Part 8

Ekkor kezdődik meg az az éveken át tartó, céltalan vándorlás az európai száműzetésen át, az Oroszországtól, életének éltető forrásától való szörnyű elszakadás, amely még jobban meggyötörte lelkét, mint a Katorga kerítése. Szörnyű elgondolni is, hogy a legnagyobb orosz költő, nemzedékének géniusza, a halhatatlanság hírnöke, pénztelenül, hontalanul, céltalanul bolyongjon országról-országra. Csak nehezen lel szállásra kis, alacsony szobákban, melyeket megtölt a szegénység párája, hol az epilepszia démona beleváj idegeibe, adósságok, váltók, kötelezettségek munkáról-munkára hajszolják, zavar és szégyenkezés városról-városra űzik. Ha egy sugárnyi boldogság ragyog az életébe, akkor a sors mindjárt új, sötét felhőket von eléje. Gyorsírónője, egy fiatal leány, lett a második felesége, de az első gyermeket, akivel megajándékozza, már néhány nap mulva elragadja a gyengeség, a száműzetés nyomorúsága. Ha Szibéria purgatóriuma, előcsarnoka szenvedéseinek, Franciaország, Németország, Olaszország bizonyára a pokol. Alig bírja az ember elképzelni ezt a tragikus életmódot. Valahányszor Drezdában végigmegyek az utcákon, valahol egy kis, alacsony, piszkos ház előtt, megfog valami, mintha tán itt lakott volna ő, kis szász szatócsok és ügynökök között, fent a negyedik emeleten egyedül, végtelen egyedül ebben az idegen üzletes világban. Senkisem ismerte ezekben az években. Egy órányi távolságra Naumburgban lakik Nietzsche, az egyetlen, aki megértette volna. Wagner, Hebbel, Flaubert, Gottfried Keller kortársak, itt vannak, de nem tud róluk semmit és ők sem tudnak róla semmit. Mint egy nagy, veszedelmes állat, borzasan és viseltes ruhákban félénken bújik elő barlangjából az utcákra, mindig ugyanazon egy úton Drezdában, Genfben vagy Párisban; egy kávéházba, egy klubba, csak azért, hogy orosz ujságokat olvashasson. Orosz földet akar érezni, az otthoni cirill betűk puszta látását, a hazai szónak elröppenő lehelletét. Gyakran letelepedik valamelyik képteremben, nem a művészet iránti szeretetből, mert örökké bizánci barbár, képromboló maradt, hanem azért, hogy átmelegedjék. Nem tud semmit azokról az emberekről, akik körülötte élnek, csak gyűlöli őket, mert nem oroszok, gyűlöli a németeket Németországban, a franciákat Franciaországban. Szíve csak Oroszország felé figyel, csak a test vegetál részvétlenül ebben az idegen világban. Nincs német, francia, vagy olasz költő, aki vele való beszélgetésről vagy találkozásról adna számot. Csak a bankban ismerik, ahová nap-nap után sápadtan jön a pénztárhoz és izgalomtól remegő hangon kérdezi, hogy vajjon nem jött-e meg Oroszországból az utalvány, a száz rubel, amelyért kis, idegen emberek előtt, már ezerszer csúszott térden. Az alkalmazottak már kinevetik a szegény bolondot és örökös várakozását. A zálogházban is állandó vendég; mindenét elzálogosította ott, sőt egyszer az utolsó nadrágját is, csak hogy táviratot küldhessen Pétervárra, egyikét azoknak a velőkig ható jajkiáltásoknak, amelyek sikoltva mindig visszatérnek leveleiben. Összeszorul az ember szíve, ha olvassa ennek a Hatalmasnak kéznyaló, farkcsóválóan alázatos leveleit, amelyekben a könyörögte tiz rubelért ötször emlegeti az Üdvözítőt, ezeket a borzasztó leveleket, amelyek lihegnek, jajgatnak és nyöszörögnek egy marék nyomorult pénzért. Éjszakákon át dolgozik és ír, mialatt felesége mellette gyermekágyban kínlódik, mialatt az epilepszia már feszíti karmait, hogy az életet torkából kiszorítsa, mialatt a háziasszony a lakbérért rendőrökkel fenyegetőzik és a szülésznő a fizetségért szitkozódik – és így írja meg a «Raszkolnyikov»-ot, az «Idióták»-at, a «Démonok»-at, a «Játékos»-t, a XIX. század e monumentális műveit, egész lelki világunk univerzális alkotásait. A munka mentsvára és a gyötrelme. Ezekben mintha Oroszországban, otthon élne. Ha pihen, akkor újra Európában gyötrődik, amely az ő Katorgája. Éppen ezért mindig mélyebben ássa be magát műveibe. Ők az elixir, amely ittassá teszi, ők a játék, amelytől megkínzott idegei a legmagasabb gyönyörűségig feszülnek ki. És közben mohón számolja, mint egykor a fegyház léceit, a napokat. Ha egyszer hazatérhetne, akár mint koldus, de csak haza, haza! Nyomorúságában örökös kiáltása: Oroszország, Oroszország! De még mindig nem szabad visszatérnie, még mindig névtelenül kell maradnia a nagy mű kedvéért, idegen utcák mártirja, kiáltás és panasz nélküli magánosan tűrő. Még mindig az élet férgeinél kell laknia, mielőtt felszállhatna az örök dicsőség nagyszerű pompájába. Teste lesoványodott a nélkülözésektől, mind gyakrabban sujtanak le a betegségek pörölycsapásai agyvelejére, úgy hogy elhomályosult tudattal, napokig kábultan fekszik, s fel-felújuló erejével, támolyogva az íróasztalhoz vonszolja magát. Ötven éves Dosztojevszkij, de évezredek kínját élte keresztül.

