Part 9

Dosztojevszkijt csak ebből a polaritásból, melyet sorsa vésett rá, lehet megérteni. Kétfelé hasadt életének áldozata és – mint sorsának szenvedélyes igenlője, – ellentétjeinek fanatikusa. Művészi temperamentumának izzó tüze csak ez ellentéteknek folytonos összekoccanásából támad és a helyett, hogy egyesítné a veleszületett kettéhasadást, ez a mértéket nem ismerő ember még szélesebbre szakítja, éggé és pokollá és a tátongó seb nem gyógyul be még az alkotás izzó, lelki lázában sem. Dosztojevszkij, a művész, az ellentétek legtökéletesebb terméke, a művészetnek és talán az emberiségnek is legnagyobb dualistája. Lényének ez az ősakarata egyik szenvedélye által szimbólikusan látható formába ömlik: ez a hazárd-játék iránti beteges szeretete. Már mint gyermek szenvedélyes kártyás, de Európában ismeri meg igazán idegeinek ördögi tükrét, a vörös és feketét, a roulette-asztalt, ezt a primitív kettősségében oly kegyetlenül veszedelmes játékot. Baden-Baden zöld asztala, Montecarló játékbarlangja szerzik meg számára Európában a legnagyobb gyönyörűséget, jobban hipnotizálják idegeit, mint a sixtusi Madonna, Michelangelo szobrai, a Dél tájai és az egész világ művészete és kultúrája. Mert itt van feszültség, döntés, – fekete vagy piros, páros vagy páratlan, szerencse vagy megsemmisülés, nyereség vagy veszteség – a forgó kerék egyetlen másodpercébe összepréselve; itt van a tömörített feszültség a szökellő ellentétek azon fájdalmasan-kéjes villámlásában, mely egyedül felel meg jellemének. A szelíd átmenetek, a kiegyenlítődések, langyos fokozások elviselhetetlenek lázas türelmetlenségének, nem akar német módra, «Wurstmacher» módra pénzt szerezni, körültekintéssel, takarékossággal, számítással, őt a véletlen, a teljes odaadás izgatja. Külső sorsa alakulását utánozza a zöld asztal melletti tudatos-öntudatlan örökös kihívásban: a döntésnek egyetlen pillanattá megkurtítását, az élessé kihegyezett izgalmat, mely izzó tűjét mélyen az idegbe fúrja, s rejtelmesen hasonlít az epileptikus villám megérzése és lesujtása pillanatához és ahhoz a felejthetetlen pillanathoz a Szemenovskij-téren. Amint a sors vele, úgy játszik most ő a sorssal: a véletlent művészi feszültséggé ingerli, amikor léte biztosítva van, remegő kezekkel akkor dobja egész exisztenciáját a zöld asztalra. Dosztojevszkij nem pénzéhségből játszik, hanem valami hallatlan, «illetlen» Karamasoff-szerű életszomjból, mely mindent a legerősebb kivonatban akar érezni, a szédülés utáni beteges vágyból, abból a sajátságosan kéjes «torony-érzésből», mely arra késztet, hogy a mélység felé hajoljunk. Mert szereti ezt az örvényt, az élet mélységét, a véletlen démoniságát, fanatikus alázattal szereti a hatalmakat, amelyek erősebbek, mint saját ereje, és örökös ingerléssel mindig lehívja fejére a gyilkos villámokat. Dosztojevszkij a szerencsejátékban is sorsát hívja ki, amit feltesz egy kártyalapra, az nem pénz és nem az utolsó garasa, hanem egész exisztenciája, amit nyer, az a legmagasabbfokú idegizgalom, halálos borzongás, ősfélelem, démonikus világátérzés. Dosztojevszkij még az arany-méregből is az Istenség utáni új szomjúságot oltotta magába.

