Part 1

JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

VIII. KÖTET

HÉTKÖZNAPOK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

HÉTKÖZNAPOK

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

NÉPÜNNEP.

Nosza örüljünk, Ünnepet üljünk; Ártatlan örömünkért Meg ne szégyenüljünk!

_Népdal._

Mintegy húsz éve lehet, – nem tudom, szerdán volt-e vagy szombaton, – elég az hozzá, hogy nagypéntek napja volt. A nap, szokása szerint, jókorán reggel fölkelt s megkezdte betanult pályafutását az égen; a verebek fölébredtek s elkezdték dicsérni az asztagokat, melyekben számukra kész kalászok teremnek; a verebek fölébreszték a gazdasszonyokat, a gazdasszonyok fölébreszték a cselédeket, és a gazdákat fölébreszté a szomjuság. Ezen körülménynek köszönheti a nagy kiterjedésű K... városa – köszöni is azóta naponta – azon esetet, hogy a napnak azon szakaszában, mely egy classicus régiségű diák példabeszéd szavaiként, a múzsákba annyira szerelmes, minden rendű és rangú lakosai, talpon és fejjel az ég felé állanak; – a gazdák, miután a kerek kalapot a szegről leakasztván, abba saját fejöket beleültették, s ekként e mai napra rótt öltözködés kivánalmainak eleget tettek vala: indulnak szokott napi foglalatosságaik után, megtudandók, hol árulják legolcsóbban a vizet, azon vizet tudniillik, melylyel bizonyos emberbarátok, kiket a közvélemény csaplárosoknak nevez, a bor kártékony hatású erejét törekednek megszelidíteni. A diákok előkotorják az ágy alul könyveiket, a beléjök hajtogatott füleknél fogva azokban kikeresvén a délelőtti leczkét, szorgalmasan faragják a padokat, vagy legyeket fogdosnak s egyéb ily épületes foglalatosságokban gyakorolják túlömlengő, ifju erejöket. A görög kalmár elkezd fel s alá sétálni három lépés hosszú üres boltjában. – A Zrínyiből kergetik haza a vendégeket. Az öreg harang pedig az öreg toronyban a város minden rendű és rangú lakosainak személyválogatás nélkül tudtára adja, hogy – hét az óra.

Így történt ezelőtt húsz évvel is K... városában, nagypéntek napján, mely nap csak annyiban különbözött egyéb tisztességes hétköznapoktól, hogy e napon sem vörös, sem fehér, sem semmiféle nemzet színét viselő bort, egy igaz hivő sem szokott inni a nagykiterjedésű városban, hanem – a városon kívül. Örömünnep napja volt ez, mely öröm nem hagyta magát a gerendák és sárfalak közé szoríttatni, hanem kiviteté magát a szabad mezőre, melynek köröskörül csak a láthatárba olvadó mennyország a kerítése.

Már reggeli kilencz órakor irmagul sem lehetett az említett város falai közt épkézláb embert találni. Ifjak és vének, nők és férfiak, gyalog és lóháton, egymásba csibenkedve, egymást megelőzve és egymást siettetve, vágtattak, nyomultak és törekedtek ama hosszú térségen kifelé, mely, sárba és porba öltözködve, a városon belől szokásnál fogva neveztetik utczának; innét pedig kiérve, a nélkül, hogy jellemén legkisebbé is változtatna, kocsiút nevet visel s a szőlők közé visz, melyek nem csekély távolságban fehérlenek a meggy- és cseresznyefák virágaitól.

