rögtön utazott K...re, ügyvédét fölkeresendő. Az épen nem vala otthon, hanem hosszasb időre H*-ra rándulván, Dömsödi úr minden tétovázás nélkül utána indult H*-ra.

Mikor elindult, nyúl futott keresztül útján – – varjú szállott fel előtte – – vén asszony jött vele szemközt; rossz jóslatok!…

ZÖLDHALOM.

Rongyos a kend háza vége.

_Népdal._

A ki a Zöldhalmot egy zöld halomnak képzelné, nagyon csalatkoznék.

Korántsem zöld ez és még kevésbbé halom, hanem egy kidült-bedült oldalú csárda, mely úgy áll a K... város határát a Kiskúnságtól elválasztó pusztaságnak közepette, mintha valamely tátos a felhőkből pottyantotta volna ide, s aztán haragjában jót rugott volna rajta.

Kéményét gólyafészek koszorúzza, melyből a hímgólya a csillagokat látszik vizsgálni hosszú orrával. Előtte terül a fehér tó, melynek széksós partjain birkanyájak legelnek. Kerítése csapóföldből van tapasztalva, s udvarán félrenőtt kútágas fohászkodik esős idők után.

Érdemes vendégei a jámbor Alföld nagyreményű lókötői, juhászok és gulyások, kik ha Heves, Szatmár, Csongrád vármegyéket szűkeknek érzik, el-eltünnek, s gyakran hónapokig csak a zöldhalmi pinczegádor tudja, hogy hová lettek.

Maga a korcsmárosné egy hízásnak indult magas darab némber. Jobb éveiben, míg Bognár Jancsit fel nem kötötték, hűséges társa minden zsiványkalandoknak, – azóta a zöldhalmi csárda haszonbérlője.

Most csendes, békességes életet él; hadnagyok, biztosok nem tudnak rá semmit mondani, törvényszék eleibe ritkán kerül, nem verekedik, hanem szép csendesen megül a patka szélén és fon, és hízik, nem sokat törődve a világgal.

Senkit el nem rejt, de el sem árul; ha üldözött szegény legények jőnek hozzá asylumot keresve, vállat von s azt mondja nekik: «bujjatok el, mit bánom én»; ha pandurok jőnek, azt mondja: «keressétek, a mint tudjátok, a ti gondotok».

Ha vendégei hajba kapnak, bicskák villognak, juhászbotok puffognak, egykedvűen csak ennyire figyelmezteti őket:

– Az üvegeket össze ne törjétek!

Hej! mind másként volt a dolog, míg Bognár Jancsit föl nem kötötték! akkor még fiatal volt és csupa tűz a menyecske; fekete szemei voltak, mint a haragos éj; piros és gömbölyű arcza, ajkai teljesek és csábítók; barna haja hosszú tekercsekben borult két csipejéig, selyem szalagok közé fonva s fehér karjai jobban illettek Bognár Jancsi nyakára, mint a kender nyakravaló.

Még akkor naphosszant megülte kedvencz paripáját, hősét pusztáról pusztára követve; együtt nyargalta be vele a kúnsági homokot, együtt ült vele a tiszamelléki iharfaerdőkben a rejtett tűz mellett; együtt futott a kergető pandurok elől és bíztatta kedvesét, mikor a golyók füleik körül fütyültek.

Ott volt, mikor Bognár Jancsit legutószor elfogták. Három golyót lőttek már kedvesébe, de ő egy kezével átölelte az alélót, másikkal a két paripa kantárát fogta, s rohantak tovább, míg alóla ki nem lőtték a lovát, s csak úgy foghatták el a híres lókötőt.

Akkor ünnepelt Semiramisa volt ő minden alföldi zsiványklubbnak; czélba lőni jobban tudott, mint a hadnagyok; a csákánynyali küzdésben ritkítá párját, s a hol késéhez nyult, ott vége volt a verekedésnek.

Házfeltörések, gulyák szétterelése, gyorskocsik megvámolása s más nagyobbszerű vállalatokban hadvezéri talentumot tüntetett ki s a legkínosabb és lealázóbb kínvallatások sem voltak képesek tőle egy áruló szót kicsikarni; hanem hiszen a betyár is elébb szét hagyta volna ám magát szedetni, mint hogy orgazdaságot vallott volna rá.

