Part 12

Messze, messze haladtak így, midőn egyszer a hölgy léptei csendesedni kezdtek. Az ifju érzé ellankadni a kedves kezecskét s ijedten reá tekintett.

– Oh, én álmos vagyok, suttogá a lányka s szőke szép fejét ifja vállára nyugtatá.

– Az Istenért, kiálta ez, el ne aludjál, csak most, csak még néhány perczig ne, az volna a halál!…

A megfagyást álom szokta megelőzni…

A szép lányka szemei elhunytak, karjai lankadtan siklottak le kedvese nyakáról s bágyadt feje annak keblére rogyott.

– Isten! Isten! kiálta az ifju.

Az ifju karjaiba érzé őt hanyatlani. Oh hányszor álmodta őt így karjai között! Az élet minden viharai keresztül jártak rajta; beteg volt és nem volt ápolója; üldözött volt és nem volt védelmezője; szegény volt és kicsúfolták érte; tűrt, megadta magát és sorsa nem engesztelődött; imádkozott és nem hallgatta meg őt az ég; de mindezeket megbocsátá a sorsnak, – csak egyszer ölelhessem őt karjaimba, így szóla reményei tetőpontjára helyezve magát, s minden fájdalmaid legyenek elfeledve, nyomorú lét! Azok nem érnek fel egy ily pillanat gyönyörével!

És a sors meghallgatta őt, ölelnie adá az imádott leányt; de e pillanat fájdalma nagyobb volt minden eddig érzett fájdalmainál. Karjaiban érzé őt haldokolni.

Oh ez a természet, ez a zivatar oly érzéketlenek! Nem kimélték ezek a gyermekien gyöngéd tagokat, nem kimélték azon keblet, mely finom volt és oly érzéstele; vadul tépdeste a vihar a könnyű lenge ruhákat, a hosszú selyem haj havasázottan lobogott a szélben s hattyú nyakáról a hóvíz csorgott alá.

Az ifju ölébe vette őt, arcza arczához ért, de nem merte megcsókolni. Félt. Tudta, hogy ezen álom csak néhány perczig tart, azontúl – a halál.

Lakását a rövid idő alatt, hanyatló ereje és a töretlen út miatt elérnie lehetetlen vala.

Ekkor gyertyafény ötlött szemébe, s ez az országúttól kétszáz lépésnyire eső csárda mécsvilága volt, mely csárdában a legaljasabb népsöpredék szokott éjente tanyázni.

Gondolkozott; vajjon meg hagyja-e fagyni kedvesét az országúton, vagy oda vigye? Mégis önzőbb volt, mint hogy szerelmesét meg hagyta volna halni s erősebben köpenyébe burkolva, karjaira vette azt, mint egy gyermeket, s letérve az útról, a magas hófuvatban a világosság felé kezdett törtetni.

A szél némely helyen ház magasságnyira torlasztotta a havat; iszonyú nehéz volt benne kedves terhével együtt előre hatolni. A szél élesen csapkodta arczába az égető havat, olykor egy fekete holló csapott el, vészt károgva feje fölött.

A lányka keble fokonkint lassabban kezdett pihegni.

Lélekzetfogyottan érkezett az ifju a rossz hírű csárda ajtajához; belökte azt, nehéz borgőz és rekedt, részeg tivornyahang tolult elébe…

Belépett.

– Segítsetek, emberek! kiálta, lánykáját egy tört padra ereszté le s maga térdre omolt mellé.

A KOPLALÓ.

Én vagyok ám az a kölök, Ki a kocsmában hömpölyög; Fakó lovam, meg a deres, Mindig a kocsmára keres.

_Népdal._

Tisza mellett van egy hajó kikötve, Abban van egy szőke leány megölve. Jertek, lánykák, öltöztessük bíborba, Temessük el egy nefelejcsbokorba.

_Népdal._

Azon csárda, melybe Bálnai kedvesét vitte, Koplaló nevet viselt. A csárda ugyan nem koplalt, sőt inkább szüntelen tömve volt vendégekkel, s igazság szerint vendégei viselhették volna ezen czímet, melyet reá ruháztak.