E szőlőkön innen, kedves kis halmon piroslik egy kisded kápolna teteje; előtte egy fekete márvány obeliszk, melynek vén bemohosodott betüi olvashatlanok. Közel a kápolnához négyszegű temető terül, mint zöld folt a csapásnak nevezett csordajárta homoksík felett, mint oáz a Saharában, melybe, virágok helyett, fehér, piros és kék keresztek vannak ültetve. Ennek átellenében van a mázsaház, idomtalan, nagy tetejű épület; magánosan van ott, száműzve a távolabb két sorban vonuló deszkasátrak phalanxa közül, háta mögött két domboldalba vájt pinczekocsma, és egy pocséta szélén a korlátokkal ellátott bikaakol tünnek föl, le nem irható, regényes helyzetben. Ha már most valaki magát azon kútágas tetejébe képzeli, mely, e körülményesen leirt tárgyak közt helyet foglaló tér kellő közepén, valamennyi szomjas utasok nagy gyönyörűségére, kútgém és veder nélkül van felállítva, és innét, e magasságból a messzeségbe széttekint, és látja az említett tárgyak és épületek fedeleit, erősen megrakva mindkét nembeli halandókkal, látja a mázsaház kéményeiből előbukkanó kiváncsi fejeket, kiknek, kiváncsiság dolgában, mit sem engednek a sátorok ormaira kapaszkodottak fejei, – és látja, miképen minden igaz hivő iparkodik saját becses személyét bizonyos bátorságos hely sánczai közé elbarricadozni, a nyilt térséget osztatlanul engedvén a lovaslegényeknek, kik kezökben pattogó karikással, szájukban még pattogóbb és karikásabb teringette-szerű felkiáltási tropusokkal száguldoznak fel s alá jó kedvök szárnyain; ha valaki ezen óvakodási előkészületeket figyelemmel végig tekinti, sajátszerű előfogalommal fog birni azon nagyszerű népünnepről, mely szemei előtt ekképen végbemenendő lesz.

A mázsaház tárt kapuja előtt, karcsú szalmaszékeken, a város előkelő hölgyei foglalnak helyet, szivárványos legyezőikkel sátorozva el érdekes halványságú arczaikat, a nap merészen bámuló sugárai elől; érdemes férjeik, mind tapasztalt, bizodalmas férfiak, – több telivér ifju honreménynyel egyetemben, az ajtóküszöbhöz és holmi vitézi megugráshoz megfejthetetlen vonzódást nyilvánítanak; – míg az örvendő közönségnek azon része, mely öltönyei hosszúsága miatt azon elismert hasznú műtételre, mely hadi nyelven megfutamodásnak neveztetik, nem alkalmatos, a négyszögű temető árkai közt találta czélszerűnek, népies vigalmaival együtt, letelepedni. Azon csekély része pedig a férfitömegnek, mely őseitől öröklött rettenhetlen bátorságánál fogva – miután azt, az említett csárdákba történt rövid betekintés által, hathatósan megedzette volna – a síkra kilépni elég merész vala, oly nyomatékos vendégmarasztókkal és jelentékeny petrencze-rudakkal találta magát ellátni, miszerint lehetetlen volt észre nem venni, hogy az élvezetes népünnepély megkezdésére bizonyos rémületes és minden szíveket iszonyattal betöltő tünemény megjelenése váratik, melyet látni sokan, de melynek szemébe nézni kevesen akarnak.

E víg és minden szív- és szemeket gyönyörködtető mulatság így tart reggeli kilencz órától délután háromig; az élvező közönség jön és megy és néz, és nem lát semmit; haragszik és nem tudja kire és ismét kibékül; a két pinczecsárdát pedig a nap terheitől és még valamitől elázott férfiak kezdik körülfeküdni, kik mindnyájan bőgő-hegedűnek nézik immáron a dicső eget és azt sem tudják: fiai, vagy leányai-e ők az édes apjuknak?

Az érintett és árkokkal körülvett temető közepe táján kőemelvény foglal helyet, mely a szentháromság talapzatát képezi, kékre festett homokkőből faragva. Ez emelvényen két, finom modoruk s öltözetök választékossága után itélve, előkelő rangú hölgy ül, kik épen nem látszanak ez általános, unalom-fűszerezte kiváncsiságban, s e félelembe mártogatott örömben résztvenni.