Azonban mindezeknek vége, mióta Bognár Jancsit felkötötték.

Most ki sem megy a házból s megszámlálja, hányat szóljon naponként s miután a kimért számig beszélt, akkor aztán estelig, ha a kerék kiesik, sem hallani többet szavát.

Hosszú keresztlábú lágyfa-asztal vonul a szoba egyik végétől a másikig, melynek a pinczeajtó felőli oldalán két zsíros betyár ül, kiknek egyikében, mihelyt e bűzös félhomályban hozzá szoktak szemeink, azonnal megismerendjük Telezsákot, a koplalói hőst.

– Bort, korcsmárosné! ordítja a ficzkó, hanem osztán igyék belőle elsőbb!

Különös óvatosság ezen népeknél, hogy a hozott italt mindig megkóstoltatják előbb a csaplárnéval.

– Nesze, bolond! majd én kóstolgatom a borodat; ha nem kell, nézz rá; úgy is megfizeti majd az öreg harang, válaszolt erre durczásan a csaplárné, oda állítva az itcze bort a suhancz elé.

– Ejnye no, lelköm adta, de haragos! bizony kinézné az embert a szobából, már minek az a nagy harag no? nem élünk abból meg! szólt erre a másik bicskás, félrecsapott kalapban, bajusza hegyesen felkenve fényes pofájára; szemei égtek, mint a faggyúmécs, s hátulról categorice átnyalábolta a makranczos csárdásnét.

– Hallja, az az embör muzsikál, mond, jobb bizony, ugorjunk egyet!

Ugrott is a betyár, nem is egyet, hanem kettőt, azt is hanyatt és az asztal alá, míg kalapja a szoba legtulsó szögletébe repült.

A csaplárné pedig helyreigazítva keresztül kötött nagy kendőjét, ismét visszaült helyére.

Az asztal végén azonban egy sajátságos alak muzsikált.

Már hangszere is megérdemli a figyelmet; ez az úgynevezett szalmahegedű.

Egy diófadeszkára két összetartó szalmakötél van kifeszítve s rá vékonyabb-vastagabb egerfaléczek körösztbe rakva, mik két kis fakalapácscsal üttetve, a legsajátságosabb melancholicus hangokat adják.

Eleinte a szivét érzi az ember ezektől a bánatosan döngő szomorú hangoktól szorúlni, később gyomra fáj bele s érzései kimagyarázhatlan széthangzásba jőnek; azonban, a kik hozzá szoktak: nagyon jól tudnak rajta aludni.

Búsan verdegélte e műszert egy sovány sárgazöld színű ember, elhízott kékes-vörös orral; kopasz, szinte hajtalan fejéhez, fiatal, szőrtelen arcza valami lázasztó tekintetet mutat; szemei véresek, beesettek; homlokizmai szüntelen reszketésben vannak s sáppadt lázas arczán gyakori rángások vonaglanak keresztül, túlmozgékony arczidegeivel a legcsodálatosabb torzképeket metéltetve s nyakát olykor egészen hátra ferdítve.

Ő azonban mind e mellett is folyvást muzsikál és lábával veri a tactust. Hosszú csontkezei könyökig vannak ki a gyermekkori szűk nyári kabátból, egész öltözete csupa randa nyomorúság.

Előtte egy tartalma-fogyott pálinkás üveg hentereg; érezni hatását a zenehangok mivoltán.

Az említett két betyár közelebb huzódott egymáshoz s kalap alul következő párbeszédhez fogtak:

– Hát majd csak este felé?

– Ühüm; majd úgy éjfél előtt egy órával a h*si homokban; ott épen alkalmatos hely lesz rá.

– Magával beszéltél az ifju úrral?

– Igen ám; azt igérte, hogy ha elvégeztük a munkát, csak menjünk a Koplalóba, ottan kifizet.

– De hát ismered-e, hogy kit kell?

– Hogyne ismerném, nála szolgáltam hat esztendeig; meg is vert eleget; alacsony ragyás ember, az álla be van törve, mindig világos-zöld kaputban jár, füligrám gombokkal.

– Maga van?

– Meg a kocsisa; hanem hiszen arról már gondoskodtam.