És ekkor végre az utolsó, legfenyegetőbb pillanatban így szól a sorsa: «Elég volt!» Isten ismét Jób felé fordítja arcát: 52 éves korában Dosztojevszkij visszatérhet Oroszországba. Könyvei emeltek szót érte, Turgenyeff, Tolsztoj mind árnyékban maradnak. Oroszország már csak reá tekint. Az «Egy író naplója» népe heroldjává avatta és végső erejével és legfensőbb művészettel befejezi népe jövőjéhez írott végrendeletét, a «Karamasoff fivérek»-et. Most végre leleplezi sorsa célját és a megpróbáltatottnak a legmagasabb boldogság egy pillanatát ajándékozza, bizonyságul annak, hogy életének magvai végtelen vetésbe szökkentek. Végül egy pillanatban Dosztojevszkij dicsősége is úgy összepréselődik, mint egykor gyötrelme, villámot küld le reá Isten, de most nem olyant, amely lesujtja, hanem olyant, amely őt, mint prófétáját tüzes szekeren röpíti fel az örökkévalóságba. Puskin századik születésnapjára elhivattak Oroszország nagy költői ünnepi beszéd tartására. Turgenyev, a nyugatos, a költő, aki egy életen át elbitorolja tőle a dicsőséget, szól elsőnek és beszél langyos és barátságos helyeslés között. Ám a következő napon Dosztojevszkijé a szó és úgy emeli fel szavát démoni ittasságban, mint egy mennykövet. Az extázis tüzével, mely halk, rekedt hangjából hirtelen úgy tör ki, mint egy zivatar, hirdeti az orosz kiengesztelődés szent misszióját, mint a learatott kalászok borulnak hallgatói térdre. A terem megreng a lelkesedés kirobbanásában, asszonyok csókolják a kezeit, egy tanuló ájultan esik össze előtte és az összes többi szónokok lemondanak arról, hogy utána beszéljenek. A lelkesedés végtelenbe nő és tüzesen ragyog fel a glória tövissel koronázott feje felett.