– De csak mégis áldott, jó úri ember ez a Dömsödi úr; mi sok szép javakkal áldotta meg a mindenható, és mégis milyen nagy leereszkedést mutat irántunk; mennyivel tartozunk már eddig is neki és mégis úgy bánik velünk, mintha ő volna adós; ezt az urat meg kell becsülnünk, leányom, bizony meg, kivált neked, ki iránt oly nagy figyelemmel viseltetik; aztán, ki tudja!… Még eléggé fiatal… mi volna lehetetlen?… no de nem szólok, semmit sem szólok; úgyis látom, hogy rám sem hallgatsz.

Ilyetén beszédektől szabadítá meg keblét az említett hölgyek egyike, kinek kegyes és jó szándékkal tele arczulatában, könnyü első tekintetre megismerni az édes anyát; szavaiban a gyanútlan, mindenben hivő nőt, ki minden embert becsületes embernek, minden szót igaz mondásnak tart s vétkeznék, ha valakiről valami rosszat csak fel is tudna tenni, kivált ha az a valaki – még nagy úr is.

A megszólított hölgy, – egy fiatal leányka, gyermekded arczán a kora búskomolyság nyomaival, – miután egy fájdalmas tekintettel mindazt megmondta anyjának, mit szóval és hangnyomattal elmondani nem lehet, az ártatlan szív homályos aggodalmait, némán nyomott el egy könyet sötét szempilláival, némán nyomott vissza egy sóhajt kebelébe.

Minő felhő lehet az, mely a gyermekszív napvilágos reggelébe sóhajt és könyeket zavar?…

– A ki áldója van, ni! Bizony behunyja a szemét, hogy ne lássa, hogy becsületes emberek között van! zúgá mellettök egy erős, férfias torokhang, egyszersmind azon hang tulajdonosa hatályosan ránta vissza egy kapaszkodó suhanczot, ki pimasz közömbösséggel akarta magát a két hölgy mellé fészkelni. Nézd! fejezé be a torokhang ura, holott semmit sem mutatott a legénynek egyebet, mint ökleinek mivoltát, melyekkel – miután annak gallérját elegendőképen megrázta s őt vagy egy ölnyi távolságra egy lökéssel odább szállította volna – önelégülten markolt bajuszába, vidám, protectori tekintettel mosolyogva fel védenczeire.

Az elutasított suhancz pedig, ki semmihez sem hasonlított jobban, mint egy krumplizsákhoz, mely felül zsíros kalapban, alul két sáros sarúban végződik s e sajátságaiért Telezsák név alatt volt ismeretes a nagy kiterjedésű város közönsége előtt, három önkénytelen czigánykereket vetvén, elvégre ama részén támaszkodott meg testének, mely a természet által azon czélra látszik rendeltetve lenni, hogy legyen hova helyheztetni a pápaszemet; azután pedig nagy sántítások és nyögések segedelmével felvánszorogva, oly emberevő pillanatokat hajigált kalapja alul hevenyészett keresztapjára, minők egy leforrázott kuvasznak is becsületére válnának, s neki iramodván, addig meg sem állott, míg a mázsaház egyik ablakvasára felkapaszkodván, magát illendően nem biztosította.

A talapzaton álló idősb hölgy elismerő fejbólintással köszöné meg az athletának markos szolgálatát, míg az ifjabbik kérdezé, talán magától, talán senkitől sem: – Miért jöttünk mi ide?

Az igaz, hogy ezen kérdést más akárki is tehette volna magának, miután hat álló óra hosszat hasztalan várt, tűrt és remélt, és még sem látott semmit; de ez általános okokon kívül egyéb és fontosabb okai is voltak a fiatal hölgynek megkérdezni magától: – Mit keressz te itt, e lármás öröm közepett? minek hozod szenvedő arczodat ez örökké mosolygó képek közé? e vidám örömzajt termő világ nem a te világod; minek jösz ide ábrándos bánatoddal?