– Majd hiszen elbánunk vele, fejezé be az utóbbik bicskás, s jelentékeny hunyorítással csapott csizmája szárára, melyből egy rézveretes öreg kés nyele kandikált elő.

Az egész párbeszéd a legsuttogóbb, óvatosabb hangon volt előadva, hogy tán maga a szemfül lelkiismeret sem lett volna képes belőle egy szót is megérteni. Nem is figyelt rájok senki. A korcsmárosné hangot nem adva pörgette orsóját; a fehér kemencze tetején egy roppant czirmos kandur dörömbölt, csak a szalmahegedüs szemei függtek rajta merően, mozdulatlanul, mint egy holtrészegé, s ezt egyik sem vette észre, pedig azt mondják, hogy az epilepticus lázban sinlődők a leghalkabb suttogó szót megértik, meghallják a szomszédszobában történt suttogást s ingerült látnoki phantaziájok erejével következtetnek, értelmeznek, jövendölnek azokból.

Erre egy harmadik betyár toppant a szobába, karimás kalapban, térdig érő ingujjakkal, kezében görcsös fustély; egyet konyít szemöldökével s könyökével a háta mögé mutat, mely pantomimákat a másik kettő elértve, szedi sátorfáit s mind a hárman eltünnek a pinczeajtón.

Alig húzták ki a lábaikat e szabad polgárok, midőn a szobaajtó megnyilván, Dömsödi úr belép világos-zöld kabátjában és ragyás arczulatával.

A kocsmai zsivaj és szalmahegedű az oka, hogy a jöttét megelőző ostorpattogatást, kutyaugatást és hintódörgést nem hallhatánk, s ekkép őt minden bejelentés nélkül vagyunk kénytelenek fogadni.

Széttekint összehúzott szemekkel és orrfintorgatva a szennyes szobában s egy előtte álló szalmaszéket felrugva, miután félvállról a korcsmárosnéra elegendő ideig lenézvén, tapasztalta, hogy abban maga és ezüst sarkantyúja iránt legkisebb figyelmet sem gerjesztett, így kezdé mondását:

– Te (…!) itt egy megszólítási czím következett, mely Dömsödi úr szájába és a korcsmárosnéra igen, de papirosra nem illik, nincsen külön szobátok, a hová a becsületes vendégeket beszállítsátok?

A megszólított, a nélkül, hogy felvetné szemeit, felelé:

– Nincs.

E laconicus válaszra Dömsödi úr már épen valami elkerített forgós attát készült mondani, midőn egy különös eset hirtelen más felé vonta figyelmét.

A szalmahegedűs, midőn Dömsödi urat meglátta, még haloványabb lett, mint volt, oly halovány, mit egy viaszgyertya; kalapácsait elejtette, hideglelős didergéssel vaczogtatta össze fogait, azután iszonyú torzképet csinálva, nagyot sikoltott s felmagasztosított rémület kifejezésével rohant egy szegletbe.

Dömsödi úr ránézett; az is Dömsödi úrra s nehéz volna megmondani, melyikök ijedt meg a másiktól erősebben.

Pedig ez életben először látták egymást.

– Hah! hah! Ez az… ez itt… ez az ember! rikoltá a hegedűs azon mélyből jövő éles hangon, mely a nagy ijedelem hangja, ez az ember, itt… ma… még ma… éjfél előtt egy órával, s e közben reszkető kezével folyton Dömsödi úrra mutatott, meg fog halni! Azután egy villanyrángásszerű vonaglással földhöz ütötte magát, elkékült, elmerevült, szája összekulcsolódott, szemei kidűltek… az embert a nehéznyavalya ütötte ki.

– Micsoda ez? kérdé elszörnyedve Dömsödi úr.

– Nem látott még az úr nyavalyatörést?

– De hát vigyétek el innét, vigyétek ki a szobából, hisz ez undorít; ördög pokol! szólt toporzékolva Dömsödi úr s szörnyen látszott rettegni a nyavalyástól.

E közben az iszonyú láz teljes mértékben megragadta a szerencsétlent, halotti merevültsége elmúlt, a helyett dühös rángások gyötrelmei nehezülvén reá. Szemei kidülledtek, olykor fehérével felfelé fordulva, süvöltő ajkain sárgás tajték habzott; hajszálai valahány, annyi felé álltak; nyakát gyakori kínos csuklások ferdítették hol előre, hol hátra; arcza vonásain nem volt semmi emberi.