A k*i érdemes helyhatóság tudniillik, sajátságos rendőri nézetekből, jónak látta a kebelében tanyázó proletariusok számára egy közös asylumot, egy universalis karavanserailt alakítni, hol mindazon közszánakozásra méltó honfiak, kik csodálatos dologiszonynak miatta szenvednek, a boldog nyári szentheverdelnapok után magukat a téli unalmas órákon kedvökre összehúzhassák, mely képzőintézet egyszersmind seminariumul szolgálhasson a genialis szegénylegényi karnak, nehogy velök is az a fatum találjon történni, mit a nápolyi lazzaronikra Viktor de Hugófalva jövendölt, hogy egy század mulva csak híréből fogjuk őket ismerni.

Bizony ez az atyai gondoskodás jól is eshetett szegényeknek, kivált, miután idők jártával keresetök veszedelmesen megcsökkent, részint az által, hogy a valamivel birók nem bízzák többé a vagyonaik feletti őrködést a jó sorsra és a bakterokra, hanem maguk is csak fél szemmel alusznak; részint az által, hogy a szegénylegényies műtételekbe annyian és oly különféle utakon és módokon belekontárkodnak, hogy az igazi szegénylegénynek alig marad alkalma mesterségét gyakorolhatni; minek természetes és szomorú következése az, miszerint az ilyetén restségtől beteg honpolgárok kénytelenek gyomrukat hét rétbe gyűrvén, ráfeküdni és koplalni, – e két elvhez maradván csak hívek: félni a dologtul és az akasztófátul és szeretni mindazt, mi a másé!

Ezen érdemes látogatók kedveért neveztetett a körülményesen leirandó csárda «koplalónak».

Egyetlen egy szoba teszi ennek egész alkalmatosságát, melyből közvetlen a pinczébe van lejárás s e szoba egyszersmind mulató-hely és terem, hálószoba, konyha és küzdtér egy és ugyanazon alakban és minőségben; falai füstösek és ragadók a penésztől; a kémény, nehogy hideg jőjjön be rajta, szalmával és venyigével van bedugva; ugyan ez történt az ablakokkal is, miknek csak egyikén hagyatott kis rés, hogy a vendégurak benn a gőzben meg ne fulladjanak.

A ház teteje le van szedve, azon præservativából, hogy azt egyik vagy másik hyghwayman rossz kedvében fel ne gyújthassa. Kocsmárosa e csárdának soha sincs; ha van, két hónapnál tovább ki nem állja a sarat, s ha addig agyon nem verték: bizonyosan szerencséjének fogja tartani, ha megszökhetik.

Midőn e ronda s akolnak is undok fészekbe belépett Bálnai, eleinte e sűrű, zsíros és dohos gőzveremben nem vehetett ki egyebet egymás hegyén, hátán hemzsegő embertömegnél, mely összevissza rikoltozott, káromkodott, fütyült, danolt, jajgatott és nyögött a szerint, a mint kinek-kinek természeti hajlama hozta magával.

Egy hosszú, sánta, keresztlábú asztalon pislogó faggyúmécs égett, melyhez a fekete faggyút rendszerint a lopott birkák meg nem ehető részei szolgáltatták. Egy szögletben két rongyos nő ül összekuporodva, kiknek tekintetében nincsen semmi nőiség. Durva, hidegvette arczok, az erkölcsi sűlyedtség és baromi lealjasulás nyomaival minden vonásaikon; az egyik egy rongyokba pólált kisdedet iparkodik mérgesen álomra dönczölni; az pedig peniczilusnál élesebb hangon visít, ordít és kapálózik.

– Csapd a földhöz az ilyen adta fattyát, mit kínlódol vele? ha az enyim volna, régön a zöld kútba dobtam volna, ott hadd gebedne mög.

– Hol van a zöld kút?

– Hát bolond, te, ott van a piacz közepén, hol a betyárok jó időben kártyázni meg aludni szoktak.

– De ha egyször onnét mög kihallik a gyerök ordítása, kivált, ha egyszörre agyon nem üti magát?

– No ugyan, hátha kihallik is. – Azt gondolod, törődik vele valaki? – Ha kihallik, a betyárok addig hajigálnak köveket a kútba, míg elhallgat.

– Nem is tudom minek szögény embörnek a gyerök! Jobb lött volna, ha az én fejemet is, míg ekkora voltam, a ház szögletéhez csapták volna.

A gyermek folyvást garázdálkodott.