Természetes, hogy ezt a szenvedélyt is, mint minden mást, minden mértéken felül, egészen a bűnözésig űzte. E titáni vérmérséklet előtt megállás, elővigyázat, meggondolás mind idegen: «Mindenütt és egész életemen keresztül mindig átléptem a határokat!» És ez a határokat átlépés művészi szempontból nagysága és emberileg veszedelme: mert nem áll meg a polgári erkölcsi kerítésénél és senkisem tudja pontosan megmondani, hogy élete mennyire lépte át a jogi határokat és hőseinek gonosztevő ösztöneiből mennyit váltott tettre. Egyik-másikról van bizonyságunk, de ezek mind csekélységek. Mint gyermek csalt a kártyajátékban és mint a «Bűn és bűnhödés» tragikus bolondja, Marmeládov, pálinka utáni mohóságból felesége harisnyáit, épp úgy lopja ki Dosztojevszkij felesége pénzét és egy ruháját a szekrényből, hogy a rouletten eljátssza. Hogy érzéki kicsapongásai a «pinceévekből» mennyire hullámoztak át perverzitásba, Swidrigailov, Stravrogin és Karamasoff Fedor, a «kéj pókjaiból» mennyi háló szövődött át sexuális életébe, azt az életrajzírók nem merik fejtegetni. Hajlamai és perverzitásai, ezek is mind a romlottság és ártatlanság ellentétének szertelen mohóságában gyökereznek, de nem lényeges ezeket a legendákat és találgatásokat (bármennyire is kézenfekvők) magyarázgatni. Fontos csak félre nem ismerni, hogy Dosztojevszkij-Karamasoffal a megváltóval, a szenttel, Aljósával vérrokon ellenlábasa, a kéjenc, aljas, túlizgatott érzékiségű Fedor.

Csak egy bizonyos: Dosztojevszkij érzékiségében is átlépte a polgári mértéket és pedig nem Goethe írta szelid értelemben, aki egykor azokat a híres szavakat mondta, hogy elevenen érez magában képességet mindenféle gyalázatosságra és bűnre. Goethe egész óriási fejlődése egyetlen hatalmas erőlködés, hogy ezeket a veszélyesen felburjánzott csirákat magából kiirtsa. Olimpusi harmóniát akart, legfőbb vágya az ellentétek lerombolása, vérének lehiggasztása, az erők nyugodt egyensúlya. Megöli magában az érzékiséget és az erkölcs kedvéért művészetére nézve súlyos vérveszteséggel kiirtja magából lassanként az összes veszélyes csírákat, természetes, hogy ezekkel együtt erejéből is sok megsemmisül. Dosztojevszkij azonban, aki kettősségében is szenvedélyes, mint mindenben, amit az élettől kapott, nem akar a megmerevítő harmóniáig jutni, nem köti meg ellentéteit az isteni harmóniában, hanem szétválasztja Isten és ördöggé és a kettő közé állítja a világot. Végnélküli életet akar. És életnek csak azt tekinti, amely állandó villamos kisülés az ellentétek pólusai között. Ami csira benne volt, jóság és rosszaság, veszélyes és a világot előre vivő, annak ki kell törnie, tropikus szenvedélyében minden kivirágzik és gyümölcsöt hoz. Hagyja bűneit vadul felburjánozni, gonosztevő ösztöneit is akadálytalan engedi világgá menni. Szereti vétkeit, betegségét, a játékot, gonoszságát és még a bujaságot is, mert az a test metafizikája, az élvezetek végtelen akarása. Goethe antik Apollo-féle akar lenni, Dosztojevszkij Bachchus. Nem akar olimpusi, Istenhez hasonló lenni, hanem csak erős ember. Erkölcse nem klasszicitást, szabályt akar, hanem intenzitást. Helyesen élni számára azt jelenti: erősen és mindent átélni, mindkettőt egyszerre, a jót és rosszat és mind a kettőt legerősebb, legmámorosítóbb módon. Ezért nem keresett Dosztojevszkij sohasem szabályt, hanem mindig csak teljességet. Ezzel szemben Tolsztoj, munkája közben, nyugtalanul kel fel, megáll, otthagyja a művészetet és egész életén át kínozza magát, hogy vajjon mi a jó, mi a rossz, helyesen élt-e, vagy nem. Tolsztoj élete ezért oktató, mint egy tankönyv, egy pamflet, Dosztojevszkij élete remekmű, tragédia, balsors. Nem tudatosan, célszerűen cselekszik, nem vizsgálja meg magát, csak magát erősíti. Tolsztoj az összes halálos bűnökkel vádolja magát, hangosan, az egész nép előtt. Dosztojevszkij hallgat, de hallgatása többet beszél Szodomáról, mint Tolsztoj minden önvádja. Dosztojevszkij nem akarja magát megítélni, megváltoztatni, megjavítani, csak mindig egyet: önmagát erőssé tenni. A gonosz ellen, veszélyes természete ellen nem fejt ki semmiféle ellenállást, ellenkezőleg, szereti ezt a veszélyt, mint hajtóerőt, mint ösztönzőt, isteníti bűnét a bűnbánat, – és büszkeségét az alázat kedvéért. Gyermekes volna elhallgatni lényének démoniságát (amely oly közel testvér az Istenihez), ha őt erkölcsileg mentegetni akarnók, megmenteni a polgári mérték kicsinyes harmóniája számára azt, amiben a mértéktelenség elementáris szépsége vagyon.