E hölgy atyja Zilányi József volt, hajdanta egyike a legtehetősb kereskedőknek, kit azonban később a devalvatio, megbukott adósok és legkivált saját becsületessége annyira alábbszállítottak, hogy miután bizonyos roppant vállalata tönkrejutásával, teljes elmezavarában, kénsavanynyal a legirtózatosabban kivégezte magát a világból, nem hagyott hátra özvegyének és fiatal árvájának egyebet egy igen keserű emlékezetnél és egy betáblázásokkal terhelt szeszgyárnál, melynek gyér jövedelme fedezte azóta a hanyatló család napi szükségeit.

Özvegye azon gyámoltalan nők egyike volt, kik senkinek használni nem tudva, egyaránt bízva Istenben és emberekben, sem saját, sem a más csalódásából tapasztalásaik tárházát nem öregbítik, hagyják magukat csalni és csalogatni a legkábább reményektől; kiknek jósága, báránytürelme, kegyes-hívősége kész zsákmányul áll boldognak, boldogtalannak. Erőtlen testben erőtlen lélek. Ez volt anyja Jankának, ama szomorú hölgynek, a gyermekded halovány arczczal.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Jön! Jön! Jön! Fussatok! Szaladjatok! Hohó! Jön!

Roppant lárma keletkezik. Ezer torok ordítása, kaczagása, sikoltozása, fül még nem hallotta chaoszszá vegyülve, mintha az itélet napja jönne, nagy trombitával kergetvén maga előtt a nyargaló por- és embertömeget, kik nem győzik egymást bátorítani a szaladásra s rivallni a várvavárt szörnyeteg jövetelének hírét. Porfelleg, lábdobogás és bömbölés, kezek és lábak, gyermekek és férfiak, rémület és öröm, egy roppant, egymást kiegészítő gomolylyá gubanczolódik, mely lassanként kezdi magát újra elemeire bontani; a porfelleg le- és elszáll, a lábak elszaladnak, velök együtt a gyermekek és férfiak és a térségen nem marad egyéb, mint a bömbölés és egy elefántnyi termetű bika, a pusztákról kivert legszilajabb csordavezető, mely emberi hangot még nem hallott soha. Megáll a téren; első lábait szétfeszíti, s felemelve koronás homlokát, vérben forgó szemeivel körülbámulja az ujjongató sokaságot; farkával korbácsolja két oldalát; olykor rekedt, kurta bőgése hallik.

– A kutyákat! A kutyákat! rivallja türelmetlenül a nép; s rögtön tompa ugatás kezd hallatszani, s kilencz roppant szelindek, egyik nagyobb, mint a másik, termett a téren, míg a megtámadott vad, földnek szegezve hegyes szarvait, az első reá rohanót, egy hosszú fekete-vörös ebet, úgy hajította a levegőbe, miszerint kicsinyben mult, hogy odafenn nem maradt. Erre a többi ebek, általános csaholás közt fogták körül. Mindenik szakasztott a füleiből egy darabot emlékül, s kapott tőle egy rugást és öklelést szinte emlékül. Mérgesen vonszolja az üldözött vad veszedelmes fülönfüggőit a fövenyen alá s fel, s bőszülten s ereje érzetében némán küzd az uszított csoporttal; a homok véres és dúlt, a merre jár. A nép tapsol, – a lovagok ostorai pattognak, – a hentesek ebeiket úszítják, – a nép örömében nem találja helyét.

Valahára azonban a csordafő sokallni kezdi a tréfát, szétcsap amúgy alföldiesen mulattatói közt; ezek jobbra, balra hullanak előtte, s egyenesen a nézőkkel tömött mázsaháznak rohan. Bömbölve gázolt embereken, kutyákon keresztül, olykor ugrásokat téve, minők egy balletttánczosnak is becsületére válnának; a népség sikoltott, kaczagott, ordítozott, – a bika bőgött, – a kutyák ugattak, – pokoli lárma lőn… Ezt nagyszerű, általános kaczagás váltotta fel, minőt csak más baján támaszthat az ember. A bika, egy előtte rohanó hős bundagallérjába akasztván villája hegyét, azt a levegőbe felemelte, s ott kirázta hüvelyéből irgalmatlanul, mint szárából a tölteléket, – azután átszökve a kipottyanton, a bundával mint lobogóval szarván, szélsebességgel nyargalta körül a mázsaházat; – a népség, mely szinte a ház körül futosott, nem egyszer, midőn azt hivé, hogy előle fut, szemközt találkozott vele; – s mindez igen mulatságos látvány volt, főleg azokra nézve, kik azt messziről nézték.