Ezt akarta még a sorsa; sugárzó pillanatban megmutatni küldetésének beteljesülését, művének diadalát. Ekkor – a szín-gyümölcs megmentetett, – elhajítja testének elszáradt hüvelyét. 1881 február 10-én meghal Dosztojevszkij. Egy pillanatra szótlan gyász nyilallik át egész Oroszországon. Ám aztán anélkül, hogy előre megbeszélték volna, egyszerre, a legtávolibb városokból is küldöttségek utaznak fel, hogy a végtisztességet megadják neki. Az ezer palotájú város minden szögletéből áramlik, későn! későn már! a tömeg rajongó szeretete, mindenki a halottat akarja látni, akiről életében oly soká elfeledkeztek. Az utca, ahol fel van ravatalozva, feketéll, forrong a néptől, sötét tömegek árja lepi el borzongó némaságban a munkásház lépcsőit és tölti meg a szűk szobákat egészen a koporsóig. Pár óra mulva a virágdísz, amelyre felravatalozták, eltűnt, mert száz és száz kéz viszi el a virágokat, mint drága relikviákat. A szűk szobákban oly fojtó lesz a lég, hogy a gyertyáknak nincs levegőjük és kialszanak. Mind sűrűbben áramlanak a tömegek, hullám hullámra tör meg a halotton. Rohamuktól meginog a koporsó és már-már leszakad. Az özvegynek és a megrémült gyermekeknek kezükkel kell fenntartani. A rendőrfőnök be akarja tiltani a nyilvános temetést, mert a diákok a fegyenc láncait akarják koporsója után vinni, de végül is nem meri, mert a lelkesedés oly nagy, hogy fegyverekkel kényszerítették volna ki a részvételt. És a temetési menetben hirtelen Dosztojevszkij legszentebb álma, az egységes Oroszország egy órányi időre valósággá válik. Amint műveiben is a testvéri érzés üdvözűltségében Oroszország minden rendű és rangú népe, úgy válnak koporsója mögött százezerek fájdalmuk által egyetlen tömeggé, fiatal hercegek, aranyruhás pópák, munkások, diákok, tisztek, lakájok és koldusok mind valamennyien, templomi zászlók és jelvények lobogó erdeje alatt, egy hangon siratják a drága halottat. A templom, amelyben beszentelik, egyetlen nagy virágos kert és a nyitott sír előtt minden párt egyesül a szeretet és csodálat esküjében. Utolsó órájában így ajándékozza nemzetének a kibékülés egy pillanatát és még egyszer összetartja démoni erővel korának az őrületig kifeszült ellentéteit. És utolsó útja után, mint a halottnak szánt nagyszerű üdvlövés, felrobban a borzasztó földalatti akna: a forradalom. Három héttel később meggyilkolják a cárt, mennydörög a lázadás, a megfenyítés villámai cikáznak át az országon: mint Beethoven, Dosztojevszkij is az elemek szent lázadásában, zivatarban hal meg.

Sorsának értelme.

Ein Meister bin ich worden Zu tragen Lust und Leid, Und meine Lust zu leiden, Ward mir zur Seligkeit.

_Gottfried Keller._

Dosztojevszkij és sorsa között szüntelen áll a harc, szeretetteljes ellenségeskedés különös módján. Sorsa minden összeütközést fájdalmasan hegyez ki feléje, minden ellentétet a megszakadásig fájdalmasan feszít ki; szereti az élet s mégis fájtatja, és ő is szereti, mert oly erősen megragadja, mert ez a mindent megértő a szenvedésben ismeri fel a legerősebb érzéslehetőséget. Sorsa sohasem engedi szabadon, újra és újra leigázza, hogy ezt az egy hivő embert hatalmának és dicsőségének örök vértanújává avassa. Mint Jákob küzd vele, életének végtelen éjszakáján, a halál hajnalpirkadásáig és nem engedi ki görcsös öleléséből, mielőtt meg nem áldotta. És Dosztojevszkij, «Isten szolgája» megérti e küldetés nagyságát és legnagyobb boldogságát abban találja, hogy végtelen hatalmak örök legyőzöttje legyen. Lázas ajakkal csókolja keresztjét: «Nincs érzés, mely az ember számára szükségesebb volna, mint a Hatalmas előtt meghajolhatni!» Sorsának terhétől térdrerogyva, jámboran emeli fel kezeit és bizonygatja az élet szent nagyságát.