Később mindig embertelenebb dolgokat kezdett véghez vinni. Homlokával szegeket vert be a falba, azután meg fogaival húzta ki azokat, körmeivel egy téglát szakasztott fel a padlózatból s beleharapott, mintha vajas kenyér lett volna.

Dömsödi úr rimánkodott és fenyegetőzött, hogy vitessék el szemei elől, a korcsmárosné nem látszott rá ügyelni mindaddig, míg utóbb a nyavalyatörős, öklének egyetlen csapásával, egy szalmaszéket sántabénává zúzott, mire nagy bosszúsan felkelt s a pinczébe lekiáltott:

– Hej, betyárok! jertek elő, vigyétek ki ezt a dögöt, míg mindenemet össze nem töri.

A betyárok pedig az ajtón át jól hallottak minden hangot, mely a szobában kimondatott; bejöttek, a nyavalyást felfogták s kiczepelték a szabadba, mialatt az folyvást borzasztóan fütyölt, rugdalt és rángatózott.

Dömsödi úr az egész dolgot igen furcsának találta.

Nem képzelhette, hogy micsoda nyavalyában kellene neki oly hamar meghalni.

Ez egészen számításán kívül esett.

Ha ez az ember nyavalyás, miért hogy épen ő legyen rémülésének tárgya?

Honnét vette amaz ismeretlen, soha nem látott ember ezen rögeszmét, melyhez annyira látszott ragaszkodni, hogy paroxismusa tetőpontján egy nehéz csuklással félbeszakasztva süvöltését, mintha eszmezavart agyán egy villanyszikravilág lobbanna át, e szót kiáltá gyorsan: «halott», s e közben szemeit Dömsödi úrra mereszté.

Dömsödi úr ugyan távol volt attól, hogy babonás legyen. A babona mindig hagy egy kis vallásos érzelmet gyanítani. Erről pedig ugyan senki Dömsödi urat nem vádolhatja. Akkor volt tán utolszor templomban, mikor keresztelni vitték, soha nem imádkozott, Istent a legvadabb antropomorphismusokkal illette, s mikor egy kedvencz tánczosnője a wiedeni bécsi szinházból a másvilágra galoppirozott, Dömsödi úr puskát ragadott s a villámló égbe lőtt vele, mintha harczolni akarna a villámok urával!

Vonagló féreg!

Ő tehát babonás nem volt, nem is félt senkitől, csak az emberektől; de hogy e szokatlan proféczia mégis szeget ne ütött légyen fejébe, alig volna valószínű; nagy lépésekkel járt alá s fel a szobában, gyanúsan vizsgált meg minden szemébe ötlő tárgyat, előszedte oldalzsebéből pisztolyait, azokat kétszer is felporozta, bort hozatott és azt nem itta meg; – egy szóval nem tudta: hová legyen.

– Micsoda nap van ma? kérdé a csaplárosnétól.

– Péntek.

Dömsödi úr megrezzent; – máskor kinevette magát a gyermekes félelemért s most minden csekély körülmény egyenesen az ő rémítésére látszott megszületni. Homlokán a veríték gyöngyözött alá; azt hitte, hogy a szoba fojtó levegőjétől van melege s kisietett a szabadba, hogy magát kihűtse s tulajdonkép, hogy a nyavalyatörőst felkeresse, tőle egyet-mást kikérdezendő.

Sok fürkészés után rájött, hogy azt egy istállóba vitték.

Oda ment.

Mikor belépett, az istálló tulsó ajtaján két emberforma suhant ki, kiket a sötétségben észre nem vett.

A hegedűs egy jászolban feküdt s nagyon csendesen viselte magát.

Dömsödi úr oda ment, megszólította, de az nem felelt.

Azután fülébe kiáltott s miután ez sem használt, megfogta karjánál fogva; a hegedűs karja merev volt, mint darab fa. Egész teste meg volt hidegülve. Képe sötétkék volt, mint egy akasztotté, szemei kiültek, nehéz sárga hájoggal borítva, szája nyitva volt és vérzett; nyakán öt ujjnak véres nyomai látszottak.