– Ajjajjajjaj! ordítá a nyakatlan Telezsák az ablakvason, midőn hirtelen a szarvas állatnak despotai jókedvében eszébe jutott az ablak alatt megállani, s az ott függőknek szarvaival elérhető részeiket gyöngéden megvakargatni. Jaj, jaj! segítsenek! kiálta a bátorszívű legény, midőn a hegyes szarvak magyar nadrágját kezdték fejtegetni, s ordított, a mint csak harminczkét fogai közül kifért az ordítás; – midőn azonban szomorúan tapasztalná, hogy szava kiáltó szó a pusztában: egy kétségbeesett szándékra vetemedett, s eleresztve az ablakvasat, idomtalan szökéssel, magát a szarvasmarha nyakába vetette, annak két szarvát körme közé fogta, lábait összekulcsolta szügye alatt, s ott ült vitézül, mintha csak oda szabták volna. A csordavezető eleinte nem tudta, miként válaszoljon a szokatlan udvariasságra, szökdelt, rugdalózott, szarvait rázta, fejét hol hátra, hol előre csapta; – de lovagja, mint a majom, szorosan belecsimpajkózott, az összegyűlt sokaság nagy szívörömére.

Azonban nem oly könnyű az ökrök apján kifogni, mint azt az ember gondolná; midőn észre vevé, hogy erővel nem boldogul, fortélyhoz folyamodott, s a mázsaház alacsony ajtaján berohanva, ülnöke betörött orral marada le a nyeregből.

Lőn azonban a mázsaházban összegyűltekre nézve «ne mulass». A bika a pitvarból a terembe ütötte be fejét, s csak szarvai terjedelmének köszönhetni, hogy az ajtón be nem lépett. Ki volt most szerencsésebb, mint ki az ágy alá menekülhetett? A csordafő az ajtón át irtózatos dolgokat beszélt a benszorult szepegők füleibe, kik annyira tele voltak negativ bátorsággal, hogy félelmei közt bizonyos asszonyság egy fiatal úr karjaiba omlott, kit ijedtében nem tudott saját, jelen nem lévő férjétől megkülönböztetni; egy úr pedig rettegései közben egy másik úr zsebébe talált nyúlni s belőle egy degez tárczát talált kivenni s magánál felejteni, melylyel azonban híresen megjárta, mert a tárcza tele volt szerelmes levelekkel, miket a megkárosult úrhoz saját szeretett neje irdogált; – egy országos hírű, nyugalmazott, vitéz kapitány úr pedig, e kínos lelki állapotjában, egyszer mindenkorra fogadást tőn, hogy soha többé hadi kalandjairól beszélni nem fog. – – Denique, nem volt az egész gyülekezetben egy garas ára bátorság.

Szerencsére kívülről néhány henteskamasz belecsimpajkozva a hivatlan vendég frakkja végébe, őt annál fogva szerényen kiszólították, s ekként nagy veszélytől menték meg, ha nem is a hazát, de legalább a mázsaházat. A bika látá elközelegni végső pusztulását, azaz tulajdonkép már semmit sem látott; a vett sebek, az üldözők ordításai, a megérzett vér szaga megvakították; iszonyú haraggal fordult vissza, s a lovagok egyikét paripástul együtt halomra döntve, bőszülten iramodott a nézőkkel tele temető árkainak; irtózat és rémülés futottak előtte; kik kívül voltak az árkon, azok befelé rohantak, a belőllevők kifelé, s valamennyien bele az árok iszapjába. A szilaj állat egy vakmerő ugrást tőn az árkon keresztül, de ereje cserben hagyta és – visszaesett; de az árok tömve volt menekvőkkel, kiknek halmazán lihegve gázolt át az üldözött, s egy helyen rést találva, felszökött a temetőbe, mely ekkor már puszta volt és elhagyatott, mint egy – temető.