Aki a Karamasoffot, az «Ifjúságban» a diák alakját, a «Démonok» Stravroginját, a «Raskolnikoff» Swidrigailovját, a test e fanatikusait, a bujaság nagy megszállottjait, az erkölcstelenség e tudós mestereit megteremtette, az bizonyára tudatosan átélte életében az érzékiség legalacsonyabb formáit, mert a kicsapongások szellemi szeretete szükséges ahhoz, hogy ezeket az alakokat borzalmas valóságukban bemutathassa. Hihetetlen ingerlékenysége ismerte az erotikát kettős értelmében, ismerte a testi ittasultságot, amely az iszapban támolyog és fajtalansággá válik, egész a legfinomabb szellemi lejtőig, hol gonoszsággá és bűnné merevül, megismerte az erotikát minden álarca alatt és megértő pillantással mosolyog őrjöngésére. És ismeri őt legnemesebb változataiban, ahol a szerelem testetlen részvét, lelki könyörület, világtestvériség és hulló könny. Mindezek a titokzatos esszenciák megvoltak benne és pedig mint minden valódi költőben, nemcsak elilló vegyi nyomokban, hanem a legtisztább, legerősebb kivonatokban. Minden kicsapongást az érzékek szexuális izgalmával és szinte kitapintható remegésével vázol és sokat közülök valószínűleg gyönyörűséggel át is élt. Ezzel nem azt akarom mondani (nehogy vadidegenek talán így értsék), hogy Dosztojevszkij kéjenc volt, «Lebemann», aki gyönyörűséget talál a testiségben. Ő csak úgy szerette a kéjt, mint a kínzást, ösztönök jobbágya, hatalmas testi és lelki kíváncsiság rabja volt, amelyek őt vesszőkkel korbácsolták bele a veszedelembe, a félreutak tüskés sűrűjébe. Vágya sem valami közönséges élvezés, hanem az egész érzéki életerő játéka és odaadása; az epilepszia titokzatos, viharos, fojtó levegőjének újra és újra érezni akarása, az érzékek koncentrációja a kéj előtti néhány veszedelmes, megfeszült másodpercben és azután a megbánásba való tompa zuhanás. A kéjben nemcsak a veszély ragyogását, az idegek játékát, – mely öntestében oly természetes – szereti, hanem a fojtott szemérem és tudatosság különös keverékével minden kéjben az ellentétet keresi, a bűnbánat alját, a meggyalázásban az ártatlanságot, a bűntettben a veszélyt. Dosztojevszkij érzékisége labirint, amelyben minden út összefonódott, egy és ugyanazon testben szomszédosak Isten és az állat és így kell értelmezni a Karamasoffok szimbólumát, hol Aljósa, az angyal, a szent, éppen Fedornak, a kegyetlen «kéjpóknak» a fia. A kéj termi a tisztaságot, a bűn a nagyságot, a gyönyörűség a szenvedést és a szenvedés viszont a gyönyörűséget. Az ellentétek örökké találkoznak, ég és pokol, Isten és ördög között feszül ki az ő világa.