A sors e jobbágyságában így lett Dosztojevszkij alázatosság és belátás útján minden szenvedés nagy legyőzője, a testamentumok ideje óta a leghatalmasabb Mester, a nagy átértékelő. Csak azért vált erőszakoskodóvá, mert sorsa is erőszakoskodott, a kalapácsütések, amelyek életének üllőjére csaptak, elsősorban belső erejét kovácsolták meg. Minél mélyebbre zuhan a teste, annál magasabbra szárnyal fel hite; minél többet szenved, mint ember, annál üdvözültebben ismeri fel a világfájdalom értelmét és szükségét. Amor fati, a sorshoz való odaadó szeretet, amelyet Nietzsche az élet legtermékenyebb törvényéül dicsőít, minden ellenségeskedésben csak a teljességet érezteti vele, minden megpróbáltatásban csak az üdvösséget. Mint Bileam, a kiválasztottnak minden átok áldássá, minden megalázás felmagasztaltatássá változik. Szibériában, bilincsbe vert lábakkal himnuszt ír a cárhoz, aki őt ártatlanul halálra ítéltette és számunkra érthetetlen alázattal csókolja meg újra a kezet, amely megfenyítette. Alig, hogy mint Lázár koporsójából, kísérteti halványan feltámad, mindig kész bizonyságot tenni az élet szépsége mellett és mindennapi halódásából, görcseiből és epileptikus vonaglásaiból még habzó szájjal összeszedi magát, hogy azt az Istent dicsőíthesse, aki ezt a megpróbáltatást küldte reá. Megnyíló lelkében minden szenvedés a szenvedéshez való új szeretetet támaszt, kielégíti sóvárgó, flagelláns szomjúságát új mártírkoronák után. Ha keményen rásújt a sorsa, véresen összeroskadva már új csapások után sóhajtozik. Minden lesújtó villámot felfog és amitől el kellett volna égnie, átváltoztatja lelki tűzzé és teremtő rajongássá.

Az élmény ily démoni átváltoztató erejével szemben a külső sorsnak elvész minden hatalma. Ami büntetésnek és megpróbáltatásnak látszik, az a megértőnek segítség, ami mást térdre roskaszt, az állítja még csak talpra a költőt. Ami gyengébbet szétmorzsolt volna, az csak megacélozta erejét e rajongónak. A század, amely oly szívesen játszik jelképekkel, hasonló élmény hasonló kettős hatására már mutatott példát. Korunk másik költőjét, Wilde Oszkárt hasonló villámcsapás éri. Mindketten híres írók, nemesi rangúak, exisztenciájuknak polgári köréből egy nap fegyházba zuhannak alá. Míg azonban a költő Wilde úgy morzsolódik szét e megpróbáltatásban, mint egy mozsárban, a költő Dosztojevszkij éppen ettől formálódik ki, mint az ízzó tégelyben az érc. Mert Wilde, akinek még van társadalmi érzéke, a társasági ember külső ösztönével meggyalázva érzi magát a polgári szégyenbélyeg által és legborzasztóbb lealázása az a fürdő Reading Goalban, ahol ápolt, úri testét be kell meríteni a már tíz más fegyenc által bemocskolt vízbe. A gentleman, ez az egészen különjogú osztály kultúrája borzong össze benne az utálattól, közönséges emberekkel fizikailag keveredéstől. Dosztojevszkij a minden rendek felett való új ember, sorsittas lélekkel vágyódik e felé a közösség felé, s ugyanaz a piszkos fürdő gőgjének purgatóriuma. És mikor segít egy zsíros tatáron, rajongva éli át a lábmosás keresztény misztériumát. Wildet, akiben a lord túlélte az embert, a fegyencek között az a félelem gyötri, hogy azok talán magukhoz hasonlónak tartják. Dosztojevszkij csak addig szenved, amíg a tolvajok és gyilkosok megtagadják tőle a testvéri közösséget, mert minden távolságot, minden nemtestvériségét úgy tekinti, mint emberi mivolta szégyenfoltját, elégtelenségét. Amint szén és gyémánt azonos elemek, úgy ez a kettős sors a két költőre nézve egy és mégsem ugyanaz. Wilde «kész», amikor a fegyházból kijön, Dosztojevszkij akkor kezdi. Wilde értéktelen salakká ég el ugyanabban a tűzben, amely Dosztojevszkijt szikrázó keménységűvé formálja. Wildet megfenyítik, mint egy szolgát, mert védekezik, Dosztojevszkij győzedelmeskedik sorsa felett, mert szereti sorsát.