– Hallgatsz, riaszta rá az anya, gorgoni képet vetve a kölyökre, vagy mindjárt kicsavarom a nyakad s kidoblak a farkasoknak.

– Ne, adj neki e pálinkából, hadd aludjék el tőle, szólt a másik némber, szalmába kötött butykost tartva a gyermek ajkaihoz, ki abból jót húzott, mintha anyja tejét itta volna. Ekkor a két nő fogott hozzá, s később még egyszer megitatták a gyermeket s végre mind a hárman szépen aludtak.

A csecsemő nem is ébredett fel többé.

A csárda közepén egy zsíros bicskás hetvenkedik; egyik kezében hosszú husáng, másikban boros karafina. Dalol, a mint torkán kifér, még pedig oly rekedten, mintha ráspolylyal volna tele a gégéje.

Nevezetes alak és senki sem más, mint a híres Telezsák. Felemás haja, fején összegubanczolva, olyan kinézést kölcsönöz fejének, mintha az egy uborkás hordó volna. Szemei be vannak fagytól vörös képébe dagadva. Képe egyik feléből jókora darab ki van harapva, s orra úgy félre van nyomva, mintha épen most vette volna le róla valamelyik jó pajtás az öklét.

– Igyál, Topa! kiált rekedt hangon a betyár egy az asztal végén ülő társhoz, ki nevét azon tulajdonságánál fogva nyeré, hogy lábfejei egymásnak hegygyel állottak s jártában egyik lábával a másikon kellett neki mindig keresztül lépni.

– Igyál, Topa, ordít rá Telezsák s balkezével a palaczkot elébe tartja, jobbjával a botot felemeli.

E nyájas kinálásra a Topa is előkeres az asztal alól egy hosszadalmas furkós botot s daczosan ezt feleli:

– Nem iszom.

– Igyál, vagy a fejedhöz vágom, kinálja őt Telezsák.

Topa azonban nem várja be a főbe köszöntést, hanem kapja a keze ügyében levő dorongot, s olyat nyújt vele a Telezsák fejére, hogy a csárda is rengett bele.

Telezsák, mintha nem is ő volna az, kit megfejeltek, visszasújt két kézre fogott fütykösével; s ekkor aztán, semmiért, oly viadalt csap a két betyár, melyhez hasonló párbaj tán a caraibok közt sem történik.

– Csak a fejit, hogy meg ne sántuljon! biztatja őket a néző sereg; s azt a loyalitását el is kell mindkét vívónak ismerni, hogy ők egymásnak sem kezét, sem lábát, sem egyéb hasznavehető tagjait ütésekkel nem terhelék, egymás csapásait nem is parirozták, hanem mindenik tartotta a maga fejét, s ütötte a másikét. E viadalnak aztán utóbb is az lett a vége, hogy Topa, kinek a feje kevesebb ütést szívelt el, mint a Telezsáké, kakastaréjú fejbúbbal zuhant az asztal alá.

Ott hagyták.

Holnapra majd föléled.

Telezsák pedig, kinek a feje szinte meglehetősen vérzett, diadala után szörnyen elbizakodva, mindenkibe belekötelőzött, ki csak útjában volt; tört és zúzott, a mit elől utól talált: asztalt, kemenczét és orrokat.

E perczben lépett be Bálnai, ölében hozva halvány kedvesét, s azt egy padra fektetve, segélyt kiáltott s az eszméletlen leányka homlokát és hamuszínre váló kezeit kezdé dörzsölni.

– Segítsetek, szólt könyörületet esdő pillanatot vetve a hozzá közel állók érzéstelen, vad arczaiba.

– Ki ez? Mit keres ez itt? Ki fia ez a kaputos? hörögetének a jobbról, balról kiváncsian oda tolakodó baromarczok.

– Ühüm, ez ám az, szólt ürgefejét a többiek vállán keresztül dugva egy tüskehajú, vászonszínű, hosszú, váltott gyermek. Hát nem tudjátok, az a garabonczás, a ki a sömlyék szélin lakik, a fekete házban?

– Hát az a fehércseléd kicsoda a? – De elhagyja magát!

– Meg van fagyva, susogá egy vén, ránczos képű nő, oda szagolva a leány felé, milyen kék az orczája!

– Pedig úri kisasszony, szólt egy másik bekötött fejű menyecske, a hölgy ruháit tapintva, selyemczicz a ruhája.