Dosztojevszkijnek végső és egyetlen titka, rajongásának teremtő tűzforrása ezért az amor fati, egész kettéhasadt sorsához való határtalan, tudatosan védtelen, teljes odaadása. Éppen mert oly hatalmas életet szabtak ki számára, ahol az érzések megmérhetlensége szenvedésben tárult fel, ezért szerette a kegyetlenül-jóságos, istenien érthetetlen, örökké megtanulhatatlan, örökké misztikus életet. Mert mértéke a teljesség, a végtelenség. Sohasem akart szelid hullámverésű életet, csak önmagát még koncentráltabbnak, még intenzívebbnek és ezért sohasem tért ki a belső és külső veszedelmek elől, hiszen azok az izgalom lehetőségei, az idegek felhevítői. Minden csirát, a jónak és rossznak a csiráját, ami benne volt, minden szenvedélyt, minden bűnt önextázis és lelkesültség által felfokozott és mindenttudó véréből semmi vészthozót nem irtott ki. A játékos benne teljesen odaadja önmagát betétül a hatalmak szenvedélyes játékába, mert létének egész gyönyörűségét csak a fekete és vörös, az élet vagy halál gurulásában érzi szédítően-édesen. «Te beállítottál ide engem, te is fogsz innen kivezetni» ez a válasza, mint Goethenek a természethez. Sohasem jut eszébe, «corriger la fortune», sorsát elkerülni, felhigítani. Sohasem keres tökéletességet, befejezést, nyugalomban való véget, csak az életnek szenvedésben való felfokozását. Mindig magasabbra dobja fel érzéseit új feszültségekig, mert nem önmagát akarja elnyerni, hanem az érzések legfőbb summáját. Nem akar kristállyá meredni, mint Goethe, hogy a nyugtalan kaoszt ezer kristálylapjával tükrözze hidegen, hanem önmagát naponként elpusztító láng akar lenni, hogy mindennap újból épüljön, örökké ismételni magát, de mindig fokozottabb erővel és kifeszültebb ellentétekben. Nem akar élet felett úrkodni, hanem az életet érezni, sorsának nem parancsolója, hanem fanatikus jobbágya lenni. És csak így, mint «Isten-szolga», mint mindenek között legodaadóbb, így vált minden emberinek tudósává.

Dosztojevszkij sorsa feletti úrkodást visszaadta a sorsnak és a véletlen Idő felett ezért lett oly hatalmassá élete. Ő, a démoni ember, az örök hatalmak alattvalója; alakjában újra feltámadnak korunk tiszta, dokumentált világosságában, mégegyszer, misztikus időknek rég eltűntnek hitt költői, a látnok, a nagy őrjöngő, a sorsember. Ebben a titáni alakban van valami ősidőkből való és hősies. Az idők lapályából más irodalmi munkák, mint virágos hegyek emelkednek ki, alkotó őserőnek tanubizonyságai ugyan, de időtartamuk korlátolt és csúcsaik még ott is hozzáférhetők, hol fehér hókoronájuk végtelenbe ér. Dosztojevszkij munkáinak hegycsúcsa fantasztikus szürke, vulkáni eredetű, terméketlen kőzet. Mégis széttépett szívének kráteréből izzó láva ér le világunk legbensőbb tűzfolyós magváig; itt kezdetek kezdetével való összefüggésre, az őserő elemeivel való kapcsolatra bukkanunk, és borzongva érezzük sorsában és műveiben minden emberiességnek titokzatos mélységét.

Dosztojevszkij alakjai.

«Oh, ne higyjetek az ember egységében.»