Csak a kőemelvényen álló két hölgy s védőjök, a vasgyúró athleta, nem futottak el. Az elsőbbeket a zsibbasztó félelem, az utóbbit a félelem nem ismerése tartóztatá vissza. A két hölgy egymást átkarolva tartá; az anya merev, lebűvölt pillanatokat vete az irtózatos állatra, leánya ölében feküdt behunyt szemekkel, míg az athleta ingujját tűrte fel, öklöket és karokat tüntetve elő, melyekről Sámson juta az embernek eszébe. Roppant, hat lábnyi magas férfi volt, őszbe csavarodó fürtökkel és széles vállakkal, kerekded, mindig fiatal arczulattal, melynek bátor, jószívű kifejezése oly buzdító tekintetet mutatott, s e hatást csak emelte az arczon végig vonuló szénfekete bajusz.

A bika körülnyargalta a temetőt, s miután tapasztalta, hogy sehol nincsen kimenekülésre út, kétszerezett dühvel fordult a benmaradtak ellen; ezek voltak: a két hölgy és a vasgyúró.

Idomtalan bakugrások közt szökdelte át a vad a sírokat, s véres fejét hányva-vetve, előttök termett; megállt, szilaj tekintettel néze a remegő hölgyekre, fejét rázta s rekedten dörmögött.

– Ide fordulj! kiálta rá a férfi s kirántva egy félig kidűlt fiatal akáczfát tövestől, azzal hátba hajította. A bika erre három lépést hátrált, azután szarvait földnek szegezve, iszonyú bőgéssel rohant előre. A két hölgy nem merte szemeit fölnyitni, s némán tapadt a szentháromság lábaihoz, – de a férfi megkapta egy kézzel a vad szarvát, másikkal pedig jószívűen homlokon csapta azt; olyan volt e csapás, mint egy taglónak a csapása. – Itt állj meg, ordítá az állatra, s megfogta két kezével a szarvait;… a bika érezte, hogy emberére akadt, utolsó, de minden erejét összeszedé, hogy azt legázolhassa; azonban a férfi izmos öklével lenyomta egyik szarvát, másikát felemelte, jobb lábát, mint oszlopot a bika szügyének vetette, – ekkor nyakának egy rögtöni csavarintást adott, s mindketten a földre zuhantak.

Percz mulva felkelt a férfi, erősen sántítva; diadalülte arczczal mutatott a leküzdött ellenre, s mosolyogva mondá: Ezt is megtanítottam becsületre. A bátor athleta lába ki volt ficzamodva.

A bika nem kelt föl, mosolygó arczot sem mutatott, hanem lábaival szétrúgott, orrán, száján folyt a vér és szemei elfordultak. A dühös bikának nyaka volt kitekerve.

Szörnyű zajgás kelt erre a nép között; kik ezelőtt perczczel páni félelem közt futottak, most vakmerő kiáltozások közt térének vissza, s neki türkőzve, hallatlan bátorsággal fogák a holt állatot körül, mely őket és hősi bátorságukat kinyuló nyelvével látszott gúnyolni. – «Hol van csak? Merre van az a bika? Majd megmutatjuk mi neki! Hiszen majd szemébe nézünk!» Ilyen s még ilyenebb hetvenkedések hangzának minden oldalról; – csak egy perczen mult, hogy a nép hirtelen kelt bátorsága az eget nem verte… Azon percz bekövetkezett…