Dosztojevszkij úgy átformálja megpróbáltatásait, úgy átértékeli megaláztatásait, hogy csak a legkeményebb sors méltó hozzá. Mert életének épp külső veszedelmeiből szerzi meg a legmagasabb belső biztonságot, szenvedései nyereséggé válnak, bűnei gyarapodássá, gátjai magasba töréssé. Valami démoni átértékelő erőnél fogva Szibéria, a katorga, az epilepszia, a szegénység, a játékdüh, a bujaság, lényének mindezek a válságai megtermékenyítik művészetét, mert amint az emberek, a robbanó viheder veszélye között, mélyen a biztos földi élet sétateres felülete alatt, a bányák legfeketébb mélységéből nyerik a legértékesebb fémeket, úgy bányássza a művész leglángolóbb igazságait, legmélyebb megismeréseit lénye legveszélyesebb örvényeiből. Művészi szempontból tragédiának, erkölcsi szempontból páratlan vívmánynak tekinthetjük Dosztojevszkij életét, mert az ember győzelme sorsa felett, a külső életnek belső bűvészettel átértékelése.

Mindenekfelett példa nélkül való a szellemi életerőnek a törékeny, gyarló test feletti győzelme. Ne felejtsük el, hogy Dosztojevszkij beteg volt, hogy ezeket az ércből való, halhatatlan műveket szétpattanó, roskadt testtel, vonagló, cikázva szikrázó idegekkel teremtette. Testét átnyársalta a legszörnyűbb baj, a halál örökké jelenvaló borzalmas jelképe, az epilepszia. Dosztojevszkij művészi élete teljes harminc esztendejében epileptikus volt. Irásközben, az utcán, beszélgetésben, néha még álmában is a «fojtogató démon» keze hirtelen torkába vágja karmait és míg hab ül ajka szélére, oly hirtelen vágja földhöz, hogy a meglepett test esésében véresre üti magát. Már mint ideges gyermek érzi különös hallucinációkban, borzalmas lelki feszültségben a veszedelem távol villanását, a «szent betegséget» azonban először a fegyház kovácsolja villámmá. Idegeinek borzasztó túlfeszültsége ott préselődik rettentővé és mint minden balsors, mint a szegénység és a nélkülözések, testi baja is híven követi Dosztojevszkijt utolsó órájáig. Különös, a meggyötrött soha egy szóval sem lázad fel a megpróbáltatás ellen. Sohasem panaszkodott testi fogyatkozása miatt, mint Beethoven süketsége, Byron sánta lába, mint Rousseau hólyagbaja felett, sehol sincs nyoma sem, hogy valaha komolyabb gyógyulást keresett volna rá. Bizonyosnak vehetjük a legvalószínűtlenebbet, hogy azzal a végtelen amor fatival, ezt a betegségét is szerette, mint minden bűnét és minden baját, úgy szerette, mint egy sorscsapást. A költő megfigyelő vágya megfékezi az ember szenvedését. Dosztojevszkij úr lesz szenvedései felett, mert megfigyeli őket. Életének legnagyobb veszedelme, az epilepszia, művészetének legfensőbb titkává válik; ebből az állapotából soha nem ismert titokzatos szépségeket szűr le, az «Én» csodálatos, kábult előérzet-pillanataiban meggyülemlett önkívületét. Itt éli át a legborzasztóbb összesűrítésben, bent az életben a halált s az ily halál előtti pillanatban a lét legerősebb, mámorosító esszenciáját, az «önmagát-megérzés» lélektanilag fokozott feszültségét. Mint valami varázsos szimbólumot, sorsa mindig visszahozza vérébe életének legmélyebben átélt pillanatát, azt a percet a Szemenovskij-téren, azért, hogy soha el ne felejtse érzése a minden és a semmi közötti irtózatos ellentétet. Itt is homály borul tekintetére, itt is úgy ömlik ki testéből a lélek, mint víz a túlságosan telemert s eldőlt csészéből, kifeszített szárnyakkal már Istenéhez remeg fel, már érzi a testnélküli lebegésben a földöntúli fényt, egy más világ sugarát és irgalmát, már alásülyedt a föld, már megzendültek a mennyek és akkor a felébredés mennydörgése összezúzva ismét visszahajítja a hétköznapi életbe. Valahányszor Dosztojevszkij ezt az egy pillanatot leírja, a boldogság álomszerű érzését, amelybe hihetetlen éles megfigyelőképessége lelket önt, a visszaemlékezéstől és a borzongás pillanatától, hangja szenvedélyes himnusszá válik: «Ti egészséges emberek, nem is sejtitek, – így prédikál lelkesülve – milyen csodálatos gyönyör hatja át az epileptikust a roham előtti pillanatban. Mohamed meséli el a Koránban, hogy a paradicsomban volt az alatt a rövid idő alatt, amíg korsója feldőlt és a víz kiömlött belőle – és az összes balga bölcsek azt állítják, hogy hazug és csaló. Ez azonban nem áll, mert nem hazudik, bizonyára volt a paradicsomban egy epileptikus rohama alatt, mert talán ő is szenvedett e betegségben, mint én! Sohase tudom, a gyönyörűség e pillanata órákig tart-e, de higyjétek meg nekem, az élet minden örömét sem cserélném el vele.»