_Dosztojevszkij._

Ő maga is vulkáni, ezért hősei is vulkáni eredetűek, mert minden ember végül is bizonysága az Istennek, aki megteremtette. Nem helyezkednek be békésen a mi világunkba, hanem érzésükkel mindenütt a legősibb problémákig nyúlnak le. A modern idegember párosul bennük a teremtés első lényével, aki az életből még nem tud egyebet, csak saját szenvedélyét, és a legvégsőbb meglátással egyidejűleg, a világ első kérdéseit dadogja. Formáik még nincsenek kihülve, kőzetük még nem rétegeződött, arcuk még nem símult ki. Örökké befejezetlenek és ezért kétszeresen elevenek. Hiszen a tökéletes ember egyszersmind lezárt valami és Dosztojevszkijnél minden a végtelen felé törekszik. Ő az embereket csak addig tartja hősnek, művészi kiformálásra érdemesnek, amíg önmagukkal meghasonlottak, míg problematikus természetűek. A tökéleteseket, a megéretteket lerázza magáról, mint gyümölcsét a fa. Dosztojevszkij csak addig szereti az alakjait, amíg szenvednek, amíg a saját életének fokozott, kettéhasadt alakját öltik magukra, amíg kaosz van bennük, amely sorssá akar átváltozni.

Állítsuk hőseit egy más kép elé, hogy csodálatos különlegességüket jobban megérthessük. Hívjuk fel emlékezetünkbe Balzac egy hősét, mint a francia regény típusát és akkor egyszerre valami egyenesvonalúra, körülhatároltra és belsően zártra gondolunk öntudatlanul. Fogalom, oly érthető és szabályos, mint egy mértani ábra. Balzac minden hőse egyetlen, lelki vegyészettel pontosan meghatározható anyagból készült. Mind elemek és éppen ezért annak összes lényeges tulajdonságaival bírnak és ezért erkölcsi és lelki reakciójuk is tipikus. Már nem is emberek, hanem szinte emberré vált tulajdonságok, egy szenvedély preciziós gépei. Balzacnál minden név mellé pótlékul egy tulajdonságot tehetünk: Rastignac annyi, mint nagyravágyás. Goriot annyi, mint önfeláldozás, Vautrin annyi, mint anarchia. Ez emberek mindegyikénél egy uralkodó ösztönerő minden más belső erőt magához ragadott és a központi életakarat irányába kényszerített. E hősök jellemtanilag osztályozhatók, lelkükbe az ösztön egyetlen rugója van beépítve, amely őket meghatározott energiaforrással hajtja az emberi társadalmon keresztül; e fiatal embereket úgy hajítja bele az életbe, mint egy lövedéket. Az ember szinte szeretné legmagasabb értelemben vett automatáknak nevezni őket, annál a precisiónál fogva, amellyel az élet minden egyes ingerére reagálnak és tényleg, a technikához értő, mint egy gépnél, kiszámíthatja előre erőkifejtésüket és ellenállásukat. Ha az ember belejön Balzac olvasásába, akkor előre megmondhatjuk, mint reagálnak jellemei az eseményekre, amint kiszámíthatjuk egy kődobás paraboláját a lendület erejéből és a kő súlyából. Grandet, a Harpagon, oly mértékben lesz fösvényebb, amint leánya önfeláldozóbb és hősiesebb. És Goriotról már előre lehet tudni, akkor, mikor még tűrhető jólétben élt és parókáját gondosan puderezte, hogy egyszer el fogja adni még a mellényét is leányaiért és utolsó vagyonát, az ezüstkészletét összetörni. Szükségképpen így kell cselekednie, jellemének egységénél fogva, ösztönből, amelyet földi test csak tökéletlenül önt emberi alakba. Balzacnak épp úgy, mint Viktor Hugonak, Scottnak, Dickensnek alakjai, mind primitívek, egyszínűek, cél felé törekvők. Egységek és éppen ezért az erkölcs mérlegén megmérhetők. Ebben a szellemi világban csak a véletlen, amellyel találkoznak, sokszínű és ezer alkatú. Amaz epikusoknál az élmény sokféle, az ember az egység és a regény voltaképpen harc a földi hatalmakkal a hatalomért. Balzacnak és az egész francia regényirodalomnak hősei vagy erősebbek vagy gyengébbek, mint a társadalom ellenállása. Legyőzik az életet, vagy pedig a kerekek alá kerülnek.