Többen, nagyobb részint nők, részvéttel guggoltak a leányka körül; s e részvét következtében csakugyan nagy hamar el is tüntek a leányka füleiből az aranyfüggők. Egy megőszült banya bámész pofával tartá a hölgy lábacskáit kezeiben; kiülő szemei oda meredtek arczára, s szája lezárult, míg kezei óvatosan oldák le a bársony czipőcskéket és a selyemharisnyákat.

– Pálinkát kell a szájába tölteni, majd életre jön, hörgé egy rekedt hang, mi alatt a köpenyt iparkodott a leány alól elhúzni.

Az ifju ezalatt kétségbeesve erőködött kedvesét visszaadni az életnek; de nem tudta módját, nem ismerte eszközeit.

A csárda tulsó felében pogány nyekegéssel szólalt meg e közben egy kutyabőr-duda, nagyokat sikoltva, mintha eleven állatot nyúznának.

– Tyuhaj! orditá a Telezsák s megugrott, kajsza lábaival dobolva a földön, fújd, szakadj meg! kiálta hegykén a zeneművésznek, ki lábait indulóba hozta, s verte volna botjával a gerendát, ha elérte volna.

A többiek elhuzódtak tőle, mert féltek keze ügyébe esni, mikor jó kedve van.

A betyár gatyakorczára fekteté kezét, s csizmáit oly sajátszerűleg tudta majd egymáshoz, majd a földhöz verni, hogy négy lábbal sem okozhatott volna nagyobb dobogást; azzal szügyébe vágta fejét, neki toporzékolta magát s elkezde sarokra beszélni:

«Innenső sor, tulsó sor, Elszaladok magamtól; Vasvilla Nyakamba, Serpenyő, Nyelestő, Sárga-csizma, bagaria, ujjujú!»

Ehhez tempóra döczögetve termetét, kalapját vitézül félre vágta s bele csapva tenyerébe, egyet fordult:

«Ucczu czucza, ég az utcza!» rikoltá, s közibe rugtatott a szegletbe nyomult némbertömegnek.

– Mit bámultok itt, káromkodék s egyet megragadván a több közül, úgy megpörgette, hogy mikor elereszté, alig birt megállani a lábán.

– Megkarmoltál, hanem ’iszen ezért elhasítom delivörös keszkenődet.

Azonban ekkor hirtelen a közibök tévedt ifjun akadt meg figyelme s hátra hőkölt.

– Teremt’se, kiálta s kalapját elveté, megveszett ez, hogy ide mer jőni? A ki áldója van, nem is eszik e több pogácsát! a milyen igaz, hogy az én botom jajfa. Keljetek onnét, dajnák! a jégen kopogótokat, mert emberhalál lesz ma! S nyakravalóját oldá és neki türközött.

– Csitt, csendesen, rimánkodék az ifju összetett kézzel, míg fájdalmas tekintete kedvese arczát lesé, már éledezni kezd, legyetek csendesen.

– Te pedig mindjárt haldokolni fogsz, röhöge szemtelenül a Telezsák, ismersz-e még, he?

Bálnai rá tekinte; úgy tetszék neki, mintha azon képet valahol látta volna.

– Látod-e ezt, ni, szólt a betyár, szétválasztá fejebubján a gubanczos felemás hajcsombolékot s ott egy daganatos ürességre mutatott, mely tisztességes fejbetörésnek szokott epitaphiuma lenni. Tudod-e, mikor hátulról nekem estél s betörted a fejemet? Hanem ’iszen itt vagy most!… kiszorítom belőled a lelket úgy, hogy a herkopáter sem tesz rólad többet… S ez alatt oly közel vivé az ifjuhoz mosdatlan arczát, hogy a szájából kidülő borgőz azt szinte elütötte lábáról.

– Nézzétek csak, hogyan tekerem ki majd ennek az ifju úrnak a nyakát, szólt, fejét hányva-vetve, s mint ki dolgának végbeviteléről a legbizonyosabb, nagy bátorsággal nyúlt az ifju nyakravalójához, ki ez alatt némán, határozatlanul néze annak szeme közé. Azonban még alig nyujtá feléje cserepedzett bőrű kezét a betyár, azon kiemelendő szándékkal, hogy nyakravalóját megragadja, már az ifjutól oly hathatós ökölcsapást kapott szemei közé, melytől három csillagos eget látott egyszerre s megmozdult fejében az agyvelő.