Ezekben az izzó pillanatokban Dosztojevszkij tekintete felülemelkedik a világon és lobogó mindentátérzésben öleli át a végtelenséget. Ám elhallgatja a keserű bűnhödést, amellyel Istenhez való minden görcsös közelítést megfizet. A pillanatok kristályát szörnyű összeomlás hasogató cserepekké zúzza össze, megtört tagokkal és tompult elmével zuhan vissza a földi éjszakába, mint egy új Ikarus. A végtelen fénytől még káprázó lélek fáradságosan tapogatózik vissza a test börtönébe, a lét földjén, mint a férgek, vakon csúsznak az érzékek, amelyek még előbb üdvözült suhanással fogták körül Isten arculatját. Minden roham után valami idióta tompultság fogja el Dosztojevszkijt, amelynek egész borzadályát önkínzó világossággal rajzolta le Myskin hercegben. Ott fekszik az ágyban, összetört, gyakran szétzúzott tagokkal, nyelve nem engedelmeskedik a hangoknak, keze nem bírja a tollat, mogorván és lesujtva húzódik vissza az emberektől. Agyvelejének bevilágító sugára, amely előbb harmónikus összefoglalásban ezer részletet egyesített, megtört, nem emlékszik vissza a legközelebbi dolgokra sem, elszakadt az életfonál, amely őt a világgal, műveivel összeköti. Egyszer éppen a «Démonok» írása közben éri a roham és utána borzadva veszi észre, hogy nem emlékszik többé kigondolt története eseményére, sőt még hősének nevét is elfelejtette. Kínlódva kell ismét beleélni magát önnön alkotásába, az ellankadt viziókat kegyetlen akarattal hajszolja, míg újra teljes világosságban állnak előtte, míg újabb roham ismét mindent összerombol. Így keletkeznek utolsó, leghatalmasabb regényei, hátgerincében az epilepszia irtózatával, a halál keserű utóízével ajkán, nélkülözésektől és gondoktól hajszolva. Alkotóereje a halál és őrület szélén alvajáró biztonságával tör a magasba, ebből a folytonos halódásból nő fel az örökké feltámadónak az a démoni ereje, amellyel mohón öleli át az életet s kipréseli belőle azt, ami benne erőteljességben és szenvedélyben a legfenségesebb.