A német regény hőse, amelynek típusául Wilhelm Meisterre vagy a Zöld Henrikre gondoljunk, nem oly biztos a maga céljában. Sok hang zendül benne; lélektanilag differenciált, lelkileg polyphon. Lelkén keresztül egybefolynak a jó és a rossz, az erős és a gyenge, eredete zürzavar és az ifjúság köde befátyolozza tiszta tekintetét. Még ki nem forrott ellenszegülő erőket érez magában, nincs benne harmónia, de lelkesíti egység iránti akarata. A német zseni végeredményben mindig rendre törekszik. És mindezek a «fejlődést» ábrázoló regények a német hősökben nem fejlesztenek ki mást, csak az egyéniséget. Az erőket azért gyüjtik, hogy az embert derekas német ideállá emeljék, mivel Goethe szavai szerint «a jellem a világ folyamában képződik ki». Az élet összerázta elemek a kiküzdött nyugalomban kikristályosulnak, a tanoncévekből előlép a Mester és mind e könyvek végső lapjáról, a Zöld Henrikből, a Hyperionból, Wilhelm Meisterből, Ofterdingenből, a tisztult szem tetterősen tekint egy tiszta világba. Az élet kibékül az ideállal; az elrendezett erők nem pazarlóan, kúszáltan, hanem a legmagasabb célra összegyüjtve működnek. Goethének és minden németnek hősei legmagasabb életformájukban valósulnak meg, dolgosak és szorgalmasak lesznek, tanulnak az élet tapasztalataiból.

Dosztojevszkij hősei azonban nem keresnek és nem is találnak a valóságos élethez való kapcsolatot: ebben van különösségük. Egyáltalában nem is akarnak a valóságban élni, hanem a kezdet kezdetétől fogva azon túl, a végtelenben. Sorsuk nem valami külső sorsban, hanem belső értelemben él számukra. Az ő világuk nem e földről való. Értékeknek, címeknek, hatalomnak és pénznek, minden látható tulajdonnak álképei, nem jelentenek számukra sem célbeli értéket, mint Balzacnál, sem pedig eszközt, mint a németeknél. Ezen a világon ők egyáltalában semmit sem akar nak keresztülvinni, sem megtartani, sem rendbeszedni. Nem takarékoskodnak önmagukkal, ellenkezőleg, elpazarolják magukat, nem számolnak és örökké beszámíthatatlanok maradnak. Az, ami rendszertelen lényükben, először tétlen és fantasztikus álmodozóknak mutatja őket, de pillantásuk csak azért tetszik üresnek, mert nem kifelé bámul, hanem lánggal és tűzzel mindig önmagába, saját lényébe sugároz vissza. Az orosz ember mindig az egészre megy. Önmagukat akarják érezni és az életet, de nem annak árny- vagy tükörképét, a külső valóságot, hanem a nagy, titokzatos elemierőket, az egyetemes hatalmat, a létérzést. Bárhová ásson is be az ember mélyebben Dosztojevszkij művébe, mindenütt, mint földalatti forrás buzog ez az egészen kezdetleges, csaknem vegetativ fanatikus életösztön, a létérzés, ez az egészen ősi ösztön, amely nem boldogságot, vagy szenvedést akar, amelyek már egyedi formái az életnek, nem értékeléseket, megkülönböztetéseket, hanem a teljesen egységes gyönyört, amit az ember a lélegzésnél érez. Az ősforrásból akarnak inni, nem pedig a városok és utcák kútjaiból, az örökkévalóságot, a végtelenséget akarják magukban érezni és levetkezni a mindennapiságot. Csak egy örök világot ismernek és nem egy szociálist. Nem akarják az életet sem megtanulni, sem legyőzni, mintegy meztelenül csak érezni akarják és érzik, mint a létezés önkívületét.