Az ifju újolag kedvesét vette ölébe s saját lelkét iparkodott ajkain át belélehelni.

A Telezsák is eszére tért nagy nehezen, s ennélfogva nem rohant vaktában az ifjunak, hanem felugrott az asztalra s feltűrve két ingujját, kalapját elhajítá, markába kapott s roppant bátorsággal így kiálta le onnét:

– Most gyere ide, ha mersz! oly dühvel forgatta szemeit, mintha minden pillantással ablakot akarna fúrni a csárda oldalán; üss meg még egyszer, ha van lelked!

– Le kellene a kisasszonyt vetkőztetni, majd úgy hamarább magához jőne, tanácsolá egyike a csárdai némbereknek, szerény oldalpillantásokat vetve saját rongyos zsákszoknyájára, egy mellékgondolatjával a hasznára válandó ruhacserének, s egy másik rögtön foganatba kezdé venni az adott útmutatást, fagyos kezeivel a lányka ruhája kapcsait kezdvén kiaggatni.

Bőszülten ragadta torkán a nőt Bálnai s úgy összemarkolá gégéjét, hogy arcza sötétkék lett s szemei kidióztak, s ekkor büszkén elrugta onnét. Erre pokoli zsivaj lőn. Az egész nőszemélyzet fellázadt s megereszté moslékos ajkainak harczháborúját az ifju és kedvese ellen. A dühös fogcsattogató furia-arczok, szétkuszált hajzattal, iszonyún fenyegetőzve rohanák meg szegényeket, míg az asztal tetejéről vad uszítással biztatá őket Telezsák.

– Karmoljátok agyon! tépászszátok meg őket! szúrjátok ki szemeiket! – hasítsátok fel orrukat! – tépjétek le róluk a ruhákat, s dobjákat ki puczéron a hóra! – Jutka, Panna, Magdus ne hagyd magad!…

– No, micsoda boszorkány-lakzi ez, közbekiált egy harsogó hang, s egy roppant magas férfi belöki az ajtót s belép azon. Fején széles báránysüveg, vállán kifordított bunda; sem süveg, sem bunda, sem bajusza és szemöldei az idegennek nem látszanak a hótól; az ember ölnél magasabb.

– Mi történik itt? kiált gordon hangon újra, s megrázva subáját, minden léleknek teli rázza szemét, száját havas vízzel.

– Dobjátok ki, bőgött elrekedve Telezsák az asztalon, az ifjura czélozva, míg a vászonnép észrevéve a jövevény bejöttét, mintha egyszerre megnémult volna, elszörnyed, félre áll.

– Nem bömbölsz, részeg, fancsali te! kiált Telezsákra az újon jött, s fölemelve a kezében hozott szánkórudat, az ez iránti tiszteletből hanyatt esik az asztalról, s addig meg sem áll, míg tökéletesen le nem gurul a pinczébe.

– No szedjétek föl magatokat, szól az érkezett, szánkóm beledőlt az árokba; eltört a rúdja, a kinek keze lába van, lóduljon lapátolni. Hajde betyár! s ezzel egyenként szórta jövevényünk a csárda lakóit kifelé.

Hirtelen meglátja Bálnait és a leányt; megütközik, közelebb lép hozzájuk.

– Mi hoz téged ide? szól álmélkodva az ifjuhoz.

Ez ráismer.

– Bátyám, az Istenért! segítsen, rimánkodék, nézze, meghal kedvesem.

A férfi a leányra is ráismer; látja, hogy közel van a halálhoz s leveti subáját.

– Ne félj, nem hal meg, szól nyugodtan, elgyalázta ugyan a hideg, de majd helyrehozzuk… Hát ti mit ácsorogtok itt, a helyett, hogy mint emberhez illik segítenétek? havat ide frissen és erős égettbort! A ki férfi, takarodjék ki a szobából! menjetek, szánomat czepeljétek a ház elé, a rúdját hozzá kell kötözni! Ti pedig, asszonyok, segítsetek ezt a lánykát életre teremteni. Ejnye! milliom adta a szurkos kezeiteknek, ki lopta le a czipőt lábáról? Mindjárt bocskort hasítok a hátából az irgalom-felejtettének. Te pokolra hátráló te, te redves banyaposz, a szemedből is kilátom, hogy te loptad el?!