Ennek a betegségnek, ennek a démoni balsorsnak Dosztojevszkij ugyannyit köszön, mint Tolsztoj egészséges voltának. (Mereskovszkij ezt az ellentétet vakító szellemességgel vezette le.) Ez röpítette fel a legkoncentráltabb érzésállapotokig, amelyekhez a normális megérzés sohasem jutott volna el. Ez adta neki azt a titokzatos bepillantást az érzések alvilágába és a lélek tudatalatti birodalmába. Lényének ez a nagyszerű kétlakisága, hogy a legizgatóbb álomban is ébren volt, hogy az érzés labirintusának legvégére is be tudott surranni értelme, tette őt képessé arra, hogy a lelki történéseknek elsőnek tudta metafizikáját adni és tökéletesen vázolni azt, amit a tudomány analitikus bonckése a halott klinikai eseten csak tökéletlenül tudott kitapogatni. Mint Odysseus, a világ vándora, az alvilág hirnöke, úgy hozza fel ő, az egyedül élve-visszatérő, az árnyékok és lángok alvilágából a legkínzóbb leírásokat és vérével és ajkának hideg borzongásával tanusítja az élet és halál közötti nem sejtett állapotok létezését. Éppen betegségének köszönheti művészete legmagasabb fokát, a Stendhal által formulázott, «d’inventer des sensations inédites»-t, hogy teljes trópikus kifejlődésben mutathasson be érzéseket, amelyek mindnyájunknál megvannak csírájukban és csak vérünk hűvös éghajlata miatt nem jutnak el a megérésig. A beteg finom hallása érzékelteti vele a lélek legvégső szavait. Mielőtt deliriumba sülyed, fokozott érzékenysége a legerősebb hatással méri fel az érzékek legfinomabb remegéseit és az előérzet pillanatainak misztikus éleslátásában megadatott neki a második arc jövőbelátó adománya, az összefüggések bűvészete. Oh, csodálatos, a szív minden válságában gyümölcshozó átalakulás! Dosztojevszkij, a művész minden veszedelmet a tulajdonává kényszerít és az ember is új méretű új nagyságokat szerez általa. Mert boldogság és szenvedés, az érzés két végpontja, számára nem más, mint összehasonlíthatatlanul fokozott intenzitás, nem az átlagos élet hétköznapi mértékeivel mér, hanem saját indulata izzó fokozataival. A boldogság tetőfoka másoknál: egy tájat élvezni, egy asszonyt bírni, harmóniát érezni, mindez azonban csak földi viszonyok megengedte bírlalás. Dosztojevszkijnél az érzés forrpontjai már az elviselhetetlenben, a halálosban vannak. Boldogsága a görcsös feszültség, a tajtékos görcs, szenvedése az összezúzatás, a collapsus, az összeomlás, de mindig villámszerűen összesűrített lelkiállapotok, amelyek a földi létben nem tarthatnak sokáig, amelyek olyan forrpontot érnek el, hogy nincs pillanat, mely soká kezében bírná tartani és fájdalomtól felszisszenve el kell ejtenie. Aki az életben folytonosan átéli a halált, az őseredetibb borzongást érez, mint a közönséges ember, aki átérezte a testnélküli lebegést, magasabbfokú gyönyört ismer, mint a test, amely sohasem hagyta el a kemény földet. A boldogságról való fogalma az elragadtatás, a kínlódásról való fogalma a megsemmisülés. Éppen ezért alakjai boldogsága nem fokozott vidámságban áll, hanem csillámlik és ég, mint a tűz, visszatartott könnyektől reszket és veszedelmektől tikkasztó, elviselhetetlen, tarthatatlan állapot, inkább szenvedés, mint élvezet. Kínlódásában ismét van valami, amely már áthidalta a tompa, fojtogató, súlyos aggodalom és borzongás köznapiságát: a jéghideg, majdnem mosolygó világosság, a keserűség utáni ördögi vágy, amely nem ismer könnyeket, száraz, dörgő nevetés és démoni vigyorgás, amely már szinte élvezet. Soha ő előtte senkinek sem tárult így fel az érzések ellentétje, soha a világ senkinek oly fájdalmas messziségre nem feszült ki, mint a rajongás és megsemmisülés e két új pólusa között, amelyet öröm és szenvedés minden megszokott földi mértékén túl állított fel magának.