Világszerelemből idegenei e világnak, a valósághoz való szenvedélyből valószínűtlenül hatnak és Dosztojevszkij hősei első pillantásra kissé együgyűeknek tetszenek. Nincs semmi előre megállapított irányuk, sem látható céljuk, ezek a mégis már felnőtt emberek, mint vakok, vagy részegek csetlenek-botlanak a világban. Megállnak, körülnéznek, minden kérdést megkérdeznek és választ se várva rohannak tovább az ismeretlenbe, úgy tetszik, egészen frissen léptek világunkba és még nem szoktak bele. És az ember alig érti meg ezeket a Dosztojevszkij-embereket, ha nem gondol arra: hogy ezek mind oroszok, egy olyan nép gyermekei, amely ezeresztendős barbár öntudatlanságból belerohant európai kultúránk közepébe. A régi, patriarkális kultúrától elszakítva, az újba még bele nem szokva, középúton állanak mind egy útjelző keresztnél és az egyes ember bizonytalansága az egész népben benne van. Mi európaiak úgy élünk a régi tradiciókban, mint meleg szobában. A XIX. századnak, Dosztojevszkij idejének orosza elégette maga mögött a barbár előidők fából épült kunyhóját, de új házát még nem építette fel. Valamennyien gyökerüket vesztettek, irányt tévesztettek. Még öklükben az ifjúságnak ereje, a barbárnak ereje, de ösztönüket megzavarta a problémák ezerfélesége: csupaerő kezük nem tudja, hogy mibe fogjon. Így mindenhez hozzányulnak és még sincs elegük. Az egész nép sorsából, minden egyes Dosztojevszkij ember tragikumát, kettéhasadását és gátlását érezzük ki. Ez az Oroszország a XIX. század közepén nem tudja, hogy merre menjen: nyugatra, vagy keletre, Európába, vagy Ázsiába, Pétervárra, a «mesterséges városba», a kultúrába, vagy pedig vissza a parasztbirtokra, a pusztára. Turgenyev előrelöki, Tolsztoj pedig visszalöki őket. Minden nyugtalanság. A cárizmus közvetlenül kommunista-anarchizmussal áll szemben és az ősöktől örökölt igazhitűség, fanatikus és őrjöngő istentagadásba ugrik át. Semmi sem áll a talpán, semminek sincs sem értéke, sem mértéke ezekben az időkben; a hit csillagai már nem ragyognak fejük felett és a törvény már régen nincsen szívükbe vésve. A Dosztojevszkij-emberek egy nagy tradició földjéből kiszakított gyökértelenek, igazi oroszok, átmeneti emberek, új kezdet káoszával szívükben, gátlásokkal és bizonytalanságokkal megrakva. Mindig megijedtek és megfélemlítettek, mindig alázottnak és megsértettnek érzik magukat és mindezt nemzetüknek egyetlen ősérzéséből: mert nem tudják, hogy kicsodák? Mert nem tudják, hogy sokat, vagy keveset érnek-e? Örökösen a büszkeség és a megalázkodás, a túlzott önbecsülés és az önmegvetés szélén állanak, mindig mások felé pillantanak és mindnyájukat őrjöngő aggodalom emészti, hogy talán nevetségesek. Folyton szégyenkeznek, majd egy elviselt prémgallér miatt, majd egész nemzetük miatt, de mindig-mindig szégyenkeznek, nyugtalanok, felzavartak. Túlhatalmas érzésüknek nincs pihenője, nincs vezetője, egyiküknek sincs mértéke, törvénye, tradiciója, amelyhez támaszkodhatnának, nincs kezükben az öröklött világnézetek mankója. Mindnyájan ismeretlen világban állnak, mérték nélkül és tanácstalanul. Kérdésükre sehol nem kapnak választ, nincs útjuk, amely el volna egyengetve. Átmeneti időnek, kezdetnek emberei valamennyien. Mindegyik egy Cortez, hátuk mögött felégetett hidak, előttük az ismeretlenség.