– Bizony Isten nem loptam én, pusztabiró uram, csak azért vettem le, hogy valaki el ne lopja, vissza akartam adni a nélkül is, már mire is mennék én ezekkel az apró lábczipőkkel, a kezem feje sem megy bele.

– No, ne présmitáljatok annyit, hanem lássatok dologhoz; nyissátok ki legelsőbb is azt az ablakot, hisz oly büdös van itt, mint egy dohos búzaveremben. Te Panna, rakj szaporán tüzet, téglát fogsz melegíteni, te pedig, te másik, főzz szaporán borlevest!

– Nincs bögrénk.

– Ki is fordítom a bőrödet, csak ne legyen! Hát, te betyár, mit ólálkodol ott a kémény alatt? nem megmondtam, hogy minden fekete nép kipusztuljon innét? Lódulj!

A betyár repült.

– Már most, édes öcsém, Isten velünk, fogd a szegény gyermek fejét öledbe; tartsd jó magasan! hál’ Istennek nincs egészen megfagyva.

Csend lőn a csárdában, mintha mindenki imádkoznék.

A vén Rónai, a pusztabiró volt jelen. Réme valamennyi betyárnak és szegény legénynek.

FEKETE HÁZ.

Amott van egy kis ház, Arczczal napkeletnek; Keserű a leve, A mit abban főznek. Benne van egy asztal Gyászszal megterítve, Rajta van egy pohár Bánattal megtöltve.

_Népdal._

A k...i sömlyék mellett állt hajdanában egy kis ház, teteje palakővel fedve; ablaktáblái szüntelen csukva tartattak s falai korommal feketére voltak festve. Ösvény nem vezetett ajtajához, mert ajtaja a háztetőn volt, honnét hágcsón kellett bele fel- és lejárni. Itt lakott a peregrinus – mint Bálnait később elnevezték – testvérével, ki a házat soha el nem hagyá.

Fekete volt a ház, azért, hogy minden közeledőt elidegenítsen.

Fekete volt, hogy lakóinak gyászát képviselje.

E házba hozta a peregrinus kedvesét is, a szőke lánykát, kit a pusztabiró segélyével életre hozott s a törvény üldöző keze elől ide rejte. Azonban az éjjeli áthülés súlyos nyavalyát, nehéz mellbetegséget hozott maga után a gyöngéd idegzetű lánykára, melynek következtében Bálnai kénytelen volt egy meghitt orvosához, kinek egy időben nem csekély szolgálatokat tett, folyamodni, s előtte őrzött titkát fölfedezni. Nem gyógyítá ugyan az meg egyhamar a beteget, de barátja titkát annál hamarább kifecsegte; minek legközelebbi következménye az lőn, miszerint Bálnai ellen az odaintézendő birói eljárás törvényszékileg elhatároztatott, hogy tőle pártfogoltja törvényesen elvétessék s a felpörös bárónak tulajdoni joggal átadassék.

Miután e határozatot nemzetes és vitézlő Tölcsér Jónás esküdt úr sem birtokból, sem személyesen nem kézbesíthette, kiadá róla hiteles bizonyságlevelét, miszerint azt annak ajtajára, Fekete János és Fehér Bálint jelenlétében, felszegezte; pedig világos volt, hogy ajtó nem is létezett a házon sehol.

Egy reggel a fekete házban belől szokatlan ünnepély tartatott; az ablakok, mint rendesen, csukvák, csak a háztetőn hagyott nyiláson át mosolyga le az ég. Azért volt pedig a háztetőn, nem pedig a ház oldalán hagyva a nyilás, hogy azon csak az égre lehessen látni, a földre ne.

A beteg lányka ma kelt fel először betegségéből.

Oly halovány volt…

Szőke arany fürtei csillogó pongyola fodrokban rezgettek vállain.

Ott ült bágyadtan egy szalmás karosszékben, szőke angyalfejét a mellette ülő Lilla vállára hajtva, míg másik felén Pista ült mellette, kinek gyöngéd kezecskéje jutott.