Tetőpontján e minden keresztény ember fogalmait meghaladó ordításnak, a legszilajabb népkedv kitörésein keresztül, a petrinusok egyházának félrevert harangjai kezdének beszélni, tompa, meg-meg álló kondulásokban, hirdetve vészt… vészt!… vészt! A futtában lévő jókedv megállott, a nagyszerű zsibaj elnémult; – mintha egy népet ütött volna meg egyszerre a szél, oly csend lőn, csak a harangok érczszava hirdetett borzalmas dolgokat. Minden arcz a város felé fordult, hol iszonyú pompában égett kék lánggal egy magas épület; – sötétkék lángfolyam látszott rajta lobogni, vöröslő füstöt hajtva fel a magasba; olykor élénk lángnyelvek lobbantak ki belőle, s egy ablakából hosszú rézsutos lángsugár lövelt ki, mindinkább hosszabbodva és közeledve egy átelleni szénaraktár épületéhez.

– A szeszgyár! ordítá egy hang; sikoltás hallatszott rá, s a két úri hölgy körül hullámzani kezdett a nép.

Következő pillanatban újra fölkelt a zaj; zavargó, chaosszerű lárma lőn; de nem hallattak hangjai a jókedvnek; rémülés, kétségbeesés hangjai voltak ezek, egy összes, fájdalmas jajkiáltás: – Nőm!… házam!… gyermekeim!… templomaink!… Isten segíts!… – hallatszának ki az általános zajból. A nagy tömeg, mint gátat szakasztott folyam, a város felé rohant; rémült nők futottak, rekedten kiáltozva, gyermekek tapostattak el, kutyák vonítottak mindenfelől, borzasztóan.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ugyanekkor a város túlsó oldalán, néptelen, szűk utczában, vágtatva nyargalt egy lovag; paripájáról szakadt a tajték s porfelleg támadt nyomain. Vad pillantásokat vet olykor háta mögé s a feje fölött pirulni kezdő égre és lovát vérig sarkantyúzza. Himlőhelyes arcza sáppadt; ajkai reszketnek.

– Megállj! ordítja hirtelen egy hang, s egy keresztutczából előrohanó ifju erős kézzel ragadja meg a rohanó lova fékét. A száguldó mén lerántja őt lábáról s sebes futtában maga után vonszolja a porban. A lovag ijedten nyúl keblébe, s egy éles kést von elő; a mén megáll, némán, dühösen, kétségbeesetten néznek egymás szemébe; az ifju arcza halvány, nagy olajszín szemei vannak, s holló fekete haja és magas homloka.

– Légy átkozott! kiált az ifju, s öklével mellbe sújtja a lovagot; az megszédül nyergében a csapástól, gyilkát baljába cseréli, s azzal egy elszánt döfést irányoz ellenére, – azután szédülten borul lova nyakára s elrohan.

Az ifju fulladozva tántorog a falig, kezét mellére nyomva, s ott eszméletlenül rogy le. Körülötte piroslik a fövény.

De piroslik az ég is.

Iszonyú szél támad.

– Ég, ég a város! ordítják minden felől.

A harangok zúgnak. A vihar egy lángóriás, mely végig röpül vörös szárnyaival a háztetőkön, a templomok és tornyok felett, fel a felhőkig; nincs a ki segíteni tudjon többé; nincs gondolat, nincs remény, nincsen akarat; – uratlanul emészti martalékjait a bőszült elem. Egész utczák, mint egyetlen, roppant máglya, lobognak az égre; az éjnél feketébb füstmenyezetben ökölnyi szikrák, mint helyeikről leégetett csillagok, kóvályognak, körülcsóválva a forgószél hatalmától. Az egész égboltozat izzadni látszik. A világegyetem, mint egy nagy érczkohó, lángol; benne, mint olvadt érczláva, sötétvörös felhők tömegei hömpölygenek. – Rémülés hangja üvölt a pokoli napfényben világló utczákon keresztül, melyeken sötét füstárnyakban az irtózat és nyomor fekete alakjai vonulnak át; olykor egy zuhanás hallatszik ki a köz hangviharból, kisérve szívszaggató jajok ezreitől: toronytetők zuhannak a földre, közben sűrű vészlövések és a félrevert harangok szomorú kongásai…