A kis asztalon két gyertya égett. Egyszerű tányérkára néhány fürt ép szőlő volt téve, mi tél utóján oly ritkaság; de a beteg kivánta s Pista elő tudta teremteni. Mellette üvegpohárban egy bokréta fehér hóvirágokból kötve, miket Pista szedett a mezőn.

A lányka gyönyörrel szemléli a tavasz legújabb hirnökeit s egyet a virágok közül kezébe véve, megszagolja; érzi, hogy nincsen szaga s visszateszi.

– Istenem! szólt felsóhajtva, már a virágok is megérkeztek, tavasz lesz… zöldül-e már a mező? kérdé Pista felé fordulva.

– Még itt-ott, árnyékosabb helyeken a hó sem olvadott el, de a honnét az eltünt, ott rögtön a tavasz foglalta el a zöld királyi széket.

– Szólnak-e már a madarak?

– Még korán volna; majd néhány hét mulva megjön a fecske, a pacsirta, később a csalogányok; oh, akkor már nagyon kellemes idő lesz.

– Oh, mint szeretném látni a zöld természetet… Istenem, mily kedves lesz a mezőn virágokat keresni!… teremnek ugy-e itt is szép virágok?

– Oh, nagyon szépek, szólt magasztalóan Lilla, a kis erdőben pompás virágok nyilnak; majd elvezetlek én oda, kis forrás is van itt, oly tiszta, hűs vize van…

– Mily jó lesz annak vizéből inni! Hűs nyárfák árnyékában a fűbe leheveredni, hol vadrózsa virágzik… oh csak egy tekintetet a szabad természetre és – meggyógyulok.

– Még nem szabad, szólt aggodalmasan Bálnai, a levegő hűvös.

– Nem, nem… jól tudom én, hogy nem a levegő az, mitől ti engemet féltetek. A levegő, az Isten ege, a napvilág, hogy árthatnának azok? Az emberek szemei elől rejtetek ti engem…

Igenlő hallgatás válaszolt aggodalmira.

– Senki sem tudja még, hogy itt vagy, barátomon, az orvoson kívül, szólt a peregrinus, s neki megigértem, hogy ha titkom kitudódik, meghal. Madár sem jöhet be hozzánk, az Isten egén kívül senki sem lát be ide; el van zárva tőlünk minden élő tekintete.

– S meddig fog e rabság tartani?

– Két hónapig és négy napig… Akkor leszek huszonnégy esztendős.

– S mi fog akkor történni?

– Apám vagyonaihoz hozzá jutok.

– De mi köze vagyonaidnak Janka üldözőivel? kérdé Lilla.

– Nem sok lesz, az igaz, de épen elég.

– Mire elég?

– Épen annyi lesz, mennyivel téged a törvény kezéből megválthatlak, szólt elfogódott hangon az ifju, s gyöngéden megölelé a halovány leánykát s könyező arczát annak ölébe rejté.

– És azután?

– És azután elmegyünk valahová, hol senki sem ismer bennünket; parasztruhát veszünk magunkra mind a hárman; szabadok leszünk és élünk boldogan. Hisz hány ember van, kinek semmije sincs két kezén kívül és mégis boldog, mégis elégedett! Dolgozni fogunk és örülni, mintha soha a világot és annak keserveit nem ismertük volna; nem leszünk gazdagok, de mienk lesz mindaz, mit gazdagságon megvenni nem lehet: a tiszta öntudat, az ártatlan öröm, a természetadta jólét, a lélek boldogsága, az elégültség, a nyugodt álmok malasztja és minden áldás, a mi onnét felül jön s nem megy emberek kezein keresztül. Ugy-e? ugy-e ti nem irtóztok a jövőtől? Egyszerű lesz az és ragyogástalan, de nyugodt és bánattalan… eljöttök-e velem oda?

A két leány feleletül nyakába borult az édes ifjunak; megölelték őt mindketten, forrón az egyik, gyöngéd szorítással a másik és sírtak mind a hárman.

A mint ott egymás karjai közt, egymás keblére sírták könyűiket s a régen tartogatott bánat oszolni kezde, s a remények sokszorozódtak, midőn tán nem mosolygott le boldogabb lényekre a derült tavaszi ég, mint rájok: erőszakos koczczantások az ablaktáblákon verék fel önfeledt boldog álmaikat.

– Csitt! ne szóljatok! Ki lehet az?